Az erdélyiek és a Vulkán-szoroson át fölfelé vagy lefelé igyekvő utasok kárpáti várkastélynak csak a külsejét ismerik. Abból a tekintélyes távolságból, ahol a félelem miatt a legbátrabb veresdiek és környékbeliek is megtorpannak, csak egy romba dőlt vár roppant kőhalmazának látszik.

De vajon ez a vár a falon belül is olyan roskatag volt, mint feltételezték? Nem. Az erős falak védelme alatt a középkori vén erőd érintetlenül maradt épületei még egész helyőrségnek is menedéket adhattak volna.

Roppant boltíves termek, mély pincék, zegzugos folyosók, udvarok, amelyeknek kövezete eltűnt a magas fű alatt; föld alatti üregek, ahová sohasem jut el a nappali világosság, a vastag falakba vágott rejteklépcsők, a fal keskeny lőrései által megvilágított kazamaták; három emeletes központi őrtorony, többé-kevésbé lakható szobákkal, lőrések csipkézte lapos tetővel; a várövezet különböző építményei között végtelen hosszú, szeszélyesen összekuszálódó folyosók, melyek egészen a bástyák belső földhányásáig emelkednek, és az építmény belsejéig nyúlnak alá; itt-ott néhány medence, ahol az esővíz összegyűlik, a fölösleg pedig lefolyik a Nyád medrébe; végül hosszú és - a közhiedelemmel ellentétben - be nem temetett alagutak, melyek a Vulkán-szoroshoz vivő útra nyílnak - ilyen volt e kárpáti várkastély épülettömbje amelynek mértani alaprajza éppoly szövevényes rendszer lehetett, akár a Porsenna-féle, a lemnoszi, a krétai labirintusé.

Akárcsak Thészeuszt Minosz leányának meghódítására, az grófot is ellenállhatatlan, erős érzés vonzotta e vár véget nem érő tekervényein keresztül. Vajon megleli-e a fonalat, amely - mint a görög hősnek Ariadné fonala - kalauzul szolgál?

Ferencnek ismét csak egy gondolata volt: behatolni a várba, s ez sikerült. Szöget üthetett volna azonban a fejébe, hogy a felvonóhidat talán szándékosan azért bocsátották le, hogy ő bejöjjön. Nyugtalankodhatott volna amiatt, hogy hirtelen bezárult mögötte a kapu! Ő azonban nem is gondolt minderre. Végre benn van ebben a kastélyban, ahol Gortz Rudolf fogva tartja Stillát! Hiszen életét is feláldozta volna, hogy bejusson hozzá.

A lapos boltozatú, széles, magas folyosó, ahová Teleki Ferenc berohant, teljes sötétségbe merült, s kerekre kopott kövein bizonytalan volt a járás.

Ferenc a bal oldali fal mellé húzódott, azt követte, s a durva kőburkolatra támaszkodott, amelynek salétromos felülete minduntalan szétmállott a keze alatt. Semmiféle zajt nem hallott, legfeljebb saját lépéseit, amelyek visszhangzottak a távolban. Zárt, dohos, langyos légáram csapott a hátába, mintha a folyosó túlsó végén léghuzat tört volna be.

Miután elhaladt az utolsó sarkot bal felől alátámasztó kőpillér mellett, egy érezhetően szűkebb folyosó bejáratánál találta magát: csak a karját kellett kinyújtania, máris megérintette a falfelületet.

Így előrehajolva, kézzel-lábbal tapogatózva ment előre, s igyekezett megállapítani, a folyosó egyenesen halad-e.

Körülbelül kétszáz lépésre a sarokpillértől úgy érezte, hogy az balra fordul, és ötven lépéssel messzebb teljesen ellenkező irányba csapott át. Vajon ez a folyosó visszatért a várfalhoz vagy esetleg az őrtorony tövéhez vezetett?

Megpróbált gyorsabban haladni, de minden pillanatban kénytelen volt megállni, mert hirtelen emelkedőbe ütközött, vagy váratlan kiszögellés állta útját. Időnként nyílásra bukkant a falban, ezek oldalelágazáshoz vezettek. De minden kifürkészhetetlenül sötét volt, és hiába próbált tájékozódni ebben a labirintusban, amely valóságos vakondok járatának tetszett.

Kénytelen volt több ízben is visszafordulni, mert zsákutcába tévedt. Attól kellett félnie, hogy egy rosszul záródó süllyesztő nyílik meg a lába alatt, és föld alatti verembe zuhan, ahonnan nem tud kijutni. Ezért amikor netán egy üregesen kongó deszkalapra lépett, gondosan a falba kapaszkodott - de változatlanul olyan hévvel haladt előre, hogy ideje se jutott a gondolkodásra.

Mivel azonban eddigi útja se nem emelkedett, se nem lejtett, bizonyára állandóan a vár épületei között elhelyezkedő belső udvarok szintjén maradt. Lehetséges, hogy ez a folyosó a központi őrtoronynál, vagy éppen lépcső aljánál végződik?

Minden bizonnyal volt közvetlenebb összekötő útvonal is a kapu és vár épületei között. Amikor a Gortz család itt lakott, aligha kellett e végtelen hosszú átjárókon keresztülballagni! Az árokfolyosó kapujával szemben valóban volt egy másik ajtó, az első folyosóval átellenben, a gyakorlótérre nyílt, amelynek közepén az őrtorony emelkedett. Ezt a bejáratot azonban elfalazták, s Teleki Ferenc még a helyét sem tudta volna felismerni.

A fiatal gróf már egy órája bolyongott vaktában a tekervényes útvesztőkön. Fülelt, hátha valami távoli neszt hall. Stilla nevét nem merte kiáltani, mert ezt a visszhang még az őrtorony felső emeleteire is elvitte volna. De nem csüggedt, s kész volt továbbmenni, míg ereje el nem hagyja, míg valamilyen áthághatatlan akadály megállásra nem kényszeríti.

Valójában azonban, bár maga sem tudta, már fogytán volt ereje. Mióta elindult Veresdről, egyetlen falatot sem evett. Éhség és szomjúság gyötörte. Lépése bizonytalan lett, lába rogyadozott. A nedves meleg levegőben, amely ruháját átjárta, lélegzete zihálni kezdett, szíve hevesen vert.

Kilenc órára járhatott az idő, amikor egyszerre csak előrenyújt bal lába nem ért földet.

Lehajolt, s keze lépcsőfokot tapintott ki, majd lejjebb egy másikat.

Lépcső volt tehát.

A kastély alapjaihoz vezetett, és talán nem is volt kijárata?

Ferenc habozás nélkül elindult rajta, és számolta a fokokat; a folyosóhoz képest rézsút haladt a lépcső.

Hetvenhét lépcsőfokon ment végig, amíg leért egy második, vízszintes folyosóra; ez temérdek sötét, zegzugos kanyarral nyúlt a messzeségbe.

Fél óráig botorkált így, és a fáradtságtól elgyötörve éppen megállt, amikor két-háromszáz lépésre fényes pont jelent meg előtte.

Honnan eredt ez a világosság? Egyszerűen valamilyen természeti tünemény volt, az ilyen mélységben fellobbanó lidércfény? Nem inkább lámpás a vár egyik lakója kezében?

– Talán ő?... - suttogta Ferenc gróf.

Eszébe ötlött, hogy már akkor is feltűnt a fény - mintegy azért, hogy a kastély bejáratát mutassa neki -, amikor eltévedt az Orgall-fennsík sziklái között. Ha Stilla volt az, aki neki az őrtorony egyik ablakából világított, akkor most nem megint ő próbálja kalauzolni e föld alatti, kanyargós útvesztőben?

Ferenc gróf alig tudott uralkodni magán; előrehajolt, és mozdulatlanul bámult.

Úgy rémlett, a folyosó végében kusza világosság - inkább, mint fényes pont - tölt meg valamilyen föld alatti üreget.

Mivel lába rogyadozott, elhatározta, hogy kúszva próbál hamar előrejutni, s miután áthatolt egy szűk nyíláson, egy kripta küszöbére zuhant.

A jó állapotban maradt, körülbelül tizenkét láb magas sírbolt kör alakú volt, s átmérője is körülbelül tizenkét láb lehetett. Boltozatának bordái, amelyeket nyolc öblös pillér oszlopfői tartottak, egy függő zárókő felé íveltek sugarasan, s ennek közepén egy sárgás fényt árasztó üvegbura volt foglalatban.

A két pillér között levő ajtóval szemben volt egy másik, bezárt ajtó, és rozsdás fejű, nagy szögei azt a helyet jelölték, ahol a retesz külső vasalása rásimult.

Ferenc felkelt, ehhez a második ajtóhoz vánszorgott, és megpróbálta megrázni a súlyos félfát.

Erőlködése hasztalan maradt.

A sírboltban néhány rozzant bútordarab volt; itt egy ágy vagy inkább priccs, vén tölgygesztből, rajta néhány ágynemű hevert szanaszét; ott egy görbe lábú zsámoly meg egy vascsapokkal a falhoz erősített asztal. Rajta különböző házieszközök, vízzel teli, széles, füles kancsó, tálban egy darab vadhús, tengerész-kétszersülthöz hasonló jókora cipó. Az egyik sarokban medence, amelyet csörgedező vízsugár táplált, és a fölösleg az egyik oszlop tövében vágott hasadékon folyt le.

Ezek az előzetes intézkedések vajon nem arra vallottak, hogy vendéget vártak ebbe a sírboltba, vagy legalábbis foglyot e börtönbe?! A fogoly pedig Teleki Ferenc volt, és nem fondorlattal csalták-e ide?

Az ifjú gróf gondolatai azonban annyira kuszáltak voltak, hogy még mindig nem gyanakodott. Éhségtől és fáradtságtól elcsigázva mohón elfogyasztotta az asztalon elhelyezett ennivalót, s csillapította szomját a kancsóból; majd keresztbe vetette magát a durva fekhelyen, hogy néhány percnyi pihenés által kissé erőre kapjon.

Amikor azonban megpróbálta összeszedni gondolatait, úgy tűnt, hogy azok szétfolynak, akár a víz, amelyet markában akar tartani.

Ne várja meg inkább a hajnalt, s akkor folytassa a kutatást? Akarata annyira eltompult talán, hogy többé nem volt ura cselekedeteinek?

„Nem! - mondta magában. - Nem várok!... Eljutok az őrtoronyhoz... Még ma éjszaka el kell jutnom az őrtoronyhoz!...”

A boltozat zárókövébe illesztett üvegburából sugárzó mesterséges világosság hirtelen kihunyt, s a kripta teljes sötétségbe merült.

Ferenc fel akart kelni, de nem sikerült, s agya váratlanul álomba merült, illetve hirtelen megállt, akár az óra mutatója, ha a rugó elpattan. Furcsa álom, vagy inkább béklyózó kábulat volt ez, teljes megsemmisülés, amely nem a lélek megnyugvásából származott...

Mennyi ideig tartott ez az alvás, nem tudta megállapítani, amikor felébredt. Órája megállt, s nem mutatta többé az időt. A sírbolt azonban megint mesterséges fényben úszott.

Teleki Ferenc felkelt ágyáról, s néhány lépést tett az első ajtó felé; ez változatlanul nyitva állt - majd a második felé: az továbbra is zárva volt.

Gondolkodni akart, de nagy megerőltetésébe került.

Teste felfrissült az előző napi fáradalmak után, ám fejét egyszerre üresnek és nehéznek érezte.

„Meddig alhattam? - tűnődött. - Éjszaka van vagy nappal?...”

A kripta belsejében semmi sem változott, kivéve hogy megint világos volt, az asztalon új étel állt, a kancsó pedig tele volt friss vízzel.

Tehát járt itt valaki, miközben ő fásult kábulatban hevert? Tudják tehát, hogy ő bejutott a vár mélyére?... Gortz Rudolf báró hatalmában van... Vajon arra ítélték, hogy többé ne érintkezhessen embertársaival?

Ez hihetetlennek tűnt, különben pedig elmenekülhet: megteheti még, ha megtalálja a kapuhoz vezető folyosót...

Kijut?... Ekkor ötlött eszébe, hogy az árokfolyosó kapuja bezárult mögötte.

Nos, akkor megkísérli elérni a várfalat, és egy lőrésen megpróbál kiosonni. Ha törik, ha szakad, egy órán belül ki kell szöknie a várból. De Stilla!... Lemondjon róla, arról, hogy eljusson hozzá? Elmenjen anélkül, hogy kiragadja őt Gortz Rudolf hatalmából?

Azt már nem! Amit nem tud elvégezni, azt megteszi a csendőrök segítségével, akiket Rockó bizonyára már elhozott Gyulafehérvárról Veresd faluba. Megrohamozzák a vén erődöt, pincétől padlásig átkutatják a várat!

Most, hogy elhatározásra jutott, pillanatnyi időveszteség nélkül végre is kell hajtani tervét.

Teleki Ferenc felkelt, és a folyosó felé indult, amelyen keresztül idejött - ekkor azonban valami csoszogásféle hallatszott a sírbolt második ajtaja mögül.

Bizonyára lépések voltak - a zaj lassan közeledett.

Ferenc gróf fülét az ajtószárnyra tapasztotta, és lélegzetét visszafojtva hallgatózott.

A lépések látszólag szabályos időközökben követték egymást, mintha valaki lépcsőfokokon haladna fölfelé. Kétségtelenül volt ott egy másik lépcső is, amely a kriptát összekötötte a belső udvarokkal.

Ferenc, minden eshetőségre készen, kihúzta hüvelyéből az övében hordott kést, és nyelét erősen markába szorította.

Ha Gortz báró egyik szolgája lép be, akkor ő ráveti magát, elragadja a kulcsait, és úgy ellátja a baját, hogy az ne tudja követni; majd kirohan ezen az új kijáraton, s megkísérli elérni a tornyot.

Ha maga Gortz báró az illető - márpedig bizonyosan felismeri azt a férfit, akit abban a szörnyű pillanatban látott, amikor Stilla összeroskadt a San Carlo színpadán -, akkor könyörtelenül lesújt rá.

A lépések azonban megtorpantak odakint, a küszöb előtti keskeny pihenőn.

Ferenc mozdulatlanul várta, hogy kinyíljék az ajtó.

De nem nyílt ki, s egy végtelenül lágy hang szűrődött az ifjú gróf fülébe.

Stilla hangja volt... Igen!... Csak kissé bágyadtabb, de ugyanolyan hajlékony, kimondhatatlanul igéző, simogatóan modulált hang, csodálatos eszköze e bámulatos művészetnek, amely - már azt lehetett hinni - a művésznővel együtt halt meg.

És Stilla azt a fájdalmas dallamot ismételte, amely Teleki Ferencet álomba ringatta, amikor a veresdi fogadó nagytermében elszunnyadt:

*Nel giardino de’mille fiori,
Andiamo, mio cuore...*

Ez az ének Ferenc lelkének legmélyére hatolt. Mint isteni nedűt, úgy itta magába, miközben Stilla - mintha őt hívná, szólítaná - ismételte:

Andiamo, mio cuore... andiamo...

De az ajtó nem nyílt ki, nem engedett utat neki!... Hát nem tud eljutni Stillához, hogy karjába ölelje és elvigye a várból?

– Stilla... Stillám!... - kiáltotta.

És nekiugrott az ajtónak, de az nem engedett.

Az ének egyre gyengült... a hang elhalkult... a lépések távolodtak...

Ferenc letérdelt, s erőnek erejével igyekezett megingatni az ajtó deszkáit, kezét felsértette a vasaláson, s közben egyre Stillát hívta, akinek hangja már alig hallatszott.

Ekkor, akár a villám, iszonyú gondolat hasított agyába.

– Megőrült! - kiáltotta. - Megőrült, hiszen nem ismert meg... Hiszen nem válaszolt!... Öt év óta be van zárva itt... ennek az embernek a keze között... Szegény Stillám... megháborodott...

Teleki Ferenc felkelt, tekintete riadt volt, mozdulatai kuszák, feje lángolt.

– Én is... érzem, hogy megháborodok! - hajtogatta. - Érzem, hogy megőrülök... akárcsak ő...

Szilaj ugrásokkal járt fel-alá a kriptában, mint vadállat a ketrecében.

– Nem! - ismételte. - Nem!... Nem szabad elvesztenem a fejemet!...Ki kell jutnom a várból... És ki is jutok!

S az első ajtó felé iramodott.

De az közben már nesztelenül bezárult.

A gróf nem vette észre, mert közben Stilla hangjára figyelt.

Előbb a vár foglya volt, most pedig a kripta foglya lett.