Hatalmas robbanás vette kezdetét.

A pillanat alatt elterjedt hír önkívületbe hozta a turistákat és a grönlandi lakosságot. A horgonyzó hajókat otthagyta az egész személyzetük, s valóságos emberáradat rohant abba az irányba, amit a bennszülött hírnök jelzett.

Ha nem foglalja le mindenkinek a figyelmét a meteor, akkor észrevehették volna, hogy ebben a pillanatban valami érthetetlen dolog történt. Mintha valami titokzatos jeladásnak engedelmeskedett volna az öbölben veszteglő hajók egyike, egy gőzös, melynek kéménye már hajnal óta füstölt, felszedte horgonyát, s teljes gőzzel indult el a nyílt tenger felé. Hosszúkás alakú, minden bizonyára gyorsjáratú gőzhajó volt, s pár perc alatt már el is tűnt a sziklafalak mögött.

Ez a magatartása meglepő volt. Miért jött el Upernivikbe, hogy ha pontban abban a percben tér vissza onnan, amikor valami látnivaló akadt? Oly nagy volt azonban az általános sietés, hogy senki sem vette észre ezt a hirtelen távozást.

A tömeg, melyben asszonyok és gyermekek is voltak, csak arra gondolt, hogy minél gyorsabban oda érjen. Rendetlenül, egymást lökdösve rohant mindenki. Egyetlen ember volt köztük, aki megőrizte a hidegvérét. Mint megcsontosodott globetrotter Seth Stanfort nem jött ki a sodrából és nyugodtan ment a tömeg közt. Sőt - az udvariasság tetőfokán, vagy talán valami egyéb érzelem hatása alatt? - még hátat is fordított a tömeg céljának és megvárta Arcadia Walkert, hogy kísérőjéül ajánlkozzék. Különben talán természetes is volt, hogy a baráti viszonyukat tekintetbe véve együtt indulnak el a meteor megkeresésére.

– Végre, leesett! - ez volt Arcadia Walker első szava.

– Végre, leesett! - felelte Seth Stanfort.

– Végre, leesett! - ismételte az egész tömeg, amely a sziget északnyugati csücske felé törekedett.

Öt embernek sikerült állandóan a többiek orra előtt rohanni. A legelső természetesen Ewald Schnack úr volt. Grönland delegátusa a Nemzetközi Konferencián, aki előtt még a legtürelmetlenebbek is helyet csináltak.

Az utána levő kis helyre két turista furakodott be, s most egymás mellett mentek mindketten, Dean Forsyth úr és Hudelson doktor, hűségesen követve Francistól és Jennytől. A fiatalok itt is folytatták azt a játékot, amit a Mozikon elkezdtek. Jenny Dean Forsyth közelében maradt, Francis Gordon pedig Hudelson doktor lépteire vigyázott. A fáradozásaikat ugyan nem mindig látták szívesen, de a két vetélytárs most annyira el volt keveredve, hogy még egymást sem vették észre. Nem is lehetett tehát szó arról, hogy tiltakozzanak a fiatalok tolakodása ellen, akik köztük, mellettük mentek.

– A delegátus lesz az első, aki birtokába veszi a meteort - mormogta Dean Forsyth.

– És ráteszi a kezét - tette hozzá Hudelson doktor abban a hiszemben, hogy Francis Gordonnal beszél.

– Ez azonban nem akadályoz meg engem abban, hogy érvényesítsem jogaimat - erősködött Dean Forsyth Jennyhez fordulva.

– Nem bizony! - bólintott Hudelson doktor, természetesen a maga jogaira gondolva.

Az egyiknek a lánya, a másiknak az öccse a legnagyobb megelégedettséggel vették észre, hogy a két ellenfél, elfelejtve személyes torzsalkodásaikat, minden gyűlöletükkel a közös ellenség ellen fordul.

Mindenkinek legnagyobb örömére a légköri viszonyok teljesen megváltoztak. A vihar megszűnt abban a mértékben, ahogyan a szél délnek fordult. Habár a Nap csak alig pár foknyira emelkedett a látóhatár fölé, a fénye mégis áthatolt a félig szétfoszlott felhőkön. Nem esett többé, a szél elállt, a levegő kitisztult, s a hőmérséklet nyolc és tíz fok közt állapodott meg zérus fölött.

A város jó egymérföldnyire esett attól a helytől, ahová a meteor lezuhant. Gyalog kellett megtenni az utat, mert Upernivikben kocsi egyáltalán nem volt. Egyébként a gyaloglás könnyen ment az eléggé sima sziklás földön, amelyet csak a parton és a sziget közepén zavart meg néhány magasabb szikla.

Egy ilyen meredek szikla mellett esett le a meteor.

Az a bennszülött, aki elsőnek hozta a hírt, vezetőül szolgált. Ő utána ment Schnack úr, aztán Dean Forsyth és Hudelson doktor, Jenny és Francis, mögöttük Omikron, a bostoni csillagász, s azután a turisták serege.

Valamivel hátrább Seth Stanfort haladt Arcadia Walker oldalán. Az exházastársak mindent tudtak a két család legendás szakításáról, s Francis, akivel Seth Stanfort barátságba keveredett, elárulta a szakítás előzményeit.

– Minden rendbe fog jönni - jövendölte Arcadia Walker, mikor megtudta a dolgot.

– Bárcsak úgy lenne! - kívánta Seth Stanfort.

– Úgy lesz - mondta Arcadia - és aztán minden rendes kerékvágásba kerül. Nézze Stanfort úr, nem is olyan felesleges egy kis nehézség, nyugtalankodás a házasság előtt. A nagyon könnyen megkötött egyesülések kockáztatják az ugyanolyan szétválást... Ugy-e önnek is ez a véleménye?

– Tökéletesen kedves Arcadia. Hiszen a mi példánk a legszebb bizonyíték... Öt perc... nyeregben ülve... épp elég ahhoz, hogy kezet fogjon az ember...

– S hogy aztán hat héttel később megismételje, de most már búcsúzás közben... - folytatta tovább nevetve Arcadia Walker. - No de Francis Gordon és Jenny Hudelson nem lóháton fognak megesküdni és minden bizonyára annál boldogabbak is lesznek.

Felesleges megemlíteni, hogy a kíváncsiak eme nagy tömegében, talán még a fiatal jegyespárt kivéve, Seth Stanfort és Arcadia Walker voltak az egyedüliek, akik egyáltalán nem törődtek a meteorral, nem beszéltek róla, nem elmélkedtek felőle. Valószínűleg ugyanígy tett volna John Proth is, akire az előbbi beszélgetők oly élénken emlékeztek, hogy szinte maguk előtt látták jóakaratú arcát.

Gyors léptekkel haladtak a ritka bokrokkal szaggatott sziklás síkon, amiről számos madár rebbent fel, megzavarva a tömegtől, amilyenhez hasonlót még nem láthattak Upernivikben. Fél óra alatt megtették az út háromnegyed részét, s még vagy ezer méter választotta el őket attól a helytől, ahol a meteor volt egy sziklafal tövében. Itt kellett volna megtalálniuk a grönlandi útmutatása szerint, s a bennszülött nem tévedhetett el az úton. Éppen a mezőn dolgozott, amikor világosan látta a meteor vakító fényét és közvetlen közelből hallotta a lezuhanás hangját, amit távolabbról a többiek is hallottak.

A turisták egyszerre kénytelenek voltak megállani, mégpedig azért - bármily lehetetlennek lássék ez itt ezen a vidéken -, mert meleg volt. Igen, bármilyen hihetetlen legyen is, az emberek törölték a homlokukat, mintha egyszerre sokkal alacsonyabb szélességi fokú klímába jutottak volna. Talán a gyors sietésükben izzadtak ki?

Kétségtelenül nagyrészt ennek is tulajdonították, de amit nemigen lehetett még észre sem venni, a levegő hőmérséklete is növekedett. A hőmérő mindenesetre jóval többet mutatott volna a szigetnek ezen a részén, mint Upernivikben. Sőt úgy tetszett, mintha a hőség egyre jobban növekednék, amint közelednek a meteorhoz.

– Talán a sziget éghajlatát is megváltoztatta a meteor megérkezése? - kérdezte nevetve Stanfort.

– A grönlandiak biztosan nagyon örülnének ennek - felelte Arcadia.

– Valószínű, hogy az aranytömböt felizzította a levegő súrlódása és még most is izzó állapotban van - magyarázott a bostoni csillagász - és hogy a sugárzó hőjét érezzük idáig.

– Szép! - kiáltott fel Seth Stanfort. - És nekünk várnunk kell addig, amíg majd kihűl?

– Biztosan sokkal hamarabb hűlt volna ki, ha nem a szigetre esik, hanem egy kicsit melléje - mondta magában Francis Gordon visszatérve kedvenc gondolatára.

Neki is melege volt, mint mindenkinek. Schnack úr és Wharf éppúgy izzadtak, mint ő és az egész tömeg, különösen a grönlandiak, akikkel ilyen még nem történt meg.

Pár percre kiszuszogták magukat, aztán folytatták az utat. Még ötszáz méter és a meteor előttük áll majd a túlsó sziklaparton a maga vakító ragyogásában.

Sajnos azonban, újabb kétszáz lépésnyire Schnack úrnak, aki elöl ment, hirtelen megint meg kellett állania és utána megálltak Forsyth és Hudelson urak, mögöttük pedig az egész tömeg.

Nem a még jobban növekvő hő kényszerítette őket újra a megállásra, hanem valami egészen váratlan akadály, minden lehető akadály közül a legelképzelhetetlenebb, ami ezen a vidéken eléjük akadhatott.

Háromszoros, dróttal befont cölöpakadály állotta útjukat, amely folytatódott jobbra is, balra is, egészen a partig és megakadályozott minden további lépést. Hellyel-közzel magasabb póznák álltak ki a földből, rajtuk ugyanazzal a felírással dán, angol és francia nyelven. Schnack úr, akinek épp az orra elé meredt egy tábla, elképedve olvasta rajta az írást:

MAGÁNTULAJDON!
TILOS A BEMENET.

Magántulajdon ezen az istentől elhagyatott helyen? Ez igazán rendkívüli dolog volt. A Földközi-tenger napos partvidékén, vagy az óceán ködös partjain is elég gyakoriak a nyaralótelepek, de valóban érthetetlen, hogy a Jeges-tenger partjaira hogy kerül ilyesmi? Mit csinálhatott a különös tulajdonos ezzel a sziklás, terméketlen földdel?

Schnack úr természetesen nem törte rajta a fejét. Abszurd, vagy nem az, a magántulajdon elzárta előle az utat, s ez az erkölcsi akadály egyszerre megbénította lendületét. A hivatalos kiküldöttnek természetesen tiszteletben kell tartania azokat az elveket, amin a civilizált társadalom nyugszik, márpedig a magántulajdon sérthetetlensége egyetemlegesen elfogadott alapelv.

S a tulajdonosnak gondja volt rá, hogy emlékeztessen mindenkit erre az alapelvre egyszerre három nyelven is. Az akaratát szigorúan tolmácsolta a felírás: „Tilos a bemenet.”

Schnack úr egészen el volt keseredve. Kívül maradni nagyon is szégyenteljes lenne. Másrészről, megsérteni a magántulajdon jogait - ellene szólt minden isteni és emberi törvénynek...

Percről-percre nagyobb lett a zúgolódás, amely a menet hátuljáról egyre nagyobb erővel terjedt előre. Az utolsó sorok nem tudták, hogy miért kellett megállani és minden erejükből tiltakoztak türelmük próbára tevése ellen. Mikor szájról-szájra végigment az eset híre, akkor sem nyugodtak bele, hanem mindenki egyszerre kiabálván pokoli lármával fejezték ki elégedetlenségüket.

Örökké megálljanak a drótakadály előtt?

Amikor ezer meg ezer mérföldet tettek meg, hogy ide jöhessenek, gyáván megtorpanjanak a gyönge drót előtt? A tulajdonos nem képzelhette, hogy övé lesz a meteor is, tehát nem lehetett semmi joga ahhoz, hogy eltiltsa a hozzá vezető utat. S ha mégis tiltakozik ellene, akkor egyszerűen erőszakot kell alkalmazni ellene.

Nem lehet tudni, hogy meggyőzték-e ezek az érvek Schnack urat, de bizonyos, hogy az alapelvei ingadozni kezdtek. Pont ő előtte szűk kapu volt a drótkerítésen, melyet csak vékony fonál zárt el. Zsebkésének segítségével Schnack úr elvágta ezt a fonalat és nem gondolva arra, hogy amit tesz, az közönséges betörés, behatolt a tilos területre.

Részben a kapun keresztül, részben a dróton átugrálva, a tömeg azonnal követte őt és néhány pillanat múlva háromezer ember árasztotta el a magántulajdont. Izgatott, lármás tömeg, amely élénken vitatta meg a váratlan esetet.

Mintegy varázsütésre hirtelen néma csönd lett.

Száz méternyire a kerítéstől egy kis fabódé volt, amelyet eddig eltakartak a szem elől a sziklák. A bódé ajtaja felpattant, s egy nagyon furcsa külsejű ember alakja jelent meg benne. Ez az ember rászólt a betolakodókra:

– Hahó! Álljunk meg! - kiáltott rájuk francia nyelven, nyers hangon. - Micsoda szemtelenség így behatolni a magántulajdon területére? Azt hiszik, otthon vannak?

Schnack úr értett franciául. Ezért állott meg egyszerre, mint a cövek, s mögötte hasonlóképpen megállt a turisták tömege, amely minden bizonyára ugyanoly megrökönyödéssel fordultak a szokatlan külsejű ember felé.