Rabszolga-kereskedelem

Rabszolga-kereskedelem! Valóban, ezt a szót gyökerestül ki kellene irtani az emberi nyelvekből. Persze hogy a rabszolga-kereskedést már hosszú esztendők óta tiltják azoknak az európai államoknak a törvényei is, amelyek tengerentúli gyarmataik kifosztásával oly sok időn át annyi hasznot húztak a gyalázatos kufárkodásból. De minden törvény és jog ellenére még mindig él - különösen Közép-Afrikában - sajnos ma, a XIX. században is. Van néhány állam, mely magát fennen kereszténynek nevezi, de nyíltan tűri a „fekete áru” kufárainak sötét üzelmeit.

Azt lehetne hinni, hogy ez a kereskedelem már egészen megszűnt, többé már nem adnak és vesznek emberi teremtményeket. De az csak papíron van így, s az olvasónak - ha bele akar hatolni történetünk második részébe - elsősorban erről kell tudnia. Ha eddig nem hallott volna róla, most elmondjuk, hogy ezek a lelketlen kufárok még mindig vadásznak emberekre; s egész földrészeket elpusztítanának azért, hogy néhány rabszolgatartó gyarmatot tápláljanak élő árujukkal. Igen, tudnia kell az olvasónak, hogy még mindig jól szervezett hajtóvadászatokat indítanak emberi teremtményekre, s e barbár razziákon patakokban folyik a vér, a falvak lángolnak, településeket fosztanak ki - csak azért, hogy ezek az elvetemült emberhajcsárok megtalálják sötét számításaikat.

Lapozzunk csak egy kicsit utána a történelem könyvében, hogyan is kezdődött ez az egész rabszolga-kereskedelem.

Tulajdonképpen a XV. század vége óta virágzik, azóta, hogy a mórokat kiűzték a spanyol földről, s az arab menekültek Afrika északi partján telepedtek meg. A portugálok, akik az afrikai partok első gyarmatosítói voltak, szüntelen harcban álltak velük, s akiket elfogtak közülük, azt Portugáliába szállították, s rabszolgaságba vetették. Ez volt a magja ennek a sötét üzletnek, mely árnyékot vet Nyugat-Európa történetére.

Ezek a mór foglyok viszont jórészt gazdag családokból származtak, s természetesen szívesen kiváltották volna magukat a szomorú rabságból. De a portugálok, akik nem aranyra voltak elsősorban éhesek, hanem a gyarmataik kihasználásához elengedhetetlenül szükséges munkaerőre, nem fogadták el a felkínált pénzbeli váltságot.

Így történt, hogy az arabok maguk ajánlottak fel fogságba esett testvéreik helyett fekete rabszolgákat a portugáloknak, s valóban ők juthattak legkönnyebben hozzá ehhez a csereáruhoz Afrika földjén. A portugálok belementek az előnyös cserébe: ez az egyezség vetette meg alapját az európai rabszolga-kereskedelemnek.

A XVI. század vége felé már javában virágzott ez a gyalázatos embervásár, s e nyers kor emberei nem is találtak benne semmi kivetnivalót. Mindazok a nemzetek felkarolták a rabszolga-kereskedelmet, amelyeknek gyorsan és eredményesen kellett gyarmatosítaniuk tengerentúli, újonnan megszerzett területeiket. A tapasztalat ugyanis azt mutatta, hogy az éghajlat tropikus változásaihoz hozzászokott feketék sokkal jobban bírják az Újvilág megpróbáltatásait, mint a fehér ember, akit megtizedelt a forró égöv ezer leselkedő veszedelme. A négereket külön e célra épült rabszolgahajók kezdték átszállítani az óceánon, s az afrikai part számos pontján jelentős kereskedelmi ügynökségek létesültek, melyeknek feladata lett a „fekete áru” beszerzése és szállítása; azé az árué, melyhez olcsón jutottak hozzá, s amely siker esetén mindennél bőségesebb hasznot ígért.

Ám bármennyire is európai érdeknek látszott a gyarmatok gyors kihasználása, ez mégsem adhatott erkölcsi alapot egy olyan gyalázatos dolognak, mint a rabszolga-kereskedés. Egyre erősebbé vált a megbotránkozás, egyre többen emelték fel a szavukat az emberiesség nevében, hogy maguk az országok is véget vessenek az emberrablásnak.

1751-ben a kvékerek¹ álltak a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom élére, méghozzá abban az Észak-Amerikában, ahol egy évszázad múlva - ugyanennek a kérdésnek a jegyében - majd ki fog törni az „Észak Dél ellen” polgárháború. Több északi állam - így Virginia, Connecticut, Massachusetts, Pennsylvania - törvényhozásilag eltiltotta a rabszolga-kereskedést, és felszabadította azokat a rabszolgákat, akiket pedig jókora költséggel hurcoltak ezeknek az államoknak területére.

Azonban a kvékerek mozgalma egyáltalán nem állt meg az Újvilág északi tartományainak határán. A rabszolgatartókat hevesen üldözték az Atlanti-óceánon túl is. Különösen Angliában és Franciaországban emelkedett egyre nagyobb mértékben e mozgalom lelkes híveinek száma. „Inkább vesszenek a gyarmatok, mint hogy így megcsúfolják az emberi erkölcsöt!” - ez volt az a hatalmas jelszó, mely megrázkódtatta az egész óvilágot, s a mozgalom - tekintet nélkül arra, mily súlyos politikai és gazdasági érdekek fűződtek ehhez a problémához - elhatalmasodott egész Európában.

Elsőnek 1807-ben Anglia törölte el hivatalosan a „fekete” kereskedelmet. 1808-ban Franciaország követte példáját; közös egyezményüket Napóleon erősítette meg Elbáról való visszatérése után, rövid, száznapos uralma alatt. Ám ezek a törvények és nyilatkozatok nagyjából alig jelentettek többet írott malasztnál. A lélekkufárokat úgyszólván mit sem zavarták a törvények, s a háborús évtizedek alatt hajóik nyíltan sürögtek a tengereken, roskadásig megrakva „ébenfával”.

De aztán az óceán mindkét oldalán komolyabb lépéseket tettek a rabszolgavadászok ellen. 1820-ban az Egyesült Államok, 1824-ben Anglia nyilvánította kalózoknak a rabszolgahajókon szolgálatot teljesítőket, s ez elfogatásuk esetén halált jelentett számukra. Franciaország csakhamar csatlakozott az új egyezményhez. Mégis az Újvilág déli államai, a spanyol és portugál gyarmatok - sajátos önös érdekeikből - nem csatlakoztak a közös küzdelemhez, továbbra is igyekeztek hasznot húzni az átszállított kényszermunkásokból, nem törődve azzal a veszedelemmel, mely most már létükben fenyegette a rabszolgahajókat, ha felfedezik őket a tengeren.

Emellett, sajnos, a jámbor törvények csak a jövőre vonatkoztak: próbálták ugyan megakadályozni az új rabszolgák szállítását, de a régiek tekintetében minden úgy maradt, ahogy volt.

Csak a XIX. század harmincas éveiben kezdődött meg a rabszolgák törvényszerű felszabadítása. 1833-tól 1848-ig közel egymillió lélek nyerte így vissza - legalábbis a törvény betűje szerint - szabadságát az európai országok tengerentúli birtokain. 1859-ben indult meg a harc az Egyesült Államok északi és déli országai között, s az északiak győzelmével az úgynevezett emancipáció, a rabszolgák felszabadításának műve formailag kiterjedt egész Észak-Amerikára. Mikor e sorokat írjuk, csupán a portugál és spanyol gyarmatok ragaszkodnak még a rabszolga-kereskedéshez, s a keleti - afrikai és ázsiai - muzulmán országok. Ezenfelül Brazília nem adta vissza még a színes bőrűek emberi szabadságát, habár törvényei tiltják új rabszolgák fogását, s a négerek gyermekei brazil földön már szabadnak születnek.

De mi történik Afrika belsejében, ahol a kíméletlen embervadászat egész törzseket foszt meg még mindig természetes, velük született szabadságuktól? A gyilkos karavánok számára itt két út kínálkozott: az egyik nyugat felé vezet a portugál Angola irányában, a másik keletre visz, az ugyancsak portugál Moçambique felé. A szerencsétleneknek csak töredéke szokott megérkezni ezekre a gyűjtőállomásokra, ahonnan Kuba² vagy Madagaszkár³ piacaira szállítják el őket vagy a mohamedán Közép-Kelet felé, Kisázsiába, Mekkába vagy Masqatba⁴. A tengeri nemzetek hadihajói a partok hosszúsága folytán alig tudják ellenőrizni ezt a sötét forgalmat, mely jórészt amúgy is a szárazföldön bonyolódik le.

Azt is kérdezhetnék, vajon még mindig jelentős-e az összefogdosott emberek száma, hogy ennyire törődnünk kell sorsukkal.

Nem kétséges! Szakértők még mindig évi nyolcvanezerre becsülik azoknak az emberi lényeknek számát, akik élve érik el a gyűjtőállomásokat - s ez a szám, úgy mondják, csak tizede azoknak, akik elpusztulnak a hajtóvadászatok vagy a szállítás ideje alatt. Hiszen e nagy mészárlások után egész területek elnéptelenednek, falvak sorát égetik fel, a folyók felduzzadnak a holttestektől, a vadállatok elszaporodnak, annyi az olcsó emberhús.

Livingstone, e kiváló utazó, beszámol arról, hogy nem ismert rá egyes területekre, melyeket pár hónappal azelőtt meglátogatott, s utána rabszolgavadászok pusztították végig. Stanley, a nagy Afrika-kutató, így ír arról a hatalmas vadászterületről, mely Közép-Afrika bozótos felföldei között terül el: „A nagy tavak vidékén, Zanzibar környékén, Nyasszában s a Zambezi mentén, azon az úton, ahol végigmentem, mindenütt öldöklés, fosztogatás, romok, elnéptelenedett tájékok. Szinte felmerül a kérdés, hogy a rabszolgaságnak vajon csak magának az afrikai fekete fajnak teljes kiirtásával lehet-e véget vetni, mint ahogy a művelt európai nemzeteknek sikerült teljesen kipusztítaniuk az ausztráliai bennszülötteket az ötödik világrészen.”

Remélhető-e, hogy a portugálok és spanyolok egyszer csak berekesztik gyalázatos üzelmeik sorát, s e műveltnek mondott nemzetek végre megelégelik a lélekkufárok mesterkedéseit?

Történetünk évében, 1873-ban valóban minden keresztény államnak már el kellett törülnie a rabszolgaságot saját területén. De a muzulmán országok minden lelkiismeret-furdalás nélkül tovább táplálják ezeket az üzelmeket, mintha el akarnák népteleníteni az egész afrikai földrészt. Most már természetesen főként ide irányul a rabszolgák szerencsétlen áradata: évenként negyvenezer lélekre teszik azoknak a számát, akiket útnak indítanak a mohamedán országok felé. Még jóval Napóleon egyiptomi expedíciója előtt a núbiai Senna⁵ négereit ezrével adták el a szudáni Darfur⁶ feketéinek - és megfordítva. Bonaparte tábornok saját maga is nagyobb mennyiségű ilyen négert vásárolt, akiket aztán a mamelukok⁷ mintájára katonákká képeztek ki.

A felszabadultnak mondott XIX. század háromnegyede eltelt már, s lám, a rabszolga-kereskedés alig csökkent Afrika szívében. Néha azt hihetnénk, hogy éppen ellenkezőleg, szinte erősödik!

Az iszlám⁸ pártolja ezt a szomorú forgalmat. Minthogy az egykori fehér hadifoglyok eltűntek a Próféta országának piacairól, őket kell helyettesíteniük a szerencsétlen feketéknek. Ez a sötét folyam táplálja a muzulmán tartományok csökkenő lakosságát, amelyeknek urai kultuszt csinálnak dologtalanságukból. Gyakran katonává válnak itt a rabszolgák, mint Napóleon afrikai hadjárata alatt. Egyebekben azonban a rabszolga szinte pénzt helyettesít; ezekben a félbarbár országokban udvari méltóságokat, tisztviselőket gyakran fizetnek ki - rabszolgákkal.

S nem kell-e mindezért mégis a hatalmas és művelt európai nemzeteket okolnunk? Igaz, hogy hajóik őrzik az afrikai s atlanti partokat, ezzel szemben Afrika belsejében vígan virágzik a kufárok üzlete, karavánokat indítanak útnak a gyarmati tisztviselők szeme előtt, nyilván tudtukkal is, akik tűrik, hogy hajtóvadászatokat, valóságos hadjáratokat vezessenek a négerek ellen, elnézik, hogy kilenc ember pusztuljon el, csak hogy egy rabszolgát sikerüljön élve befogni a hajcsároknak.

Így talán egész más értelmet kaphatnak Dick Sand barátunk szörnyű szavai, melyek mint a villám csaptak le:

„Afrika... az egyenlítői Afrikában vagyunk, a rabszolgák és a kufárok földjén!”

Valóban, már eloszlott a tévedés. Ő és valamennyi társa a fekete földrész foglya volt.

De ki tudta volna megmondani közülük, hogy e végtelennek tetsző földrész melyik pontjára vetette őket a véletlen? Csak egyetlenegy dolog nem volt kétséges: a nyugati parton vannak. Most kezdett a fiatal fiúban éledezni a sötét gyanú, hogy a Pilgrim hajótöröttei a portugál Angolában értek először szárazföldet, abban a tartományban, mely a rabszolga-kereskedelemnek még mindig egyik leggyalázatosabb központja.

Ez valóban az a hely volt! Az a tartomány, amelyen - néhány évvel később - Cameron délről, Stanley északról hatolt keresztül, de mily áldozatok árán!

Ennek a hatalmas kiterjedésű portugál gyarmatnak belseje a legismeretlenebb területek közé tartozik, annak ellenére, hogy Benguela és Luanda - az utóbbi a gyarmat fővárosa - jelentős nyugati parti kikötő. A tartomány belsejébe aránylag csak kevés kutató merészkedett eddig. Az éghajlat ezer veszélyt tartogat, a nedves talaj mérges párázata magában hordja a legveszedelmesebb lázak csíráit. A bennszülöttek vad, gyakran még emberevő törzsekhez tartoznak, melyek irtó háborúkat viselnek egymás ellen. A rabszolgakufárok persze saját sötét üzelmeik érdekében is igyekeznek távol tartani a tartomány belsejétől minden fehér embert, aki mint kutató érkezik. Így aztán nem csoda, ha Angola egyike a legveszedelmesebb hírű területeknek Afrikában.

Tuckey 1816-ban áthatolt a Kongón túl, a Yellala-vízeséseken, legfeljebb azonban kétszáz mérföldet téve meg. Ez az út önmagában még nem járulhatott hozzá ahhoz, hogy ezt a vidéket alaposan felderítsék - ennek ellenére, sajnos a legtöbb tudós és tiszt, aki részt vett ebben az expedícióban, ezért életével fizetett.

Harminchét évvel később Livingstone doktor a Jóreménység fokától kiindulva, egész a Felső-Zambeziig jutott el. 1853-ban hajtotta végre merész vállalkozását, és soha nem próbált útirányban, délről északnyugat felé keresztezte Afrikát, s a következő esztendőben a Kongó egyik mellékfolyója mentén Luandába érkezett. Ez volt az első rés, mely megnyitotta a hatalmas portugál gyarmat ismeretlen világát.

Tizennyolc évvel később két merész felfedező hatolt át Afrikán kelet-nyugati irányban, és az egyik délen, a másik északon bukkant elő Angolában - de mily mérhetetlen áldozatok árán!

Ha az időpontokat számítjuk, úgy az első Verney Lovett Cameron tengerészhadnagy volt. 1872-ben ugyanis minden érv amellett szólt, hogy az amerikai Stanleynek Livingstone felkutatására indított expedíciója a nagy tavak vidékén megfeneklett. Cameron hadnagy vállalkozott akkor arra, hogy felkutatja az expedíció nyomát. Ajánlatát elfogadták. Cameron - Dillon doktor, Cecil Murphy hadnagy és Livingstone unokaöccse, Robert Moffat társaságában - Zanzibarból indult el. Miután áthatolt az Ugogon, találkozott azokkal a hű szolgákkal, akik Livingstone holttetemét vitték a keleti part felé. Cameron rendíthetetlen akaraterővel folytatta útját nyugatra, azzal a szándékkal, hogy egyik partvidéktől áttör a másikig. Keresztezte Unyanyembét, Ugandát és Kahuelét - ahol sikerült egybegyűjtenie a nagy utazó feljegyzéseit. Aztán áthaladt Tanganyikán, Bambarré hegyein, majd a Lualaba folyón, amelyen azonban nem tudott leereszkedni; meglátogatta az állandó belső háborúktól feldúlt tartományokat, amelyeket amúgy is megtizedelt a rabszolga-kereskedelem, így Kilembát, Uruát, Lomami erdőit, Uludát, Lovalét, majd átkelve a Cuanzán s végtelen erdős vidékein - ahová Harris Dick Sandet s társait elcsalta -, Benguelánál mégis megpillantotta az Atlanti-óceánt. Ez az utazás három évet és négy hónapot vett igénybe, és két társának, Dillon doktornak s Robert Moffatnak életébe került.

Az angol Cameron után közvetlenül az amerikai Henry Morton Stanley következett a nagy felfedezések útján. Ismeretes, hogy a New York Herald e félelmet nem ismerő tudósítója, akit lapja Livingstone felkutatására küldött ki, 1871. október 30-án bukkant rá a nagy utazóra Udsidsiban, a Tanganyika-tó partján. Ám Stanley tovább akarta folytatni a földrajz tudományának dicsőségére azt, amit emberszeretetből kezdett meg: célja akkor az volt, hogy teljesen felkutassa a Lualabát, amelyet eddig éppen csak hogy megpillanthatott. Cameron akkor még ott bolyongott Közép-Afrika tartományaiban, amikor Stanley - 1874 novemberében - elhagyta a keleti parton Bagamoyót, s huszonegy hónap múlva - 1876. augusztus 24-én - ugyanígy Udsidsit. A szörnyű himlőjárványoktól megtizedelve, hetvennégy nap alatt ért el karavánja a tótól N'yangvéig. Ez volt az a rabszolgapiac, melyet Livingstone és Cameron is meglátogatott. Mindhárman tanúi voltak azoknak a szörnyű „razziák”-nak, melyek során a zanzibari szultán fegyveresei a marunguk és a manyuémák közt pusztítottak.

Stanley akkor arra a feladatra vállalkozott, hogy feltérképezi a Lualaba folyását, s egészen a torkolatáig hajózik. Expedíciója száznegyven teherhordóból állt, akiket N'yangvéban fogadott fel, s tizenhét dereglye szállította az embereket és a málhát. Már kezdettől fogva harcba keveredtek az Ugusu emberevőivel. Hozzá kellett szokniuk ahhoz is, hogy időről időre maguk cipeljék a csónakokat, így kerüljék ki a járhatatlan vízeséseket. Az Egyenlítő alatt - ahol a Lualaba észak-északkeleti irányban hajlik el - Stanley kis flottilláját ötvennégy, több száz bennszülöttel megrakott bárka támadta meg, de az utazónak sikerült őket megfutamítania. Ezután a bátor amerikai a szélesség második fokáig hatolva megállapította, hogy a Lualaba valójában nem más, mint a Kongó és ha követi folyását, egyenesen elér a tengerhez. Így is cselekedett, miközben napról napra harcolni volt kénytelen a parti törzsek ellen. 1877. június 3-án, amikor a Massassai-vízesésen igyekeztek átjutni, elvesztette egyik kísérőjét, Francis Pocockot, s sőt ő maga is - július 18-án - a M'bélói-vízeséseknél csónakjával együtt örvénybe került, s csak a véletlen segítségével sikerült innen élve megmenekülnie.

Végül - augusztus 6-án - Stanley elérkezett Ni Sanda faluba, mely négynapi járásra van a tengerparttól. Két nappal később M'bukóban megtalálta azt az élelmiszer-rakományt, melyet két bomai kereskedő küldött, s végre megpihenhetett a kis parti városban. Harmincöt éves volt csak, de máris megöregedett a fáradtságtól és nélkülözéstől, viszont sikerült áthatolnia az afrikai kontinensen: erre áldozta életének két évét és kilenc hónapját. Ám felderítette a Lualaba útját egészen az Atlanti-óceánig, s ma már tudjuk, hogy míg a Nílus észak nagy ütőere, a Zambezi a keleti vidék artériája, addig Afrika nyugati részében folyik a világ harmadik legnagyobb folyama, amely 2900 mérföldes⁹ pályája alatt mint Lualaba, Zaire és Kongó összeköti a tavak vidékét az Atlanti-óceánnal. Mindazonáltal Stanley és Cameron említett két expedíciójának Angolát nagyjából sem sikerült felderítenie.

1873 áprilisában, amikor a Pilgrim utasait az ár az angolai part zátonyaira vetette, ez a terület a térképeken nagy részben még mindig fehér folttal volt jelölve. Csak annyit tudtak róla, hogy ez a központja a nyugati partokon folyó rabszolga-kereskedésnek.

Ez volt a tájék, ahol Dick Sand és társai partot értek, s ettől a parttól csalták el őket százmérföldnyi távolságba, a tartomány belsejébe. Ide került egy szegény asszony végkimerülésben szenvedő kisfiával s néger eredetű társaival, akik eleven prédáivá válhattak itt bármelyik pillanatban a kufárok mohóságának.

Afrikában, nem Amerikában voltak hát... nem Dél-Amerika valamelyik országában, ahol sem az éghajlat, sem a bennszülöttek, de a vadállatok sem jelentenek különösebb veszedelmet. Ezért nem bukkantak rá azokra a sűrű és gazdag településekre, melyek a part és a Kordillerák között benépesítik e földeket, s vendégszerető hajlékot nyújtanak minden utasnak, aki erre a vidékre kerül. Ó, mily messze volt Peru és Bolívia partjaitól, ahová bizonnyal el kellett volna jutniuk, ha egy bűnös kéz nem hamisítja meg az útirányukat.

Angolába... s ott is egy annyira elhagyatott partrészre vetette őket a balszerencse, mely még a portugál központi gyarmati igazgatás ellenőrzésétől is távol esett. Ez volt az a Belső-Angola, melynek valódi urai a rabszolgahajcsárok voltak, csattogó korbácsaikkal.

Vajon mit tudott Dick Sand erről a tartományról, ahová az árulás vetette? Bizony nagyon keveset - csak annyit, amennyit a XVI. és XVII. század hittérítői feljegyeztek, majd a portugál kereskedők, akik Luandából a Zairéig tették meg azt az utat, amelyről Livingstone doktor 1853-i utazása alkalmából beszámolt. Mindez elégséges lett volna ahhoz, hogy egy kevésbé bátor jellemet is kétségbeejtsen.

Ki tudna ennél szörnyűbb helyzetet mindnyájuk számára elképzelni?