Lehetséges volt ez? Stilla, akiről azt hitte, hogy sohasem látja többé, az imént megjelent előtte a bástya fokán!... Nem a káprázat játéka volt, hiszen Rockó is ugyanúgy láthatta, mint ő maga!... Valóban a nagy művésznő volt, Angelica jelmezében, ahogyan a közönség elé állt a San Carlo színházbeli búcsúelőadásán!

A fiatal gróf szeme elé tárult a szörnyűséges igazság. Az a nő, akit imádott, akit feleségül akart venni - öt év óta fogoly az erdélyi hegyek között! Az a teremtés tehát, akit ő holtan összeroskadni látott a színpadon, életben maradt! Vagyis amíg őt félholtan vitték haza szállodájába, Rudolf báró behatolt Stillához, elrabolta, és ebbe a kárpáti várkastélyba hurcolta, s másnap Nápoly lakói üres koporsót kísértek a Campo Santo Nuovóba!

Mindez hihetetlennek, elfogadhatatlannak, a józan ésszel ellenkezőnek látszott. „A csodával határos, valószínűtlen” - ismételgette magában Ferenc gróf makacsul... Igen!... Egy tény azonban tagadhatatlan volt: Gortz báró elrabolta Stillát, hiszen a művésznő a várban van!... Él, hiszen látta e várfal tetején... Ez teljesen bizonyos.

Az ifjú gróf máris igyekezett felocsúdni gondolatainak zűrzavarából, amelyek egyébként mindinkább egy irányba tartottak: kiszabadítani Gortz Rudolf rabságából Stillát, aki már öt esztendeje a kárpáti várkastély foglya.

– Rockó - mondta Ferenc gróf zihálva -, hallgass rám... és főképp érts meg engem... mert úgy rémlik, hogy elhagy az eszem...

– Gazdám... kedves gazdám!

– Mindenáron be kell jutnom hozzá... őhozzá! Még ma este!

– Nem... holnap...

– Ma este, ha mondom!... Ő itt van... Látott engem, ahogyan én őt... Vár rám.

– Nos, akkor én is követem...

– Nem!... Egyedül megyek.

– Egyedül?

– Igen.

– De hogyan tudna behatolni a várba, ha Deck Miklós sem tudott?

– Én bejutok, ha mondom.

– Az árokfolyosó kapuja zárva van...

– Előttem nem lesz zárva... Keresni fogok... és találok egy rést... amelyen bejutok...

– Nem akarja, hogy elkísérjem... gazdám... nem akarja?

– Nem!... Elválunk egymástól, éppen ezzel lehetsz szolgálatomra.

– Tehát itt várjam meg?

– Nem, Rockó.

– Hová menjek akkor?

– Veresdre... vagy inkább... Nem... ne Veresdre... - felelte Ferenc gróf. - Fölösleges, hogy ezek az emberek megtudják... Menj le Vulkán faluba, ott töltsd az éjszakát... Ha holnap nem érek le én is, akkor indulj el Vulkánból már reggel... vagy mégse... várj még néhány órát. Azután menj Gyulafehérvárra... Ott értesítsd a csendőrparancsnokot... Mindent elmondasz neki... És végül térj vissza a csendőrökkel... Ha kell, ostromolják meg a várat!... Szabadítsátok ki Stillát... Ó! Nagy ég... Ő él... és Gortz Rudolf hatalmában van!

Miközben ezek a szaggatott mondatok törtek elő az ifjú grófból, Rockó látta, hogy gazdájának roppant izgalma egyre fokozódik; egy olyan ember kusza érzéseiben tör ki, aki már nem ura önmagának.

– Menj, Rockó! - kiáltotta utoljára Teleki Ferenc.

– Parancsolja?

– Parancsolom!

E határozott utasításnak csak engedelmeskedni lehetett. Ferenc gróf egyébként már el is indult, és alakját már elfedte az árnyék a legény szeme elől.

Rockó néhány pillanatig tétován állt, nem tudta rászánni magát indulásra. Abban reménykedett; hogy ura a vár udvarára sem jut be, kénytelen lesz visszatérni Vulkán faluba... talán másnap... talán még az éjjel... Akkor mindketten elmennek Gyulafehérvárra, és amit sem Ferenc gróf, sem az erdész nem tudott megtenni, azt majd megteszik a hatósági közegek segítségével... elfogják Gortz Rudolfot... kiszabadítják kezei közül a szerencsétlen Stillát... átkutatják a kárpáti várkastélyt... kő kövön nem marad ott, ha másként nem érnek célt... még ha a pokol minden ördöge szövetkezik is védelmére!

Rockó tehát leereszkedett az Orgall-fennsík lejtőjén, hogy visszatérjen a Vulkán-szoroshoz vezető útra.

Eközben Teleki Ferenc, a sáncárok szélét követve, már megkerülte a bal oldali sarokbástyát.

Elméjében ezernyi gondolat kavargott. Most már kétségtelen volt, hogy Gortz báró a várban tartózkodik, hiszen Stilla ott raboskodik... Csakis a báró lakhat ott... Stilla él!... De hogyan juthatna el Stillához?... Miként sikerül majd kijuttatnia a kastélyból? Ezt nem tudta, de meg kell lennie, és meg is lesz!... Azokat az akadályokat, amelyeket Deck Miklós nem tudott legyőzni, ő majd legyőzi... Nem a kíváncsiság űzte e romok közé, hanem a szenvedély, szerelme e nő iránt, akit most élve látott viszont... Igen, élve!... miután halottnak hitte. Ki fogja őt ragadni Gortz Rudolf kezéből!

Ferenc gróf arra a gondolatra jutott; hogy csak a déli várfalon keresztül hatolhat be, a felvonóhíd árokfolyosóján. Így hát, tudva jól, hogy nem kísérelheti meg e magas falak megmászását a bástya sarkának megkerülése után, továbbhaladt az Orgall-fennsík peremén.

Nappal ez egyáltalán nem járt volna nehézséggel. Az éjszaka kellős közepén azonban, amikor még a hold sem kelt fel - az éji sötétséget a hegyek között összesűrűsödő köd még áthatolhatatlanabbá tette -, ez több mint kockázatos vállalkozás volt. A megbotlás, az árokba zuhanás veszélyét még az is tetézte, hogy nekiütközhet a szikláknak, és talán omlást idéz elő.

Mégis továbbment, s lehetőleg szorosan követte a sáncárok zegzugos tekervényeit, minduntalan tapogatódzott, hogy meggyőződjék róla, nem távolodik-e el. Emberfölötti erő segítette, azonkívül pedig, érzése szerint, valami rendkívüli ösztön vezette, s ösztöne nem csalhatta meg.

A bástyán túl kitárult a déli várfal, amellyel a felvonóhíd összeköttetést teremtett - ha éppen le volt bocsátva.

E bástyától kezdve az akadályok szemlátomást megsokszorozódtak. A fennsíkot teletűzdelő, roppant sziklák közepette már nem volt lehetséges követni a sáncárkot, távolabb kellett kerülni tőle. Képzelj el valakit, aki tájékozódni próbál a híres carnaci mező kellős közepén, ahol összevissza meredeznek a kőasztalok meg egyéb őskori kőemlékek! És egyetlen támpont, egyetlen fénysugár sincs az éjszakában. A sötétség fátyla a központi őrtoronynak még a csúcsaira is ráborult.

Teleki Ferenc azonban haladt tovább, egyik helyen felkapaszkodott az utat elzáró óriási kőtömbre, másik helyen átmászott a sziklák között. Kezét összekarmolta a bogáncs és a bozót tüskéje, fejét súrolták a párosával röpdöső szirtisasok, amelyek félelmetes vijjogással menekültek a szokatlan jelenség elől.

Ó, miért nem szólt most a vén kápolna harangja, mint annak idején Deck Miklósnak és a doktornak? Miért nem gyúlt fel az őrtorony rései fölött az az erős fény, amely őrájuk hullott? Úgy haladt volna e hang, e fénysugár felé, mint a tengerész a vészkürt süvítése vagy a világítótorony felvillanó fénycsóvái irányában!

De hiába!... Nem volt más, mint a vaksötét éjszaka, amely látótávolságát néhány lépésnyire korlátozta.

Így ment ez majdnem egy órán át. Majd a talaj bal felé lejteni kezdett, s Ferenc gróf úgy vélte, eltévedt. Vagy már az árokfolyosó kapujánál lejjebbre ereszkedett? Talán túljutott a felvonóhídon?

Megállt, topogott, és kezét tördelte. Milyen irányba tartson? Düh fogta el arra a gondolatra, hogy mégis kénytelen lesz megvárni a hajnalt!... De hiszen akkor észreveszi a várbeli cselédség... Nem érheti őket váratlanul... Gortz Rudolf résen lesz...

Éjjel, még ma éjszaka kellett behatolnia a várudvarba, és ő nem tud tájékozódni a sötétségben!

Kiáltás tört ki belőle, kétségbeesett kiáltás:

– Stilla!... Stillám!...

Hihette-e, hogy a fogoly meghallja, hogy felelhet hívására?

Mégis hússzor elismételte a nevet, és a Kopasz-hegy oldala visszhangozta kiáltását.

Hirtelen világosság szűrődött szemébe. Fénysugár siklott át a homályon; eléggé erős volt, és forrása egy bizonyos magasságban lehetett.

– Ott a vár!... Ott van! - ismerte fel a gróf.

Helyzetéből ítélve ez a fény csak a központi őrtoronyból jöhetett.

Teleki Ferenc, roppant izgalmában, habozás nélkül elhitte, hogy Stilla küld neki segítséget. Kétségtelenül felismerte őt abban a pillanatban, amikor ő is észrevette imádottját a bástya mögötti földtöltésen. És most Stilla adja neki ezt a jelet, ő mutatja az utat, amelyen eljuthat az árokfolyosó kapujáig.

A gróf e világosság felé tartott, s a fényesség egyre fokozódott, ahogyan közeledett hozzá. Mivel túlságosan bal felé tévedt az Orgall-fennsíkon, kénytelen volt vagy húsz lépést tenni visszafelé, jobbra - és némi tapogatózás után meg is találta a sáncárok szélét.

A fény most szemből ragyogott, és magassága arra vallott, hogy az őrtorony egyik ablakából sugárzik.

A gróf tehát hamarosan szembetalálja magát az utolsó akadályokkal - amelyek talán leküzdhetetlenek!

Csakugyan, mivel az árokfolyosó zárva volt, a felvonóhíd pedig felhúzva, neki egészen a várfal tövéig kellett osonnia... De mihez kezd majd az ötven lábnyira fölébe emelkedő falnál?

Ferenc előretört, egészen addig a helyig, ahol a felvonóhíd, leeresztett állapotában, az árok szélét érheti.

A felvonóhíd le volt eresztve!

Az ifjú gróf pillanatnyi gondolkodás nélkül átsietett a híd ingó padlóján, s kezét a kapura tette.

Az kinyílt.

Ferenc berohant a sötét boltozat alá. De alig tett néhány lépést, amikor a felvonóhíd nagy robajjal a magasba emelkedett a kapu mögött.

Teleki Ferenc gróf fogoly lett a kárpáti várkastélyban.