PORT CLARENCE

A Bering-szoros partján épült Port Clarence Észak-Amerika északnyugati területeinek legtávolabbi kikötője. A Prince of Wales-foktól délre a tengerpartnak azon a részén van, mely az alaszkai part által rajzolt profilon az orrot jelzi. Ezt a kikötőt könnyű megközelíthetősége miatt nagyon szeretik a tengerészek, főként azok a bálnavadászok, akik hajóikkal a sarki tengereken próbálnak szerencsét.

A Szép Vándor a kikötőpart belső rézsűje mellett ütött tábort egy folyócska torkolatánál, mely fölé satnya nyárfák koszorúzta sziklafalak magaslottak. Útjuk során ez lesz a leghosszabb pihenője a kis csapatnak, már csak kényszerűségből is, minthogy a Bering-szoros vizét még nem borítja jégpáncél.

Azt talán fölösleges is mondanunk, hogy a Szép Vándor hajón nem kelhetett át a szoroson, mert Port Clarence és a túlpart között csak kis befogadóképességű halászbárkák közlekedtek. Ki kellett tartaniuk eredeti tervük mellett, vagyis hogy csak akkor mennek át az ázsiai partra, mikor a tengerszoros egyetlen roppant jégmezővé változik.

A hosszú pihenő miatt csöppet sem búsultak, hiszen tudták, hogy az utazás második felében kezdődnek az igazi viszontagságok, fáradalmak, a harc a hideg és a hóviharok ellen - mindezzel ugyanis számolniuk kell, míg a Szép Vándor el nem jut Szibéria déli területeire. Addig azonban még nagyon kemény heteik lesznek, ha ugyan nem hónapjaik, és csak örülhetnek, hogy bőségesen van idejük fölkészülni az oly nehéznek ígérkező útra. Igaz, hogy bizonyos nélkülözhetetlen holmikat már beszereztek a nulatobeli indiánoknál, de még több mindenre volt szükségük, és César Cascabel azt tervezte, hogy ezeket a dolgokat vagy a kereskedőktől, vagy a Port Clarence-i bennszülöttektől vásárolja meg.

A Szép Vándor minden utasa föllélegzett, mikor elhangzottak a családfő jól ismert szavai:

– Állj!... Pihenj!

És e parancsot - melyet oly szívesen hallanak a menetelő meg a gyakorlatozó katonák - mindjárt követte a másik, az ifjú Sandre is vidáman adta ki a parancsot:

– Oszolj!

Mondanunk sem kell, hogy ezt a parancsot sem vette rossz néven a társaság egyetlen tagja sem.

A Szép Vándor bevonulása Port Clarence-ba természetesen némi feltűnést keltett. Hasonló jármű még nem kalandozott el ilyen messzeségbe, ide Észak-Amerika legvégébe. Az álmélkodó bennszülöttek most láttak először francia vándorkomédiásokat.

Port Clarence-ban ekkoriban az ott élő eszkimókon és kereskedőkön kívül néhány orosz államhivatalnok is tartózkodott, azok, akiknek miután Alaszkát az Egyesült Államokhoz csatolták, a rendelkezések értelmében a Bering-szoroson át kellett visszatérniük az ázsiai partra, vagy a Csukcs-félszigetre és Petropavlovszkba, Kamcsatka fővárosába. Ezek a hivatalnokok az egész lakossággal együtt a lehető legszívélyesebben fogadták a Cascabel családot, különösen az eszkimók voltak rendkívül kedvesek.

Tizenkét évvel később Nordenskjöld, a híres hajós alighanem ugyanezekkel az eszkimókkal találkozott, mikor vakmerő felderítő útjára indult, melynek során felfedezte az Északkeleti átjárót. Akkoriban néhány bennszülött már revolverrel és ismétlőpuskával - az amerikai civilizáció első adományaival - fölfegyverkezve járt.

Minthogy a nyári időszak csak most ért véget, Port Clarence őslakói még nem vonultak téli szállásukra. Tarka csíkos vastag vászonnal fedett, fűfonadékkal erősített csinos kis sátrakban laktak, és sok kókuszdióhéjból készült szerszámuk volt.

Szegfűszeg, mikor először látta ezeket a szerszámokat, elcsodálkozott.

– Hát Eszkimóország erdeiben is nő kókuszpálma?

– Hacsak nem... a csendes-óceáni szigetekről került ide, hacsak nem... a Port Clarence-ban kikötő bálnavadászoktól kapták cserébe! - mosolygott Szergej Vasziljevics.

És jól mondta, mert az amerikaiak és a bennszülöttek akkoriban már szinte állandó kereskedelmi kapcsolatban voltak, sőt néha olyasmiről is érkezett hír, hogy amerikaiak és eszkimók házasodnak össze.

A későbbiekből majd látni fogjuk, hogy az amerikai eszkimók és Szibéria bennszülöttjei sem külsejükben, sem szokásaikban nem tekinthetők azonos népfajnak. Az alaszkai törzsek még csak nem is értik a Bering-szorostól nyugatra beszélt nyelvet, minthogy azonban beszédjükbe sok angol és orosz szót kevernek, meglehetősen könnyű megérteni őket.

A Cascabel család, mihelyt táborhelyén berendezkedett, azon volt, hogy megismerkedhessék a Port Clarence körül élő bennszülöttekkel. Minthogy a derék emberek nagyon szívélyesen fogadták őket sátraikban, Cascabelék is örömmel nyitották meg előttük a Szép Vándor ajtait, és ezt sem egyik, sem másik félnek nem kellett megbánnia.

Az eszkimók egyébként is sokkal civilizáltabbak, mint hinné az ember. Történetünk idején némelyek még úgy beszéltek róluk, mintha holmi értelmesebb fókák, emberképű kétéltűek lennének, s mindezt azért, mert főleg a téli időszakban viselt öltözékük után ítélték meg őket.

Pedig nem ez a helyzet, a Port Clarence-i eszkimók korántsem csúf emberek, és egyáltalán nem kellemetlenek. Akadnak köztük olyanok is, akik a divat tiszteletében odáig mennek, hogy csaknem európaiasan öltözködnek. Amennyire lehet, csinosítják iramszarvas- meg fókabőrből, mormotaprémből készült ruháikat, arcukon pedig, azaz inkább csak az állukon, néha tetoválás halvány nyomai is látszanak. A férfiak ritkás kurta szakállt viselnek, a szájuk szögletébe ügyesen három kis lyukat fúrnak, ebbe apró, faragott csontkarikákat akasztanak, efféle ékességet viselnek az orrukba függesztve is.

Egyszóval azok az eszkimók, akik a Cascabel család látogatását udvariasan visszaadták, korántsem voltak csúf emberek; csinosak voltak az eszkimó lányok is, fülükben gyöngyöket viseltek, karjukon meg finoman megmunkált vas- és rézpereceket.

Becsületesek és jóhiszeműek voltak valamennyien, bár mikor a csereberénél alkudozásra került sor, egyszerűen nem lehetett szóval győzni őket, no de miért lennénk túlságosan szigorúak, elvégre a sarkvidék lakói sem lehetnek hibátlanok!

Az eszkimók között teljes az egyenlőség. Még csak a törzsfőnök intézményét sem ismerik. Pogányok, vörösre festett faragott bálványaikat tisztelik, melyek szétterjesztett szárnyú, különböző madarakat ábrázolnak. E tiszta erkölcsű emberekben rendkívül erősen fejlett a családi érzés, a szülők megbecsülése, a gyerekszeretet, tisztelik halottjaikat is, és ünnepi öltözékben fegyvereikkel, kajakjaikkal együtt helyezik őket örök nyugalomra.

Cascabelék nagyon élvezték a Port Clarence környékén tett mindennapos sétáikat. Gyakran elmentek abba a régi olajüzembe is, melyet az amerikaiak alapítottak, és történetünk idején még működött.

A vidéken itt-ott akadnak fák, és valami kevés növényzet is, úgyhogy a táj egészen más jellegű, mint a szoros túlsó oldalán a Csukcs-félsziget tája. Az Újvilág tengerpartjának közelében ugyanis a csendes-óceáni partokról érkező meleg áramlat enyhíti a hideget, míg a szibériai partok mentén a sarki tengerekből induló hideg áramlat vonul végig.

César Cascabelnak még csak eszébe sem jutott, hogy előadást tartson a Port Clarence-i bennszülöttek szórakoztatására. Félt, és nem ok nélkül! Elképzelni is rossz, mi történne, ha köztük is akadnának olyan jeles akrobaták, zsonglőrök meg bohócok, mint amilyeneket a Yukon-erőd indiánjai között láttak!

Okosabb volt, ha nem teszik még egyszer kockára a család hírnevét.

A napok közben csendesen múltak, és a kis csapat, az igazat megvallva, a szükségesnél többet pihent. Ha csak egy hetet tartózkodtak volna Port Clarence-ban, akkor is kipihenhették volna magukat úgy, hogy nyugodtan vállalhatják a szibériai utazás fáradalmait.

A Szép Vándor azonban még nem kelhetett át a Bering-szoroson. E szélességi fokon szeptember végén az átlag hőmérséklet már ugyan fagypont alatt van, az Ázsiát Amerikától elválasztó tengerszoros azonban még nem fagyott be. A Csendes-óceán felől fúvó szél a Bering-szoros partja mentén képződött jégtáblákat sodort, várni kellett azonban, hogy a jégtáblák vastagodjanak, majd összeálljanak, hogy az egész szoros tükrét egyetlen vastag és mozdulatlan jégpáncél borítsa, mely járható utat biztosít a két kontinens között.

Attól semmiképpen nem kellett tartaniuk, hogy a *Szép Vándor*t és utasait veszély fenyegeti majd a jégen való kocsizás közben, hiszen a jégpáncél általában olyan szilárd, hogy akár egy tüzérségi osztag is áthaladhatna rajta. Egyébként is mindössze csak vagy húsz mérföldnyi utat kellett megtenniük a tengerszoros legkeskenyebb részén, mely a Port Clarence alatt fekvő Prince of Wales-fok és az ázsiai parton fekvő kis Numana kikötő között húzódik.

– Az ördög vinné el - fakadt ki egy napon César Cascabel -, mégiscsak bosszantó, hogy az amerikaiak nem építettek ide egy hidat!

– Húsz mérföld hosszúságú hidat! - nevetett Sandre.

– Miért ne? - szólt közbe Jean. - A közbülső pillér éppen a szoros közepére, a Diomida-szigetre kerülne.

– Egyáltalán nem képtelen ötlet - jegyezte meg Szergej Vasziljevics -, és nyugodtan bizakodhatunk abban, hogy egy napon ez is megvalósul, mint minden olyasmi, ami emberésszel megoldható.

– Hiszen már azt is tervezik, hogy hidat építenek a pas-de-calais-i tengerszoros fölé - mondta Jean.

– Igazad van, fiam - válaszolt Szergej Vasziljevics. - De valljuk be, hogy a Bering-szoros fölött ívelő hídnak nem lenne akkora gyakorlati jelentősége, mint egy Calais és Dover között épített hídnak. Az előbbi alig érné meg a ráfordított pénzt és fáradalmakat!

– Ha általában kevésbé volna hasznos, a mi számunkra nagyon is hasznos lehetne - állapította meg Cornélia.

– Azt meghiszem! - jegyezte meg Cascabel. - De ne felejtsük el, hogy az év kétharmadában rendelkezésünkre áll a híd, jéghíd, az igaz, de azért van olyan megbízható, mint akárhány kő- vagy acélhíd! A nagylelkű természet minden évben újjáépíti a minden évben összeomló hidat, és még csak hídvámot sem fizettet!

César Cascabel, aki a dolgokat mindig a derűsebb oldalukról nézte, most is okosan beszélt. Ugyan minek ide milliókba kerülő híd, hiszen csak ki kell várni az alkalmas pillanatot, és a gyalogosok, a kocsik biztonságosan közlekedhetnek a tengerszoros két partja között.

Az átkelésre már nekik sem kell sokáig várniuk, hamarosan útnak indulhatnak.

Október hetedikén már megállapíthatták, hogy a téli időszak állandósult e szélességi fokon. Gyakran havazott, a növényzet minden nyoma eltűnt, a partvidéken itt-ott álló magányos fákról leszakadt az utolsó levél is, ágaik roskadoztak a zúzmarától. Hó borította mindenütt azt a satnya növényzetet, mely a sarkvidék növényvilágát képviseli errefelé, s melyhez a Skandináv-félsziget növényvilága hasonlítható leginkább.

A szoros vizén még mindig gyorsan úsztak a jégtáblák, de már egyre nagyobbak, egyre vastagabbak voltak. Mint ahogy a fémek forrasztásához elég a magas hőfok, úgy itt csak még nagyobb hidegre van szükség ahhoz, hogy az úszó jégtáblák egyetlen hatalmas jégmezővé fagyjanak össze. Ez most már bármelyik nap bekövetkezhetett.

A Cascabel család ugyan türelmetlenül várta, hogy a szoros végre járható legyen, s noha mindnyájan örömmel gondoltak arra, hogy elhagyhatják Port Clarence-t, és az átkelés után az Óvilág földjére tehetik lábukat, ez az öröm némi keserűséggel vegyült. Hiszen az elválás ideje is közeleg. Igen, elhagyhatják Alaszkát, de itt marad Szergej Vasziljevics, aki nem folytatja velük útjukat Nyugat felé. A tél elmúltával ő majd folytatja felderítő útjait Amerika e részében, fölkeresi a Yukontól északra és a hegyek mögött fekvő területeket.

Fájdalmas lesz a válás mindkét fél számára, hiszen már nemcsak a rokonszenv, hanem szoros barátság kötelékei fűzték őket össze.

A válásra gondolva mégis Jean volt a legszomorúbb. Egy pillanatra sem tudott megfeledkezni arról, hogy Szergej Vasziljevics magával viszi Kayette-et. Tudta ő jól, hogy az indián leányka érdekei azt kívánják, hogy jövő életét örökbefogadója irányítsa. És ugyan kerülhetett-e volna jobb kézbe a sorsa? Kayette most már az ő leánya, magával viszi Európába, taníttatja, olyan jövőt biztosít számára, mely nem juthatna osztályrészéül, ha a szegény vándorkomédiások között marad. Ennyi szép lehetőség láttán vajon szabad-e habozni? Bizony nem, ezt Jean is nagyon jól tudta. De hiába tudta, mégiscsak bánkódott miatta, és bánatát elárulta fokozódó szomorúsága. Hogyan is tudott volna uralkodni magán? Állandóan gyötörte a gondolat, hogy el kell válnia Kayette-től, hogy többé nem lesznek együtt, sőt viszont sem láthatja, hiszen a távolságon kívül társadalmi helyzetük is elválasztja őket egymástól, mikor a lányka már Szergej Vasziljevics családjához tartozik; nagyon fájdalmas volt tudnia azt, hogy le kell mondania kedves beszélgetéseikről meg arról, hogy együtt dolgozzanak, hogy mindig egymás közelében legyenek.

Jean tehát boldogtalan volt, de az édesapja, az édesanyja, a fivére és a nővére sem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy el kell válniuk Kayette-től, akit mindnyájan megszerettek, és hogy ugyanakkor búcsút kell mondaniuk Szergej Vasziljevicsnek is. „Sokat adtak volna” - mint César Cascabel mondogatta - azért, ha Szergej Vasziljevics velük tart utazásuk végcéljáig. Legalább még néhány hónapot együtt tölthetnének, aztán majd... aztán majd elválna...

Port Clarence lakói, mint tudjuk, nagyon megszerették a Cascabel családot. Szomorúan gondoltak arra, hogy közeleg a pillanat, amikor ezek a derék emberek nekivágnak a szibériai sztyeppeknek, ahol annyi meg annyi veszély fenyegetheti őket. Őszinte rokonszenvvel figyelték az oly messziről jött s oly messzire induló franciákat mindnyájan, mégis akadt Port Clarence lakói között két nemrégiben érkezett orosz, ők egészen más okból kísérték figyelemmel a család, de főként Szergej Vasziljevics minden lépését.

Az olvasó már tudja, hogy Port Clarence-ban ekkoriban még néhány orosz államhivatalnok is tartózkodott, miután Alaszka amerikai kézre került, nekik vissza kellett térniük a cári területekre.

Akadt közöttük két titkosrendőr is, akik különleges megbízatással tartózkodtak az orosz közigazgatás alá rendelt amerikai területeken. Megbízatásuk abból állt, hogy figyeljék a politikai menekülteket, akik Új-Angliában kaptak menedékjogot, és esetleg megpróbálnak, az alaszkai határt átlépve, cári területre jutni. A két titkosrendőr már az első pillanatban gyanúsnak látta azt az oroszt, aki egy mutatványos családhoz csatlakozott, és éppen a cár birodalmának a határán szakította meg útját. Egy percre sem tévesztették el szem elől, de nagyon vigyáztak, nehogy bárki is megsejtse, hogy Szergej Vasziljevics után szaglásznak.

Szergej Vasziljevics nem is sejthette, hogy gyanúba fogták. Ő is csak a közeli válás miatt búslakodott. Vajon tépelődött-e azon, hogy mitévő legyen: folytassa-e felderítő útjait a nyugat-amerikai területeken, vagy menjen-e új barátaival együtt Európába? Ezt senki sem tudta. César Cascabel azonban, minthogy gondterheltnek látta, úgy határozott, hogy beszélgetni kezd vele minderről.

Október tizenegyedikén vacsora után César Cascabel, mintha csak valami új témáról volna szó, e kérdéssel fordult Szergej Vasziljevicshez:

– Tudja-e, Szergej úr, hogy hamarosan elindulunk az ön hazája felé?

– Természetesen, tudom, kedves barátom... hiszen megbeszéltük...

– Hát igen! Oroszországba megyünk... És Permen is átutazunk... ha nem csalódom, ott él az édesapja...

– Bizony, kicsit szomorú meg irigy is vagyok, ha arra gondolok, hogy elindulnak!

– Mondja, Szergej úr - szólalt meg Cornélia -, sokáig szándékszik még Amerikában maradni?

– Hogy sokáig maradok-e?... Bizony magam sem tudom...

– És ha visszatér Európába, melyik utat választja?

– A Far-Westen át megyek... Felderítő utam feltétlenül New York felé vezet, majd ott hajóra szállok... Kayette-tel együtt...

– Kayette-tel! - suttogta Jean, és az indián leánykára nézett, aki lehajtotta a fejét.

Néhány pillanatig csend volt, majd César Cascabel kissé tétovázva folytatta:

– Ejnye, Szergej úr... ne vegye rossz néven, ha mondok valamit... Tudom én azt jól, hogy nem gyerekjáték átvágni azon a pokoli nagy Szibérián! De ha az emberbe szorult egy kis kurázsi meg kitartás...

– Kedves barátom, higgye el, hogy nem ijedek meg sem a veszélyektől, se a fáradalmaktól, és azt is, hogy szívesen tartanék magukkal, ha...

– Miért is ne fejezhetnénk be együtt az utat? - kérdezte Cornélia.

– Pedig milyen nagyszerű volna! - lelkesedett Sandre.

– És én milyen nagy puszit adnék, ha Szergej úr igent mondana! - kiáltott Napoleona.

Jean és Kayette egy szót sem szólt, de mindkettőjük szíve hevesen dobogott.

– Kedves Cascabelem - szólalt meg Szergej Vasziljevics néhány percnyi gondolkodás után -, szeretnék kicsit beszélgetni magával és a feleségével.

– Parancsoljon velünk... akár nyomban...

– Nem, majd holnap - válaszolt Szergej Vasziljevics.

Ezután mindnyájan aludni mentek, nyugtalanul és kíváncsian várták a másnapot.

Vajon miről akar velük beszélgetni Szergej Vasziljevics? Talán úgy döntött, hogy megváltoztatja terveit, esetleg csak némi pénzt akar adni a családnak, hogy megkönnyítse a nehéz utazást?

Annyi bizonyos, hogy sem Jean, sem Kayette nem aludt nyugodtan még egy órácskát sem.

Másnap reggel került sor erre a bizonyos beszélgetésre. Nem mintha bizalmatlan lett volna a gyerekekkel szemben, inkább attól tartott, hogy a jövő-menő bennszülöttek vagy valaki más kihallgathatja őket, és ezért Szergej Vasziljevics arra kérte a Cascabel házaspárt, hogy sétáljanak el vele kissé távolabb a táborhelyüktől. Mondanivalója tehát nyilván nagyon fontos volt, és titokban kellett maradnia. Hármasban sétálgattak a part mentén az olajüzem felé, mikor a beszélgetés megkezdődött.

– Kedves barátaim - mondta Szergej Vasziljevics -, hallgassanak meg, és gondolkozzanak, mielőtt válaszolnak javaslatomra. Tudom, hogy bízhatom jóságukban, bizonyságát adták annak, hogy önfeláldozásuk szinte határtalan. De most, hogy nagyon fontos dologban kell határozniuk, tudniuk kell, hogy ki vagyok...

– Mi más lenne, mint tisztességes ember, az angyalát! - lelkesedett César Cascabel.

– Tisztességes ember... igen - válaszolt Szergej Vasziljevics -, tisztességes ember, aki nem akarja, hogy jelenléte növelje a veszélyeket szibériai útjuk során.

– Hogy az ön jelenléte veszély volna, Szergej úr? - csodálkozott Cornélia asszony.

– Igen, az én nevem ugyanis Szergej Narkin... politikai menekült vagyok.

És Szergej úr rövidre fogva beszámolt történetéről.

Szergej Narkin gróf egy Perm kormányzóságbeli gazdag család fia volt. Mint mondotta, szenvedélyes érdeklődést ébresztett benne a földrajztudomány és annak különböző felfedezései. Ifjúkori éveiben beutazta az egész világot.

Szergej Narkin gróf azonban nem érte be az utazásokkal, melyeknek végén pedig igazán nagy hírnévre tehetett volna szert. A politika beleszólt az életébe, és 1857-ben ismerősei révén bekerült egy titkos társaságba. A titkos társaság tagjait letartóztatták, és a cári rendőrség hírhedt erélyével üldözte a társaság minden egyes tagját, és az elfogottak nagyobb részét életfogytiglan tartó szibériai száműzetésbe küldte.

A száműzöttek között volt Szergej Narkin gróf is. Száműzetése helyéül Jakutszkot jelölték ki, oda kellett mennie, miután elvált édesapjától, Vaszilij Narkin hercegtől, aki Perm közelében levő birtokán, Valszkában lakik, most nyolcvanéves, és Szergej Narkin gróf utolsó élő hozzátartozója.

Szergej Narkin öt évet töltött Jakutszkban, ekkor sikerült megszöknie, és eljutott a tengerpartig Ohotszkba. Itt valahogy feljutott egy indulóban levő hajóra, és az egyik kaliforniai kikötőbe került. Így történt, hogy hét év óta hol az Egyesült Államokban, hol Új-Angliában élt, s örökösen azzal próbálkozott, hogy valamiképpen Alaszka közelében lehessen, s mihelyt a tartomány amerikai kézre kerül, ott le is telepedhessen. Titkos reménysége ugyanis az volt, hogy később majd Szibérián át visszatér Európába - vagyis pontosan azt tervezte, amit Cascabelék akartak csinálni, és amit voltaképpen már csináltak is. Elképzelhetjük, mit érzett, mikor megtudta, hogy a család, melynek életét köszönhette, a Bering-szoroson akar átkelni, hogy Ázsián át menjen tovább.

Leghőbb vágya természetesen az volt, bárcsak velük tarthatna, de vajon jogában áll-e kitenni Cascabelékat a cári rendőrség bosszújának? Ha a rendőrség rájön, hogy a család elősegítette egy politikai elítélt visszatérését orosz felségterületre, nagyon ráfizethetnek! Szergej Narkin gróf azonban nagyon szerette volna viszontlátni öreg édesapját...

– Jöjjön velünk, Szergej úr, igazán jöjjön velünk! - kérlelte Cornélia.

– De hiszen a szabadságukról van szó, barátaim, esetleg az életükről is, ha megtudják...

– Számít is az, Szergej úr! - erősködött César Cascabel. - Úgy mondják, odafönt az égi magasságban fölírják a jót is, a rosszat is, amit cselekszünk, az ember hát iparkodik, hogy minél több jó cselekedetet jegyezzenek föl róla! Ez majd ellensúlyozza a rosszakat!

– Kedves Cascabelom, gondolja csak meg...

– Egyébként sem ismerik fel önt! Ravaszok vagyunk ám mi, és a szibériai farkas harapjon a sarkamba, ha nem tudjuk az orránál fogva vezetni az egész cári rendőrséget!

– Csakhogy...

– És figyeljen csak rám... ha kell... legfeljebb mutatványosjelmezbe bújik... hacsak nem szégyelli...

– Ugyan, kedves barátom!

– És kinek jutna eszébe valaha is, hogy Narkin grófot a César Cascabel-féle mutatványostársulat tagjai között keresse!

– Rendben van, barátaim, elfogadom az ajánlatukat! Igen!... Elfogadom!... S köszönöm önöknek...

– Ugyan, ugyan - vágott közbe César Cascabel. - Még hogy köszöni! Nekünk legalább annyi köszönnivalónk van, higgye el! Így hát, gróf úr...

– Kérem, ne szólítson engem így!... Ezentúl is maradjak Szergej Vasziljevics mindenki számára... még a gyerekek is maradjanak ebben a tudatban.

– Igaza van - ...fölösleges nekik elmondani! Akkor hát velünk jön, Szergej úr. És én, César Cascabel, fogadom, hogy elkísérem önt Permig, vagy ne legyek többé César Cascabel, ami, ugyebár, ezt elismeri, nagy csapás lenne a művészet számára!

Könnyen elképzelhetjük, milyen boldogan fogadta a hírt Jean, Kayette, Sandre, Napoleona és Szegfűszeg; a Szép Vándor minden lakóját felvidította a döntés, hogy Szergej Vasziljevics velük együtt visszatér Európába.