Vajon ha Xirdal Zephyrin egyedül van, elérkezett-e volna akadálytalanul a rendeltetési helyére? Az is meglehet, hiszen semmi sem lehetetlen. Azonban mindenesetre okosabb dolog lett volna az ellenkezőjére fogadni.

De akárhogyan is lett volna, nem volt alkalom az ilyen fogadásokra, mert a jó csillaga olyan mentor védőszárnyai alá helyezték, akinek gyakorlati értéke semlegesítette a hóbortos ember rendetlen fantáziáját. Xirdal Zephyrin tehát semmit sem tudott meg az utazás bonyodalmaiból, amit Robert Lecoeur olyan egyszerűvé tudott tenni, mint egy kirándulást Párizs környékére.

Az expresszvonat néhány óra alatt elvitte őket Havreba, ahol a két utast a legnagyobb előzékenységgel fogadták annak a pompás gőzösnek a fedélzetén, amely erre azonnal felszedte horgonyait és nekiindult a szabad tengernek, nem is várva több utast.

Az Atlantic nem volt személyszállító gőzös, hanem egy öt-hatszáz tonnás yacht, amely Robert Lecoeur kizárólagos rendelkezésére állott. A szőnyegen forgó érdekekre való tekintettel a bankár tanácsosnak tartotta, ha rendelkezik olyan eszközökkel, amely tetszése szerint lehetővé teszi az érintkezését az egész civilizált világgal. A már eddig elért óriási nyereségei az aranybányarészvényekkel való spekulálásból meg is engedhették számára ezt a fényűzést és ezért megszerezte magának ezt a hajót, amelyet száz más közül választott ki Angliában.

Az Atlanticot, egy multimilliomos lord szeszélyét, a lehető legnagyobb sebességre építették. Finom, karcsú testével, négyezer lóerős gépével húsz csomónyi sebességnél is többet tudott elérni. Lecoeur bankár éppen ezért is választotta ki ezt a hajót, mert ez a tulajdonsága szükség esetén még nagy hasznára lehet.

Xirdal Zephyrin a legkevésbé sem csodálkozott azon, hogy egy egész hajó áll a rendelkezésére. Habozás nélkül ment a hajó fedélzetére, berendezkedett a kabinjában és nem törődött semmivel.

A Havre és Upernivik közti távolság körülbelül ezernyolcszáz tengeri mérföld, amit az Atlantic teljes gőzzel haladva hat nap alatt meg tudott volna tenni. Lecoeur bankárnak azonban nem volt olyan sietős a dolga, s ezért tizenkét napot szánt az útra, úgy hogy csak július 18-án este érkeztek meg Upernivik elé.

Ez alatt a tizenkét nap alatt Xirdal Zephyrin alig nyitotta ki a száját. Az étkezések ideje alatt, amikor együtt voltak, a bankár hússzor is megpróbálta szóba hozni az utazásuk célját, de sohasem kapott feleletet a kérdéseire. Akárhányszor kezdett is a meteorról beszélni, a keresztfia mintha nem is emlékezett volna már rája, s közömbös tekintetében meg sem villant az értelem szikrája.

Xirdal mostanában csak „befelé” nézett és más problémák megoldásával volt elfoglalva. Hogy milyen problémákkal, azt senkinek sem árulta el. Valószínű volt azonban, hogy a tengerrel kapcsolatban gondolt valamire, mert mindig vagy a hajó orrán, vagy a farán állt és naphosszat bámult a hullámokba. Meglehet, hogy nem tévedünk, ha azt tesszük fel, hogy azzal a felületi feszültséggel foglalkozott most is, amiről nemrégiben az utcán járókelőknek magyarázgatott abban a hiszemben, hogy barátjával, Marcel Leroux-val beszélget. S az eredményei talán összefüggésben voltak azokkal a nagyszabású találmányokkal, amikkel később lepte meg a világot.

Upernivikbe való megérkezésük második napján Lecoeur bankár, aki már-már kétségbeesett, megpróbálkozott azzal felébreszteni keresztfia öntudatát, hogy kicsomagolta és eléje tette a gépezetét.

Jól számított s a gyógymód radikálisan hatott. Xirdal Zephyrin, mikor meglátta a gépet, mintha álomból ébredt volna, körülnézett maga körül olyan tekintettel, amelynek tisztasága és elhatározottsága legjobb napjaira emlékeztetett.

– Hol vagyunk? - kérdezte.

– Upernivikben - felelte a bankár.

– S a földem?

– Azon állunk.

Ez azonban nem felelt meg teljesen a valóságnak. Mindenekelőtt el kellett menni Brian Haldorsen úrhoz, az északi birodalom helytartójához, akinek lakását könnyen megtalálhatták, mert zászló lobogott rajta. Az udvarias köszönés és bemutatkozás után a tolmács útján, akit Lecoeur bankár bölcsen jó előre felfogadott, rátértek a komoly megbeszélések tárgyára.

Mindjárt kezdetben felmerült az első nehézség. Nem mintha Brian Haldorsennek az jutott volna eszébe, hogy tán kétségbe vonja a felmutatott adásvételi szerződés hitelességét, hanem azért, mert az értelmezése nem volt eléggé világos előtte. A tartalmában tökéletesen szabályos, minden szükséges aláírással és hivatalos pecséttel ellátott okmányban a grönlandi kormány képviseletében a koppenhágai diplomácia ügynöke eladott Xirdal Zephyrinnek egy kilenc négyszögkilométernyi négyzet alakú területet, melynek minden oldala három kilométer hosszú, oldalai a négy világtájjal párhuzamosak, s derékszögben találkoznak, egyenlő távolságban a 72° 51’ 30” északi szélességgel és 55° 35’ 18” nyugati hosszúsággal bíró középponttól, mindezt négyzetkilométerenként ötszáz koronáért, vagyis összesen körülbelül hatezer frankért.

Brian Haldorsen készségesen hajlandó volt mindezt elismerni, s csak arról volt szó, hogy a kérdéses központ fekvését megállapítsák. Ugyan hallott már valamit harangozni a szélességről és hosszúságról és tudta, hogy van valami ilyesmi, de a Brian Haldorsen úr tudása nem is terjedt tovább. Neki egyformán lehetséges volt, hogy a szélesség valami állat vagy növény, a hosszúság valami ásvány, vagy bútordarab és ezért óvakodott attól, hogy valamilyen irányban állást foglaljon.

Xirdal Zephyrin rövid szavakkal felvilágosította őt a kozmográfia alapfogalmairól és bebizonyított neki mindent, amit nem akart elhinni. Ezután engedelmet kért arra, hogy az Atlantic műszereinek segítségével saját maga állapítsa meg a kérdéses földrajzi pont helyét. Elhatározták, hogy egy véletlenül ott időző dán hajó kapitányát kérik meg, hogy ellenőrizze a számításait, s döntsön őexcellenciája előtt azok helyes voltáról.

Ebben meg is állapodtak.

Xirdal Zephyrin két nap alatt elkészült a számításaival, s a dán kapitány csak megerősíthette azok pontosságát. Ekkor merült fel aztán a második nehézség.

A Földnek az a pontja, melynek földrajzi szélessége 72° 51’ 30” és nyugati hosszúsága 50° 35’ 18”, a nyílt tengerre esett, körülbelül kétszázötven méternyire északra Upernivik szigetétől.

Lecoeur bankár mintha az égből pottyant volna le erre a felfedezésre és heves szemrehányásokra fakadt. Mit tegyenek? Azért jöttek el ide erre az isten háta mögött fekvő földre, hogy szimplán lássák, amint a meteor a vízbe esik? Hogyan lehetett valaki ilyen rettenetesen felületes! Hogyan követhetett el a tudós Xirdal Zephyrin ilyen durva hibát?

A tévedés magyarázata nagyon egyszerű volt.

Xirdal Zephyrin nem tudta, hogy Upernivik nemcsak egy városnak, egy darab földnek a neve, hanem egy szigeté is - ez az egész. Mikor matematikai úton levezette a meteor leesésének a helyét, ezt valami rossz iskolai térképlap alapján végezte el, amit mindjárt elő is keresett számtalan zsebe egyikéből és a megijedt bankár orra elé tartott. Ezen a térképen valóban Upernivik városának közvetlen közelébe esett a 72° 51’ 80” északi szélességgel és 55° 25’ 18” nyugati hosszúsággal bíró pont, de nem tűnt ki róla, hogy a kis helység a tengerben fekszik a hasonló nevű szigeten, s nem a szárazföld belsejében. Xirdal Zephyrin szó nélkül hitt a durva megközelítésű térképnek és nem járt jobban a dolog után.

Mindenki tanulhat ebből! Az olvasó helyesen teszi, ha ráadja magát a földrajz alaposabb tanulmányozására és megjegyzi magának, hogy Upernivik sziget. Hasznára válhat, ha egyszer el kell indulnia, hogy megkeressen egy ötezerhétszáznyolcvannyolc milliárdot érő meteort...

Mindez azonban semmit sem változtathat a whastoni meteor dolgában.

Még ha valamivel délebbre helyezhették volna el ezt a helyet, a csalás még hasznos is lett volna a meteor esetleges eltérése esetében. Xirdal Zephyrin azonban elrontotta a dolgot azzal, hogy felvilágosította Brian Haldorsen úr őexcellenciáját és alávetette magát a dán kapitány most már kellemetlenné váló ellenőrzésének, s így a szerény csalás nem volt keresztülvihető. Nem lehetett egyebet tenni, mint elfoglalni a megvásárolt területet úgy, ahogyan volt, feliben víz, feliben szárazföld alakjában.

Ennek a második értékesebb fele résznek a déli határa a számítások szerint ezerkétszázötvenegy méternyire vonult Upernivik szigetének északi csücskétől délre. A három kilométernyi hosszúság többet tett ki a sziget szélességénél, tehát a két végpont helye bent feküdt az óceánban. Xirdal Zephyrin tehát a kilenc négyzetkilométernyi terület helyett, amit megvett és kifizetett, kapott összesen körülbelül százhetvenkét hektárt, ami által a vásár sokkalta rosszabbá vált.

A meteor leesésére való tekintettel az a kis terület úgyszólván semmit sem ért. Az a pont, amit Xirdal Zephyrin oly éles elméjűséggel meghatározott, a tenger kellős közepébe esett. Igaz, hogy nem volt kizárva bizonyos eltérés, mert ama pont körül vagy ezerötszáz méternyi mozgásteret engedett meg a számítás. Ezen belül kellett a meteornak leesni, csakhogy ki tudhatta melyik irányban következik be a valóságos eltérés? Nagyon könnyen megeshetett, hogy a meteor mégis éppen azt a kis darabot választja ki, ami a szárazföld birtokában volt, az ellenkező esetnek mégis sokkal nagyobb volt a valószínűsége. Innen származott Lecoeur bankár kétségbeesése.

– Mit fogsz most csinálni? - kérdezte keresztfiától.

A keresztfiú az ég felé tárta két karját, jelezve, hogy maga sem tudja.

A bankár mérges hangon folytatta:

– Valamit mégis ki kell találni. Ebből a zsákutcából okvetlenül ki kell evickélnünk.

Xirdal Zephyrin gondolkozott egy darabig.

– Az első dolog, amit tennünk kell - mondta végre -, az, hogy elzárjuk ezt a területet, s valami látható kunyhót építsünk rajta. A többit majd meglátjuk.

Lecoeur bankár munkához látott. Az Atlantic tengerészei néhány jól megfizetett grönlandi bennszülött segítségével nyolc nap alatt felépítették a vasdrótból való kerítést, amelynek két vége a tengerig tartott és megcsinálták a kis faházikót, amit bebútoroztak a legszükségesebb tárgyakkal.

Július 26-án, három héttel a meteor leesése előtt, Xirdal Zephyrin munkához látott. Még néhányszor megfigyelte a meteort a legfelsőbb légrétegekben való száguldása közben, aztán belemerült magasabb régióiba. Az új számításai azonban csak az első számításainak pontos igazolását eredményezték. Semmilyen eltérés nem adódott belőlük. A meteor pontosan a megállapított helyen fog lezuhanni, vagyis az északi szélesség 72° 51’ 30”-énél, s a nyugati hosszúság 55° 35’ 18”-énél.

– Tehát a tengerbe! - állapította meg Lecoeur bankár nem titkolva el dühét.

– Természetesen a tengerbe - mondta vidáman Xirdal, aki igazi matematikus lévén, mindenekelőtt csak teljes megelégedést érzett amiatt, hogy a számításai oly csodálatosan pontosak voltak.

Azonban csaknem abban a pillanatban átlátta a kérdés másik oldalát is.

– Az ördögbe is!... - mondta egészen más hangon, bizonytalanul nézve keresztapjára.

Most aztán ez nyugtatta meg őt.

– Nézd Zephyrin - szólt jóakaró hangon -, azt hiszem nem fogunk ölbe tett kézzel várni a jó szerencsére. Hiba történt, amit helyre kell hozni. Minthogy képes voltál befolyásolni a meteor útját, amikor oly messze magasságban keringett, gyerekjáték lehet számodra most rábírni néhány száz méternyi eltérésre.

– Azt hiszi? Azt hiszi? - felelte Zephyrin fejét csóválva. - Amikor a meteorra hatottam, akkor négyszáz kilométernyire volt. Ebben a távolságban a Föld vonzóereje csak olyan kis mértékben hatott a bolygóra, hogy az az energiamennyiség, amit rájabocsáthattam, elegendő volt a nagyon labilis egyensúly megzavarására. Most azonban már egészen másként áll a dolog. A meteor sokkal közelebb van, s a Föld nehézkedése oly erővel tartja, hogy egy kevéssel több vagy kevesebb energia nem sokat segít rajta. Másrészről, ha a meteor abszolút sebessége kisebb is lett, a szögsebessége annál jobban megnövekedett. Így tehát most oly gyorsan halad, mint a villám és a legkedvezőbb alkalommal is alig van idő, hogy hatni lehetne rá.

– Így hát semmit sem tudsz csinálni? - tört ki Lecoeur bankár összeharapva ajkát, hogy meg ne pukkadjon.

– Azt éppen nem mondtam - enyhítette a hatást Xirdal Zephyrin. - Csakhogy a dolog nagyon nehéz. De mindegy, megpróbálhatjuk.

S valóban hozzá is látott oly buzgalommal, hogy augusztus 17-én már biztosnak látta vállalkozásának sikerét. A meteor véglegesen eltérült az irányától és az elkerített földre fog lezuhanni, körülbelül ötven méternyire a parttól, tehát annyira, hogy veszély nem fenyegetett többé.

Szerencsétlenségre, amint tudjuk, augusztus 18-ikán hatalmas vihar tombolt a szigeten, amely erősen megrázta a kikötőben veszteglő hajókat s Upernivik egész földjét, úgy hogy Xirdal nagyon félt attól, hogy a meteor pályájára is hatással lesz az erős légáramlat.

A vihar a 18-ikáról 19-ikére virradó éjszaka elállt, a fakunyhó lakói azonban már nem használhatták ki azt a kis haladékot, amit az elemek tombolása adott. A most már minden pillanatban bekövetkezhető esemény egyetlen percnyi nyugalmat sem engedett nekik. A napnyugtát este fél tizenegy után végignézték, s megvárták három órára rá a felkeltét, amelynél az égen már alig lehetett felhőt látni.

A lezuhanás pontosan abban az időben következett be, amikorra Xirdal Zephyrin bejelentette. Hat óra ötvenhét perc, harmincöt másodperckor vakító villámfény bontakozott ki az északi horizont felett, félig megvakítva Lecoeur bankárt és keresztfiát, kik már egy óra hosszat a kunyhójuk kapujában állva figyelték az eget. Csaknem ugyanabban a pillanatban tompa dörgést is hallottak, s a föld megremegett a lábuk alatt a rettenetes ütés hatására.

A meteor leesett.

Amikor Xirdal Zephyrin és Lecoeur bankár nagy nehezen visszanyerték a látásukat, amit először észrevettek, az az aranytömb volt alig ötszáz méternyire előttük.

– Ég! - dadogta Lecoeur bankár a legnagyobb izgalommal.

– Igen! - felelte Xirdal Zephyrin, aki szintén képtelen volt egyebet kimondani, mint ezt a rövid szócskát.

Lassanként aztán visszanyerték nyugalmukat és számot adtak maguknak arról, amit láttak.

A meteor valóban izzó állapotban volt. A hőmérséklete okvetlenül meg kellett, hogy haladja az ezer fokot, tehát közel volt az olvadáspontjához. Szépen látni lehetett a likacsos szerkezetét, s a greenwichi obszervatórium nagyon találóan hasonlította annak idején szivacshoz. A felszíne sötétebb volt, mert jobban lehűlt az erősebb kisugárzás következtében, s közben végtelen sok apró csatornát lehetett látni, amiben még élénk vörösen izzott a fém. Az egymást keresztező, ide-oda kanyargó csatornák üregéből süvítve tódult ki a felhevült levegő.

Habár a nagy zuhanás következtében a meteor meglehetősen ellapult, az eredeti gömb alakját még mindig világosan meg lehetett állapítani. A felső része még megtartotta nagyjából a szabályos görbületét, de alul összetört, összegyűrődött, s hozzásimult a föld szabálytalan felszínéhez.

– Csakhogy... le fog csúszni a tengerbe! - kiáltotta Lecoeur bankár néhány perc múlva.

A keresztfiú hallgatott.

– Azt mondtad, hogy ötvenméternyire a parttól esik le!

– S tízméternyire van a széle, de még hozzá kell számítani a fél átmérőjét.

– De tíz az nem ötven!

– Biztosan a vihar térítette el egy kissé.

Többet nem szóltak egymáshoz, csak nézték csöndben az aranygömböt.

S Lecoeur bankárnak igaza volt, amikor nyugtalankodott.

A meteor alig esett tízméternyire a part külső szélétől, amely méghozzá lejtős is volt. Mivel a fél átmérője, mint azt a greenwichi obszervatórium olyan pontosan megállapította, ötvenöt méter volt, negyvenöt méternyire minden támasz nélkül lebegett a levegőben. A hőtől csaknem meglágyult fémtömeg, amely a ferde lejtőn feküdt, szabadon lógott a víz fölé, s csak a másik fele, amely a szó szoros értelmében beragadt a sziklába, tudta visszatartani a lecsúszástól.

Minthogy a fémtömb tovább nem csúszott, a két félnek egyensúlyban kellett lennie. Ez az egyensúly azonban nagyon labilis volt és talán a legkisebb lökés elegendő lett volna ahhoz, hogy a drága testet a tengerbe taszítsa. Ha egyszer elkezd csúszni a lejtőn, akkor nincs az az emberi hatalom, amely fel tudja tartóztatni, s menthetetlenül belezuhan a tengerbe, hogy az aztán mindörökre elnyelje.

Annál több ok volt ez arra, hogy siessenek, gondolta hirtelen Lecoeur bankár, visszanyerve öntudatát. Tisztára őrültség volt felesleges aggódással vesztegetni az időt a saját kárára.

Egyetlen percet sem mulasztva el többé a kunyhó mögé ment, és gyorsan felröpítette a francia lobogót arra az árbocra, ahonnan az uperniviki kikötőben horgonyzó hajók is megláthatták. Már tudjuk, hogy ezt a jeladást látták és meg is értették. Az Atlantic azonnal elindult, hogy felkeresse a legközelebbi posta és távíróállomást, ahonnan a Robert Lecoeur Bank címére, Párizs, rue Drouton, egy titkos szövegű táviratot adott fel. Ez a távirat rendes nyelvre fordítva csak ennyi volt.

„Meteor leesett. Venni.”

Párizsban sietni fognak, hogy elintézzék ezt a parancsot és ez újabb hatalmas nyereséget jelent Lecoeur bankár számára, aki biztosra ment. Mikor a meteor leesése köztudomású lesz, akkor kétségtelenül a bányarészvények még egy utolsót zuhannak, tehát Lecoeur most már potom pénzért vásárolhatta meg őket. Így tehát akármi is következzék ezután, a javát ezzel már learatta, s Lecoeur bankár szép summa milliócskát tehet félre pénztárába.

Xirdal Zephyrint nem érdekelték ezek az anyagias dolgok, hanem elmerült a gondolataiba, mikor egyszerre nagy kiabálás riasztotta fel. Mikor megfordult, észrevette a turisták tömegét, élükön Schnack úrral, akik bemerészkedtek a birtokára. Az ördögbe is, ez már tűrhetetlen! Xirdalt, aki azért vásárolta meg ezt a területet, hogy a maga ura legyen rajta, felbőszítette ez a szemtelenség.

Gyors léptekkel ment a betolakodók serege elé.

A grönlandi delegátus megkímélte őt az út felétől.

– Hogy lehet az uram - kérdezte Xirdal, mikor összetalálkoztak -, hogy lehet az, hogy önök betörtek hozzám? Nem látták a felírásokat?

– Engedelmet kérek uram - felelte udvariasan Schnack úr -, láttuk a felírásokat, s azt hittük, hogy ha egyébként az ilyen tilalmat szigorúan respektálni is kell, a mostani rendkívüli körülmények között szabad figyelmen kívül hagynunk.

– Micsoda rendkívüli körülmények között? - kérdezte Xirdal Zephyrin teljes nyíltszívűséggel. - Igazán furcsa.

Schnack úr magatartása joggal árult el bizonyos meglepetést.

– Micsoda rendkívüli körülmények között? - ismételte. - Nekem kell azt önnek megmondanom, hogy a whastoni meteor épp most esett le erre a szigetre?

– Azt nagyon jól tudom - jelentette ki Xirdal. - Csakhogy ebben semmi rendkívüli körülmény sincs. Egy meteornak a földre esése a legközönségesebb dolgok közé tartozik.

– Csakhogy ez aranyból van!

– Aranyból vagy másból, a meteor csak meteor marad.

– Ezeknek az uraknak és hölgyeknek nem ez a véleményük - felelte Schnack úr a turisták tömegére mutatva, kiknek legnagyobb része nem hallott semmit a párbeszédből. - Ez a sokaság csak azért van itt, hogy láthassa a whastoni meteor lezuhanását. Engedje meg, hogy sok lett volna, ha a hosszú utazás végén megijednek egy szál drótkerítéstől.

– Az igaz - mondta Xirdal belátva ennek az érvelésnek a helyességét.

A dolgok már-már rendbejöttek volna, ha Schnack úr nem követ el valami meggondolatlanságot.

– Ami pedig engem illet - mondta tovább - annyival kevésbbé engedtem volna magamat visszatartani az ön akadálya által, mert az meghiúsította volna a hivatalos rendeltetésem végrehajtását.

– Micsoda hivatalos rendeltetést?

– Hogy birtokba vegyem a meteort Grönland nevében, melynek én vagyok a képviselője.

Xirdal fölrezzent.

– Birtokba venni az én meteoromat? - kiáltott rá Schnack úrra. - De hiszen ön tisztára megbolondult édes uram!

– Nem tudnám miért? - felelte sértődötten Schnack. - A meteor grönlandi területen esett le a Földre, tehát Grönland államé, mivel egyébként nincs gazdája.

– Ahány szó, annyi tévedés - protestált Xirdal egyre növekvő hevességgel. - Mindenekelőtt a meteor nem Grönland földjén esett le, hanem az én birtokomon, mivel ezt a földet készpénzért nekem adta el Grönland. Másrészről a meteornak igenis van gazdája, s az én vagyok.

– Ön.

– Úgy van. Én.

– Milyen címen?

– Minden elképzelhető címen, drága jó uram. Nélkülem a meteor még mindig a világűrben keringene, ahová ön, akármilyen képviselő és delegátus, soha érte nem tudna menni. Hogyne lenne az az enyém, mikor nálam van és én kényszerítettem rá, hogy leessék.

– Azt mondja?... - szólt nagy zavarban Schnack úr.

– Azt mondom, hogy igenis én kényszerítettem a leesésre. Egyébként gondom volt rá, hogy tudassam erről a Nemzetközi Konferenciát, amely, ha jól tudom, Washingtonban gyűlt össze. Feltételezem, hogy a táviratom vétele után abba is hagyta munkáját.

Schnack úr kételkedve nézte a beszélőt. Bolond volt az, vagy tréfált?

– Uram - felelte - én részt vettem azon a Nemzetközi Konferencián, s elárulhatom önnek, hogy még akkor is ülésezett, mikor eljöttem Washingtonból. Másrészről arról is biztosíthatom önt, hogy semmi tudomásom sincs arról a táviratról, amiről beszél.

Schnack úr az igazat mondta. Kissé nagyothalló létére egyetlen szót sem hallott abból a táviratból, amelyet a világ minden parlamentjének bevett szokása szerint, a társalgás lármája közepette olvastak fel.

– Már pedig elküldtem! - erősítgette Xirdal Zephyrin, aki már kezdett kijönni a sodrából. - Eljutott-e a rendeltetési helyére vagy nem, az semmit sem változtat az én jogaimon.

– Az ön jogain?... - pattant fel Schnack úr, akit szintén kezdett kihozni a sodrából ez a beszélgetés. - Egészen komolyan mer ön igényeket támasztani erre a meteorra?

– Ugyan, majd szégyellem magam! - szólt gúnyosan Xirdal.

– A hat billió frankos meteorra?

– És aztán?... Ha háromezer millió billió trillió lenne az értéke, az sem változtatna a dolgon, hogy az enyém.

– Az öné!... Igazán mulatságos!... Hogy egyetlen embernek több aranya legyen, mint az egész világnak együttvéve!... Nem, azt nem lehet tűrni!

– Nem tudom, hogy el lehet-e tűrni, vagy nem lehet tűrni, nem tudok semmi egyebet, minthogy a meteor az enyém! - ordította dühösen Xirdal Zephyrin.

– Majd meglátjuk! - végezte be a vitát Schnack úr száraz hangon. - Jelen pillanatban mégis el kell tűrnie, hogy folytassuk az utunkat.

Így szólt a delegátus, aztán könnyedén kalapjához nyúlt, s a bennszülött vezető megindult az intésére, Schnack úr nyomába lépett, s a háromezer turista pedig megindult utána.

Xirdal Zephyrin földbe gyökerezett lábbal bámulta az előtte elvonuló tömeget, amely egyáltalán nem törődött többé vele! Engedelme nélkül berontani hozzá, s úgy viselkedni ott, mint valami meghódított földön! Kétségbe vonni a jogait! Ez igazán túlment minden határon...

De hát semmit sem lehetett tenni a nagy tömeggel szemben. Ezért aztán, mikor az utolsó idegen is elhaladt előtte, nem maradt más hátra a számára, minthogy visszavonuljon a kalibába. De ha le is volt győzve, nem volt meggyőzve, s ezért szabadjára engedte a felgyülemlett epéjét.

– Utálatos dolog... utálatos dolog! - jelentette ki és úgy lengette a karját, mint egy szemafor.

A tömeg közben sietett a vezetője után, aki aztán megállott a sziget csücskén. Tovább nem lehetett menni.

Schnack úr és Wharf, a csillagász legelöl voltak, utánuk következett Dean Forsyth és Hudelson doktor, Francis Gordon és Jenny, Omikron, Seth Stanfort és Arcadia Walker, aztán a kíváncsiak egész sokasága, kiket a kis hajóraj szállított partra a Baffin-tenger emez elhagyott partvidékén.

Úgy van, nem lehetett tovább menni.

A hőség elviselhetetlen volt, egyetlen lépést sem tudtak tovább tenni.

Egyébként felesleges is volt a továbbmenés. Az aranygolyó előttük volt alig négyszáz méternyire az öböl túlsó partján, s mindenki szemügyre vehette, mint egy órával azelőtt Lecoeur és Xirdal Zephyrin. Már nem ragyogott olyan vakító fényességgel, mint amikor még a levegőben volt, de azért még mindig olyan fényes volt, hogy alig bírta el a szem. Végeredményben, amint hozzáférhetetlen volt, míg a levegőben volt, úgy hozzáférhetetlen maradt most is, mikor már a földre került.

Azon a helyen, ahol a meteor feküdt, a part fennsíkot alkotott, olyan sziklatömböt, amit unalek-nek neveznek a bennszülöttek nyelvén. A nyílt tenger felé lejtett, s függőleges sziklafalban végződött, amely körülbelül harmincméternyire állott ki a víz színe fölött. Ennek a fennsíknak a szélére esett a meteor. Ha csak pár méterrel arrébb esik, eltűnik abban a mélységben, mely a sziklafal alatt tátongott.

– Igen! - mondta önkéntelenül is Francis Gordon. - Húsz lépés és most lent van a víz fenekén...

– Ahonnan nem egykönnyen lehetne kiemelni - tette hozzá Arcadia Walker.

– Nos, Schnack úr még nem vette birtokába - jegyezte meg Seth Stanfort. - Majd ha elhelyezték a grönlandi páncélszekrényben...

Előbb vagy utóbb mégis úgy kell lennie. Most már csak a türelem kérdése volt a többi. Meg kell várni, amíg lehűl, ami nem is tarthat túl soká, mert a sarki tél hamar itt lesz.

Dean Forsyth és Sydney Hudelson ott álltak mozdulatlanul, mintegy hipnotizálva annak az aranytömegnek láttán, amely szinte sütötte a szemüket. Mind a ketten megpróbálkoztak, hogy még közelebb menjenek, de mind a kettőnek vissza kellett jönnie, még Omikronnak is, aki csaknem roastbeaffé sült. Négyszáz lépésnyire a meteortól ötven fok Celsius volt a hőmérséklet, s a belőle kisugárzó hő csaknem lehetetlenné tette a levegő belélegzését.

– Végül is... itt van... itt fekszik a szigeten... Nem a tenger fenekén... nem veszett el a világ számára... a szerencse Grönland kezébe juttatta,... Várni kell... csak várni kell...

Ezt hajtogatta a tömeg, amelyet megállított útjában a szikla fokáról sugárzó elviselhetetlen hőség.

Igen, várni... De meddig?

A meteor kihűlése eltarthat egy hónapig, két hónapig is... Ily hatalmas tömegű, s ily magas hőfokra hevült fém nagyon sokáig maradhat izzó állapotban... Ezt már tapasztalták más, összehasonlíthatatlanul kisebb meteoroknál is.

Három óra telt el és senki sem gondolt arra, hogy elmozduljon a helyről. Meg akarták várni, amíg annyira lehűl a meteor, hogy a közelébe lehet jutni? Csakhogy ez nem következik be sem ma, sem holnap, sem holnapután! Ha nem akartak sátrakat felverni és élelmiszereket idehozni, akkor vissza kellett menni a hajókhoz.

– Mit gondol Stanfort úr? - mondta Arcadia Walker. - Néhány óra elég ahhoz, hogy kihűljön ez az izzó tömb?

– Sem néhány óra, sem néhány nap - felelte Stanfort.

– Akkor én bizony visszatérek az Oregonra, s majd később jövök el újra.

– Tökéletesen igaza van - mondta Seth Stanfort -, a magam részéről követem a példát, s megyek a Mozikra. Az ebéd ideje, azt hiszem, itt van már régen.

Ez volt a legokosabb, s az okosabbak el is mentek. Csak Forsyth urat és Hudelson doktort nem tudták Francis és Jenny megmozdítani. Hiába szállingóztak haza a turisták, hiába tért vissza utolsónak még Schnack úr is Upernivikbe, a két hóbortos csillagász csökönyösen ott akart maradni szemben a meteorjukkal.

– Gyerünk már papa! - kérte tized ízben Jenny délután két óra tájban.

Feleletképpen Hudelson doktor tíz lépést tett - előre. Természetesen kénytelen volt gyorsan vissza is fordulni. Olyan volt, mintha valami olvasztókemence szája felé akart volna közeledni! Forsyth úr, aki azonnal utána indult, szintén kénytelen volt gyorsan visszavonulni.

– Nézze bácsi - szólt Francis Gordon -, nézze Hudelson úr, itt az ideje, hogy visszatérjünk a hajóra... Az ördögbe is, a meteor most már nem szökik meg. Abból, ha felfalják a szemükkel, a gyomruk még nem lakik jól.

Hiába volt minden.

Csak estére egyeztek bele Dean Forsyth és Hudelson doktor az éhség és a kimerültség hatása alatt, hogy hazafelé induljanak és másnapra jöjjenek vissza.

S vissza is jöttek a kora hajnali órákban, de most a grönlandi haderő képviseletében már ötven fegyveres katona zárta el előlük az utat, biztosítva a rendet az értékes meteor környezetére.

Ki ellen léptette életbe ezt az elővigyázati intézkedést a grönlandi kormány?

Xirdal Zephyrin ellen?

Ebben az esetben az ötven ember valóban elegendő volt, annál is inkább, mert a meteor egymagában is eléggé tudott védekezni. Az elviselhetetlen forrósága a legmerészebb embert is tisztes távolság betartására kényszerítette. Előző nap óta egy méterrel lehetett közelebb menni hozzája. Ha így megy, akkor hónapokig és hónapokig kell Schnack úrnak várakoznia, amíg valósággal lefoglalhatja a kincset Grönland nevében.

Mindegy volt, a kincset őrizetbe vették.

Amikor ötezerhétszáznyolcvannyolc milliárdról van szó, akkor az ember sohasem lehet elég óvatos.

Schnack úr kérésére a horgonyzó hajók egyike elindult, hogy megsürgönyözze az egész világnak a nagy újságot. Így tehát negyvennyolc órán belül az egész világ tudni fog róla. Nem veszélyeztette ez Lecoeur bankár terveit? Semmi esetre sem. Az Atlantic huszonnégy órával előbb indult útnak, s mivel sokkal gyorsabb járatú is volt, mint a többi hajó, a bankár körülbelül harminchat órai előnyben volt, ami bőven elegendő a pénzügyi spekuláció végrehajtására.

Ha a grönlandi kormány biztonságban érezte magát az ötven fegyveres őr kirendelésével, még jobban meg lehetett nyugodva, amikor ugyanannak a napnak a délutánján megállapíthatta, hogy ötven helyett hetven fegyveres katona őrzi már a kincset!

Déltájban egy cirkáló vetett horgonyt Upernivik előtt. Az árbocán az Amerikai Egyesült Államok csillagos lobogója lengett. Alig ért a horgonya a fenékre, húsz tengerészt szállított a partra egy midshipman parancsnoksága alatt, akik tábort is ütöttek a meteor közelében.

Schnack úr nagyon vegyes érzelmekkel fogadta az őrségének ezt a megszaporodását. Habár csak örvendhetett annak, hogy ily nagy buzgalommal őrzik a drága meteort, másrészről a fegyveres amerikaiak partraszállása komoly aggodalommal töltötte el. A midshipman, akitől felvilágosítást kért, semmit sem tudott mondani. Ő csak teljesítette a kapott parancsot, egyébbel nem törődött.

Schnack úr tehát elhatározta, hogy tiltakozás céljából megjelenik másnap a cirkáló fedélzetén, de mikor véghez akarta vinni a tervét, egyszerre dupla feladat előtt találta magát.

Az éjszaka folyamán még egy cirkáló érkezett, ezúttal egy angol hadihajó. A parancsnok amint megtudta, hogy a meteor leesése bekövetkezett, mint amerikai kollégája, ő is partra szállított húsz embert, akik egy második midshipman parancsnoksága alatt gyors léptekkel igyekeztek a sziget északnyugati része irányában.

Schnack úr el volt keseredve.

Mit jelentett ez?

S a zavara nőttön-nőtt, amint az idő tovább folyt. Délután egy harmadik cirkálót jeleztek háromszínű zászlóval és két órával később húsz francia matróz indult egy tengerészkadét vezetésével a meteor őrizetére.

A helyzet egyre jobban bonyolódott, s ez még nem is volt minden. A 21-ről 22-ikére virradó éjszaka negyediknek egy orosz cirkáló jelent meg, aztán 22-ikén egymásután jött a japán, az olasz és a német. Másnap, 23-ikán az argentínai és a spanyol cirkáló alig előzte meg valamivel a chileit, amelyet gyors egymásutánban követett még kettő, a portugál és a hollandiai.

Augusztus 25-ikén tizenhat hadihajó alkotott nemzetközi őrséget Upernivik előtt, amilyenhez hasonlót soha életükben nem láttak a grönlandiak. Az Atlantic szerényen húzódott meg visszatérte után közöttük. S a cirkálók valamennyije partra tette a maga húsz emberét egy tiszt parancsnoksága alatt, úgyhogy háromszázhúsz tengerész és tizenhat tiszt árasztotta el azt a földet, amit minden vitézsége dacára sem igen védhetett volna meg az az ötven darab grönlandi.

Minden hajó újabb és újabb híreket hozott, s ezek a hírek, a hatásuk alapján ítélve, nem voltak túlságosan kielégítőek. Valamennyien megegyeztek abban, hogy a Nemzetközi Konferencia még mindig együtt van Washingtonban, s azt is egybehangzóan megerősítették, hogy már csak „pro forma” üléseznek. Eddig a diplomáciáé volt a szó, s ezután, tették hozzá bizalmasan, az ágyukat illeti meg. Máris fontos tanácskozások folynak az államok között és az ellentétek meglehetősen nagyok.

Abban a mértékben, ahogy a hajók szaporodtak, egyre nyugtalanítóbbak lettek a hírek is. Semmi bizonyosat sem lehetett tudni, s ezért egyre több rémhír kezdett keringeni, s az egyes megszálló csapatok közt napról napra nagyobb lett a feszültség.

Ha az amerikai parancsnok kezdetben meg is hívta asztalához angol kollégáját, és ez udvariasságból viszonozta is a meghívást, s a francia parancsnokot is vendégül látta, végül minden nemzetközi udvariaskodás megszűnt. Most mindenki elzárkózott, s várta, hogy honnan fúj a szél, amelynek már első fuvallata is vihart sejtetett.

Xirdal Zephyrin mérge eközben semmit sem csillapodott. Lecoeur befogta fülét a szakadatlan szemrehányásai elől, de hiába próbálta józan belátásra bírni.

– Meg kell értened, kedves Zephyrin - mondta -, hogy igaza van Schnack úrnak és elképzelhetetlen, hogy egyetlen embernek adják oda ezt a kolosszális kincset. Természetes tehát, hogy közbelépnek. De bízd csak rám a dolgot. Ha elmúlt az első izgalom, akkor majd közbelépek az érdekedben és feltétlen bizonyosnak tartom, hogy az igényeidet a legnagyobb mértékben tiszteletben is fogják tartani. Valamit kétségtelenül kapunk.

– Valamit? - kiáltott fel Xirdal. - Fütyülök arra a valamire! Mit kezdjek én azzal az arannyal? Egyáltalán minek nekem az az arany? Van nekem rá szükségem?

– Hát akkor - vetette közbe Lecoeur -, miért dühöngsz tulajdonképpen?

– Mert a meteor az enyém és felháborít, hogy el akarják venni tőlem. Nem, ezt nem fogom eltűrni semmi áron!

– Mit tehetsz az egész világ ellen, szegény Zephyrinem?

– Ha már tudnám, akkor nem sokat gondolkodnék rajta. De hát türelem!... Amikor ez a delegátus, vagy micsoda kijelentette, hogy lefoglalja a meteoromat, az utálatos volt. Mit mondjon rá az ember?... Ma aztán, ahány ország, annyi rabló! Nem is szólva arról, hogy amint máris beszélnek róla, végül egymás közt is össze fognak verekedni érte. Az ördögbe is, miért nem hagytam békén ezt az átkozott meteort? Mit akartam vele? Érdekes kísérletnek tartottam, ez az egész... De ha tudtam volna!... Szegény ördögök, akiknek nincs tíz fillér a zsebükben és milliárdokért kell majd verekedniük!... Akármit is mondjon, ez utálatos!

Xirdal megmaradt ennél az álláspontjánál.

Mindenesetre igazságtalan volt, amikor Schnack úrra haragudott. A szerencsétlen delegátus igazán úgy került a dologba, ahogyan Pilátus a krédóba. A népek behatolása a grönlandi földre máris nagyon motoszkált a fejében és bizony csöppet sem látta ezekután hazája szempontjából biztosítottnak a kincset. De hát mit tegyen? Visszakergethette volna a tengerbe ötven emberével a háromszázhúsz idegen tengerészt és tüzért? Egyszerűen elsüllyeszthette volna azt a tizenhat páncélóriást a kikötő előtt?

Nyilvánvaló, hogy nem. Bizony nem tehetett semmit. Amit meg tudott tenni, az csak annyiban állott, hogy tiltakozott a kormánya nevében a nemzeti terület megsértése ellen.

Egy ízben az angol és francia parancsnokok, mint egyszerű kíváncsiak, leszállottak a hajóról, hogy megnézzék az aranygolyót, Schnack úr felhasználta az alkalmat és magyarázatot kért tőlük és hivatalosan tiltakozott, habár a diplomáciai formaságok keretén belül is, de azért meglehetős hevességgel.

Az angol parancsnok válaszolt neki. Az mondotta, hogy Schnack úrnak nincs oka az izgalomra. A cirkálók parancsnokai egyszerűen engedelmeskedtek az admiralitásaik parancsának. Nem tartozik rájuk, hogy vitatkozzanak, megtárgyalják a parancsokat, ők csak véghezviszik azokat. Mindenesetre az a véleményük, hogy ennek a nemzetközi megszállásnak nincs egyéb célja, mint a rendfenntartás, mire feltétlenül szükség is van a kíváncsiak idesereglő nagy tömegére való tekintettel, amely a jövőben csak még nagyobb lesz. Egyébként Schnack úr teljesen megnyugodhat. A kérdést még tanulmányozzák és végül mindenkinek a jogát a legnagyobb mértékben tiszteletben fogják tartani.

– Teljesen úgy van - erősítette meg a francia parancsnok.

– Mivel mindenkinek jogát respektálják, talán az enyémet is meg fogják védeni! - kiáltott fel hirtelen egy úr, aki minden további nélkül belekeveredett a társalgásba.

– Kihez van szerencsém? - kérdezte a parancsnok.

– Dean Forsyth csillagász vagyok, Whastonból, a tulajdonképpeni apja, és törvényes tulajdonosa a meteornak! - jelentette ki nagy fontosan a kérdezett, miközben Schnack úr könnyedén vállat vont.

– Ah, nagyon szép, nagyon szép! - felelt a parancsnok. - Nagyon jól ismerem a maga nevét, Forsyth úr... És természetes is, hogy ha vannak igényei, akkor módot adnak majd azok érvényesítésére.

– Igényei?... - szólt közbe egy második gentleman. - Mit mondjak akkor én az enyémekről? Én, én magam, doktor Sydney Hudelson, én egyedül voltam az első, aki felhívtam a világ figyelmét az új meteorra!

– Ön?... - tiltakozott Dean Forsyth hirtelen felpattanva, mintha vipera csípte volna meg.

– Én!

– Egy külvárosi kuruzsló akar magának tulajdonítani egy ilyen felfedezést?

– Ahogyan egy olyan vízfejű, mint maga!

– Szélhámos, aki azt sem tudja, melyik végén kell a távcsőbe nézni!

– Bohóc, aki sohasem látott távcsövet!

– Én, szélhámos?

– Én, kuruzsló?

– Azért nem vagyok annyira ostoba, hogy ne tudjak leleplezni egy ilyen csalót!

– Én is vagyok olyan ügyes, hogy a körmire koppintsak a tolvajnak!

– Ez már sok! - ordított Dean Forsyth tajtékzó dühvel, rekedten. - Vigyázzon magára!

A két vetélytárs összeszorított ököllel, villogó szemmel fenyegette egymást és a jelenetnek minden bizonyára nagyon csúf vége lett volna, ha Francis és Jenny nem vetik közbe magukat.

– Bácsi!... - kiáltott Francis lefogva Dean Forsyth urat.

– Papa!... Kérlek, papa!... - könyörgött Jenny síró hangon.

– Ki ez a két ördöngös? - kérdezte Xirdal Zephyrin Seth Stanforttól, aki véletlenül melléje került, mikor végignézte a tragikomikus jelenetet.

Utazások alatt rendszerint könnyen köt ismeretségeket az ember. Seth Stanfort készségesen felelt a kérdésre, amelyet vadidegen ember intézett hozzá.

– Ön még nem hallott soha Dean Forsythról és Hudelson doktorról?

– A két whastoni műkedvelő csillagászról?

– Igen, róluk.

– Akik felfedezték azt a meteort, amely itt esett a földre!

– Ők azok.

– Nos, és miért veszekednek ilyen rettenetesen?

– Nem tudnak megegyezni abban, hogy kié legyen a felfedezés elsősége.

Xirdal Zephyrin megvetően vont vállat.

– Szép kis história! - mondta.

– S mindketten maguknak is követelik a meteort - folytatta Seth Stanfort.

– Azon a címen, hogy véletlenül meglátták az égen?

– Csakis!

– Hiányzik egy kerekük - jelentette ki Xirdal Zephyrin. - No és mi közük a dologhoz ott annak a fiatal lánynak és fiatal embernek?

Seth Stanfort készségesen adta meg a felvilágosítást a helyzetről. Elmesélte, hogy milyen körülmények kényszerítették a két jegyest az esküvőjük elhalasztására, s hogy milyen engesztelhetetlen kölcsönös gyűlölet szakítja szét őket egymástól.

Xirdal Zephyrin egészen elkábult.

Azzal az arccal nézte Dean Forsytht, akit Francis Gordon tartott vissza és Hudelson doktort, akit a leánya ölelt át gyönge karjaival, amivel a tüneményeket szokta megfigyelni.

Mikor Seth Stanfort befejezte a történetet, Xirdal Zephyrin, anélkül, hogy megköszönte volna neki a szívességet, hangosan felkiáltott:

– Most már igazán elég! - s azzal gyors léptekkel eltávozott.

Stanfort flegmán nézett utána ennek a hóbortos alaknak, aztán visszatért Arcadia Walkerhez, akit a párbeszéd alatt kivételesen magára hagyott.

Xirdal Zephyrin magánkívül volt. Brutális kézzel tépte fel a kunyhójuk ajtaját:

– Nahát kedves bácsi! - mondta Lecoeur bankárnak, aki ijedten ugrott fel a hirtelen ajtónyitásra -, kijelentem önnek, hogy ez már nagyon utálatos!

– Mi baj van már megint? - kérdezte Lecoeur bankár.

– A meteor, mindig az az átkozott meteor, hogy a fene megenné!

– Mit csinált a meteor?

– Azon az úton van, hogy szerencsétlenséget hoz az egész világra. Meg sem lehet számolni a gaztetteit. Nem elégedett meg azzal, hogy tolvajokat csinált az egész emberiségből, tűzbe-vérbe akarja borítani az egész világot, mindenütt egyenetlenséget szítva. Még az sem minden. Most már a házasságokat is meghiúsítja... Menjen bácsikám nézze meg azt a szegény menyasszonyt, s igazat ad nekem... Úgy sír, mint a záporeső... Mindez pedig egyszóval határozottan nagyon utálatos.

– Micsoda házasságról beszélsz? Ki az a menyasszony? Mit jelent ez az újabb szeszélyed? - kérdezte Lecoeur bankár.

Xirdal Zephyrin méltóságán alulinak tartotta, hogy feleljen.

– Igen, nagyon utálatos! - jelentette ki teljes határozottsággal. - Na de hát ez nem megy így tovább! Majd én rendet csinálok.

– Micsoda ostobaságot akarsz elkövetni, Zephyrin?

– Ördöngösség nem lesz benne. Egyszerűen a vízbe csúsztatom a meteort.

Lecoeur bankár egyetlen szökkenéssel talpra ugrott. Az arca viaszsárga lett az izgalomtól, ami csaknem megállította a szíve verését. Egyetlen pillanatra sem bízott abban, hogy Xirdal Zephyrinből csak a méreg beszél és hogy csak fenyegetőzik olyasmivel, amit nem is tud véghezvinni. Már elég bizonyítékát adta a képességeinek, tőle mindent el lehetett várni.

– Ezt nem fogod megtenni, Zephyrin! - kiáltott Lecoeur.

– Megteszem, bizony, semmi sem tarthat vissza tőle. Nekem már elegem van belőle és most már egyetlen pillanatig sem halasztom tovább a dolgot.

– Te szerencsétlen, hát nem gondolsz arra, hogy...

Lecoeur bankár hirtelen félbeszakította a mondatot. Lángeszű, meglepő ötlete támadt, amely mint a villám járta át agyát. A pénzügyek nagy hadvezérének pár pillanat alatt sikerült felismerni a dolgok jó és rossz oldalait.

– Rajta tehát!... - mormogta maga elé.

Még egyszer végiggondolta a dolgot és megbizonyosodott terve helyes voltáról. Erre Xirdal Zephyrinhoz fordult:

– Nem mondok ellent - szólt határozott hangon, mint olyan ember, akinek sürgős a dolga, s a percek hosszabbak az óráknál. - A vízbe akarod csúsztatni a meteort? Legyen. Csak arra kérlek, hogy előbb engedj a számomra néhány napi időt.

– Arra kénytelen is vagyok - felelte Xirdal. - A készülékemet át kell alakítanom, hogy erre a célra is használhassam. Az átalakítás eltart öt-hat napig.

– Vagyis szeptember 4-éig van még időnk.

– Úgy van.

– Helyes - szólt Lecoeur bankár, s azonnal elindult gyors léptekkel Upernivik felé, miközben keresztfia mindjárt hozzá is látott a munkához.

Lecoeur minden idővesztegetés nélkül az Atlantic fedélzetére vitette magát, amelynek a kéménye erre azonnal fekete füstfelhőt kezdett okádni. Két órával később már fel is szedte a horgonyát és teljes gőzzel indult el, hogy rövidesen eltűnjön a látóhatár szélén.

Mint minden zseniális dolog, úgy Lecoeur bankár terve is végtelenül egyszerű volt.

Két lehetőség állott előtte: feljelenteni a keresztfia tervét a nemzetközi őrségnek és így megakadályozza, hogy véghezvihesse a terveit, vagy pedig szabadjára engedi a dolgok folyását. Lecoeur bankár az utóbbit választotta.

Az első esetben magától értetődően megfelelő jutalomra számíthatott az érdekelt hatalmak részéről, s kétségtelenül megkapta volna az ekképpen megmentett kincsnek egy részét. De mekkora részét? Valószínűleg nevetségesen kis részét, s ezt még jelentéktelenebbé teszi majd az arany értéktelenedése, mely természetszerűen bekövetkezik a rengeteg mennyiségű arany forgalomba jöttére.

Míg viszont, ha hallgat, akkor nemcsak megmenti a világot attól a sok bajtól és kalamitástól, mit ez a gonosz aranytömb hoz rá, mint valami pusztító vihar, hanem ő maga is kikerül minden kellemetlenséget és ezzel együtt óriási előnyt is biztosít magának.

Ha csak öt nappal előbb is tudja a titkot, könnyű volt annak a kiaknázása.

Ebből a célból elég volt elküldenie az Atlanticot egy újabb távirattal, amelyből a megfejtése után ezt olvassák ki majd a rue Drouton.

„Szenzációs esemény várható. Vásároljatok aranybányát korlátlan mennyiségben, készpénzért!”

Ezt a rendelkezést pontosan követni fogják. A meteor leesése minden bizonyára már nyilvánosságra jutott, s az aranybányák részvényeinek úgyszólván zérusra kellett leszállaniuk. Minden kétség nélkül egészen jelentéktelen összegekért kínálják őket, s így sem akad rá vevő... S ezzel szemben, micsoda meglepetés lesz, mikor megtudják a história végét! Mily gyorsan emelkednek ismét a részvények, s mily hamar elérik a régi árfolyamukat a szerencsés vásárló hatalmas nyereségére!

Mindjárt elárulhatjuk, hogy Lecoeur bankár nagyon helyesen számított. A táviratot kikézbesítették a rue Droutra s még aznap pontosan elintézték a börzén a megbízatást. A Lecoeur bankház készpénzért, határidőre megvett minden aranyrészvényt, s másnap folytatta tovább a vásárlást.

Milyen bőséges aratást gyűjtött be ezen a két napon. A kisebb bányák részvényeit alig pár fillérért, az egykor virágzó hatalmas bányákét két-három frankért, a legnagyobbakat tíz-tizenkét frankért lehetett kapni, s a bankház válogatás nélkül mindent összevásárolt.

Negyvennyolc óra alatt a világ valamennyi tőzsdéjén elterjedt ezeknek a vásárlásoknak a híre, s bizonyos csodálkozást keltett mindenütt. A komoly Lecoeur Bank, amelynek jó szimatja közismert volt, nem cselekedhetett minden ok nélkül, mikor így ráfeküdt egy bizonyos fajta papírra. Valaminek kellett a háttérben lappangania. Mindenkinek ez volt a meggyőződése és az árfolyamokat csakhamar fel is verték magasabbra.

Késő volt. A manőver már sikerült. Már Robert Lecoeur birtokában volt több mint fele a föld aranytermelésének.

Mialatt ezek a dolgok lejátszódtak Párizsban, Xirdal Zephyrin hozzálátott készüléke átalakításához azokkal a tartalék alkatrészekkel, amiket bölcsen magával hozott. A belsejében sodronyokat szerelt fel, amelyek bonyolult körökben keresztezték egymást, kívülről két új fémtükröt alkalmazott, s azok gyújtópontjába különös alakú ampullákat erősített. A bejelentett időpontra, szeptember 3-ára minden elkészült és Xirdal Zephyrin kijelentette, hogy megkezdheti a munkát.

A keresztapjának jelenléte kivételesen igazi hallgatóságot jelentett a számára, s így kedvező alkalma akadt, hogy szónoki tehetségét ragyogtassa. Nem is mulasztotta ezt el.

– Ebben a gépben - mondta, amint bekapcsolta az elektromos áramot - semmi titokzatosság, vagy boszorkányság nincsen. Nem egyéb mint az átalakulás egy szerve. Az elektromos energiát a rendes alakban adja vissza. Az az ampulla, amit itt lát, s amely most úgy kezd forogni, mintha megbolondult volna, ugyanaz, amely a meteor leejtésében közreműködött. Annak a tükörnek a segítségével, melynek gyújtópontjában van, különleges természetű sugarakat sugároz ki a mindenségbe, amelyet én semleges helikoidális sugaraknak neveztem el. Amint a nevükből sejteni lehet, csavarszerű mozgással terjednek tova. A legfontosabb tulajdonságuk az, hogy nagy erővel eltaszítanak minden anyagi testet, amivel érintkezésbe kerülnek. A csavarodásaik olyan üres hengert alkotnak, amelynek belsejében sem levegő, sem egyéb anyag nincsen, vagyis ennek a hengernek a belsejében a szó szoros értelmében semmi sincs. Értse meg jól ennek a szónak a jelentését: semmi! Tudja meg, hogy mindenütt, az egész világon, van valami, csak ebben a hengerben, amely egy pillanat alatt keresztül fúrja magát a légkörön, egyedül ebben nincs SEMMI az egész világegyetemben. Ez az egyedüli hely, amiben tökéletes űr van, olyan kapu, amelyen keresztül gyors áramlással ömlik ki az elpusztíthatatlan energia, mit a Föld tart vissza börtönében, s mit az anyagok tartalmaznak összesűrítve magukban. Az én feladatom az akadály megszüntetése.

Lecoeur bankár teljes figyelemmel követte az érdekes magyarázatokat.

Xirdal Zephyrin tovább beszélt.

– A legnehezebb dolog a semleges helikoidális sugár hosszának a szabályozása. Ha ahhoz a tárgyhoz ér, amelyre hatást akarunk gyakorolni, eltaszítja, ahelyett, hogy vonzaná. Ezért tehát meg kell szűnnie attól a tárgytól bizonyos távolságra, mégpedig a lehető legkisebb távolságra, hogy a felszabadult energia a közvetlen szomszédságában sugározzék ki.

– Csakhogy ha a meteort le akarod lökni, akkor taszítani kell és nem vonzani! - vetette közbe Lecoeur.

– Igen is, meg nem is - felelte Xirdal Zephyrin. - Figyeljen jól rám, bácsikám. Pontosan tudom a meteornak tőlünk való távolságát. Ez a távolság pontosan ötszáztizenegy méter és negyvennyolc centiméter. Ehhez mérten szabályozom a sugaraim hordtávolságát.

Beszéd közben Xirdal igazgatta az elektromos telep és a készülék közé beiktatott ellenállást.

– Úgy, megvan - mondta aztán. - Most a sugár három centiméternyire a meteor előtt szűnik meg az északnyugati görbülete mellett. A felszabadított energia erős sugárzással veszi körül ezt a helyet. Ez azonban egymagában aligha lehetne elegendő, hogy megmozdítsa ezt a hatalmas tömeget, ami méghozzá odatapadt a földhöz. Elővigyázatosságból még két egyéb segítő eszközről is gondoskodtam.

Xirdal benyúlt kezével a készülékbe, s a két új ampulla is azonnal megkezdte őrült forgását.

– Amint látni való - folytatta tovább magyarázva -, ez az ampulla nem úgy forog, mint a másik. A hatása is más természetű, s a belőle származó kisugárzások is másfajták. Ha megengedi, semleges egyenes sugaraknak nevezem el őket, hogy megkülönböztessem az előbbitől. A hosszúságát nem kell szabályoznom. A végtelenségig elmennének láthatatlanul, ha nem irányítanám a meteor délnyugati oldalára, amely feltartóztatja. Nem tanácsolnám önnek, hogy elébe álljon, mert olyan hatalmas ütést kapna, amihez képest semmi egy bokszbajnok ökölcsapása. De hát térjünk vissza a tárgyra. Mik ezek az egyenes sugarak? Tulajdonképpen ugyanazok, mint a helikoidálisok, mint minden elektromos áram, mint a hang, mint a hő, mint maga a fény - az anyagi atomok tovahaladása a legfinomabb eloszlásukban. Fogalmat alkothat magának ezeknek az atomoknak a kicsinységéről, ha elárulom, hogy ebben a pillanatban az aranytömb oldalát másodpercenként hétszázötvenmillió atom bombázza. Hatalmas bombázás ez, mert a lövedékek kicsinységét pótolja a végtelen sokaságuk és a nagy sebességük. Ezt a bombázást hozzátéve a másik oldalra ható vonzáshoz, megfelelő eredményt nyerünk.

– Csakhogy a meteor meg sem mozdul - vetette ellen Lecoeur.

– Majd megmozdul - erősítette nyugodtan Xirdal Zephyrin. - Csak egy kis türelem. Egyébként ott van még valami, ami siettetheti a dolgokat. Ebből a harmadik reflektorból újabb lövedékeket bocsátok ki, amik nem a meteort magát találják, hanem a sziklát a tenger felől, melyen a meteor fekszik. Mindjárt meglátja, hogyan mállik szét apránként a szikla, s a meteor a Föld nehézkedésének segítségével elkezd csúszni a lejtőn.

Xirdal Zephyrin mégegyszer benyúlt a készülékbe. A harmadik ampulla is pörögni kezdett.

– Most aztán jól figyeljen! Azt hiszem, mindjárt nevethetünk.