Ez volt tehát a fiatal tengerész titka, ez volt az a kilátás, amelybe abbeli reményét vetette, hogy jegyesének egy kis vagyont biztosit.

Egy sorsjegy, amelyet elutazása előtt vett... És abban a percben, mikor a Viken sülyedőben volt, Huldához intézett utolsó bucsuszavaival egy palackba rejtette és a tengerbe dobta.

Hog Sylvius most össze volt zuzva. Hol a levelet, hol az iratot nézte, de nem szólt többé. Mit is mondhatott volna még? Mi kétség férhetett volna a Viken sorsát illető föltevéshez és mindazok halálához, akiket Norvégiába kellett volna visszaszállitnia?

Mig Hog Sylvius a hozzá intézett levelet olvasta, Hulda még csak birt uralkodni magán és megbirkózott halálos félelmével; Ole utolsó szavai után azonban ájultan roskadt Joél karjaiba. A szobájába kellett vinni, ahol anyja nyujtotta neki az első segélyt. Mikor ujra magához tért, egyedül akart maradni és ekkor térdre esett ágya előtt s Ole lelkéért imádkozott.

Hansen asszony visszatért a nagy szobába. Először a tanár felé tett pár lépést, mintha szólni akarna hozzá, de aztán a lépcső felé fordult, ahol eltünt.

Miután nővérét a szükséges ápolásban részesitette, Joél is kiment. Megfulladt volna ebben a házban, ahol minden zugból a szerencsétlenség vigyorgott rá. Friss, szabad levegőre volt szüksége, mely a vihar után oly tiszta volt és az éj jó részét a Maon partján bolyongva töltötte el.

Hog Sylvius egyedül maradt; e villámcsapás hatása alatt egy pillanatig mintegy megsemmisülve állt, de aztán csakhamar sikerült energiáját visszanyernie. Miután kétszer-háromszor végig ment a nagy szobán, hallgatódzni kezdett; nem hallja-e a fiatal leány kiáltását? Amennyiben semmit sem hallott, leült az asztalhoz és átengedte magát vadul háborgó gondolatainak.

– És Hulda, - szólt magában, - Hulda ne lássa többé jegyesét! Történhetik ilyen szerencsétlenség?... Nem, ezzel a föltevéssel szemben egész bensőm fellázad. A Viken elsülyedt, ezt megengedem, de bizonyos mindjárt az is, hogy Ole halálát lelte a habokban? Nem birom elhinni! Igen, kételkedem, kétkedni akarok a legrosszabban, ha sem Joél, sem Hulda nem is értenek velem egyet. Ha a Vikent elnyelte a tenger, nyilvánvaló, hogy egy roncsa sem uszik a felszinen; nem, nem... Semmi azon a palackon kivül, amelybe a szegény Ole az egyetlen értéket rejtette, amelylyel e földön birt.

Hog Sylvius kezében tartotta az irást; sokáig bámult rá, ide-oda forgatta, mintha többet akarna arról a papirosról leolvasni, amelyre a szegény ifju jövője egész boldogságát épitette.

A tanár még tüzetesebben meg akarta azt vizsgálni. Hallgatódzott: nem hall-e valami zajt a fiatal leány szobája felől, azután visszavonult saját szobájába.

A sorsjegy a christianiai iskolák sorsjátékára szólt, ez a sorsjáték éppen akkor volt virágzóban Norvégiában, melynek főnyereménye százezer norvég márka értéket képviselt.

Kamp Ole sorsjegyének száma 9672. Utolsó kivánsága volt, hogy Hulda jelentkezzék helyette, hogyha, az ottani szokás szerint, a kihuzott nyerő szám tulajdonosát keresik.

Egy alacsony tartóban álló gyertya világánál olvasta el Hog Sylvius, többször egymásután, a hátlapon levő irást, mintha még valami rejtett értelmét akarná annak kihámozni.

A néhány sor tentával volt irva. Tisztán látszott, hogy Ole keze nem reszketett, jeléül, hogy a fiatal tengerész még a hajótörés pillanatában is teljesen megőrizte hidegvérét. Olyan lelkiállapotban volt tehát, mely megengedte neki, hogy minden kinálkozó mentőeszközt ki birjon zsákmányolni; képes volt, hogy bármily kis hajóroncsban, minden feléje uszó tárgyban megkapaszkodjék, ha nem sodort el utjából mindent a kavargó forgatag.

A Vikent kétségkivül ama viharok egyike ragadta magával, amelyekkel egyetlen vitorlás hajó se képes megküzdeni és ebből kifolyólag valószinü, hogy tán sohase fogják megállapithatni még az irányt sem, ahol a jármű elmerült.

Ez természetesen olyan körülmény volt, amely még annak a reményét is végkép elvette, aki egyáltalában nem akart kétségbeesni.

Ha csak némi kis utbaigazitás lett volna kezükben, legalább meg lehetett volna kisérleni a kutatást, hogy melyik helyen érte a hajót a katasztrófa, hogy valamelyes felismerhető maradványra akadjanak. Ki tudhatná, hogy egyik vagy másik élőlény a sülyedés pillanatában nem jutott-e szárazföldre, ahol most segély nélkül vergődik, megfosztva még a kilátástól is, hogy ujra visszatérhessen hazájába?

Ilyen gondolatok váltakoztak Hog Sylviusban; föltevések, melyeket Hulda és Joél természetesen elfogadhatlannak tartottak volna és amelyeket őrizkedett a tanár bennük fölébreszteni, mennyiben, ha reményeikben ujra csalódnak, csak annál fájdalmasabb lett volna rájuk nézve.

– Mindazonáltal, - szólt magában, - ha a darabka irás nem is ad semmi tájékoztatást, arra nézve van némi bizonyság, hogy mily irányban találták föl a palackot; a levél nem árulja el azt, de a christianiai tengerészeti hivatal előtt ismeretes ez a hely és ebből lehetne valamely hasznot huzni, ha az irányt s az ott uralkodó szelet összeegyeztetik a dátummal, mikor a hajótörés történt. Okvetlenül ujra irok. Ha még oly kevés is a kedvező kilátás, lehető gyorsan meg kell ejteni a kutatást. Nem, én sohasem hagyom cserben a szegény Huldát és amig kétségbevonhatlan tény nincs a kezemben, nem hiszek jegyese halálában.

Igy elmélkedett Hog Sylvius. De ugyanekkor elhatározta magában, hogy ez ügyben teendő lépéseiről, melyeknél minden befolyását mérlegre veti, egy szót se fog szólni az ittenieknek.

Igy hát se Hulda, se fivére nem tudtak arról, amit a tanár Christiániába irt. Elhatározta továbbá, hogy a következő napra jelzett utazását bizonytalan időre elhalasztja, vagyis inkább néhány nap mulva el akart ugyan utazni, de azért, hogy Bergenbe menjen. Ott mindent, ami a Vikenre vonatkozik, megtudhat a Help fivérektől; ott akarta tanulmányozni az ily dolgokkal ismerős halászok révén, hogy mi módon kell hozzálátni az eféle kutatásokhoz.

Eközben a tengerészeti hivatal által leadott közlemények alapján a christiániai, majd az összes norvég és svéd, végül egész Európa hirlapjai közölték a sorsjegy hivatalos átszármaztatását. Valami szivig ható volt ebben a hagyományban, melyet a vőlegény tesz arájának és az egész közvélemény mély részvéttel vette e hirt.

A norvég lapok legelőkelőbbje, a «Reggeli lap» hozta először kimeritőbben a Viken és főleg Kamp Ole történetét. A harminchét lap közül, melyek abban az időben megjelentek, egyetlen egy sem mulasztotta el, hogy a legnagyobb részvétet keltő módon ne terjeszsze e hirt. Az «Illustreret Nyheds-Blad» (habár csak képzelet után készült) képet is hozott a hajótörésről. Látni lehetett az alámerülő Vikent, tépett vitorlákkal, derékon törött árbocokkal és hátsó részét már félig a hullámok alá sülyedve.

A hajó orrán állva, Ole épp a tengerbe veti a palackot, ugyanabban a pillanatban, mikor utolsó gondolatával Huldájához szállva, Isten kegyelmébe ajánlja lelkét. Egy allegorikus kép a távol ködében a fiatal leány lábaihoz sodorja a palackot, melyet a hullám vet ki oda. Az egész kép ama sorsjegy keretébe volt foglalva, melynek száma halványan tünik elő. Meglehetős naiv megérzékités volt ez; de annál a népnél, amely még mindig hisz a legendákban, a viz Nixeiben, a Walkürökben, nagy hatást kellett előidéznie.

A szomoru esemény tehát nemcsak Európában, de kiterjedt egész Északamerikáig. A történet Ole és Hulda képmásával a nép közt is elterjedt. Anélkül, hogy valamit is tudott volna róla, a fiatal norvég nő általános figyelem tárgya lett. A fiatal leánynak sejtelme sem volt róla, mennyire az emberek szájára is került ő; de ez nem is csökkentette volna, fájdalmát, mely mindjobban hatalmába ejtette egész valóját.

Az előzmények után senki se csodálkozhat a hatáson, amit ez az eset keltett, mert hisz az emberi természet szivesen lát minden természetfölöttit. Egy sorsjegy, amelyet ilyen körülmények közt találtak föl, a 9672. szám, mely a gondviselés különös kegyéből a hullámokból került vissza, ennek föltétlenül, hogy igy mondjuk, predestinált sorsjegynek kell lennie. Hát nem olybá vehető-e ez, mintha egy láthatatlan kéz jelölte volna ki arra, hogy ez üsse meg a fő-, a százezer márkás nyereményt? Nem olyan vagyon-e ez, amelyre Kamp Ole egész gyermekes bizalommal számitott?

Senki sem fog hát csodálkozni rajta, hogy Dalból, ugy mint a világ minden városából, a legkomolyabb ajánlatok érkeztek, hogyha Hulda beleegyezik, engedjék át az értékes papirt. Kezdetben csak mérsékelt árakat ajánlottak érte, de ez ár napról-napra magasabbra szökött, mentül inkább közeledett a huzás ideje.

Az ajánlattevők, mint már emlitve volt, nemcsak Skandináviából kerültek, de külföldről, sőt magából Franciaországból is.

Az annyira flegmatikus angol épp ugy megmozdult, mint utána az amerikai, akik a dollárokat, mikor eféle kevéssé praktikus fantáziáról van szó, nem igen szórják ki az ablakon; röviden egész garmada hasonló tartalmu levél érkezett Dalba. A napilapok nem mulasztották el, hogy hirt adjanak a Hansen-családnak tett ajánlatokról. Azt lehet mondani, hogy egész kis börze támadt, ahol az árfolyam, de állandóan csak hausseban, változott.

Annyira jött a dolog, hogy már több száz márkát ajánltak a sorsjegyért, amelynek alapjában csak egy parányi kilátása lehetett a főnyereményre. Ez kétségkivül balgaság volt, de hát az előitéletes képzelődést nem lehet a megszürt ész mérlegén értékelni. Az emberek képzelődő tehetsége föl volt csigázva és ez mindnagyobb mérveket öltve, ragadta magával.

Nyolc nap mulva már azt jelentették a hirlapok, hogy a sorsjegyért ajánlt összeg ezer, ezerötszáz, majd kétezer márkára szökött. Egy manchesteri angol már kétszáz font sterlingig (kétezerötszáz márka) emelte az árat. Egy bostoni amerikai még ezeken felül is árverezett és késznek nyilatkozott rá, hogy ezer dollárt ad a 9672. számu sorsjegyért, azaz ötezer márkát.

Magától értetődik, hogy Hulda a legkevésbbé sem törődött azzal, ami bizonyos embereket magukon kivül hozott volna. A sorsjegyet illető levelekről egyáltalán tudni sem akart. A tanár azonban azon a nézeten volt, hogy az érkezett ajánlatokról mégis kell némi tudomással birnia, amennyiben a 9672. számu sorsjegy, mint Kamp Ole hagyománya szállt reá.

Hulda minden kinálatot visszautasitott, mert hisz a sorsjegy egyszersmind utolsó levele volt Olenak.

Senki se képzelje azonban, mintha a szegény gyermeknek az a hátsó gondolata lett volna emellett, hogy ez a körülmény tán kedvező jel arra, hogy a főnyereményt megüsse. Nem, ő nem látott ebben mást, mint egy hajótörött utolsó Isten hozzádját, egy ereklyét, melyet gondosan meg akart őrizni. Hogyan is gondolt volna olyan esetleges vagyonnal, amit nem oszthat meg Olejával. Mi lehetne meghatóbb, gyöngédebb valami, mint egy emléktárgy ilyetén kultusza!

Ha Hog Sylvius és Joél közölték is vele az ajánlatokat, távolról se gondoltak arra, hogy legkevésbbé is befolyásolják. Csak kövesse szive sugallatát. Mi már tudjuk: mit határozott ez a sziv.

Joél egyebekben tökéletesen egyetértett nővérével. Kamp Ole sorsjegyéről senki javára és semmi áron se szabad lemondani.

Hog Sylvius tovább ment a puszta veleértésnél; megdicsérte, hogy nem veszi számba az egész ügyet.

Ha eladnák valakinek a sorsjegyet, aki aztán egy másnak kótyavetyélne el, mig nem valódi váltópénzzé lenne a huzás napjáig, amikor aztán valószinüleg egy darabka értéktelen makulaturapapir gyanánt bánnának el vele.

Igen, Hog Sylvius még ennél is tovább ment. Tán őt is előitéletessé tette a véletlen? Ezt nem éppen, de ha Kamp Ole jelen lehetett volna, kétségkivül ezt mondja neki a tanár:

– Tartsd meg magadnak sorsjegyedet, ifju barátom! Először azt mentették ki a hajótörés roncsai közül, aztán téged magadat. Nos, majd elválik... az ember nem tudja néha... nem... nem lehet tudni...

És mikor Hog Sylvius a jogtanár, a storthing képviselője igy gondolkozott, csodálkozhatik-e valaki a tömeg előitéletes voltán? Nem, a legtermészetesebb, hogy a 9672. számu sorsjegy értéke akkorára növekedett.

Hansen asszony házában tehát nem akadt senki, aki csak bele is szólt volna a fiatal leány tiszteletreméltó érzésébe, mely ez eljárást eredményezte; senki, kivéve talán az édes anyját.

Hansen asszony tényleg tett ellenvetéseket, Hulda távollétében, ami nagyon fájdalmas volt Joélre nézve.

– Az anyám, - gondolta magában a fiatal ember - nem marad meg az üres panaszoknál, de titokban többre is képes.

– Ötezer márka ezért a sorsjegyért! - ismételgette többször; - ötezer márkát kinál érte valaki!

A gyöngéd érzésről, amelyből kifolyólag történt a visszautasitás, Hansen asszony nyilván tudni sem akart, ő csak a körülményeikhez képest ugyancsak tekintélyes összegre: az ötezer márkára gondolt. Huldának egyetlen szava a házhoz varázsolhat ekkora összeget!

Ő maga, dacára annak, hogy telivér norvég nő volt, a legtávolabbról se számitott a sorsjegy természet fölötti módon beütő értékére. És biztos ötezer márkát föláldozni százezer márka eshetőségének, az a föltevés nem fért meg az ő hideg, józan fejében.

A bizonyosat föláldozni a bizonytalanért, ezt nem teheti okos ember.

De ujra hangsulyozzuk, hogy ez a papir nem volt sorsjegy Hulda szemében, de sokkal inkább Kamp Ole utolsó levele és a szive szakadt volna meg a gondolatra, hogy elváljék ettől.

Hansen asszony azonban folyton rosszalta leánya magatartását; szavaiból kiérzett ellene való ingerültsége. Napról-napra attól lehetett tartani, hogy komolyan rátámad Huldára, hogy végérvényes határozatra birja, olyanra, amilyet ő óhajtott. Ilyen értelemben nyilatkozott már egy izben Joél előtt, aki természetesen minden habozás nélkül, nővére pártjára szegődött.

Hog Sylvius is tudott erről.

Joél beszélt vele időnkint e tárgyról.

– Hát nincs-e tökéletes igaza a nővéremnek és nem helyesen cselekszem-e, hogy ellenállásában támogatom?

– Kétségkivül! - felelt Hog Sylvius. - Számitási alapon édes anyjának ezerszerte igazabbja van. De nem kell ezen a világon mindent a mathematikára épitni és a szivügyekhez semmi köze a kétszerkettőnek.

Az utóbbi két hét alatt Huldának valósággal szüksége volt rá, hogy szemmel tartsák. A fájdalom annyira erőt vett rajta, hogy egészségét komolyan félteni kellett. Szerencsére nem volt hijján a gondos ápolásnak. Hog Sylvius meghivására eljött hozzá a hires Boek doktor, a tanár régi barátja, hogy megvizsgálja a fiatal beteg tüdejét.

Természetesen szigoruan eltiltotta minden testi megerőltetéstől és nyugalmat ajánlt neki. Igazi gyógyszer csak Ole visszatérése lehetne s ezt a szert csak Isten adhatná meg neki. Vigasztalószavakban azonban nem fukarkodott Hog Sylvius és nem szünt meg reményét éberen tartani. És bármily kevés alapot látott erre ő maga is, a tanár még sokáig nem akart, nem birt kétségbeesni.

Tizenhárom nap mult el azóta, hogy a tengerészeti hivataltól küldött sorsjegy Dalba érkezett. Már junius 30-ika volt. Két hét mulva kellett végbemenni a huzásnak Christiania egy tágas épületében.

Éppen 30-án kapott Hog Sylvius feleletet a tengerészeti főhivataltól többször ismételt beadványára. Ez fölhatalmazta őt, hogy közvetlen a bergeni tengerészeti hatósággal léphessen érintkezésbe és belátására bizta, hogy állami támogatás mellett nyomban utána lásson a Vikent illető kutatásokhoz.

A tanár ugy gondolkozott, hogy e vállalkozásról egyelőre szó emlitést se tesz Hilda és Joél előtt. Csak annyit mondott nekik, hogy üzleti ügye miatt utra kell kelnie, mely ut pár napot vesz igénybe.

– Oh, könyörgök, ne hagyjon el bennünket, kedves Sylvius ur; - esedezett a fiatal leány.

– Elhagyni benneteket... benneteket, akik gyermekeim lettetek!... - felelt Hog Sylvius.

Joél kinálkozott, hogy elkiséri.

Miután azonban a tanár nem akarta sejtetni, hogy Bergenbe megy, abba egyezett bele, hogy Moelig kisérje. Nem is volt tanácsos Huldát egyedül hagyni anyjával. A fiatal leány pár napig ágyban fekvő beteg volt és most kezdett lábbadozni; még nagyon gyönge volt azonban és a szobát kellett őriznie; Joél tehát szintén belátta, hogy nem szabad őt elhagynia.

Tizenegy órára a fogadó elé állt a szekér. A tanár helyet foglalt benne Joéllel, miután meleg bucsut vett a fiatal leánytól. Aztán csakhamar eltüntek az ut kanyarulójánál, a folyó partjának nyirfái közt.