Joél elbeszélte Kamp Ole történetét. Sylvius mély megilletődéssel hallgatta és nagy figyelemmel.

Most mindent tudott. Még az utolsó levelet is olvasta, amelyben Ole visszatértét jelezte; és Ole még mindig nem jött. Mennyi nyugtalanságot, milyen félelmet okozott az a Hansen-családnak.

– És én abban a tévhitben voltam, hogy teljesen boldog emberek közt lakom, - szólt magában a tanár.

De ha visszaidézte egyenkint megfigyeléseit, ugy találta, hogy a testvérpár egészen átadja magát a kétségbeesésnek, holott még nem lehet minden reményt föladni. Ha napról-napra számlálgatta május és junius minden egyes napját, sokkal többnek tünhetett fel előttük, mintha megkétszerezték volna.

A tanár föltette magában, hogy más irányt ad nézeteinek s ha nem is rendelkezett kézzelfogható bizonyságokkal, de amit mondott, az megszivlelésre méltó, elfogadható ok volt, amelylyel a Viken késését magyarázhatta.

Az arca ugyan meglehetős komoly kifejezést váltott, Joél és Hulda szomorusága mélyen hatott rá.

– Hallgassatok meg, kedves gyermekeim, - szólt; - üljetek mellém és beszéljük még az esetet.

– És mivel vigasztalhatna ön minket, Sylvius ur? - felelt Hulda, akin erőt vett a fájdalom.

– Csak azt akarom mondani nektek, amit valószinünek tartok; - felelt a tanár - és az a következő: Érett megfontolás után beszélve mindarról, amit Joél közölt velem, azt tartom, hogy türelmetlenségtek kissé tulzott. Távol álljon tőlem, hogy hiába való biztatásokkal akarjalak áltatni, de azért rosszabbnak sem kell képzelni a helyzetet, mint amilyen.

– Oh, Sylvius ur, - kesergett Hulda, - szegény Olem mégis csak tönkrement a Vikennel együtt és én soha se látom őt többé.

– Hulda, kedves Hulda! - szólt kérdőleg Joél - nyugtasd meg magad és engedd Sylvius urat beszélni.

– És őrizzük meg hidegvérünket, kedves gyermekeim. Hát lássuk csak: május 15-20-dik közt kellett volna Olenek Bergenbe érkeznie!

– Igen, - felelt Joél; - május 15-20-dik között, amint levelében értesitett és ma már junius 9-ike van.

– Igy hát 20 napi késés a határidőn tul. Beismerem, hogy ennek van valami jelentősége; de egy vitorlás hajótól nem várhatjuk azt, amit egy gőzöstől.

– Ugyanezt mondtam én is Huldának és még egyre ismétlem - mondta Joél.

– És ezt helyesen teszi, fiam; - jegyezte meg Hog Sylvius. - Aztán lehetséges az is, hogy a Viken egy régi hajó, mint az Ujhollandba járók java, melyek, ha sok a teher rajtuk, nehezen haladnak. Ezenkivül az utóbbi hetekben ugyancsak rossz idő járt. Lehet, hogy Ole attól a naptól, melytől levele szól, nem is mozdulhatott a hajóval. Ez esetben, ha csak nyolc napot késett is, még nem érkezhetett meg a Viken és valószinüleg még levelet is kaptok tőle. Mindez, amit itt elmondtam nektek, elhihetitek, komoly elmélkedés eredménye. Ezenfelül oly bizton tudjátok, hogy a Vikenre nézve nem kaphatott-e más utasitást; nevezetesen, hogy a teherrel más kikötőben vessen horgonyt?

– Ezt megirta volna nekem Ole, - szólt közbe Hulda.

– És hol rá a bizonyság, hogy nem irt? - felelt a tanár. - Gondoljátok el, ha Ole hajója az Egyesült Államok valamelyik kikötőjében tartózkodik, ez mindjárt megmagyarázza: mért nem érkezett még tőle ujabb levél Európába.

– Az Egyesült Államokban, Sylvius ur?

– Ez megesik néha és elégséges, hogy elszalassza a postahajót s akkor aztán hosszu ideig nem kapnak tudósitást barátai. Különben ez esetben igen egyszerü módja van a dolognak, nevezetesen a bergeni révésztől kérünk bővebb felvilágositás. Ismeritek őt?

– Igen; azok a Help fivérek.

– Idősb Help fiai? - kiáltott fel Sylvius.

– Igen, ők.

– Oh, hisz azokat én is ismerem. Az ifjabb Help, a junior, amint őt nevezik, habár már az én koromban van, legjobb barátaim közé tartozik. Elég gyakran ebédeltünk együtt Christiániában. A Help fivérek, gyermekeim! Oh, ezek által mentől előbb megtudom: mi van a Vikennel. Még ma irok nekik és ha a szükség ugy hozza magával, személyesen fölkeresem őket.

– Milyen jó ön, Sylvius ur! - kiáltott fel Hulda és Joél egyszerre.

– Oh, csak semmi köszönet! Nem, ezt kikérem magamnak. Megköszöntem én, amit velem tettetek?.... Hogyan, most kinálkozik alkalom, hogy némi kis szolgálatot tegyek nektek és ebből mindjárt ilyen nagy dolgot csináltok?...

– De hisz ön ép az imént arról beszélt, hogy haza kell mennie Christiániába, - jegyezte meg Joél.

– Ej mit, ha a szükség ugy hozza magával, akkor Bergenbe utazom.

– De hát el akarna minket hagyni, Sylvius úr, - szólt közbe Hulda.

– Hát csak ugy egyszerüen nem hagylak el benneteket, kedves gyermekem. Én ura vagyok akaratomnak, azt hiszem és amig rendbe nem hoztam ezt az ügyet, addig nem is mozdulok, ha csak ajtót nem mutatnak...

– Hogy mondhat ilyent, Sylvius ur?

– Nem, nem; sőt kedvem volna Ole visszaérkezéséig Dalban maradni, mert már igazán szeretném ismerni kis Huldám jegyesét. Azt hiszem, derék fiatal embernek kell lenni, olyanféle sütet, mint a mi Joélünk.

– Igen, egészen olyan! - erősitgette Hulda.

– Ezt mindjárt gondoltam! - kiáltott föl a tanár, akinek jó kedélye, legalább látszólag, ismét felülkerekedett.

– Ole csak Olehez hasonlit, Sylvius úr, - mondta Joél. - S ennek bizonyitására elég, ha azt mondom, hogy páratlan szive van.

– Elhiszem, kedves Joél; de az csak fokozza vágyamat, hogy láthassam őt. Oh, ez nem tarthat sokáig. Valami azt sugja nekem, hogy a Vikennek rövidesen meg kell érkeznie.

– Isten hallgassa meg önt.

– És miért is ne hallgatna meg? Az Istennek nagyon jó füle van. Igen, én még jelen akarok lenni Hulda esküvőjén, amelyre tulajdonképen meg is vagyok hiva. Nem marad más hátra, minthogy a storthing pár héttel megtoldja szabadságidőmet; hisz még sokkal hosszabb szabadságidőt kellett volna adnia, ha le hagytok zuhanni a Rjukanfosba, amit meg is érdemeltem volna.

– Sylvius úr, - esett szavába Joél, - hogy mondhat ilyet azzal a sok jósággal szemben, amit velünk tesz?

– Szivből óhajtom, hogy tehessek értetek valamit, kedves barátaim, mert hisz nektek köszönhetek mindent és csak azt nem tudom...

– Nem, nem, ne is emlitse többé azt a kis kalandot.

– Ellenkezőleg, mindig visszatérek rá. Hát csak valljátok be: én mentettem ki magamat? Talán én hoztam ki magamat Dalba? Én ápoltam magamat? Oh, én nyakas vagyok, azt még meglátjátok. Nos, ha egyszer a fejembe vettem, hogy jelen leszek Hulda esküvőjén, akkor, szent Olafra, ott leszek.

A bizalom gyakran ragadós. Hogyan állhattak volna ellen a befolyásnak, amit Hog Sylvius gyakorolt rájuk.

Ezt igen jól látta ő maga is ama halvány mosolyból, amely szegény Hulda arcán fölragyogott. Hisz ő csak hinni óhajtott és igy örvendett, hogy remélni tudott.

Hog Sylvius szivélyes hangon folytatta:

– Ej, azt se szabad felednünk, hogy az idő repül, azért hát lássunk hozzá mielőbb a menyegző előkészületeihez.

– Már belekezdtünk, Sylvius úr, - felelt Hulda, - és pedig már három hét óta.

– Helyes. Ugy hát őrizkedjünk tőle, hogy azt megszakitsuk.

– Megszakitani? - ismételte Joél. - Hiszen már minden készen is van.

– Hogyan, a hitvesi szoknya, a filigran csattos kis derék, a caffrangos öv?

– Igen, még a caffrangok is.

– A csillogó mátka korona, amely ugy fog illeni az én kis Huldámnak, mint egy szentnek?

– Igen, Sylvius ur.

– És a meghivókról is gondoskodva van?

– Minden, minden, - felelt Joél, - még az is, ami leginkább szivünkön fekszik: az öné.

– És a nyoszolyó lányokat Telemark legderekabb lányai közül válogattuk ki.

– És a legszebbeket, Sylvius ur, amennyiben az Helmboe Sigrid kisasszony Bambleből.

– És micsoda hangon mondja ezt a derék fickó - jegyezte meg a tanár - és hogy elpirul hozzá. Ej, ej, hisz hozzátehetjük azt is, hogy Helmboe Sigrid kisasszony Bambleből arra van kiszemelve, hogy egyszer Hansen Joélné asszony lesz Dalban?

– Igen, Sylvius ur - erösitgette Hulda - akit én legjobb barátomnak tartok.

– Szép, dicső! Hát még egy menyegző! - kiáltott Hog Sylvius. - Bizonyos vagyok felőle, hogy arra is meghivnak engem és nem tehetek mást, mint hogy azon is jelen legyek. De igy föltétlenül le kell köszönnöm a képviselőségről, mert nyilvánvaló, hogy a jövőben már nem lesz időm az üléseken jelen lehetni. Nos, derék Joél, én vagyok a tanuja az esküvőn, miután, ha nincs kifogásuk ellene, előbb a testvérénél szolgáltam, mint ilyen. Már látom: azt teszitek velem, amit akartok, vagy jobban mondva, amit én igaz szivből magam akarok. Öleljen meg, kis Huldám; adja ide a kezét, fiam; és most irjunk Bergenbe barátomnak, ifju Helpnek.

A testvérek elhagyták a földszinti szobát, amelyről a tanár azt ismételgette, hogy örök bérletbe veszi és ujabb reménynyel láttak munkájukhoz.

Hog Sylvius egyedül maradt.

– Szegény leányka! szegény leányka! - mormolta. - Igen, egy percre elcsititottam bánatát, némi megnyugvást csöpögtettem bele!... De ez biz nagy késedelem és azon a tengeren, amely ebben az évadban elég borzalmat rejt... Ha elsülyedt volna a Viken!... Ha Ole nem jönne többé vissza!...

Már a következő pillanatban irt a bergeni révészeknek; levelében arra kérte őket, hogy a legapróbb részletekig irjanak meg mindent, ami a Vikennel és a halászokkal összefüggésben van; tájékoztatást szeretne afelől, hogy valami előre nem látott körülmény kergette-e más kikötőbe. Végre azt akarta megtudni, mint vélekednek a bergeni tengerészek és kereskedők e késedelemről. Azután arra kérte barátját, ifjabb Helpet, hogy a legtüzetesebb hirt adja afelől és feleljen postafordultával.

A sürgős levél arról is értesitette a cimzettet, hogy miért érdeklődik Hog Sylvius oly melegen a Viken fiatal kormányosa iránt és milyen szolgálat az, amelyért annyira le van kötelezve a jegyessel szemben és hogy mily öröm lenne rá nézve, ha némi felvilágositást adhatna Hansen asszony gyermekeinek.

Mihelyst a levél le volt ragasztva, gondja volt rá Joélnek, hogy a moeli postára kerüljön, ahonnan a következő napon továbbitják. Junius 11-én a levél Bergenben lesz és 12-én vagy legkésőbb 13-án reggel már megjöhet ifju Help válasza.

Majdnem három napig kell a feleletre várniok. Milyen hosszunak tünt föl ez az idő! Az ő vigasztnyujtó szavaival, bátoritó okadatolásaival sikerült a tanárnak a feszült várakozás ez idejét elviselhetőbbé tenni. Most, hogy ismerte Hulda titkát, sohasem volt hiján a szivesen hallgatott társalgási témának és milyen vigasztaló volt Joélre és nővérére nézve folyton-folyvást a távollevőről beszélni.

– Hát nem tartozom én most a családotokhoz? - ismételte gyakran Hog Sylvius. - Igen, olyan nagybátyaféle, aki Amerikából került ide.

És mert a családhoz tartozott, nem titkolódzhattak előtte többé.

A gyermekeknek anyjukkal szemben való viselkedésük nem kerülte ki figyelmét. Az a föltünő tartózkodás, amelyet Hansen asszony tanusitott, nézete szerint még más okból is származhatott, mint a nyugtalanság, mely Ole miatt gyötörte őket. Ugy gondolta, hogy ez irányban Joélnél puhatolódzik, de a fiatal ember nem tudta: mit feleljen erre. Ekkor magából Hansen asszonyból akarta kivenni a titkot, de ez oly zárkózottan viselkedett, hogy a tanárnak le kellett róla tennie, hogy e titokba behatolhasson. A jövő majd fölleplezi azt.

Amint Hog Sylvius előre látta, ifju Help felelete 13-án reggel érkezet Dalba. Joél már hajnalhasadtával elment a levélhordó elé. A nagy szobába hozta be a levelet, ahol a tanár Hansen asszonynyal és leányával tartózkodott.

Először pár percnyi mélységes hallgatás uralkodott. Hulda, aki egészen elsápadt, most egy hangot se birt volna kiejteni, ugy vert a szive. Megfogta a bátyja kezét, aki különben maga sem volt kevésbbé izgatott.

Hog Sylvius fölszakitotta a levelet és fönhangon olvasta tartalmát:

A levél irója sajnálkozására szintén csak bizonytalan választ adhatott és a tanár nem titkolhatta csalódását a fiatalok előtt, akik könnyes szemekkel hallgatták.

A Viken előre meghatározott időben tényleg elhagyta Saint Pierre Miquelont, egészen ugy, ahogyan Kamp Ole utolsó levelében jelezte. Ezt a legmegbizhatóbban elmondták más hajósok, akik Ujhollandból már Bergenbe érkeztek azóta. A hajók utközben nem találkoztak a Vikennel, ők is nehéz időjárással küzdöttek Island környékén, de minden baj nélkül megmenekültek.

És mért ne történhetett ugyanigy a Vikennel? Tán csak valamivel hátrább maradt? Hisz ez különben egész kitünő, jól épitett hajó volt, Frikel kapitány vezetése mellett; és oly hatalmas őrsége volt, amely már arravalóságának nem egy kiváló próbáját adta. A Viken elmaradása, ha még soká huzódik, mindenesetre nyugtalanitó és akkor mégis félő, hogy mindenestől tönkrement.

Ifju Help sajnálkozott felette, hogy nem adhat kedvezőbb tudósitást a Hansen-család fiatal rokona felől. Ami magát Kamp Olet illeti, mint kiváló fiatal embert emlitette, aki teljesen méltó Hog Sylvius érdeklődésére.

Ifju Help nagyrabecsülését fejezve ki a tanár előtt és szivélyes üdvözletét küldve a családnak, azzal az igérettel zárta sorait, hogy mihelyst valami hirt kap a Vikenről, nyomban küld értesitést.

Hulda félig ájultan roskadt egy székre, mialatt a tanár a levelet olvasta és mikor végére ért, keserves zokogásban tört ki.

Joél összefont karokkal, szó nélkül hallgatta és még egy tekintettel se mert nővérére nézni.

Hansen asszony, miután Hog Sylvius elhallgatott, visszahuzódott szobájába. Ugy látszott, hogy ezt a Hiob-hirt ép oly biztosra várta, mint ahogyan előrelátott némely más szerencsétlenséget.

A tanár intett Huldának és Joélnek, hogy jöjjenek közelebb. Még beszélni akart nekik Kamp Oleról; valamit akart nekik mondani, valami akármit, amit vigasztalásukra kigondolt. Hangsulyozta, hogy valami csodás sejtelme van és nem kell még kétségbeesniök; van arra számtalan példa, hogy a hajók Norvégia és Ujholland közt hosszu ideig vesztegeltek. A Viken, amint egész bizonyosan tudja, jó jármü, megbizható vezetővel és kipróbált legénységgel, következésképen jobb állapotban van, mint némely más hajó, mely véletlenül már megérkezett a kikötőbe.

– Ne veszitsük hát el a reményt, kedves gyermekeim és legyünk türelmesek. Ha a Viken Island és Ujhollandia közt hajótörést szenvedett volna, lehetséges-e, hogy a számtalan hajó, mely ugyanezen uton haladt, semmi nyomát ne találta volna ennek? Nem, nem! Természetes azonban, hogy nem szabad összetett kézzel lesni a jó szerencsét és mindenáron iparkodnunk kell, hogy kimeritő hireket kapjunk. Ha még e héten se kapunk hirt a Vikenről és Oletól se érkezik levél, visszatérek Christianiába és a tengerészeti hivatalhoz fordulok, mely aztán alaposan utána nézet a dolognak és olyan eredményt ér el, amely mindnyájunkat megnyugtat.

Bármilyen biztonságot mutatott s a tanár, Joél és Hulda mégis kiérezték ebből, hogy már nem beszél ugy, mint a Bergenből vett levél érkezése előtt; mert hisz ez tényleg olyan levél, mely vajmi kevés reményt hagy fönn. Hog Sylvius e pillanatban nem mert több célzást csinálni Hulda esküvőjét illetőleg, habár nyomatékos hangon ismételgette is, hogy:

– Nem, ez teljesen ki van zárva! Ole ne kerülne többé vissza Hansen asszony házába! Ole ne venné el az ő Huldáját! Nem, ilyen szerencsétlenséget soha se lennék képes elhinni.

Ez persze az ő személyes meggyőződése volt, amelyet jelleméből kifolyó energiából, veleszületett természetéből meritett, amely semmi által se hagyta magát teljesen elnyomni. De hát hogy származtathatta volna ezt át másokra is, kiváltképen azokra, akiknek leginkább a szivükön feküdt a Viken sorsa.

Ezalatt még pár nap telt el. A teljesen meggyógyult Sylvius hosszu sétákat próbált tenni, amelyeknél Hulda és Joél szives kiséretére szorult, de csak azért, hogy ne hagyja magára a testvérpárt.

Egy napon mind a hárman a nyugati fjord mentén fölmentek a Rjukan vizesésekig; a következő napon lefelé tették az utat Moel irányába a Tinn-tóhoz. Egy alkalommal huszonnégy óráig maradtak távol, mert kirándulásukat egész Bambleig terjesztették ki, ahol a tanár megismerkedett Helmboe bérlővel és leányával, Sigriddel. Milyen szivélyesen fogadta ez utóbbi Huldát és mily őszintén igyekezett barátnőjét vigasztalni.

Hog Sylvius itt szintén több reményt öntött a nyugtalankodókba. Irt Christianiába, a tengerészeti hivatalba. A kormányzóság a kezébe vette a Viken fölkeresését, amelyet biztosan föl fognak találni és Ole is visszatér, egy napról a másikra itt lehet. Nem, nem, az esküvőt hat héttel se kell elhalasztani. A kitünő férfiu oly megingathatlan meggyőződés hangján beszélt, hogy már maga ez is, minden kézzel fogható bizonyiték nélkül, megnyugtatta a kedélyeket.

A Helmboe-családnál tett látogatás igen jótékonynak bizonyult Hansen asszony gyermekeire nézve, mert mikor visszaérkeztek otthonukba, sokkal elszántabbak voltak, mint mikor utra keltek.

Elérkezett junius 15-ike. Most már egy teljes hónapot késett a Viken. Miután Ujhollandból a norvég partig csak rövid utról lehet szó, ez a késés tullépett minden eddig tapasztalt késedelmet.

Hulda már jóformán nem is élt és fivére nem talált szavakat, amelyekkel vigasztalhatta, bátorithatta volna.

A sajnálatraméltó fiatalokkal szemben már a tanárnak se sikerült, hogy ébren tartsa bennük a reményt. Hulda és Joél már csak azért lépték át a ház küszöbét, hogy Moel felé pillantsanak vagy egy darabon Rjukanfos felé lépdeltek. Kamp Olenak voltaképen Bergenből kellett volna jönnie, de az sem volt kizárva, hogy esetleg Christianiából jön, ha a Viken tán irányt változtatott.

A legkisebb szekérzörej, amely a fák közül hallszott, egy kiáltás, mely átrezgett a levegőn, egy emberi alak árnyéka, mely az ut kanyarulójánál mutatkozott, elégséges volt, hogy - sajna hasztalan - megdobogtassa sziveiket. A daliak szintén résen voltak és eléje siettek a postásnak, amely a Maon érkezett. Valamennyien meleg részvétet tanusitottak az általánosan szeretett családdal szemben, valamint a szegény Ole iránt is, akit jóformán Telemark gyermekének tekintettek. De sem Bergenből, sem Christianiából nem érkezett levél, amely hirt hozott volna a nyomaveszettről.

16-án sem adta elő magát semmi ujdonság. A tanár már kezdte belátni, hogy személyes beavatkozásra van szükség, ha végét akarja vetni a mind kinosabbá váló állapotnak. Kijelentette tehát, hogy ha másnap se érkezik semmi hir, maga megy Christianiába, hogy meggyőződést szerezzen, ha vajjon kellő buzgalommal folyik-e a kutatás.

Ezalatt természetesen el kellett hagynia Huldát és Joélt; de ezen nem lehetett változtatni és mihelyst a szükséges lépéseket megtette, vissza szándékozott térni.

Már 17-ike is vége felé járt; ez volt talán a legszomorubb nap valamennyi közt. Hajnal óta zuhogott az eső és erős szél rázta a vén fák koronáját s a Maon felőli oldalon megreszkettek az ablaküvegek.

Hét óra volt; végére értek az ebédnek, amelyet oly némán fogyasztottak, mint valami halottasháznál. Még Hog Sylviusnak sem sikerült a társalgást meginditani; ép ugy hijján volt a szavaknak, mint a gondolatoknak. Mit is mondhatott volna, amit már százszor el nem mondott.

– Holnap reggel Christianiába utazom; - szólt a tanár. - Joél, lenne szives gondoskodni róla, hogy valami jármüvet kapjak? Maga csak Moelig kisérjen el és onnan rögtön visszatér.

– Minden bizonynyal, Sylvius úr; - felelt Joél. - Nem akarja tehát, hogy tovább kisérjem?

A tanár Hulda felé intve, elutasitó mozdulatot tett. Semmi szin alatt sem akarván tőle ok nélkül elrabolni a bátyját.

E pillanatban Moel felől vezető utról előbb halk, de mindig tisztábban kivehető zaj hallatszott. Valamennyien odafigyeltek. Már semmi kétség sem volt benne, hogy ez kocsi robogása, amely Dal felé közeledik. Alig feltételezhető, hogy utas legyen, aki tán a fogadóban akarja tölteni az éjt, mert kéjutazók ilyen órában soha se érkeznek.

Hulda reszketve emelkedett fel, Joél az ajtóhoz lépett, kinyitotta és kinézett.

A zaj mind hallhatóbb lett. Lódobogás és szekérkerekek nyikorgása volt.

A vihar azonban ugy dühöngött, hogy Joélnek ismét be kellett tennie az ajtót.

Hog Sylvius alá s föl járt a szobában. Joél és nővére szorosan egymás mellett álltak.

A kocsi már csak harminc lépésnyire lehetett a háztól. Vajjon megáll-e itt?

Valamennyinek szétpattanásig dobogott a szive.

A jármü tényleg megállapodott; egy hivó hang hallatszott. De ez a hang nem volt Kamp Oleé. Közvetlenül erre, kopogtak az ajtón.

Joél kinyitotta.

Egy idegen férfi állt a küszöbön.

– Hog Sylvius tanár ur? - kérdezte.

– Én vagyok - felelt a tanár előrelépve. - Kicsoda ön, barátom?

– Expresseposta, amelyet a christianiai tengerészeti hivatal igazgatója küld önhöz.

– Az én számomra?

– Igen; tessék.

A küldönc ezzel egy nagyalaku iratot adott át, melyen hivatalos pecsét volt.

Hulda már nem birt a lábán állni; a fivére támogatta, hogy egy lócára üljön. A testvérpár nem merte sürgetni a pecsét feltörését.

Végre a következőket olvasta Hog Sylvius:

«Mélyen tisztelt Tanár ur!

Utóbbi levelére válaszolva, mellékelem az idezárt irást, melyet egy dán hajó halászott ki a tengerből junius 5-én. Sajnos, ez a dokumentum semmi kétséget se hagy fönn a Viken sorsát illetőleg...»

Időt se adva magának, hogy a levelet végigolvassa, Hog Sylvius kihuzta a boritékból a kérdéses irást, melyet figyelmesen nézegetett és aztán megforditotta.

Egy sorsjegy volt. 9672. szám.

A sorsjegy hátlapján e pár sor volt:

«Május 3. Drága Hulda! A Viken sülyed! Egész vagyonom e sorsjegy. Csak Istenre bizhatom, hogy hozzád juttathassa és mivel én már nem lehetek jelen, kérlek, légy ott a huzásnál. Vedd magadhoz utolsó bucsuszavammal... Gondolj rám imádban, Hulda!... Ég veled, szeretett arám, Isten vezéreljen!

Kamp Ole.»