BÚCSÚ AZ ÚJVILÁGTÓL

Miután elhatározták, hogy együtt maradnak, most már csak az alkalmas pillanatra kellett várniuk, hogy tervüknek megfelelően elindulhassanak Európa felé.

E terv - mindent megfontolva - sikerrel kecsegtetett. Minthogy a Cascabel család kalandos sorsa úgy hozta, hogy Oroszországon kell átvágniuk, és ott is éppen a permi kormányzóságon át vezet az útjuk, Szergej Narkin gróf számára valóban az volt a legokosabb megoldás, hogy velük tart. Ugyan ki is gyanítaná, hogy a Jakutszkból megszökött politikai fogoly egy vándorkomédiás csapat tagjai között bujkál? Hacsak valaki el nem szólja magát, a gróf baj nélkül eljuthat Permbe, viszontláthatja édesapját, Vaszilij Narkin herceget, s a továbbiakban saját dolgait is rendbe hozhatja. Ha Ázsiába kerül úgy, hogy a rendőrségben legkisebb gyanút sem kelti maga ellen, édesapja házában majd dönthet további sorsa felől, ahogy a körülmények engedik.

Ha Szibériában mégis felismernék, ez iszonyatos következményekkel járna mind reá, mind a Cascabel családra nézve. De sem César Cascabel, sem a felesége nem volt hajlandó fontolóra venni ezt a lehetőséget, és ha a gyermekeik véleményét kérdezték volna, azok minden bizonnyal helyeselték volna szüleik magatartását. Narkin gróf titkának azonban titoknak kell maradnia: útitársuk továbbra is Szergej Vasziljevics marad.

Narkin gróf később majd meghálálhatja a derék franciák önfeláldozását, noha César Cascabel nem kíván más jutalmat azon az örömön kívül, hogy szívességet tehet neki, és ugyanakkor orránál fogva vezetheti a cári rendőrséget.

Sem César Cascabel, sem Szergej Narkin nem sejthette, hogy tervük sikerét már az első pillanattól kezdve nagyon súlyos veszélyek fenyegetik: nem sejthették, hogy mikor a szoros túlsó partján partra lépnek, ott milyen megpróbáltatások, sőt esetleg letartóztatás vár rájuk.

Szergej Narkin és Cascabelék beszélgetésének másnapján két ember sétálgatott a kikötő végének egyik zugában, ahol szavaikat senki sem hallgathatta ki.

Az a két titkosrendőr suttogott itt, akikben meglepetést és gyanakvást ébresztett, hogy a Szép Vándor utasai között akad egy orosz is.

A két titkosrendőr éveken át élt Sitkában, és mint tudjuk, az volt a feladatuk, hogy figyeljék a columbiai határ környékén bujkáló menekülteket, felhívják rájuk az alaszkai kormányzó figyelmét, és letartóztassák azt, aki a határ átlépésével próbálkozik. Személyesen ugyan nem ismerték Narkin grófot, de kezükben volt a személyleírása, melyet akkor kaptak meg, mikor a fogoly megszökött a jakutszki várbörtönből. Mikor a Cascabel család Port Clarence-ba érkezett, a két titkosrendőr ugyancsak elcsodálkozott az orosz láttán, aki egész más volt, mint a vásári komédiások általában. Ugyan mit kereshet a mutatványosok között, mi köze ehhez a társasághoz, mely, miután Sacramentóból elindult, olyan furcsa útvonalon akar visszatérni Európába?

Gyanakvásuk nem ült el, egyre szaglásztak, leselkedtek, de úgy, hogy azt senki észre ne vegye, majd gyanakvásuk bizonyossággá vált, mikor látták, hogy a Narkin grófról adott személyleírás olyan pontosan ráillik Szergej Vasziljevicsre.

– Ez bizony Narkin gróf! - mondta az egyik titkosrendőr. - Nyilván az alaszkai határ vidékén kóborolt, várva a bekebelezés idejét, és ekkor találkozott össze ezekkel a komédiásokkal, akik a segítségére voltak, és tessék, most készül, hogy velük együtt utazzék át Szibérián.

Mint tudjuk, a rendőr eltalálta az igazságot, és ha Szergej úr eleinte nem is gondolt arra, hogy Port Clarence-on túl utazzon, a két rendőr csöppet sem lepődött meg, mikor meghallotta, hogy a *Szép Vándor*ral szándékszik átutazni Szibérián.

– Ez lesz ám a jó fogás! - örvendezett a titkosrendőr. - A gróf akár itt is maradhatott volna amerikai területen, ahol nem volna jogunk letartóztatni...

– Viszont, mihelyt a túlsó partra ért - folytatta a második titkosrendőr -, cári területre lép, akkor már nem szökhet meg előlünk, a hatalmunkban lesz!

– És milyen dicsőséget, milyen hasznot jelent majd számunkra ez a letartóztatás! - folytatta a társa. - Remek zsákmányt viszünk haza! De hát hogyan is kezdjünk neki?

– Ez aztán egyszerű! Cascabelék hamarosan indulnak, és miután a legrövidebb úton akarnak menni, egész biztos, hogy Numanába érkeznek meg. Akkorra, vagy még előbb, mi is ott leszünk, és egész egyszerűen lefüleljük Narkin grófot.

– Helyes, én azonban jobban szeretném, ha mi előbb érkeznénk meg Numanába, hogy értesíthessük a parti rendőrséget, mely szükség esetén segítségünkre lehet.

– Rendben van, így lesz, ha semmi nem jön közbe. A mutatványosok kénytelenek várni, míg a jég elég vastag lesz ahhoz, hogy elbírja a kocsijukat is, így mi könnyen megelőzhetjük őket. Egyelőre mi is maradjunk Port Clarence-ban, figyeljük továbbra is a grófot, de úgy, hogy ő ne sejtsen semmit. Lehet, hogy gyanakszik az Alaszkából Európába távozó orosz hivatalnokokra, de azt semmiképpen sem sejti, hogy fölismertük őt. Útnak indul, mi majd Numanában letartóztatjuk, és erős kísérettel Petropavlovszkba vagy Jakutszkba szállítjuk...

– És mit csinálunk, ha ezek a komédiások a védelmére kelnek? - aggályoskodott a másik rendőr.

– Sokba kerül majd nekik, hogy elősegítették egy politikai fogoly törvényellenes visszatérését a cár birodalmába!

A roppant egyszerű terv minden bizonnyal sikerre vezet, hiszen Narkin gróf még csak nem is sejtette, hogy a két rendőr felismerte, a Cascabel család pedig mit sem tudott arról, hogy milyen különös érdeklődés középpontjába került. Így hát félő volt, hogy az olyan szerencsésen kezdődő utazás rosszul végződik a Szép Vándor minden utasa számára.

Míg a balsors így szövögette hálóját, ők egyre csak arra gondoltak, hogy nem kell elválniuk, hogy együtt utaznak Oroszország felé. Jean és Kayette már nem is lehetett volna boldogabb!

A két titkosrendőr természetesen mélységesen hallgatott felfedezéséről, melyből mindketten hasznot reméltek. Így Port Clarence-ban senki sem sejtette, hogy a Szép Vándor utasai között egy olyan jelentős személyiség is van, mint Szergej Narkin.

Az indulás napját egyelőre nem tudták kijelölni. Türelmetlenül figyelték a valóban szokatlan időjárás változásait, és mint César Cascabel mondogatta, még soha senki sem kívánta ennyire a sziklarepesztő fagyokat.

Pedig nagyon fontos lett volna, hogy a szoros túlsó partján legyenek, mielőtt e vidéket is végleg megbénítja a hideg. Minthogy az igazán vad tél csak november első heteiben szokott beköszönteni, a *Szép Vándor*nak még lenne ideje arra, hogy Szibéria délibb fekvésű területeire jusson. Ott aztán valamelyik mezővároskában bevárhatná a tavaszt, vagyis azt az időt, mikor majd az Urál hegység felé indulhat.

Úgy gondolták, hogy a jól kipihent Vermuth és Gladiátor aránylag könnyen bírja majd az utat a sztyeppeken át, és a Cascabel család időben érkezik ahhoz, hogy eljuthasson a permi vásárra a következő év júliusában.

A jégtáblák a csendes-óceáni meleg áramlat sodrában azonban még egyre úsztak észak felé. A szoros két partja között még mindig ide-oda siklottak a jéghegyek, a mozdulatlan vastag jégmező csak nem akart kialakulni.

Október tizenharmadikán azonban már azt látták, hogy a jégtáblák mozgása meglassul. Észak felé nyilván valami torlasz keletkezett. A látóhatáron fehérlő ormok szakadatlan sora tűnt fel, ami azt mutatta, hogy a sarki tenger teljesen jég alá került. Jégmezők sápadt fénye verődött vissza mindenünnen, és alighanem hamarosan összefüggő jég borítja a Bering-szoros vizét is.

Szergej úr és Jean közben többször is kérdezősködött a Port Clarence-i halászoktól. Már többször is azt hitték mindketten, hogy megpróbálkozhatnának az átkeléssel, a tengerészek azonban, akik „jól ismerik az ő szorosukat”, azt tanácsolták, hogy várjanak még.

– Ne siessenek annyira! - mondogatták. - Hadd dolgozzék a hideg!... Ennyi még nem elég ahhoz, hogy jégmező legyen a két part között. Meg aztán, ha a tenger be is fagyna a szorosnak ezen az oldalán, még semmi sem bizonyítja, hogy a másik parton is befagyott, főként nem a Diomida-sziget körül.

Ez mindenesetre bölcs tanács volt.

– Az idén nem nagyon siet a tél! - mondta egy nap Szergej úr az egyik öreg halásznak.

– Bizony késik - válaszolt az öreg. - Ne is kockáztassanak semmit, mielőtt nem biztosak abban, hogy veszély nélkül átkelhetnek. És ez a maguk kocsija nehezebb ám, mint valami gyalogos, vastagabb jeget kíván! Várjanak csak. Majd mikor vastag hótakaró lesz a jégen, olyan sima lesz az útjuk, mintha országúton kocsiznának! A várakozással elvesztett időt is visszanyerik, és nem kell attól félniük, hogy bajba kerülnek a szoros közepén.

Hallgatniuk kellett a tapasztalt halászok tanácsaira. Szergej úr csitítani igyekezett César Cascabelt, ő volt a legtürelmetlenebb az egész társaságban. Az út és az utasok biztonságát azonban nem szabad könnyelműen veszélyeztetni.

– Ejnye már - mondotta -, legyen kicsit türelmesebb! Nem hajó a Szép Vándor, és ha jégtáblák közé kerül, mindenestül elsüllyed. A Cascabel-társulatnak nincs szüksége arra, hogy hírnevét egy tragédia öregbítse, mikor elsüllyed a Bering-szoros vizében.

– Nem is vagyok biztos abban, hogy öregbedne! - mosolygott diadalmasan César Cascabel.

Cornélia is közbeszólt, kijelentvén, hallani sem akar arról, hogy bármilyen meggondolatlanságot kövessenek el.

– De hiszen önért akarunk sietni, Szergej úr! - fakadt ki César Cascabel.

- Értem, csakhogy én meg éppen önök miatt nem akarok sietni! - jelentette ki Narkin gróf.

Mindnyájan türelmetlenek voltak, csak Jean és Kayette nem érezte hosszúnak a várakozással töltött napokat. Jean továbbra is tanította Kayette-et, aki máris jól értette, sőt beszélte a francia nyelvet. Ők ketten már minden nehézség nélkül megértették egymást, és Kayette olyan boldog volt e családi körben, Jean mellett, aki annyi gyöngédséggel vette körül. César Cascabelnak és feleségének igazán vaknak kellett volna lennie, ha nem veszi észre, hogy Kayette milyen érzelmeket ébresztett a fiukban. Észrevették, és nyugtalankodni kezdtek. Ők pontosan tudták, hogy kicsoda Szergej úr, és kinek a fogadott leánya Kayette. Már nem az a szegény indián lányka, aki Sitkába igyekszik, hogy ott valami szolgálatot keressen - Kayette Narkin gróf fogadott leánya. Milyen mérhetetlen szomorúság vár Jeanra.

– Elvégre Szergej úrnak is van szeme, láthatja, miről van szó - mondta César Cascabel. - No, ha ő nem szól semmit, nekünk sem kell beszélnünk.

Egyik este Jean megkérdezte a leányt:

– Mondd, kis Kayette, örülsz, hogy Európába mehetsz?

– Nagyon - válaszolt Kayette. - De még jobban örülnék, ha Franciaországba mehetnék.

– Nem is tudod, mennyire igazad van! Olyan szép a mi hazánk, és olyan jó ott! Te is nagyon jól éreznéd magadat ott, ha egyszer hazádnak mondhatnád!

– Én mindenütt jól érzem magam, ahol a te családod van, Jean, és bárcsak soha ne kellene benneteket elhagyni!

– Édes kis Kayette!

– Nagyon messze van Franciaország?

– Tudod, Kayette, minden messze van, ahova az ember már nagyon vágyódik! De azért majd csak odaérünk... Talán túlságosan korán...

– Hogyhogy korán, Jean?

- Mert hogy te Oroszországban maradsz Szergej úrral!... Ha itt nem is kell elválnunk, Oroszországban már búcsút kell mondanunk egymásnak!... Szergej úrral maradsz, édes kis Kayette, ő majd szép nagy lányt nevel belőled... és mi soha többé nem látunk!

– Miért mondasz ilyeneket, Jean? Szergej úr olyan jó, és olyan hálás!... Nem én mentettem meg őt, hanem ti, bizony ti!... Ha ti nem lettetek volna ott, én magam ugyan mit tehettem volna érte?... Az életét az édesanyádnak köszönheti, és nektek mindnyájatoknak!... Csak nem gondolod, hogy Szergej úr megfeledkezik arról? Csak nem akarod, Jean, hogy ha elválunk, hát mindörökre váljunk el?

– Édes kis Kayette... dehogy akarom! - válaszolt Jean, aki nem tudott erőt venni megindultságán. - Csakhogy... félek!... Hogy én ne láthassalak többé... Ó, ha tudnád, milyen boldogtalan vagyok még a gondolattól is!... És, tudod, én nemcsak látni akartalak!... Miért is nem elég neked az én családom, ha egyszer már nincs más rokonod!... Apám és anyám annyira szeretnek téged...

– Nem jobban, mint ahogy én szeretem őket, Jean!

– És az öcsém is meg a húgom is!... Azt reméltem, hogy testvéreiddé lesznek!

– A testvéreim mindörökre... és te, Jean?

– Én... én is... édes Kayette. Igen!... A bátyád vagyok... Testvérnél önfeláldozóbb... szeretőbb bátyád!

Jean nem mondott ennél többet, megfogta Kayette kezét, és megszorította, aztán elment, mert nem akart tovább beszélni. A meghatódott Kayette érezte, hogy szíve erősebben dobog, és szeméből könny csordult ki.

Október tizenötödikén a Port Clarence-i tengerészek szóltak Szergej úrnak, hogy készülődhetik az indulásra. Néhány nap óta erősebben fagyott. Az átlag hőmérséklet most már mindig mínusz tíz fok alatt volt. A jégmező teljesen mozdulatlannak látszott. Már az a jelentős recsegés sem hallatszott, ami jelzi, hogy a jégtáblák még nem álltak össze egyetlen szilárd jégmezővé.

Valószínűleg hamarosan Port Clarence-ba érkezik néhány ázsiai bennszülött is, akik telenként Numana és Port Clarence között bonyolítják le a kereskedelmet. Vannak évek, mikor meglehetősen sokan jönnek-mennek a két part között ezen az úton. Még az sem ritkaság, hogy kutya- vagy iramszarvasszánok kelnek útra az egyik kontinensről a másikra, és két-három nap alatt meg is teszik azt a húsz mérföldet, amely a két partot a szoros legkeskenyebb részén elválasztja egymástól. E természetes átkelőhely csak a tél beálltával járható az utasember számára, s ahogy véget ér a tél, véget ér ez az átkelési lehetőség is, vagyis mindössze hat hónapon át tart. Mindenképpen az a fontos, hogy az utas ne induljon se túl korán, se túl későn, csak így kerülheti el azokat a szörnyű katasztrófákat, melyeket a jégmező megmozdulása okozhat.

Szergej úr, hogy minél jobban felkészüljenek a szibériai területeken való átkelésre, különböző nélkülözhetetlen holmikat vásárolt Port Clarence-ban, egyebek között hótalpakat - a bennszülöttek mint korcsolyát csatolják a lábukra ezeket az ügyes alkalmatosságokat -, melyekkel rendkívül gyorsan lehet közlekedni a jéggel borított messzeségekben. A komédiás fiainak nem volt szüksége hosszú gyakorlásra, néhány napon belül Jean és Sandre is ügyesen használták a hótalpakat a part menti kis öblök jegén.

Szergej úr kiegészítette a Yukon-erődben vásárolt prémkészleteket is. Nemcsak az öltözködéshez volt szükségük ezekre a meleg prémekre, a Szép Vándor fülkéinek falát is ezzel kellett kibélelniük, ezzel borították le a fekhelyeket is, a padlót, nehogy kihűljön a kocsi, melyet a konyhai tűzhely fűtött. Egyébként, mint azt már többször is mondottuk, César Cascabel azt tervezte, hogy miután átkeltek a szoroson, a szigorú téli napokat Szibéria déli területeinek valamelyik mezővároskájában töltik.

Végül megállapodtak abban, hogy október huszonegyedikén indulnak el. Már huszonnégy órája szakadt a hó a szürke fellegekből. Fehér hótakaró borult a jégmezőre. A Port Clarence-i halászok szerint a jégmező már összefüggő egészet alkotott az egyik parttól a másikig.

Erről egyébként hamarosan meg is győződhettek. Numana kikötőből megérkezett néhány kereskedő, és elmondották, hogy útjuk könnyű és veszélytelen volt.

Október tizenkilencedikén Szergej úr meghallotta, hogy a Port Clarence-ban tartózkodó orosz ügynökök közül kettő már elindult a szibériai partra, tovább már nem voltak hajlandók várni. Éppen reggel indultak el azzal, hogy a Diomida-szigeten majd pihenőt tartanak, és harmadnap teszik meg az út második részét.

A hír a következő megjegyzésre indította César Cascabelt:

– No, szóval ennek a két fickónak még sietősebb volt, mint nekünk! Igazán várhattak volna, a patvarba is! Elvégre szívesen fogadtuk volna őket útitársnak!

Később azt gondolta, a két hivatalnok nyilván attól félt, hogy elkésik, ha a Szép Vándor utasainak a társaságában megy, hiszen a kocsi nem tud olyan gyorsan haladni a havon.

Vermuth és Gladiátor ugyan élesre volt patkolva, a nehéz kocsinak mégis nyilván napokra lesz szüksége ahhoz, hogy a túlsó partra érjen, miután közben még meg is pihennek a Diomida-szigeten.

Azt természetesen nem tudhatták: a két rendőr azért sietett, mert meg akarta előzni Narkin grófot, hogy minden szükséges intézkedést megtegyen a politikai menekült letartóztatására.

Abban állapodtak meg, hogy napkeltével indulnak, mert ki kellett használniuk a néhány órás napvilágot. Hat hét múlva, vagyis a decemberi napéjegyenlőség idején szakadatlan éjszaka borul majd a sarkkör e tájaira.

Az indulás előtti napon César Cascabel és neje e célra berendezett, jól zárható csűrben vendégül látták „Port Clarence előkelőségeit”, a hivatalnokokat és a halászokat meg több eszkimó család fejét, tehát mindazokat, akik érdeklődtek az utasok sorsa iránt. Nagyon vidám összejövetel volt, és Szegfűszeg tudásának legjavával szórakoztatta a vendégeket. Cornélia asszony lángoló puncsot készített, amelyből kispórolta ugyan a cukrot, de bőségesen tett bele pálinkát. Ezt az itókát a vendégek már csak azért is szívesen kortyolgatták, mert tudták, hogy igazi farkasordító hidegben kell majd hazatérniük.

Az amerikaiak Franciaország tiszteletére emelték poharaikat, a franciák pedig Amerikáéra. Azután mindnyájan kezet szorítottak a Cascabel család tagjaival, és hazatértek.

Másnap reggel nyolc órakor befogták a két lovat. John Bull a függő ponyvában bújt meg a prémek között, Wagram és Marengo pedig a Szép Vándor körül ugrándozott. A kocsi belsejében Cornélia, Napoleona és Kayette szinte légmentesen becsukódva foglalatoskodott, takarítottak, fűtöttek, főztek. Szergej úr, César Cascabel, Jean, Sandre és Szegfűszeg mint felderítők, gyalogoltak, ügyeltek a kocsi biztonságára, vezették a lovakat, nehogy veszélyes útszakaszokra kerüljenek.

Végül elhangzott a jel az indulásra, és Port Clarence népe viharos hurrázással búcsúztatta a *Szép Vándor*t és utasait.

Egy pillanattal később a kocsi kerekei már a jégmező havában csikorogtak.

Szergej úr és a Cascabel család végleg elhagyta Amerika földjét.