A hír néhány perc alatt elterjedt a faluban. A bíró, kezében a becses messzelátóval, az imént ment a házba, s Deck Miklós és Miriota követte. Ebben a pillanatban már csak Frik volt a földhányáson; vagy húszan sereglettek köréje, férfiak, nők és gyermekek, és néhány cigány is csatlakozott hozzájuk, akik éppoly izgatottnak látszottak, mint a veresdi lakosok. Körülfogták Friket, kérdésekkel ostromolták, és a juhász a tudós ember büszke fontoskodásával válaszolt, mint aki valami egészen rendkívülit látott.

– Igen! - ismételgette. - A vár füstölt, még most is füstöl, és füstölni fog mindig, amíg csak kő kövön marad belőle!

– De ki gyújthatott tüzet odafenn? - kérdezte egy öregasszony, és összekulcsolta a kezét.

– A Csort - felelte Frik, a vidéken szokásos nevén említve az ördögöt -, hiszen ez az agyafúrt kópé jobban ért a tűz szításához, mint az oltásához!

Erre a válaszra mindenki igyekezett észrevenni a füstöt az őrtorony csúcsán. A többség állította is, hogy tisztán látja, bár ilyen messziről az teljességgel észrevehetetlen volt.

A különleges tünemény hatása felülmúlt mindenféle képzeletet. Szükséges, hogy kiemeljük ezt a körülményt. Az olvasó próbálja beleélni magát a veresdiek hangulatába - és akkor nem csodálkozik majd a később elbeszélt eseményeken. Nem kívánom, hogy természetfölötti dolgokban higgyen, de gondoljon arra, hogy ezek az egyszerű emberek fenntartás nélkül hittek benne. A bizalmatlanságot, amelyet a kárpáti várkastély elhagyatottságával keltett, most még a rémület is tetézte. A kastély lakottnak tűnt - és miféle lények lakhatnak ott, nagy Isten!

Akadt Veresden is gyülekezőhely az italkedvelőknek, s még azok is jártak ide, akik ugyan nem ittak, de szívesen elbeszélgettek a napi munka után ügyes-bajos dolgaikról - ez utóbbiak száma természetesen csekélyebb volt. Ez a mindenki előtt nyitva álló helyiség a falu első számú, helyesebben szólva egyetlen vendégfogadója.

Ki volt ennek a tulajdonosa? Egy Jónás nevezetű zsidó ember, körülbelül hatvanesztendős, megnyerő ábrázatú, derék férfi, aki fekete szemével, hajlott orrával, széles ívű szájával, sima hajával és hagyományos kis szakállával a sémi fajta jellegzetességeit mutatta. Ez az alázatos modorú és lekötelező ember szívesen kölcsönzött kisebb összegeket boldog-boldogtalannak, és nem volt követelőző a biztosítékot illetően, sem túlságosan uzsorás a kamat dolgában, azt azonban elvárta, hogy pénzét az elfogadott határidőre megkapja. Vajha az erdélyi vidék pénzkölcsönzői mind ilyen türelmesek lennének, mint a veresdi fogadós!

A Mátyás Király fogadó - ez volt a neve - a veresdi főutca által átszelt földhányás egyik sarkán, a bíró házával szemközt állt. Régi hodály volt, félig fából, félig kőből épült, néhol erősen toldozott-foldozott, de dúsan elborította a zöld repkény, s igen csábító külsejűnek látszott. A földszintes épület üvegajtaja teraszra nyílt. A belépő vendég előbb egy nagy terembe jutott, ahol asztalok álltak a poharak és padok az ivók számára, valamint egy szúette tölgyfa pohárszék, amelyen tálak, edények és palackok csillogtak. Jónás egy megfeketedett fapult mögül szolgálta ki vendégeit.

A helyiségbe négy ablakon hatolt be a világosság: kettő a terasz felől volt a homlokzatfalon, két másik pedig szemközt, a hátsó falon. Ezek közül az egyik, amelyet kívülről a kúszó vagy csüngő növények sűrű függönye takart, el volt zárva, s alig-alig eresztett át némi világosságot. A másik ablak azonban, amikor kinyitották, lehetővé tette az álmélkodó tekintet számára, hogy végigsuhanjon a Vulkán-szoros egész alsó völgyén. Néhány lábbal az ablakmélyedés alatt a Nyád kavargó vize zúgott. Ez a hegyi patak az Orgall-fennsíknak a vár omladozó tömegével koronázott magaslatain eredt, és a völgy lejtőin ereszkedett alá; mivel pedig állandóan, még nyár idején is bőséges táplálékot kapott a hegyi erektől, zúgva rohant a havasalföldi Zsil medre felé.

Jobbra, a nagyterem mellett, a féltucatnyi kis szoba elegendő volt azoknak a ritkán jelentkező utasoknak az elhelyezésére, akik a határ átlépése előtt meg akartak pihenni a Mátyás Királyban. Bizonyosak lehettek abban, hogy a figyelmes és szolgálatkész kocsmárosnál szíves fogadtatásban részesülnek, jutányos áron. Jónás mindig el volt látva jóféle dohánnyal - ezt a környék legjobb „trafikjaiból” szerezte be. A vendéglős hálószobája egy keskeny manzárdkamra volt, melynek kétágú tetőablaka a zsúpfedélbe vágva a teraszra nyílt.

Ebben a fogadóban gyűltek össze még aznap, május 29-én este, a veresdi nagyfejűek: Kolc bíró, Hermod tanító, Deck Miklós erdész, egy tucatnyian a tekintélyesebb lakosok közül, valamint Frik, a pásztor, aki - különösen mai felfedezése óta - nem számított jelentéktelennek e személyiségek között. Csak Patak doktor hiányzott az előkelőségek gyülekezetéből. Sürgősen hívatta ugyanis egy öreg páciense, aki az ő szolgálataira várt, hogy átköltözzék a másvilágra, de a doktor megígérte, hogy tüstént visszajön, mihelyt páciensének már nem lesz szüksége orvosi segítségre.

Miközben az exápolót várták, a nap fontos eseményéről beszélgettek, de közben falatoztak és iddogáltak. Jónás az étkezőket a mamaliga néven ismert kukoricamáléval traktálta, amely frissen fejt tejjel átitatva elég kellemes eledel; az inni kívánóknak meg kis pohárkákban erős szeszt szolgált fel. A pálinka pohárja néhány garasba kerül, különösen az erős sligovica fogy jelentős mennyiségben a Kárpátok vidékén.

Meg kell említeni, hogy Jónás kocsmáros - így volt szokás a fogadókban - csakis az „ülőket”, vagyis az asztaloknál helyet foglaló vendégeket szolgálta ki. Tudott dolog, hogy az ülővendégek mindig bőségesebben rendelnek, mint az állók. Ezen az estén pedig busásnak ígérkezett a bevétel, a vendégek szinte versengtek a padokért. Jónás ezért a kancsóval asztaltól asztalra járt, és sorra töltögette a sűrűn ürülő poharakat.

Este fél kilenc volt. Már alkony óta szakadatlanul vitáztak, de sehogy sem jutottak megegyezésre, hogy mi a teendő. Ezek az emberek csak egy dologban értettek egyet: ha a kastélyt ismeretlen egyének lakják, ez éppoly veszélyes lehet Veresd számára, mint egy lőporraktár a városkapunál.

– Nehéz eset! - mondta a bíró.

– Nehéz eset! - tódította a tanító, elmaradhatatlan pipájából pöfékelve.

– Nehéz eset! - ismételték szó szerint a jelenlevők.

– Ne felejtsék - vetette közbe Jónás -, hogy a várkastély rossz híre eddig is nagy kárt okozott az egész környéknek...

– És ezentúl még cifrább lesz! - kiáltott közbe Hermod mester.

– Ritkán jár erre idegen... - sóhajtotta Kolc bíró.

– Most pedig egyáltalán nem jönnek többé! - fűzte hozzá Jónás, és egyszerre sóhajtott a bíróval.

– Sokan már arra gondolnak, hogy elköltöznek innen! - jegyezte meg az egyik ivó vendég.

– Én leszek az első - felelt egy környékbeli paraszt -, és már megyek is, mihelyt eladtam a szőlőmet...

– Ha ugyan talál rá vevőt, barátom! - vágott vissza a kocsmáros. Látni való, hová jutottak beszélgetésük során ezek a derék falusi előkelőségek. A kárpáti várkastély okozta személyes rémületen keresztül feltámadt a sajnálatos módon megsértett közös érdekek tudata. Nincs több utas, és ezt megsínylette Jónás fogadója. Nem akadt idegen, és így a bíró elesett a vámtól, amelynek összege fokozatosan csökkent. Nincsenek vevők a Vulkán-szoros környéki földekre, és a tulajdonosok még potom áron sem tudják eladni. Így ment ez évek óta, és most az a veszély fenyegetett, hogy ez a sajnálatos helyzet még súlyosabbra fordul.

Így állt a dolog, amikor még a vár szellemei nyugodtan viselkedtek, szinte észre sem lehetett venni őket. Mi lesz most, ha jelenlétüket már szemmel láthatóan nyilvánítják ki?

Frik, a pásztor - meglehetősen tétova hangon - így vélekedett:

– Talán el kéne...

– Micsoda? - kérdezte gazdája, a bíró.

– ...menni oda, és megnézni, uram.

Valamennyien egymásra néztek, azután lesütötték a szemüket, s a kérdés válaszolatlanul maradt.

Jónás törte meg a csendet: a bíróhoz intézte szavait.

– A kegyelmed pásztora - jelentette ki határozottan - ráhibázott: ez az egyetlen lehetőség.

– A várba menni?...

– Igen, kedves barátaim - felelte a fogadós. - Ha füst száll fel az őrtorony kéményéből, akkor ott tűz van, ha pedig tűz van, akkor valakinek a keze gyújtotta azt...

– Valakinek a keze... hacsak nem karom az! - válaszolt az öreg paraszt, fejét csóválva.

– Kéz vagy karom, egyre megy! - mondta a fogadós. - Azt kell tudni, hogy mit jelent. Először fordul elő, hogy füst száll fel a kastély kéményéből, mióta Gortz Rudolf báró eltávozott...

– De az is lehet, hogy már régebben is volt füst, csak senki sem vette észre - vélekedett Kolc bíró.

– Ezt aztán sohasem hinném el - kiáltott fel hevesen Hermod mester.

– Pedig nagyon is hihető - jegyezte meg a bíró -, hisz nem volt messzelátónk, amellyel megállapíthattuk volna, hogy mi történik a várban.

Helyes megjegyzés volt. A jelenség régóta előfordulhatott, s még a kitűnő szemű pásztor figyelmét is elkerülhette. Akárhogyan legyen is, új keletű a jelenség, akár nem - az kétségtelennek látszott, hogy most emberi lények költöztek a várkastélyba. Ez pedig rendkívül nyugtalanító szomszédságot jelentett Vulkán és Veresd lakosai számára.

Hermod mester szükségesnek vélte, hogy hiedelmének támogatására ellenvetést tegyen:

– Emberi lények, barátaim?... Engedelmükkel, én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Ugyan miért jutna emberi lények eszébe olyasmi, hogy a várba meneküljenek, milyen szándékkal tennék, és miként kerülhettek volna oda?

– Hát akkor kik ezek a betolakodók?! - kiáltott fel Kolc bíró.

– Természetfölötti lények - felelte nyomatékosan a tanító. - Miért ne lehetnének szellemek, kísértetek, manók, sőt talán veszedelmes gyermekfaló szörnyek, akik szép nők alakját öltik fel.

E felsorolás közben minden szem a Mátyás Király tágas ivójának ajtajára, ablakaira és kandallójára szegeződött. S valóban azon tűnődött mindenki, vajon nem pillantja-e meg mindjárt egyiket-másikat az emlegetett rémalakok közül.

– Mégis, barátaim - kockáztatta meg Jónás -, ha ezek a lények szellemek, akkor képtelen vagyok megérteni, miért gyújtottak volna tüzet, hiszen nincs mit főzniük...

– Hát a boszorkánykonyhájuk?... - felelt a pásztor. - Elfelejti, hogy ahhoz tűz kell?

– Tiszta sor! - fűzte hozzá az iskolamester ellentmondást nem tűrő hangon.

Ezt a bölcs megállapítást vita nélkül elfogadták; általános vélemény szerint tehát kétségtelenül természetfölötti, nem pedig emberi lények választották üzelmeik színhelyéül a várkastélyt.

Deck Miklós eddig nem vett részt a beszélgetésben. Az erdész beérte azzal, hogy figyelmesen hallgatott. A vén vár, titokzatos falai, eredete, középkori külseje mindig kíváncsisággal vegyes tiszteletet keltettek benne. Sőt, mivel igen bátor férfi volt - noha éppoly hiszékeny, mint akármelyik veresdi lakos -, több ízben kijelentette, hogy kedve volna szétnézni a várfalon belül.

Képzelhető, hogy Miriota milyen makacsul utasított volna el egy ennyire kalandos tervet! Ha még akkor támadtak volna Miklós ilyen ötletei, amikor szabadon cselekedhetett, a maga kedvére - ám legyen! A vőlegény azonban már nem a maga ura, s ilyen kalandokba bocsátkozni - őrültség vagy felelőtlenség lenne. A szép leány, bármennyit könyörgött is, egyre attól félt, hogy az erdész valóra váltja tervét. Csak az nyugtatta meg kissé, hogy Deck Miklós nem jelentette ki határozottan, hogy a várba megy, mert akkor senkinek, még neki sem lett volna hatalma visszatartani a fiatalembert. A leány tudta, hogy jegyese makacs és elszánt legény, aki sohasem másítja meg adott szavát. Amit mond - azt meg is teszi. Ezért Miriota ugyancsak megrémült volna, ha sejti, miféle gondolatokat forgat fejében Miklós ebben a pillanatban.

Deck Miklós szerencsére hallgatásba burkolózott, s ebből az következett, hogy Frik javaslatát senki sem vette komolyan. Felmenni a várkastélyba éppen most, amikor kísértet jár fent, ugyan ki merészelne ép ésszel ilyet tenni?... Ki-ki talált magában nyomós okot rá, hogy még a gondolatát is elvesse... A bíró már nem volt abban a korban, hogy ilyen nehéz útra vállalkozzék... A tanítómesternek az iskolájára kellett vigyáznia, Jónásnak a fogadójára ügyelnie, Friknek a juhait legeltetnie, a többi paraszt pedig az állataival meg a szénájával volt elfoglalva.

Nem! Senki sem volt hajlandó feláldozni magát, s mind ezt hajtogatta magában:

„Aki olyan vakmerő, hogy felmegy a várba, az könnyen ott is maradhat!”

Ebben a pillanatban - a jelenlévők nagy ijedelmére - kivágódott a fogadó ajtaja.

De csak Patak doktor volt, őt pedig nehezen lehetett volna gyermekrabló tündérnek tartani.

Miután páciense meghalt - ez orvosi éleslátásának becsületére vált, ha szakértelmének nem is -, Patak doktor a Mátyás Király-beli összejövetelre sietett.

– Végre itt van! - kiáltott fel a bíró.

Patak doktor olyan sietve szorított kezet mindenkivel, mintha orvosságait osztogatta volna - és meglehetősen gúnyos hangon kiáltotta:

– Nos, barátaim, még mindig az a vár... a Csort vára miatt fáj a fejük... Ó, milyen gyávák*...* De ha füstölni akar ez a vén kastély, hát csak füstöljön!... Vajon a mi tudós Hermodunk nem füstöl, ráadásul naphosszat?... Úgy látom, mindenki holtsápadt az ijedelemtől!... Betegeim is mind erről beszéltek... Talán kísértetek raktak tüzet ott?... Hát miért ne, ha náthásak!... Májusban aligha lehet meleg az őrtorony helyiségeiben. De lehet, hogy kenyeret sütnek a túlvilágiak számára!... Bizony, jól kell táplálkozni odafönt, ha igaz, hogy feltámadnak!... Talán az égi pékek állítottak be, kenyeret sütni...

Végezetül egy sor tréfa következett; a veresdiek rendkívül kevéssé méltányolták, Patak doktor azonban hihetetlen nagyképűséggel adta elő őket.

Hagyták, hadd beszéljen.

Azután a bíró megkérdezte:

– Tehát semmi jelentőséget nem tulajdonít annak, doktor, ami a várban történik?

– Semmit, uram.

– Azt mondta, hogy hajlandó volna odamenni? És ha ezt mások kétségbe vonnák?

– Én...? - csodálkozott a hajdani ápoló. Hangja némi bosszúságot árult el amiatt, hogy szavaira emlékeztették.

– Ugyan... Hát nem mondta, nem ismételgette? - erősködött az iskolamester is.

– Mondtam... bizonyára... valóban... és ha csak arról van szó, akár meg is ismételhetem.

– Arról van szó, hogy meg is tegye - jelentette ki Hermod.

– Hogy felmenjek?

– Igen... mi nem vonjuk kétségbe a bátorságát... megelégszünk azzal, hogy megkérjük rá - fűzte hozzá Kolc bíró.

– De értsék meg... barátaim... természetesen... egy ilyen ajánlat…

– Nos hát, mivel habozik, nem kérjük meg rá... De akkor joggal kétségbe is vonjuk, hogy meg meri tenni!

– Kétségbe vonják?...

– Igen, doktor!

– Jónás, maga túlságosan messzire megy - fűzte a szót a bíró. - Patak doktornak nincs szüksége ilyen biztatásra... Tudjuk, hogy szavatartó ember. És amit ígért, azt meg is teszi... már csak azért is, hogy szolgálatot tegyen a falunak és az egész környéknek.

– Hogyhogy, hát komoly a dolog?... Azt akarják, hogy felmenjek a várkastélyba? - kérdezte a doktor, és pirospozsgás arca halottsápadtra vált.

– Nem tagadhatja meg - válaszolta határozottan a bíró.

– Kérem... derék barátaim... kérem... fontoljuk meg a dolgot, kérném szépen!

– Mindent megfontoltunk - felelt Jónás.

– Legyenek hát belátással... Ugyan mire volna jó nekem, hogy felmenjek oda... és mit találnék ott?... Néhány derék embert, aki a várba menekült... és aki a légynek sem árt...

– Nos hát - válaszolt Hermod mester -, ha ezek úgyis derék emberek, akkor semmitől sem kell tartania, s alkalma lenne rá, hogy felajánlja nekik szolgálatait.

– Ha szükségük volna rá - felelt Patak doktor -, ha hívatnának, akkor nem is haboznék... mérget vehetnek rá... hogy a kastélyba menjek. De hívatlanul bizony nem megyek, és ingyen nem vizitálok senkit...

– Megkapja a fizetséget a fáradságáért - szólt Kolc mester - és az idejéért is.

– És ki fizeti meg?

– Én... mi... annyit, amennyit kíván! - válaszolt Jónás vendégeinek többsége.

A doktor, állandó hetvenkedése ellenére, szemlátomást ugyanolyan gyáva volt, mint falubelijei. Miután szabadelvűnek adta ki magát, és kigúnyolta a helybeli legendákat, most nagyon kényelmetlen lett volna megtagadnia a kért szolgálatot. Mégsem volt semmiképp ínyére felmenni a várkastélyba, még ha kárpótolják is fáradságáért. Azzal próbált hát érvelni, hogy ez a látogatás semmilyen eredménnyel nem járhat, s a falu csak nevetségessé teszi magát, ha kiküldi őt a vár felderítésére... Érvelése azonban kudarcot vallott.

– Ugyan, doktor, én azt hiszem, hogy az égvilágon semmit sem kockáztat - szólt Hermod mester -, mivel ön különben sem hisz a szellemekben.

– Nem... én nem hiszek bennük.

– Márpedig ha azok ott a kastélyban nem hazajáró lelkek, nem szellemek, akkor emberi lények, akik ott rendezkedtek be - és megismerkedhet velük.

Az iskolamester okoskodása logikusan hangzott, nehéz volt megcáfolni.

– Rendben van, Hermod - felelt Patak doktor -, de esetleg visszatartanak a várban...

– Ez arra vallana, hogy szívesen látják - válaszolt Jónás.

– Kétségtelenül. De ha távollétem elhúzódnék, s a faluban valakinek szüksége lenne rám...

– Mindnyájan kitűnő egészségnek örvendünk - felelte Kolc bíró; egyetlen beteg sincs Veresden, mióta utolsó páciense jobblétre szenderült.

– Mondja meg őszintén... elszánta magát az indulásra? - kérdezte a fogadós.

– Én ugyan nem - csattant fel az orvos -, de egyáltalán nem azért, mintha félnék... Hiszen jól tudják, hogy nem hiszek az efféle boszorkányságokban... Az igazság az, hogy az egészet képtelenségnek tartom, és ismétlem, nevetségesnek... Azért, mert az őrtorony kéményéből füst száll... amely talán nem is füst... Hát nem!... Nem megyek fel a kastélyba...

– Majd én elmegyek!

Deck Miklós, az erdész avatkozott bele e szavakkal a beszélgetésbe.

– Te... Miklós?! - kiáltott fel a bíró.

– Én... de van egy feltételem: Patak doktor kísérjen el.

Ez egyenesen az orvosnak szólt, s az felugrott, hogy lerázza magáról a terhes megbízatást.

– Hová gondolsz? - rivallt az erdészre. - Hogy én... elkísérjelek?... Bizonyára kellemes séta volna... így kettesben... ha valami haszna lenne... és ha oda lehetne merészkedni... Hiszen jól tudod, hogy még út sem vezet a várhoz... Nem is juthatnánk fel...

– Én megmondtam, hogy felmegyek a várba - jelentette ki Miklós -, és mivel megmondtam, fel is megyek.

– De én... én nem mondtam!... - kiáltott fel a doktor, s úgy kapálózott, mintha valaki nyakon ragadta volna.

– De bizony hogy mondta! - emlékeztette Jónás.

– Igen!... Igen! - válaszolták egy emberként a jelenlevők.

A hajdani ápolót mindenfelől szorongatták, s ő nem tudta, hogy szabaduljon. Ó, mennyire sajnálta most, hogy ilyen elővigyázatlanul elkötelezte magát a hetvenkedésével! Sohasem képzelte volna; hogy komolyan veszik, sem pedig, hogy egyszer felszólítják, vigye a bőrét a vásárra... Most már nem térhetett ki előle, hacsak nem akart Veresd csúfja lenni, hisz Vulkán egész vidéke könyörtelenül kigúnyolná. Így hát elhatározta, hogy megembereli magát ebben a balszerencsében.

– Nos hát... ha annyira akarják - mondta -, én elkísérem Deck Miklóst, bár felesleges!

– Helyes, helyes, Patak doktor! - kiáltották a Mátyás Király vendégei.

– És mikor indulunk, erdész? - kérdezte Patak doktor, közömbösséget színlelve, amely azonban alig leplezhette gyávaságát.

– Holnap reggel - válaszolt Deck Miklós.

E szavakra meglehetősen hosszú csend következett. Ez mutatta, mennyire őszinte volt Kolc bíró és a többiek izgalma. A poharak kiürültek, a kancsók is, mégsem állt fel senki, mégsem gondolt senki a távozásra. Jónás ezért alkalmasnak tartotta a pillanatot arra, hogy még egy-egy pohárka pálinkát szolgáljon fel.

Ekkor, az általános csendesség közepette, hirtelen tisztán felcsendült egy hang, s lassan, tagoltan a következőt mondta:

- Deck Miklós, ne menj holnap a várba!... Ne menj oda... mert szerencsétlenség ér!

Ki szólt?... Honnan jött ez a hang, melyet senki sem ismert, s amely szinte egy láthatatlan szájból hallatszott?... Csakis kísértet hangja, természetfölötti hang, túlvilági hang lehetett.

A rémület tetőfokra hágott. A vendégek nem mertek egymásra sem nézni, nem mertek egyetlen szót sem kiejteni...

A legbátrabb - természetesen Deck Miklós - mégis tudni akarta, mihez tartsa magát. Az bizonyos, hogy ezeket a szavakat ott a teremben ejtette ki valaki ilyen értetően. Elsőnek az erdész szánta rá magát, hogy megmozduljon. Odament a polcos szekrényhez, és kinyitotta.

Üres volt.

Elindult, hogy megvizsgálja az ivóból nyíló földszinti szobákat.

Sehol senki.

Kitárta a kocsma ajtaját, kilépett és végighaladt a földhányáson, egészen a főutcáig.

Sehol senki.

Néhány pillanattal később Kolc bíró, Hermod iskolamester, Patak doktor, Deck Miklós, Frik, a pásztor és a többiek eltávoztak a kocsmából, s magára hagyták Jónást; az pedig sietve becsukta az ajtót, kétszer is ráfordította a kulcsot.

Ezen az éjszakán Veresd lakosai különösen nagy gonddal zárkóztak be házukba, mintha kísértet fenyegetné őket...

Rémület uralkodott az egész faluban.