Veresd falucska oly kevéssé jelentős, hogy helyét a legtöbb térkép egyáltalán fel sem tünteti. A közigazgatási rangsorban még a szomszéd községnek is alá van rendelve: ennek neve Vulkán, s azt a Kopasz-hegy e része után kapta, amelyen mind a két helység oly festőien húzódik meg.

A bányamedence kiaknázása mostanában nagyot lendített Petrozsény, Mezőlivádia és a többi, néhány mérföldnyire fekvő városka helyzetén. De sem Vulkán, sem Veresd a legcsekélyebb előnyét sem élvezte a nagy ipari központ közelségének; ezek a falvak már ötven éve ilyenek, s nem változnak újabb fél évszázad múlva sem. Elisée Reclus szerint Vulkán lakosságának jó felerészét „a határ felügyeletével megbízott hivatalnokok, vámőrök, csendőrök, fináncok és a járvány esetére szervezett vesztegzári szolgálat ápolói alkotják”. Ha elhagyjuk a csendőröket és a fináncokat, és hozzáteszünk valamivel nagyobb számú földművest – akkor megkapjuk Veresd lakosságát, vagyis négy-ötszáz lelket.

Ez a falu egyetlen utca, egyetlen széles utca csupán, s ennek meredek lejtőjén meglehetősen fáradságos akár felkapaszkodni, akár pedig leereszkedni. Az utca természetes útvonalul szolgál a Havasalföld és Erdély határa között. Itt haladnak át a gulyák, juhnyájak és disznócsordák, a hús-, a gyümölcs- és gabonakereskedők meg az a néhány utas, aki megkockáztatja az átkelést a szoroson, és nem a kolozsvári vonattal utazik vagy a Maros völgyén keresztül megy.

A természet bőkezűen megajándékozta a Bihar-hegység, a Retyezát és a Páring között fekvő medencét. Nemcsak a talaj termékenysége teszi gazdaggá, hanem a földje mélyén rejlő kincsek is: a tordai kősóbányák évi hozama meghaladja a húszezer tonnát, és a parajdi hegy, amelynek boltozata hét kilométer kerületű, kizárólag nátriumkloridból áll; a torockói bányák ólmot, galenitet, higanyt és elsősorban vasat termelnek, ez utóbbi lelőhelyeit a X. század óta aknázzák ki; a vajdahunyadi ércből kitűnő minőségű acél készül; könnyen kiaknázható szénbányák vannak e tavakban gazdag völgyek felső rétegeiben, Hátszeg, Mezőlivádia, Petrozsény körzetében, e roppant kőszéntelep tartalmát kétszázötven millió tonnára becsülik; végül az aranyosbányai, topánfalvai aranybányák és az aranymosók vidéke, ahol temérdek, igen kezdetleges felszerelésű malom dolgozza fel a Veres-patak, az „erdélyi Paktalosz” aranytartalmú homokját, s ahonnan évente kétmillió frank értékben szállítanak el ebből a nemesfémből.

Ez a körzet látszólag a természet kegyeltje, gazdagsága azonban nemigen segíti elő lakossága jólétét. A fontosabb központokban, Torockón, Petrozsényben, Lónyán akad ugyan egypár, a modern ipar kényelmének megfelelő berendezés, vannak mérnöki tervek szerint készült épületek, csarnokok, üzletek, igazi munkástelepek, s jó néhány erkélyes és verandás ház is látható - ilyesmit azonban Vulkán vagy Veresd falucskában hiába keresnénk.

Legfeljebb hatvan ház tornyosul egymás hegyén-hátán az egyetlen utcán, szeszélyes formájú tetejük orma kinyúlik a vályogfalak fölé, homlokzatuk a kertre néz, emeletként a tetőablakos padlás szolgál, melléképület a düledező csűr; zsúptetős, megvetemedett istálló, itt-ott kút, melynek gémjéről vödör lóg, két-három, viharok alkalmával „kiáradó” pocsolya, néhány erecske, amelynek pályáját a zegzugos kerékvágások határozzák meg - így fest az utca két oldalán, a hegyszoros ferde lejtői között épült Veresd falu. Mindez azonban üde és vonzó; a kapukban és az ablakokban virágok, a falakat zöld futónövények függönye takarja, a zsúptető óaranyába kusza fű vegyül, nyárfák, szilfák, bükkfák, fenyők és juharok nyújtóznak a házak fölé, „amilyen magasra csak nyújtózni tudnak”. Ezen túl a hegylánc közbenső nyúlványainak lépcsői, leghátul pedig a messzeségtől kéklő hegyek roppant orma olvad össze az égbolt azúrjával.

Veresden sem németül, sem magyarul nem beszélnek, ahogyan más helységben Erdélynek e részében, hanem románul - még a cigány családok is, amelyek inkább megtelepedve, mintsem táborokban laknak a megye különböző falvaiban. Ezek az idegenek átveszik a vidék nyelvét, akárcsak a vallását. A veresdi cigányok valamiféle kis törzset alkotnak, a vajda vezetésével; hegyes tetejű kunyhókban, „barakas”-okban laknak, ahol gyermekek serege nyüzsög; és szokásaik, szabályos életmódjuk révén jelentősen különböznek Európán keresztül-kasul vándorló fajtestvéreiktől. Szintén a görögkeleti vallást követik, alkalmazkodnak azoknak a keresztényeknek a hitéhez, akik között letelepedtek. Veresd egyházi vezetője a Vulkánban székelő pópa, aki az egymástól csupán fél mérföldnyire eső két község lakóinak lelki gondozását látja el.

A civilizáció olyan, akár a levegő vagy a víz. Mindenütt, ahol út, - akár csak rés - nyílik számára, behatol, és megváltoztatja a vidék arculatát. Tagadhatatlan viszont, hogy a Kárpátok e déli részén még semmiféle rés sem támadt a civilizáció számára. Mivel Elisée Reclus azt mondhatta Vulkánról, hogy „ez a civilizáció utolsó állomása a havasalföldi Zsil völgyében”, nem csodálkozhatunk azon, hogy Veresd Hunyad megye egyik legelmaradottabb faluja volt. Hogyan is lehetne másként ezeken a helyeken, ahol az emberek megszületnek, felnőnek és meghalnak anélkül, hogy valaha is kitették volna a lábukat a falujukból!

Megkockáztathatnánk az ellenvetést, hogy hiszen iskolamester és bíró is van Veresdben! Igen, kétségtelenül van. Csak hát Hermod mester csupán annyit képes megtanítani, amit maga is tud, vagyis egy keveset olvasni, egy keveset írni, egy keveset számolni. Saját műveltsége nem terjed túl ezen. Ami a tudományt, a történelmet, a földrajzot, az irodalmat illeti - ő csak a népdalokat és a környék legendáit ismeri. E tekintetben aztán ritka bőséggel működik a memóriája! A fantáziája is igen kitűnő, és néhány falusi iskolásgyerek nagy hasznát veszi az óráinak.

Ami pedig a bírót illeti, helyénvaló, ha bővebben foglalkozunk Veresd első köztisztviselőjének hivatali ténykedésével.

Kolc mester ötvenöt-hatvan esztendős, apró ember, román származású, rövidre nyírt haja őszbe csavarodik, bajusza még fekete, szeme inkább szelíd, mintsem élénk; testalkata izmos, mint a hegylakóké. Fején nagy karimájú posztókalapot visel, hasán cifra csatos, széles övet; felsőtestét ujjatlan zeke borítja, rövid és kissé buggyos nadrágja bőrcsizmája magas szárába tűrve. Inkább polgármester volt, mint bíró, s bár hivatali teendői a falusi lakosok sokféle ügyes-bajos dolgának intézésére kötelezték, ő főként azzal foglalkozott, hogy önkényesen igazgatta faluját, amiből az erszénye számára is csurrant-cseppent valami. Valóban, mindenféle ügylet, adásvétel után illetéket szedett - nem beszélve azokról a vámdíjakról, amelyeket a külföldiek - akár átutazó emberek, akár kereskedők - sietve a zsebébe csúsztattak.

Ez az előnyös helyzet bizonyos jólétet biztosított Kolc bíró számára. Míg a megyében élő parasztok többsége az uzsora hálójában vergődött, s lassanként pénzkölcsönzők váltak a föld igazi tulajdonosaivá - a bíró értette a módját, hogy elkerülje kapzsiságukat. Birtoka mentes volt a jelzálogtól - a „betáblázástól”, mint ezen a vidéken mondani szokás -, ő nem tartozott senkinek. Inkább adhatott, mintsem kért kölcsönt. Több legelője, dús rétje volt a nyájai számára, eléggé gondosan művelt földjei, és bár ellenezte az újfajta módszereket, még szőlője is jogos büszkeséggel töltötte el, ha végigsétált a fürtöktől roskadozó tőkék mellett; ezeknek a termését szép haszonnal adta el - kivéve azt a jelentős hányadot, amelyet saját maga fogyasztott el.

Magától értetődik, hogy Kolc bíró háza a legszebb a faluban: a hosszú, felfelé kapaszkodó utcát átszelő földhányás sarkán áll. Kőháznak mondható, homlokzata befelé néz, a kertre, ajtaja a harmadik és a negyedik ablak között van, az ereszcsatornát lombfüzérek szegélyezik összefonódó kusza ágaikkal, a két bükkfa olyan magas, hogy koronájuk a zsúptető fölött ágazik el. Hátul szép gyümölcsöskert, ahol palánták sakktáblaszerű szabályossággal húzódnak, a gyümölcsfák sorai pedig elborítják a szoros lejtőjét. A házban igen takaros, szép szobák, tarkára festett bútorok, asztalok, ágyak, padok és zsámolyok, a pohárszékeken fazekak és tálak ragyognak, a mennyezet mestergerendáiról pántlikákkal díszített vázák és élénk színű kelmék lógnak alá, a takarókkal és terítőkkel borított, súlyos ládák ruhásszekrényül szolgálnak; a fehérre meszelt falakon pedig román történelmi hősök élénken kiszínezett képmásai függnek. Így tartják itt számon a törökverő Hunyadi Jánost is.

Barátságos otthon - egyetlen ember számára mégis túlságosan nagy lett volna. Kolc mester azonban nem élt egyedül. Vagy tíz éve özvegysorra jutott, de volt egy leánya, a szépséges Miriota, akinek Veresdtől egészen Vulkánig, sőt azon túl is, a csodájára jártak. Hallgathatott volna valamilyen fura pogány névre is, mint Florica, Daina, Dauritia, amelyek nagy becsben állnak a havasalföldi családoknál. De nem! Ő Miriota volt, vagyis „bárányka”. A bárányka azonban időközben megnőtt; bájos húszéves lány lett, szőke hajú, barna szemű, szelíd tekintetű; arcvonásai szépek, megjelenése kellemes. Valóban minden ok megvolt rá, hogy igen csábítónak tessék a gallérnál, a csuklónál és a vállon vörös fonállal kihímzett ingében, az ezüstcsatos övvel leszorított „katringá”-jában, a derekán megkötött, kék-piros csíkos, háziszőttes kötényében, amelyhez rövid szárú sárga bőrcsizmát, fején pedig könnyű kendőt viselt, és szabadon lengő hosszú hajának dús fonatát szalag vagy kis fémpénz ékesítette.

Igen! Miriota szép lány, és - ami egyáltalán nem baj - gazdag is, ennek a Kárpátok mélyén eldugott falucskának mértékével mérve. Jó háziasszony?... Kétségtelenül az, hiszen okosan vezeti apjának háztartását. Tanult?... Nos hát, Hermod mester iskolájában elsajátította az olvasást, az írást, a számolást; helyesen számol, ír és olvas, de többre nem vihette - s ezt nem is lehet csodálni. Viszont igen jártas az erdélyi mesékben és mondákban. Ezeket ugyanolyan jól ismeri, mint a tanítómestere. Ismeri a Leánykő legendáját, amely a tatárok üldözése elől menekülő, kissé fantasztikus hercegkisasszonyról szól; a Királyhágó völgyi sárkánybarlang regéjét; „a tündérek idején épült” dévai erőd meséjét; a Detunata, „a villámtól sújtott” legendáját; a híres bazalthegy óriási kőhegedűhöz hasonlít, s viharos éjszakákon az ördög játszik rajta; a Retyezát legendáját, mely hegynek csúcsát egy boszorkány borotválta le; a tordai szorosét, ezt Szent László király egyetlen kardvágással hasította szét. Bevalljuk, Miriota hitelt adott ezeknek a képzeletszüleményeknek, mégis bájos és szeretetre méltó teremtés volt.

Sok legény vetett rá szemet a környéken, csupán szépsége miatt. Nem is nagyon gondoltak arra, hogy Miriota Kolc bírónak, Veresd első hivatalnokának egyetlen örököse. Különben is céltalan lett volna neki udvarolni. Hiszen a lány már jegyben járt Deck Miklóssal.

Ez a Deck Miklós délceg román fiatalember volt: huszonöt esztendős, magas termetű, izmos testalkatú; fejtartása büszke, fekete haját eltakarta a fehér kalpag; tekintete nyílt, mozgása fesztelen, járásából, mozdulataiból határozottság sugárzott. Hímzett báránybőr zekét viselt, és szilárdan állt karcsú szarvaslábain. Foglalkozására nézve erdész volt, vagyis csaknem annyira katona, mint civil. Mivel némi földje is akadt Veresd környékén, tetszett a leány apjának, és szeretetre méltó és daliás ifjú létére igencsak megkedveltette magát a lánnyal, akit senki sem hódíthatott el tőle, sőt attól kezdve rá sem nézhetett. No ilyesmi eszébe sem jutott senkinek.

Deck Miklós és Kolc Miriota esküvőjét a következő hónap közepére tervezték - vagyis úgy két hét utánra. Erre az alkalomra a falu ünneplőbe öltözik. A leány apja illendően elrendez mindent. Egyáltalán nem volt ő fösvény; ha szerette is a pénzt, alkalomadtán elkölteni sem sajnálta. Az esküvő után Deck Miklós beköltözik a családi házba, amely a bíró után majd rászáll; s ha majd Miriota maga mellett érzi őt, talán nem riad fel többé a hosszú téli éjszakákon az ajtó nyikorgására vagy bútor roppanására, nem fél a kísértettől.

A veresdi előkelőségek névsorának kiegészítéséül még két, nem kevésbé fontos nevet kell bemutatni - az iskolamesterét és az orvosét.

Hermod mester ötvenöt éves, kövér, szemüveges ember volt, porcelán csutorájú pipáját állandóan fogai között szorongatta, ritkás haja égnek állt lapos koponyáján, arca szőrtelen volt, bal orcája idege rángatózott. Fontos teendője volt, hogy maga metszette tanítványainak a lúdtollat, az acéltoll használatát ugyanis nem engedte meg, méghozzá elvből. És milyen hosszúra faragta a hegyüket a jól kiélesített vén zsebkésével! Milyen pontossággal, szemhunyorítva végezte el az utolsó metszést, amellyel a végüket kettészelte! A szép írás a legelső; erre irányult minden erőfeszítése, erre kellett tanítványait ösztökélnie a hivatástudattól eltelt tanítónak. Az oktatás csak másodrendű volt - és mindenki tisztában volt azzal, hogy mire tanítja Hermod mester iskolájában a fiúk és a lányok nemzedékeit.

Most pedig Patak orvos van soron.

Hogyhogy? Veresden orvos is volt, és a falu mégis hitt a természetfölötti dolgokban?

Igen, de szükséges, hogy tisztázzuk Patak doktor címhasználatát, akárcsak Kolc bíró voltát.

Patak, ez a negyvenöt éves, hegyes pocakú, kövér és tömzsi emberke, igen feltűnő módon általános orvosi gyakorlatot folytatott Veresden és környékén. Háborítatlan nyugalmával és szédítő bőbeszédűségével nem kisebb bizalmat keltett, mint Frik, a pásztor - ez pedig nem csekélység. Orvosi tanácsai és gyógyszerei ártalmatlanok voltak, nem súlyosbították pácienseinek apró-cseprő bajait, amelyek maguktól is meggyógyultak volna. Különben is, a Vulkán-szorosban egészségesek az emberek; a levegő itt kiváló, a járványos betegségek úgyszólván ismeretlenek, s ha valaki meghal, hát csak azért ér véget élete, mert még Erdélynek e kiváltságos zugában is meg kell egyszer halni. Ami Patak doktort illeti - igen! doktornak nevezték -, bár elfogadták orvosnak, semmiféle képzettsége nem volt sem az orvostudományban, sem a gyógyszertanban, semmiben. Egyszerűen vesztegzári ápoló volt valamikor, és szerepe arra szorítkozott, hogy az előírt időig, az egészségügyi bizonyítvány kiadásáig, megfigyelés alatt tartsa a határon az utasokat. Semmi több. Ez azonban elegendőnek látszott a nem akadékoskodó veresdieknek. Hozzá kell tenni - ami nem meglepő, - hogy Patak doktor szabadgondolkodó volt, mint ez illik mindazokhoz, akik felebarátaik gondozásával foglalkoznak. Ezért nem is hitt el semmiféle babonát, amely a Kárpátok e vidékén dívott, még a várról szólókat sem. Nevetett, gúnyolódott rajtuk; s amikor azt mondta valaki előtte, hogy emberemlékezet óta senki sem merészkedett a várkastély közelébe, ő így felelt:

– Engem ugyan nem kellene biztatni, hogy ellátogassak a ti vén bagolyváratokba! - És ezt ismételgette boldog-boldogtalannak, aki hajlandó volt véleményét meghallgatni.

Mivel azonban senki sem biztatta, mert még ettől is óvakodtak - Patak doktor nem ment fel a várba, és így a hiszékenység jóvoltából a kárpáti várkastélyt még mindig a titokzatosság áthatolhatatlan leple borította.