Száz mérföld - tíz nap alatt

A dzsungel utazóit rendszerint a vadon félelmetes hangja ébreszti fel a tropikus égbolt csillagai alatt. Megszólal az őserdő, s a rikácsolás, üvöltés, elnyújtott vonítás borzalmas egyveleggé olvad. Rendszerint a majmok kiáltása az első, ez üdvözli a születő nap hajnalát. A kis mari-kina, hosszú farkával, tarkabarka álarcával, a szürke mono, melynek bőrével vonják be az indiánok tűzfegyverük závárzatát, a szürke szőrpamacsos szagu és sok-sok más törzs a majmok oly népes családjából.

A majomvilág leghangosabbjai az úgynevezett *geribá*k. Valóságos ördögfajzatok ezek. Ha a nap már emelkedőben van, a törzs véne rázendít mély és baljós hangján az egyhangú panaszdalra. Ő a banda baritonja, s fiatal tenorok kísérik reggeli hangversenyét. Az indiánok úgy mondják ilyenkor, hogy a geribák imádkoznak.

De ezen a hajnalon, úgy látszik, elakadt az „ima” a geribák torkán, sehol sem lehetett hallani őket, pedig gégéjük erős és gyors remegése folytán énekük éppen elég messzire elhangzik. De bármi is akadályozta meg őket hangversenyükben, kétségtelen, hogy az őserdő hajnaltájt nélkülözte szokott kardalukat.

Bizonyos, hogy az indiánok nem fogadták volna örömmel a majmok elmaradását, nem mintha különösen kedvelnék a reggeli muzsikát, de ilyenkor indulnak majomvadászatra, mert a geribák füstölt húsa különleges csemegéik közé tartozik.

Természetesen sem Dick, sem a társai nem ismerték a geribáknak ezt a hajnali szokását, így hát egyáltalán nem csodálkoztak azon, hogy az őserdő néma. Szép nyugodtan dörzsölték ki az álmot a szemükből, nem lévén semmi okuk rá, hogy hirtelen felriadjanak.

Jack az elsők között tápászkodott fel. Első kérdése az volt, vajon Hercules megevett-e az éjszaka legalább egy farkast. De minthogy egyetlen farkas sem mutatkozott, a derék óriás nyilván éhen maradt.

Kezdetét vette a reggeli, mely fölöttébb hasonlított a vacsorához. Farkasétvággyal ettek, amiben nagy szerepe volt az éles erdei levegőnek. Erőt kellett gyűjteniük egy újabb hosszú nap testi erőfeszítéseihez, erre pedig semmi sem volt alkalmasabb az egyszerű, tápláló ételnél.

Benedek bácsi is belátta, hogy a táplálkozás nem egészen felesleges az élet fenntartásához, csupán Herculest illette életveszélyes fenyegetésekkel, mert megakadályozta abban, hogy ritka és értékes világító bogarakat sorozzon be a gyűjteményébe. Ez persze nem félemlítette meg túlságosan az óriást.

Weldonné titokban most már arra kérte Herculest, engedje kissé hosszabb kötélre bogarászunkat, úgyhogy az jobbra-balra elszaladozhasson egy kis alkalmi zsákmányért, azt viszont ne engedje meg, hogy eltűnjön az erdő sűrűjében a szemük elől. Weldonné - minthogy ő maga megnyugodott - kegyetlenségnek tartotta volna, hogy Benedek bácsit teljesen megfossza egyetlen gyönyörűségétől.

Hét óra körül, ugyanabban a hadirendben, amelyben az előző napon elindultak, újra útra kelt a kis csapat.

Útjuk változatlanul erdőben vezetett tovább. A vadon szűz talaján mintha a forróság s a nedvesség szövetségre lépett volna egymással, hogy együtt a legcsodálatosabb növényzetet hozzák létre. Minden a tropikus tájakra emlékeztetett, ahol a szinte függőlegesen álló napból olyan forróság árad, amelyet csak a cserjék és indák világa szelídít meg nedvességével. Képzelni sem lehet fenségesebbet ennél a végtelen rengetegnél.

Dick figyelmét nem kerülhette el egy dolog. Harris szavaira gondolt, aki ezt a szót emlegette: „pampa”. Márpedig ez a szó síkságot jelent az indiánok nyelvén. Ha a pampára gondol, már látja is maga előtt jellemző tulajdonságait: száraz talaj, kevés, ritkásan nőtt fa, kő sehol, és az esős évszakban mindenütt felburjánzó bogáncshad, mely szinte fává terebélyesedve, áthatolhatatlan terepakadállyá válik a száraz időszakban. A síkságnak ezt a megszokott képét törpe fák, tüskés cserjék vigasztalan világa egészíti ki.

Ám mindebből még semmit sem láttak azóta, hogy az amerikai vezetése mellett elhagyták a tengerpartot. Az őserdő most is a látóhatár széléig ért. Egyáltalán semmi sem hasonlított a pampának arra a képére, mely a fiatal parancsnok képzeletében élt. A természet, úgy látszik - ahogy Harris éppen megjegyezte -, kivételt tett az Atacama-fennsíkkal, melyről egyébként Dick sem tudott többet, mint azt, hogy egyike a legnagyobb pusztaságoknak Dél-Amerikában, az Andesek és a Csendes-óceán között.

Dick nem fékezte hát a kíváncsiságát, hanem több kérdést tett fel Harrisnek a pampa sajátos alakulatát illetően.

Az amerikai mindenre tudott felelni. Olyan felvilágosításokat adott Bolíviának erről a részéről, melyek minden tekintetben elsőrendű tájismeretre vallottak.

– Igaza van, fiatal barátom - mondta Harris -, ha csodálkozik, hiszen a pampa egészen olyan, ahogy már általában a könyvek lefestik. Sík, terméketlen, nehéz rajta az áthatolás. Hasonlít az észak-amerikai szavannákhoz, csak valamivel szárazabb, mint azok. Ilyen a Colorado folyó síkságának pampája is, és ilyenek a venezuelai *Ilanó*k. Ez a vidék, meg kell mondanom, engem is meglep. Először teszem meg ezt az utat, és csak azért, mert nagyon megrövidíti az utazást, ha San Felicébe akarunk érni. De ha nem is jártam még erre, jól tudom, hogy ez a rész teljesen különbözik a valóságos pampáktól. Az a helyzet, hogy a valódi pampákat tulajdonképpen nem a Nyugati-Kordillerák és az Andesek között kell keresni, hanem a földrész keleti vonulatán, az atlanti part felé.

– Hát akkor át kell kelnünk az Andeseken? - kérdezte Dick meglepetten.

– Dehogyis, fiatal barátom - válaszolta mosolyogva az amerikai -, de mert a tanya, ahová megyünk a Kordillerák innenső oldalán van, utunknak sem első, sem a második szakasza nem okoz különösebb nehézséget. Nyugodjék meg, mi ezt a felföldet nem fogjuk elhagyni, és ennek egyetlen pontja sem emelkedhet 1500 lábnál magasabbra... Elképzelheti, hogy ha a Kordillerákon kellett volna átkelnünk ilyen felszereléssel, egy pillanatig sem vállalkoztam volna arra, hogy a vezetőjük legyek.

– Akkor valóban okosabb lett volna - jegyezte meg Dick - a parton folytatni az utat.

– Nem kétséges - tartott ki előbbi állítása mellett az amerikai -, de így sokkal rövidebb és mégsem túlságosan kényelmetlen az utunk.

– De nem fél tőle - ellenkezett Dick -, hogy eltéved az erdőben, hiszen első ízben halad rajta keresztül?

– Ettől igazán nem kell tartania, fiatal barátom. Ön előtt bizonyára úgy tűnik fel az őserdő, mint valami végtelen tenger, melyen nem lehet iránytű nélkül eligazodni... nem tudja megtalálni benne a maga helyét. De én hozzászoktam az erdei utakhoz, és tökéletes biztonsággal ismerem ki itt magam. Az én útmutatóim bizonyos fák, a talaj alakulása, a levelek elhelyezkedése... ezer és ezer részlet, melyet más nem is vehet észre. Legyen egészen bizonyos, mindannyiukat elvezetem oda, ahová el kell jutniuk.

Harris mindent megmagyarázott. Ők ketten mentek elöl Dickkel, és gyakran beszélgettek egymással anélkül, hogy bárki is hallhatta volna a szavukat. Így hát ha voltak is aggodalmai Dicknek, s ezeket közölte is az amerikaival, a többieknek sejtelmük sem lehetett erről.

Április 8-tól 12-ig így telt el az idő, anélkül, hogy bármilyen említésre méltó esemény megzavarta volna az útjukat. Általában nyolc-kilenc mérföldet tettek meg tizenkét óránként. Az étkezésre szánt pihenők, s az éjszakai nyugalom órái szabályosan követték egymást, s ha eltekintettek némi fáradtságtól, azt lehetett mondani, hogy mindnyájuk egészségi állapota teljesen kielégítő maradt.

Éppen csak a kis Jack szenvedett ettől az egyhangú erdei úttól, mely semmi változatosságot sem hozott a számára. Lehangolta, hogy nem kapta meg mindazt, amit ígértek neki, elsősorban a kaucsukfa játékszereit, nem is beszélve a kis kolibrikről. Aztán hol maradnak a csodálatos zöld tollú papagájok, azok a színes és ritka vadonbeli madárfajták, melyeket ezer és ezer monda köt össze az indián múlttal, s amelyek a bennszülöttek szerint a kihalt törzsek nyelvén énekelnek?

Ezek helyett a kis Jack csak olyan pergő nyelvű madarakat látott, melyeket a világ minden részén megtalálhat, s melyek mindkét földrész lakóházait megtöltik elviselhetetlen fecsegésükkel - hiszen ez az a fajta, mely a legkönnyebben megtanul beszélni.

De nem csupán a kisfiú volt elégedetlen az erdő madárvilágával. Elmondhatjuk, hogy Benedek bácsi sem volt szerencsésebb bogaraival. Minthogy Weldonné megengedte, szüntelenül jobbra-balra szaladgált a csapás mentén. Ennek ellenére úgyszólván semmit sem talált, ami méltónak bizonyult volna gyűjteményére. A világító bogarak este csökönyösen elmaradtak, mintha csak bosszantani akarták volna a kiváló bogarászt, kinek kedélye persze napról napra borúsabb lett.

Még négy napon át meneteltek így északkeleti irányban. Április 16-ára már legalább száz mérföldre kellett becsülniük azt a távolságot, melyet a tengerparttól elindulva megtettek. Ha Harris vezetőtudományában bízni lehetett - ő pedig igazán nem engedte, hogy ebben bárki is kételkedjék -, úgy a San Felice-i hacienda már nem lehetett messzebbre húsz mérföldnél attól a ponttól, ahol aznap este tábort vertek. Így számítva, negyvennyolc óra múlva a kis csapat már kellemes fedél alatt pihenheti ki az út fáradalmait.

Csak azt találták különösnek, hogy bár a felföldet már szinte átszelték, nem találkoztak egyetlen bennszülöttel sem.

Dick - anélkül, hogy beszélt volna - egyre jobban sajnálta, hogy nem a tengerparti utat választották. Bizonyos, hogy akár délre, akár északra indulnak, nem ilyen elhagyott vidéken mennek át, hanem kisvárosra, esetleg falvakra bukkantak volna... de legalábbis ültetvényekre, ahol Weldonné és társai biztos menedéket kaptak volna.

Ha bennszülött nem is mutatkozott, az utolsó napokban az állatvilág erősen megélénkült. Néha-néha hosszú, panaszos kiáltás hallatszott, ezt Harris azoknak a hatalmas foghíjasoknak¹ tulajdonította, melyek oly gyakori lakói ezeknek a végtelen erdős vidékeknek.

Amikor délben pihenőt tartottak, hirtelen sípoló hang szelte át a levegőt, s ez a hang nem kevéssé nyugtalanította Weldonnét.

– Mi volt ez? - kérdezte riadtan.

– Kígyó? - kiáltotta Dick, és megragadta fegyverét, hogy Weldonné elé ugorjék.

Valóban attól lehetett tartani, hogy a magas fűben kígyó kúszott a táborhelyükig. Semmi meglepő nem lett volna abban sem, ha egy hatalmas sucuru, ez a tíz-tizenkét méter hosszúra is megnövő óriáskígyó lopakodik a közelükbe, hogy megmarja őket. Igen, csakis ez az óriáskígyó adhat ilyen különös hangot.

Harris azonban megnyugtatta Weldonnét - s megmagyarázta, hogy ez nem sucuru, s a zajt azoknak a különös hangú, jámbor négylábúaknak tulajdonította, melyek csapatostul szokták felkeresni ezt a vidéket.

– Ne ijedjen meg, és ne tegyen semmit, ami felriaszthatná ezeket az állatokat.

– Miféle állatokról beszél? - kérdezte Dick, aki egyébként sem fukarkodott kérdéseivel, ha az amerikaitól valami felvilágosítást akart kérni.

– Antilopok, fiatal barátom.

– Jaj, de szeretném látni őket! - ujjongott a kis Jack.

– Ez ám nagyon-nagyon nehéz lesz - mondta komolyan a vezető.

– De talán mégis meg lehetne közelíteni óvatosan a sípoló antilopokat - mondta Dick kíváncsian.

– Három lépést sem tehetne, és máris szétugrana az egész csapat. Kár törődnie velük.

Dick azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lebeszélni. Látni szerette volna őket, és puskájával a kezében a bozót felé kúszott. Szinte azonnal tíz-tizenkét éles szarvú, karcsú, hajlékony testű gazella ugrott elő, és porzott el nem messze tőlük. Lángvörös bundájuk szinte tüzes felhőt rajzolt az erdő sötét hátterére.

– Ugye, figyelmeztettem? - mondta Harris, amikor a volt hajósinas visszatért a helyére.

Ezek az antilopok valóban olyan végtelen gyorsasággal iramodtak el, hogy lehetetlen volt a szemnek alaposan szemügyre venni őket. Azonban egészen más volt a helyzet egy másik állatcsoport esetében, mellyel ugyancsak ezen a napon találkoztak. Ezeket láthatták is, s éppen ezért felbukkanásuk különös vitára adott okot Harris és egyes útitársai között. Úgy négy óra tájban rövid időre megálltak egy tisztáson, amikor három-négy erős testű állat csörtetett elő a sűrűből, s talán százlépésnyi távolságban hirtelen nagy sebességgel rohanni kezdett.

Dick - az amerikai minden tiltakozása ellenére - vállához emelte fegyverét, s rálőtt az egyik állatra. Ám abban a pillanatban, amikor Dick meghúzta a ravaszt, Harris a karjára csapott, s így Dick, bármilyen kitűnő vadász volt is, elszalasztotta zsákmányát.

– Ne lőjön, mondtam, hogy ne lőjön! - ismételte ingerülten az amerikai.

– De hiszen ezek zsiráfok voltak - álmélkodott Dick.

– Zsiráfok? - csodálkozott a kis Jack. - Merre vannak?

– Zsiráfok? - visszhangozta Weldonné. - Te bizonyosan tévedsz, Dick. Itt, Amerikában sehol sincsenek zsiráfok.

– Ebben igaza van - mondta Harris, aki maga is erősen meglepettnek látszott -, itt nincsenek zsiráfok.

– De hát akkor?... - kérdezte Dick.

– Igazán nem tudom, mit gondoljak. Talán csaltak a szemei, fiatal barátom... talán inkább struccokat látott...

– Struccokat zsiráf helyett? - néztek egymásra Dick és Weldonné.

– Bizonyára közönséges struccok voltak - erősködött Harris.

– De hát a struccok madarak, és két lábuk van csak...

– Igen... igen - erősködött Harris -, én magam is úgy láttam, hogy az elkergetett állatok kétlábúak voltak.

– Hogy mondhatja, hogy kétlábúak? - csodálkozott Dick.

– Ahogy én láttam - vágott bele Weldonné -, azok bizony négylábúak voltak.

– Én is csak úgy láttam - visszhangzott az öreg Tom, s három fekete társa megerősítette szavát.

– Négylábú struccok! - kacagott Harris. - Ez aztán a csodálatos dolog!

– Hát mi bizony azt hisszük, hogy mégiscsak zsiráfok voltak, és nem struccok - erősítette meg Dick Sand.

– Szó sem lehet róla, fiatal barátom - vette fel a vitát Harris. - Egész bizonyos, hogy rosszul látta. Lehetséges, hogy a rendkívüli sebesség tévesztette meg, amellyel ezek a nagy állatok elszelelnek. Egyébként már a legjobb vadászokat is megtévesztették, úgyhogy emiatt cseppet sem kell szégyenkeznie.

Ahogy az amerikai megmagyarázta, valóban könnyen lehetségessé vált a tévedés: a nagyobb méretű strucc s egy közepes zsiráf közt bizonyos távolságban nem is lehet olyan nagy a különbség. Tulajdonképpen hasonlít is az alakjuk, legfeljebb a struccnál hiányzik a két mellső láb. Ha megriasztják őket, elképzelhető, hogy a porfelhő, amit felvernek, össze is lehet őket téveszteni.

De a legerősebb bizonyítéka annak, hogy Dick s a többiek tévedtek, mégiscsak az a puszta tény volt, hogy - Amerikában nincsenek zsiráfok.

Dick Sand újból elgondolkozott.

– Csak azt nem értem - mondta -, hogy lehetnek struccok... holott Amerikában éppúgy nincs strucc, mint ahogyan nincs zsiráf.

– De bizony van, barátom - mondta Harris. - Az Újvilágnak ebben a részében otthonos egy struccfajta, amit mandounak mondanak; éppen ezt láthatta az előbb.

Harris helyesen mondta: a mandou hazája a dél-amerikai síkságon van, a bennszülöttek, míg fiatal, szívesen vadásszák is a húsáért. Teste néha a két métert is meghaladja, tollazata erőteljes, kékes árnyalatokban játszik, lábán három karom van - ez különbözteti meg az afrikai struccoktól.

Mindezt Harris közölte velük, s úgy látszott, hogy az amerikai ember kitűnően ismeri ezeknek a madaraknak a szokásait. Így hát Weldonné és társai belátták, hogy bizonyosan tévedtek.

– Egyebekben - folytatta Harris - könnyen lehet, hogy újabb csapat Struccal fogunk még találkozni. De ebben az esetben nyissák ki jobban a szemüket, s ne lássák négylábúaknak ezeket a madarakat. De még inkább fogadja meg tanácsomat az én kedves fiatal barátom, és semmi szükségünk arra, hogy puskaszóval áruljuk el ittlétünket az őserdőben.

Ám Dick továbbra is gondolataiba mélyedt. Mintha kétségek gyötörték volna.

Másnap, április 17-én újból megindult a menet. Az amerikai azt ígérte, hogy a rákövetkező huszonnégy órán belül már el is érik a San Felice-i tanyát.

– Ott aztán, asszonyom - mondta Harris Weldonnénak -, mindazt a kényelmet meg fogja kapni, amire igényt tarthat. Néhány napi pihenés mindnyájuknak jót fog tenni. Lehet, hogy nem találják meg azt a kiszolgálást, amit San Franciscóban megszoktak, de látni fogják, hogy a mi haciendáink is igen takaros berendezésűek. Nem vagyunk mi sem azért olyan vademberek!

– Köszönjük szépen, Harris úr - válaszolt Weldonné -, érezzük, hogy jószívvel segít nekünk. Sajnos, most csak köszönettel viszonozhatjuk szívességét. Jaj, csak már megérkeznénk!

– Nagyon fáradt, asszonyom?

– Én nem sokat számítok - felelt az asszony -, de látja, a kisfiamat nagyon kimerítette az erdei út. Úgy érzem, mintha időnként lázas volna.

– Bizony, ez lehetséges - válaszolta Harris -, mert ez itt egészséges környék ugyan, de márciusban és áprilisban veszedelmes lázt okozhat.

– Nem kétséges - válaszolta Dick -, de szerencse, hogy a természet mindjárt gondoskodik is az ellenszerről.

– Hogyan gondolja ezt, fiatal barátom? - kérdezte csodálkozva az amerikai.

– Nem vagyunk talán a kininfa hazájában? - válaszolta Dick Sand.

– Ebben igaza lehet - mondta Harris. - Ez a hazája ennek a fának, amelynek megőrölt kérge elűzi az ilyenféle lázakat.

– Csodálom, Harris úr, hogy eddig nem láttunk kininfát.

– Azokat, barátom, nem olyan könnyű megkülönböztetni. Rendszerint ugyan magas a törzsük, széles a levelük, s viráguk rózsaszín és illatos, de mégsem lehet könnyen felfedezni őket a többi között. Többnyire magánosan nőnek, nem csoportokban. Itt-ott láthat egyet-egyet, s az indiánok, akik kérgét gyűjtik, csak örökzöld leveléről ismerik meg.

– Harris úr, ha mégis látna egy kininfát, legyen kedves, és mutassa meg nekem - kérte Weldonné.

– Nagyon szívesen, asszonyom - válaszolta az amerikai -, de hiszen a tanyán feldolgozott kinint is kap majd. Ez sokkal tökéletesebb gyógyszer, mint a nyers fakéreg.

Utazásuknak sejthetőleg utolsó napja minden különösebb élmény nélkül zajlott le. Az est leereszkedett, s a szokásos módon rendezkedtek be éji nyugovóra. Mindeddig nem szenvedtek esőtől, de most sűrű köd szállt le, s a páratelt levegő figyelmeztette őket arra, hogy időváltozás előtt állnak.

Bizony, már az esős időszak szélét súrolták, de milyen megnyugtató, hogy néhány óra menetelés hiányzik csak, s épp a legjobb időben kerülnek mindnyájan fedél alá.

Harris az ültetvénytől való távolságot csak a menetidő kiszámítása alapján tudta felbecsülni. Így mintegy hatmérföldnyire becsülte azt az utat, amely a kis csapatot a haciendától még elválasztja. Mégis a szokásos elővigyázatossággal ütöttek tábort. Tom és társai őrködtek éjszaka. Dick semmit sem lazított szokott rendszabályain, még kevésbé, mint valaha, mert nem bírt megküzdeni a belsejében őrlő gyanúval. De egyelőre erről még egy szót sem szólt senkinek.

A fekvőhelyet erős, hatalmas facsoport lábánál rendezték el. Weldonnét s társait hamarosan elnyomta az álom, úgyhogy legmélyebb szendergésükből riadtak fel egy hatalmas kiáltásra.

Dick ugrott először talpra.

– Mi történt?

– Én voltam... én voltam - felelt Benedek bácsi.

– De mi történt? - kérdezte Weldonné izgatottan.

– Harapás... megmartak - válaszolta a tudós.

– Kígyómarás? - kérdezte megrettenve Weldonné.

– Nem, dehogy kígyó... valami bogár - válaszolt Benedek bácsi. - De most megfogtam... nem menekülhet.

– Ugyan, kérem, tapossa el, s aztán hagyjon minket aludni - mondta bosszúsan Harris.

– Hogy én eltapossak egy rovart? Mire gondol? Soha! Éppen ellenkezőleg. Meg kell vizsgálnom, mifajtával van dolgom.

– Biztosan valami szúnyogféle - válaszolt megvetően Harris.

– Nem, kérem, szó sincs róla. Egy egy légy... de ahhoz képest egészen érdekes...

Dick közben felgyújtott egy kis hajólámpást, s közeledett vele Benedek bácsihoz.

– Ó, jóságos ég! - kiáltott fel a tudós. - Ez aztán igazán kárpótol minden eddigi csalódásomért. Most végre megvan a nagy felfedezés! - A derék ember őrjöngött a boldogságtól. Mint valami győztes hadvezér, nézte a legyet. Legszívesebben megcsókolta volna.

– De hát mi ez, Benedek bácsi? - kérdezte Weldonné.

– Ez?... Kedves rokon, ez aztán igazán nevezetes kétszárnyú, nagyon is nevezetes kétszárnyú... - és Benedek bácsi egy, a méhnél is kisebb légyre mutatott. Színtelen, a hasán sárga csíkozású kis rovar volt.

– De csak nem mérges? - aggódott Weldonné.

– Nem... már legalábbis az emberekre nem. Persze... az állatokra, az antilopokra, vadbivalyokra, sőt még az elefántokra is... Az más. Jaj, milyen szerencse... milyen szerencse ilyet találni!

– Most már aztán igazán mondja meg nekünk - mondta Dick -, mi a neve ennek a nevezetes légynek.

– Hát ez a légy... nézz ide... igen, ez a légy, amit itt tartok a kezem között... nem más, mint a cecelégy. Ez az a nevezetes kétszárnyú, melyet eddig még sohasem találtak ezen a kontinensen, minthogy Amerikában köztudomás szerint nem volt és nincs is cecelégy.

Dick nem merte már kérdezni Benedek bácsit, hogy a világnak melyik égtája is az, ahol ez a nevezetes légyfajta bőségben tenyészik.

Aztán, hogy a légyügy lezáródott, mindenki újból elaludt.

Dick Sand szemét bármennyire fáradt volt is, messze elkerülte az álom.