Amédée Florence úr harmadik beszámolója

Az Expansion Française a Barsac-expedíció mellé kiküldött különtudósítójának tollából február 5-én közölte az alábbi beszámolót. Bizonyos okoknál fogva, amelyekkel nemsokára megismerkedünk, ez a helyszíni jelentés volt az utolsó, amelyet szemfüles riporterétől a lap kézhez kapott. Következésképpen az Expansion Française olvasóinak hónapokat kellett várniuk, amíg számukra is megoldódott az a rejtély, amelyet Amédée Florence úr alábbi cikkének a végén jelez, s amelynek teljes megoldását ebben az elbeszélésben közöljük.

A BARSAC-EXPEDÍCIÓ

(Lapunk különtudósítójától)

Miért félt Malik? - Dung-kono - Legyünk barátok, Cinna - Guele-tapée -
Őszamárságaik keresztelője - Türelem! - Kankan - Egy varázsló -
Mérlegeljünk csak! - Berregés az éjszakában.

KANKAN, december 24. Tegnap reggel érkeztünk ide, és holnap, karácsony reggelén megyünk tovább.

Karácsony!... Haza szállnak a gondolataim, hazánkba, amelytől oly távol kerültünk. (Még Conakrytól is hatszázötven kilométerre vagyunk, legalábbis a csalhatatlan Tassin úr szerint.) Elképzelhetetlen sóvárgással gondolok a hóval borított mezőkre, és annyi esztendő után először fogott el valami nagy-nagy vágyakozás, hogy a cipőimet a kandalló sarkára felrakjam, s íme: ezzel elárultam, hogy odahaza kandallóm is van.

De ne lágyuljunk el, inkább folytassuk, ahol abbahagytuk a Barsac-expedíció krónikáját.

Előző tudósításomban elmondtam, hogy miközben a dauherikói főnök és az ottani bennszülöttek oly barátságosan invitálgattak, Malik, a maga sajátos módján, így szólt Mornas kisasszonyhoz:

– Ne menjenek! Halálos veszedelem!

Ezt meghallván, a kapitány úgy döntött, hogy a falun kívül éjszakázunk, éppen ott, ahol megálltunk. Miután pár szót váltott Malikkal, Marcenay kapitány megtette a szükséges intézkedéseket, és felszólította a bennszülötteket, hogy távozzanak. Holott azok biztosítottak, hogy a legjobb szándékkal viseltetnek irányunkban, de a kapitány nem tágított, ismét felszólította a falubelieket, hogy térjenek haza, és a tábort ötszáz méter körzeten belül meg ne közelítsék. Nemsokára kitűnt, hogy ezek az óvintézkedések nem bizonyultak feleslegesnek.

Baudrières úr, a bizalmatlanság bajnoka, lelkesen helyeselt minden intézkedést, bár azok okát nem is ismerte. Barsac úr viszont - aki már látta magát a diadalmenetben a nemzetiszínű szalagocskákkal ékesített, kizöldágazott diadalkapu alatt - sehogy sem tudta leplezni a haragját.

Amint a bennszülöttek visszavonultak, Marcenay kapitány elé állt, aki tőlem alig két lépésre intézkedett, s ez lehetővé tette, hogy semmit se veszítsek el a kettőjük közötti jelenetből; Barsac úr hangjában fojtott düh remegett, amikor kurtán-furcsán megkérdezte:

– Ki parancsol itt, kapitány?

– Ön, képviselő úr - válaszolta a tiszt fagyos udvariassággal.

– Akkor miért rendelte el megkérdezésem nélkül a letáborozást, ahelyett hogy a helybeliekkel tartottunk volna, és miért kergette el ezeket a derék négereket, akik irányunkban a legbarátságosabb indulattal viseltettek?

A kapitány rövid, mondhatnánk hatásszünet után nyugodtan válaszolt:

– Képviselő úr, ön mint az expedíció vezetője olyan útvonalat választhat, amilyet akar, úgy szabályozhatja a menetütemet, ahogyan akarja; viszont nekem is megvan a magam kötelessége, aminek eleget kell tennem: vigyáznom kell az ön biztonságára. Igaz, hogy figyelmeztetnem kellett volna önt, és tájékoztatnom kellett volna viselkedésem okáról, de előbb megtettem a leghalaszthatatlanabb intézkedéseket. Kérem tehát, bocsássa meg a mulasztásomat...

Eddig rendben is volna. Marcenay kapitány bocsánatot kért a mulasztásért, és Barsac úr úgy tekinthette, hogy megkapta az elégtételt. De mintha valami különös vetélkedő folyna e két ember között, mert a kapitány dühös, bár türtőzteti magát, s ezért aztán nem éppen helytállóan folytatja, ami aztán tüzet fog:

– ...hogy bizonyos formaságokat nem tartottam be.

– Bizonyos formaságokat! - csattant fel Barsac úr dühtől vörösen. Barsac úr délfrancia, és Franciaország déli részének lakóiról azt beszélik, hogy tűz folyik az ereikben. Elég az hozzá: érződött, hogy robbanásig feszült a helyzet.

Barsac úr hangja remegett a visszafojtott indulattól:

– Legalább most lenne szíves tudomásomra hozni az okokat, amelyek eléggé nyomósak lehetnek, ha ennyire megzavarták önt.

Na, mit mondtam? Az ügy egyre inkább bonyolódik. Most már a kapitányon a sor, hogy sértve érezze magát. És íme, mily szárazon válaszolt:

– Értesüléseim szerint valami összeesküvést szőttek ellenünk.

– Igazán? Összeesküvést!... - kiáltott fel gúnyosan Barsac úr. - Ezek a jámbor négerek!... Timbótól harmincöt kilométerre!... Nahát!... És ki leplezte le azt az összeesküvést?

Látni kellett volna, amikor Barsac úr azt mondja: „összeesküvés”. Felfújta az arcát, és vészesen forgatta a szemét. Te úristen! Milyen igazi marseilles-i ilyenkor!

– Malik - válaszolta röviden a kapitány.

Barsac nevetni kezdett, de még hogy!

– Malik!... Az a kicsi rabszolgalány, akiért én fizettem ki azt a huszonöt pénzecskét...

Barsac úr túlzott. Elsősorban Malik nem rabszolga, mivel francia területen nem lehetnek rabszolgák. Egy képviselőnek ezt illene tudni. Azonfelül Malik egy drága kis nő. Elvégre huszonöt vertarany frankba, ráadásul egy puskába és egy vég vászonba került.

Ennek ellenére Barsac úr csak úgy folytatta:

– ...huszonöt pénzecskét!... Van is kire hallgatni, és volt akitől megijedni...

A kapitányt mellbe vágta ez a sértés. A „megijedni” szóra elsötétült az arca. Most már ő is remegett a dühtől, de azért uralkodott magán:

– Engedje meg, hogy ne osszam az aggodalmát - folytatta Barsac úr, s közben egyre inkább beletüzelte magát. - Én ragaszkodom ahhoz, hogy hős legyek. Ezért bemegyek a faluba, és ott alszom, és egy szál egyedül beveszem azt a sárkányfészket...

Nos, eljutottunk az ostobaságok ostobaságáig. Előre láttam, hogy így lesz.

– Nem tanácsolom önnek - válaszolta a kapitány, és ő sem hagyta alább. - Nem tudom, hogy Malik tévedett-e vagy sem, de mivel megvan a valószínűsége annak is, hogy nem tévedett, meg kellett tennem a szükséges óvintézkedéseket. Amint megmondtam, az ön biztonságáért én felelek. Ebből a szempontból az utasítások egyértelműek, én pedig szigorúan azokhoz tartom magam, szükség esetén még az ön akarata ellenére is.

– Akaratom ellenére!...

– Ha a katonai parancsnok rendelkezéseit megszegi, és kimegy a táborból, sajnálom, de visszavezettetem, és a sátrában őrizet alá helyezem. Most pedig ellenőriznem kell a táborverést, és nincs időm tovább vitatkozni. Mély tiszteletem!

E szavakkal a kapitány a csákójához emelte a kezét, egy lehető legelőírásosabb jobbra át-ot csinált, és eltávozott, dél képviselőjét otthagyván a gutaütés határán.

Az igazat megvallva, nekem sem tetszett ez az ügy...

Barsac úr annál inkább nekidühödött, mert mindez a Mornas kisasszony szeme láttára és füle hallatára zajlott le. És már éppen a kapitány után vetette volna magát azzal a látható szándékkal, hogy a vitát egy talán tragikus kimenetelű összetűzésig vigye, amikor szeretetre méltó útitársnőnk közbelépett:

– Álljon csak meg, Barsac úr - mondta. - Igaz, hogy a kapitány úr hibázott, mivel önt előzetesen nem tájékoztatta, de ezért elnézést is kért; mire ön megsértette őt. Máskülönben, amikor akarata ellenére is védelmezi önt, csak a kötelességét teljesíti, mégpedig azzal a kockázattal, hogy ön megneheztelhet rá, és emiatt esetleg hátrányt szenvedhet az előléptetések alkalmával. Ha csak egy kicsit is nagylelkű volna, meg kellene köszönnie, amit a kapitány tett.

– Hát azért ez túlzás!...

– Kérem, nyerje vissza a nyugalmát és hallgasson rám. Én beszéltem Malikkal. Valóban ő keltette a riadalmat, mert ő szólt Marcenay kapitány úrnak, hogy összeesküvés készül ellenünk. Hallott ön valamit a dung-konóról?

Barsac úr megrázta a fejét. A haragja már elmúlt, de még duzzogott.

– Én tudom, mi az a dong-kono - keveredett a beszélgetésbe Châtonnay doktor, aki ott sétálgatott a közelünkben. - Az bizony gyilkos méreg, amelynek az a sajátossága, hogy csak körülbelül nyolc nap múlva öli meg az áldozatát. Tudják, hogyan készítik? Bizonyos szempontból elég érdekesen.

Barsac úr úgy tett, mint aki oda sem figyel. A kialudt vulkán még füstölgött.

Mornas kisasszony azonban helyette is válaszolt:

– Nem tudjuk, doktor.

– Megpróbálom elmagyarázni - mondotta elgondolkozva Châtonnay doktor -, ámbár nem valami... De hát elvégre is! Elmondom, na. Tudják meg, hogy a dung-kono készítéséhez gyökerestől kitépnek egy fiatal kásafűtövet, ezt a növényt a feketék nyelvén sarriónak hívják, s ezt belehelyezik egy hulla hasüregébe. Húsz nap után a kásafűtövet kiveszik, s száradni teszik, aztán finom porrá törik. Ez a por tejbe, levesbe, borba vagy bármilyen italba keverhető, mert nem lévén íze, aki lenyeli, nem veszi észre. Nyolc nap múlva a megmérgezett felpuffad. A hasa hihetetlenül megnő, s huszonnégy órán belül meghal. Semmiféle ellenméreg, semmi gyógyszer nem ragadhatja ki - hogy Racine *Iphigéniá*jának szavaival éljek - „egy gyászos sors karmaiból, amely nem méltó Atreuszhoz, mert Thüesztészt illetné inkább...”

– Látja, ez az a cselszövés, amelyet a falubeliek kifundáltak - mondta Mornas kisasszony. - Amikor ide érkeztünk, Malik meghallotta, hogy a helybeli főnök néhány szomszédos főnökkel mit tárgyal. Dolo Sarron, így hívják a helyi kiskirályt, azért fogadott olyan barátságosan, azért jött elénk hajbókolva, azért hívott meg a kunyhójába meg a cinkosai hajlékába, hogy ott megkínálhasson itteni ételkülönlegességekkel és itallal, amelyeket mi nem utasíthatunk vissza. Közben a katonáknak is adtak volna némi innivalót. Másnap pedig gyanútlanul tovább megyünk, és néhány nap múlva már észleltük volna az első jeleket. Természetesen a környékbeli négerek ott leskelődtek volna a közelben, s amint észreveszik, hogy a karaván kezd megbomlani, nekünk esnek, kirabolnak, a hajcsárainkat elhurcolják rabszolgának, a lovakat, szamarakat pedig elrabolják. Malik leleplezte az aljas tervet, figyelmeztette Marcenay kapitányt, s a többit már ön is tudja.

Elképzelhetik, hogy engem is mennyire felkavart ez a történet. Barsac úr pedig mélységesen felháborodott.

– Na! Mióta fúvom önnek - diadalmaskodott Baudrières úr -, tessék, az ön civilizált törzsei.

– Nem tudok magamhoz térni - sóhajtozott Barsac úr. - Le vagyok sújtva; szó szerint: lesújtva! És ez a Dolo Sarron, hogy ennek milyen becsületes a képe!... Na de megállj! Holnap felgyújtatom az egész falut, ami pedig ezt a gazember Dolo Sarront illeti...

– Ne is gondoljon ilyesmire, Barsac úr! - kiáltott fel Mornas kisasszony. - Ne feledje, hogy még sok száz kilométer áll előttünk. Csak óvatosan...

Baudrières úr közbeszólt. Megkérdezte:

– De vajon kell-e még makacskodni, s meg kell-e még tennünk azt a töméntelen utat? Az volt a kérdés: „A Niger-kanyar törzsei eléggé civilizáltak-e ahhoz, hogy meg lehessen nekik adni a szavazati jogot?” A választ, azt hiszem, megkaptuk. Az elmúlt napok tapasztalatai, s különösen az, ami ma este történt, mindnyájunknak éppen elégséges lehetne.

E támadásra Barsac úr menten magához tért. Kihúzta magát. Beszélni készült... Beszélni! Csakhogy Mornas kisasszony hirtelen eléje vágott:

– Baudrières úr, elégedjen meg kevesebbel is - mondotta -, és ne tegyen úgy, mint az az angol, aki azt tartotta, hogy minden francia nő vörös hajú, mert amikor Calais-ban kiszállt a hajóból, egy vörös hajú lányt pillantott meg; Baudrières úr is néhány rabló után ítél meg egy egész népet. Mintha Európában nem történne elég gyilkosság!...

Barsac úr ezzel mélységesen egyetértett. De azért harapdálta az ajkait, és szót kért:

– Tökéletesen igaz! - kiáltott fel -, de uraim, a kérdésnek van egy más vonatkozása is. Vajon megengedhető-e, hogy a köztársaság képviselői, egy nagy vállalkozás küszöbére érve, hagyják magukat...

– Jól beszél, Barsac úr.

– ...hagyják magukat megfélemlíteni, mint valami beijedt gyerkőcök? Nem, uraim! Akiknek az a tisztség jutott osztályrészül, hogy Franciaország zászlaját hordozzák, azokban legyen határozott szándék és rettenthetetlen bátorság. Csak így mérlegelhetik kellőképpen a rájuk leselkedő veszélyek nagyságát, és, a ténykörülmények alapos felderítése után így nézhetnek farkasszemet azzal, mégpedig anélkül, hogy elsápadnának. De a civilizáció valódi úttörői...

Jó ég! Ez egy valódi szónoklat!... S nem is lesz valami rövid!

– ...a civilizáció valódi úttörői elsősorban is mindent számba vesznek, semmiképpen sem mondanak elhamarkodott, általánosságokban mozgó véleményt egy egész tartományról egyetlenegy olyan tény alapján, amelynek a valódisága egyszerűen kétséges. Amint az előttem álló és felszólaló nagyon helyesen kifejtette...

A szónok előtt Mornas kisasszony állt személyesen. Elmosolyodott, és hogy véget vessen a szóáradatnak, lelkesen tapsolni kezdett. Példáját követve mindnyájan tapsba törtünk ki, természetesen Baudrières úr kivételével.

– Az ügy tisztázódott, és folytatjuk az utat - jelentette ki Mornas kisasszony a nagy zajban -, de ismétlem, az óvatosság azt parancsolja, hogy kerüljünk minden vérontást, amely a bennszülöttek bosszújára vezethet. Ha bölcsen gondolkodunk, nem feledjük, hogy fő célunk a békés behatolás. Legalábbis ez a Marcenay kapitány úr véleménye.

– Ah, ha Marcenay úrnak is ez a véleménye...! - kiáltott fel Barsac úr gúnyosan.

– Ne gúnyolódjék, Barsac úr, inkább menjen a kapitány úrhoz, akit az előbb jól lecirmolt, s fogjon vele kezet. Utóvégre még az is megeshet, hogy neki köszönhetjük az életünket.

Barsac úr könnyen felfortyanó, de alapjában véve rendes ember volt, sőt kifejezetten jó ember. Ezért aztán csak annyit tétovázott, amennyit elégségesnek tartott, hogy az általa hozott áldozatot mindenki észrevegye és kellően értékelje: s azzal már meg is indult egyenesen Marcenay kapitány felé, aki éppen befejezte táborszervezői teendőit.

– Kapitány úr, mondani szeretnék valamit - kezdte.

– Parancsára, képviselő úr - válaszolta a tiszt, és vigyázzba vágta magát.

– Kapitány úr - folytatta Barsac úr -, az előbb hibáztunk, ön is, én is, de én nagyobbat, mint ön. Kérem tehát, bocsásson meg. És megtisztelne azzal, hogy kezet ad.

Biztosíthatom önöket, hogy Barsac úr mindezt kellő méltósággal mondta, és egy cseppet sem alázkodott meg. Marcenay urat azonban mélyen megindította.

– Ó, képviselő úr, ez túlzás! - kiáltott fel. - Én már el is felejtettem...!

Miután a Barsac-Marcenay nézeteltérés közmegelégedésre lezárult, ki-ki visszavonult az éjjeli szállására. Már én is éppen lefekvéshez készülődtem, mikor észrevettem, hogy Saint-Bérain úr, mint rendesen, ismét hiányzik. Vajon a figyelmeztetés ellenére elhagyta a tábort?

Anélkül hogy útitársaimnak szóltam volna, a keresésére indultam. Szerencsém volt, mert a szolgájába, Tonganéba botlottam, aki így szólt hozzám:

– Te akarsz látni moszju Agenor? Te jöjjön lassan... mi meglátjunk suttyomban. Nagyon kacagni fogsz!

Tongané az őrláncon túl, a folyó partjára vezetett, ahol egy baobab-fa mögé bújva megpillantottam Saint-Bérain-t. Igen elmerülten foglalatoskodott: az ujjai között valami élőlényt tartott, de hogy mit, nem láthattam világosan.

– Az egy ntori - mondta Tongané.

Ntori, vagyis béka.

Saint-Bérain kifeszítette a béka száját, és azon át a béka testébe nyomott egy mindkét végén kihegyezett fémpecket. A pecek derekán vékony, de nagyon erős zsinór volt áthurkolva, amelynek a végét a markában szorongatta.

Csak az volt feltűnő, hogy az egész művelet alatt Saint-Bérain szakadatlanul és szívrepesztően sóhajtozott. Úgy tűnt, hogy szörnyen szenved, de nem tudtam, miért. Holott Saint-Bérain valóban szenvedett, mégpedig a barbár eljárás miatt, amelynek a szegény ntorit alá kellett vetnie. Egyrészt a horgászszenvedélye nem hagyta nyugodni, másrészt az érzékeny szíve lázadozott az ellen, amit tennie kellett.

Miután a békát a parti gyepre tette, Saint-Bérain fütykössel a kezében egy fa mögé lapult, és lesben állt. Mi is hasonlóan cselekedtünk.

De nem kellett sokat várakoznunk. Néhány pillanat múlva egy igen különös állat tűnt fel, valami óriásgyíkféle.

– Te meglátja - suttogta Tongané -, az egy szép gueule-tapée.

Gueule-tapée? Ez franciául azt jelenti, hogy „szájon vágott”.

...Másnap a doktor megmagyarázta, hogy ez egy bizonyos iguán fajta neve.

A mi „szájonvágottunk” tehát lenyelte a békát, s azzal vissza akart ballagni a vízbe. Mikor érezte, hogy a spárga nem engedi, hánykolódni kezdett, s a kéthegyű pecek behatolt a húsába. Meg volt fogva. Saint-Bérain mellette termett, és felemelte a botját.

De mi történt? A bot erőtlenül lehanyatlott, miközben Saint-Bérain keservesen felnyögött... Egyszer, kétszer, háromszor a bot fenyegetően a magasba lendült, és egyszer, kétszer, háromszor láttuk egy-egy bánatos sóhajtás kíséretében lehanyatlani.

Tongané végül is elvesztette a türelmét. Kiugrott a rejtekéből, és egy határozott csapással véget vetett gazdája tétovázásának, valamint az állat életének, amely ily módon kiérdemelte „a fejbe vágott” nevet is.

Saint-Bérain még egyszer felsóhajtott, de ez alkalommal elégedetten. Tongané pedig felszedte a zsákmányt.

– Holnap - mondta - mi evett gueule-tapée. Én tüzet teszem. Erőst jó!

És valóban „erőst jó” volt.

December 26-án már hajnalban továbbmentünk. Meg kellett kerülnünk a falut, ahol a hajnali órában csak kevés embert láttunk. A gazember Dolo Sarron hosszan utánunk nézett, s nekem úgy tűnt, hogy meg is fenyegetett bennünket.

Kilométernyi menetelés után egy erdőn hatoltunk keresztül, amely Châtonnay doktor szerint karité-, ntaba- és bana-fákból állt.

– A ntaba-fa - magyarázta - tulajdonképpen egy nagyra növő fikuszféle. A levelei huszonöt-harminc centiméter szélesek, és tetőfedésre is használhatók. A gyümölcse júniusban érik, és három vagy négy, édes lébe burkolt babszem nagyságú magot tartalmaz. A bennszülöttek kitűnő csemegének tartják. Mi, európaiak inkább a ntaba gyümölcsét kedveljük, amely a cseresznyére emlékeztet. Ami pedig a banát illeti, az egy pálmaféle, s a gyümölcse, amint látják, a fenyőtobozhoz hasonlít. Gallyait, ágait a kunyhók fedelének készítésekor használják vagy utazókosarakat fonnak belőlük; néhány ilyen kosárral a mi karavánunk is fel van szerelve. A rostjából kalapot, szőnyeget és zsákot fonnak-szőnek. Végül a megszáradt ágai és szárai kitűnő fáklyát szolgáltatnak. Egyébként mi is ilyen fáklyákkal világítunk.

Nem sokkal kilenc óra előtt utunkat egy folyó állta el, amelyben, mint rendesen, vízilovak és kajmánok is lubickoltak. Nekünk viszont át kellett kelnünk a gázlón. Arra gondoltam, hogy most kerültünk először ilyen helyzetbe. Idáig mindig találtunk hidat, vagy a víz olyan sekély volt, hogy alig nedvesítette meg a lovak patáját. Ez alkalommal másképpen adódott: egy igazi folyó partján álltunk.

Szerencsére a víz sekélyebb volt, mint amilyennek látszott. A lovaknak alig ért a szügyéig, és minden nehézség nélkül átkeltünk rajta.

A szamarak azonban megkutyálták magukat. Amikor ezek az alaposan megterhelt állatok a folyó közepére értek, mintha csak összebeszéltek volna, valamennyi megállt. A hajcsárok hiába igyekeztek jobb belátásra bírni őket. A szamarak a biztató kiáltozásokra éppen olyan érzéketlenek maradtak, mint a botütésekre.

– Tudom, mi a bajuk! - ötlött az egyik hajcsár eszébe. - Keresztelőt akarnak.

– Az, az! - kiáltozták a többiek. - Őszamárságaik várják, hogy megkereszteljük őket.

S akkor mindenik hajcsár lehajolt, a két tenyerébe vizet merített, és a gondozására bízott szamár fejére csorgatta. Közben mormogtak is valamit a szamarak fülébe.

– Amit most látnak - magyarázta Tassin úr -, e vidéken ősrégi szokás. Az első gázlónál, amelyen a szamaraknak át kell kelniük, okvetlenül „megkeresztelik” őket. Meglátják, amint a rítus lezajlott, a fülesek minden további nélkül megindulnak.

És valóban: azután már cseppet sem tétováztak.

A hőség harmincfokos volt árnyékban. A szamaraknak jólesett a hűvös vízben álldogálni, de később arra gondoltak, hogy egy kis lubickolás még jobban esne. Három-négy vidám iázás után jókedvűen a folyóba merítkeztek, nagy élvezettel meg is hengergőztek, úgy hogy a gondatlanul felkötözött málhák leoldódtak, s a víz hátára kapta azokat.

Persze ki kellett halásznunk valamennyit. A szamárhajcsárok azonban ezt a munkát szokatlan lassúsággal végezték, s ha nem lettek volna ott Marcenay kapitány katonái, a készleteknek, az ajándékoknak és a cserére szánt áruknak felét bizony elveszítjük, ami komoly baleset lett volna.

Miközben Barsac úr türelmetlenkedett, és mérgét kemény szavakba öntötte, a közönyös hajcsárokat pedig jó provanszál jelzőkkel tisztelgette, odalépett hozzá Moriliré.

– Mani tigui (parancsnok) - mondta halkan -, te ne kiabáljon.

– Már hogyne kiabálnék! Ezek a marhák százezer frank értékű árut úsztatnak el...!

– Nem jó - folytatta a vezető. - Te legyen sok türelem. Ha málha elvész, emberek veszekedje. Ők beszélje sokat, de nem rosszak. Azután nagyon jó.

Talán mert nagyon is ragaszkodtam az igazsághoz, az eddigi elbeszélésem lehet, hogy nemigen szórakoztatta önöket. De ha így volna, akkor sincs mit tennem. Amikor a hajóról leléptem, hogy a Barsac-expedícióhoz csatlakozzam, azt reméltem, hogy izgalmas beszámolókat írhatok, és hallatlan kalandokról szóló riportokat küldhetek: szűz erdőkben titokzatos árnyak, harc a természet mostohaságai ellen, harc a vadállatokkal és az özönlő néger seregekkel - ilyesmikről álmodoztam.

De térjünk vissza a valósághoz! Az ősrengetegek itt csak szavannák, és semmiféle természeti akadályba sem ütköztünk. Ami pedig a vadállatokat illeti, csak vízilovakat és kajmánokat láttunk, azokból viszont sokat, és meg kell említenem az antilopcsordákat is, és imitt-amott elefántok is előfordultak. Ami pedig a vérszomjas négereket illeti, ha eltekintünk a gazember Dolo Sarrontól, eddig csak barátságos feketékkel találkoztunk. Utazásunk bizony elég egyhangú.

A szomorú emlékű Dauherikót elhagyva, előbb egy dombon kapaszkodtunk fel, aztán a Tinkisso völgyébe, Bagareyába ereszkedtünk le. Itt érdekesebb látnivaló híján megfigyeltem, hogy Tchumuki elhagyta az utóvédet, és elöl, Moriliré mellett baktatott. Vajon összevesztek Tonganéval? Tchumuki és Moriliré kedélyesen beszélgetnek; úgy látszik, igen jó barátságba keveredtek. Annál jobb!

De Tongané cseppet sem búsul a barátja után. A karaván végén a kis Malikkal diskurál, és mindketten igen vidámak. Idill a láthatáron...?

Bagareyától ismét kezdődött a szavanna, amely minél inkább távolodunk az esős évszaktól, annál inkább kiszikkad; előttünk egy hatalmas, magas fűvel borított térség terült el, amelyen addig mentünk, míg csak Kankanba nem értünk, ahova egyébként tegnap, december 23-án meg is érkeztünk, és ahonnan ezt a cikkemet dátumozom.

22-én Kouroussánál átkeltünk a Djolibán, amely Tassin úr állítása szerint tulajdonképpen a Niger; de Kankannál egy másik, hasonlóan jelentős folyóhoz értünk, amely az előbbi irányába folyik, s állítólag innen nyolcvan kilométerre északra a két folyó egyesül. S végül is ez a folyó, amelyet itt Milónak neveznek, miért ne lehetne a Niger? Tassin úr egy fensőbbséges legyintéssel kijelenti, hogy nem az, de nem mondja meg, hogy miért ne lehetne. Egyébként nekem igazán mindegy...

És valami kis incidens? - kérdezhetik joggal. - Hogyan!? A kilenc nap alatt nem történt semmi?

Semmi, vagy majdnem semmi!

Hiába forgatom a jegyzetfüzetemet, s keresgélek benne akár nagyítóval is valamit, mert legfennebb ha két elmesélnivalóra akadok. Az első eset majdnem említésre sem méltó... Ami a másikat illeti... Hát arról nemigen tudom, hogy mit is gondoljak.

Íme, előbb az elsőt mondom el röviden:

Harmadik nap, hogy Dauherikót elhagytuk, szépen gondozott luganék közé értünk, ami arra utalt, hogy falu közelében vagyunk, az élénkbe jövő bennszülöttek azonban váratlanul megijedtek valamitől, és elszaladtak.

– Marfa! Marfa! - kiáltozták, és futottak, ahogy a lábuk bírta.

„Marfa” bambarául puskát jelent. Mi pedig annál kevésbé értettük meg a kiáltozások okát, mert Marcenay kapitány - hogy a négerek meg ne ijedjenek - elrendelte, hogy mindenki rejtse el a puskáját abba a vörös bőrtokba, amelyet éppen erre a célra készíttetett az emberei számára, és amelynek az alakja mindenre emlékeztetett, csak puskára nem. Tehát egyetlen puska sem volt látható. De akkor honnan származik a fogadásunkra kijövő négerek vad félelme?

Hiába kiáltoztunk utánuk, hogy ne féljenek. Egyszer csak valami csendült-pendült, és Saint-Bérain úr felháborodott szitkozódásba kezdett:

– Latrok! - ordította dühösen. - Kövekkel hajigáljátok a tokomat! Összevissza horpasztjátok az egészet. Na, megálljatok! Megálljatok csak, gazemberek, majd megmutatom én nektek!

Alig tudtuk megakadályozni, hogy a támadók után ne vesse magát, még Mornas kisasszonynak is közbe kellett lépnie. A négerek ugyanis, megpillantván a napfényben meg-megcsillanó nikkelezett tokot, valamiféle fegyvernek nézték. Emiatt ijedtek úgy meg.

Hogy hasonló félreértés, amely rosszabbul is végződhet, többé elő ne forduljon, Barsac úr megkérte Saint-Bérain urat, hogy csudafényes horgásztokját rejtse el az útipoggyászába, s tegye a szamarak hátára. A rendíthetetlen horgászt azonban nem lehetett meggyőzni, kijelentette, hogy semmiért a világon meg nem válik a felszerelésétől. Arra mégis sikerült rávennünk, hogy a villogó jószágot egy vászonzsákba csúsztassa, hogy többé ne csillogjon a napfényben.

Mégiscsak valaki az én Saint-Bérain barátom!

A másik esemény Kankanban történt, ahova 23-án reggel érkeztünk meg; tizenkét órával később, mint ahogy terveztük, mert Moriliré ismét eltűnt. 22-én, mikor már felsorakoztunk a délutáni menetre, ki az, aki sehol sincs? Moriliré! Tűvé tettük érte az egész környéket, de hiába; vesztegelnünk kellett, míg csak elő nem került.

Egyébként másnap a helyén volt őkelme, és az indulásnál olyan szorgalmasan ügyködött, mintha mi sem történt volna. Ez alkalommal azonban nem tagadhatta, hogy hiányzott. Ezért Moriliré nem vesztegette az idejét holmi mentegetőzésekkel, hanem röviden elmondta, hogy vissza kellett térnie az előző napi táborhelyre, mert ottfelejtette Marcenay kapitány térképeit. A kapitány erre alaposan lehordta, s ezzel az ügy lezárult.

Mindezt talán meg sem említettem volna, ha Saint-Bérain szokásos képzelődéseivel nem tulajdonít sokkal nagyobb jelentőséget ennek az incidensnek, és nem veri félre a harangot.

Akkor éjjel álmatlanságban szenvedett, és most úgy emlékezett, hogy észlelte, amikor a vezetőnk visszatért. Ezért nagy titokban Marcenay kapitányhoz somfordált, és megsúgta neki, hogy Moriliré nem nyugati irányból közelítette meg a tábort, ahonnan mi jöttünk, hanem keletről, vagyis Kankan felől, amerre mennünk kell; vagyis nem járt ő semmi ottfelejtett tárgy után, hanem egyszerűen hazudott.

Ha bármilyen más forrásból eredt volna ez az értesülés, minden bizonnyal figyelemre méltó lett volna, de hát Saint-Béraintől származott. Ő pedig annyira szórakozott, hogy könnyen összekeveri a dolgokat...

De térjünk csak vissza a mondanivalónkhoz! Említettem, hogy a második eset Kankanban történt, ahol Tchumuki és Moriliré vezetésével Mornas kisasszony, Barsac úr, Saint-Bérain meg jómagam csavarogtunk...

De hopp! Bizonyos felvilágosításokkal még adós maradtam, azt hiszem, helyesebb lesz, ha előbbről kezdem ezt a történetet.

Az történt ugyanis, hogy Moriliré napok óta rágta a fülünket, sorra mindenikünkét, és dicsérte nyakló nélkül az itteni varázslók jóstehetségét, de leginkább egy bizonyos kenielala képességeit magasztalta, aki Kankanban lakik. Vezetőnk szerint ez a kenielala csodálatosan belelát a jövőbe, és Moriliré állandóan arra akart rávenni, hogy minderről személyesen győződjünk meg. Felesleges mondanom, hogy javaslatát mindnyájan elutasítottuk, pedig nem beszéltünk össze. Elvégre nem azért jöttünk ide, Afrika szívébe, hogy holmi többé-kevésbé megzavarodott álomlátókkal vesztegessük az időnket.

Moriliré és Tchumuki, amint ott vezetgettek Kankan sikátoraiban, egyszer csak két lépésre egy kunyhótól, amely semmiben sem különbözött a többitől, váratlanul megálltak. A véletlen, amelynek minden bizonnyal vezetőink is a kezére játszottak, úgy hozta, hogy éppen a híres kenielala otthona előtt találtuk magunkat. Vezetőink ismét azzal álltak elő, hogy látogassuk meg a varázslót. Mi ez alkalommal is elutasítottuk a javaslatukat. Ők azonban nem hagyták magukat, hanem zavartalanul ismét magasztalni kezdték a tiszteletre méltó varázsló érdemeit.

Vajon Moriliré és a társa, Tchumuki miért ragaszkodott annyira, hogy meglátogassuk a kenielalát? Talán már a helyi erkölcsök is kicivilizálódtak annyira, hogy a két fickónak csurrant-csöppent valami a tiszteletdíjból? Lehet, hogy már itt is úgy van, mint Velencében, ahol a gondolások a kristálymetszők és a csipkeverők felhajtói? Ha így van, igazat kell adnom Barsac úrnak.

A két cimbora nem tágított. Biztattak, rábeszéltek, s végül is megadtuk magunkat, csakhogy nyugalmat nyerjünk. Megtehetjük nekik ezt a kis szívességet, s ha véletlenül keresnek is rajta valamit, hát annál jobb.

Egy szörnyen koszos kunyhóba vezettek, amelybe a napvilág alig szűrődött be. A kenielala a kunyhó közepén állott. Előbb talán öt percig csapkodta a combjait, és egyre csak irmi-tilit, vagyis „jó delet” kívánt nekünk, mivel már valóban dél volt; aztán leguggolt a gyékényre, és intett, hogy mi is úgy tegyünk.

A varázsló nagyon finom porból kis csomót kapart maga elé, aztán egy kis seprűcskével az egészet kissé szétlegyezte. Ezután egy tucat kóladiót kért tőlünk, fele pirosat, fele fehéret; a diókat serényen a porcsomóba rakta, közben érthetetlen szavakat mormogott, végül a diókból különböző alakzatokat rakott ki: köröket, négyzeteket, rombuszokat, négyszögeket, háromszögeket stb., és úgy varizsálgatott felettük a kezével, mintha meg akarná áldani őket. Végül is nagy gonddal valamennyit összeszedte, és tartotta a mocskos markát, hogy tegyük bele a munkája tiszteletdíját.

Ezután már csak kérdeznünk kellett, mert transzban volt, és tudott válaszolni.

Mikor mi a kérdéseink végére értünk, ő kezdett beszélni; élénken, sőt lendületesen szólott, mint az olyan ember, aki biztos a dolgában. Varázslónk jóslatai egyáltalán nem voltak szívderítők. Ha hinnénk neki - amiről szerencsére szó sincs -, csak a legnagyobb aggodalommal folytatnánk az utunkat.

– Nemsokára senki még a híredet sem fogja hallani - mondta nekem tört franciasággal, amit én meg sem próbálok utánozni.

Mekkora szerencsém van! Mert ugyebár a varázsló azt mondta: „nemsokára”. Tehát e tudósításom sorsát illetően megnyugodhattam.

A kenielala aztán Saint-Bérain-hez fordult.

– Egy olyan sebet kapsz, amely akadályozni fog az ülésben - mondta.

Eszembe jutnak a halászhorgok. Az öreg szélhámos elkésett. Összetévesztette a jövendőt a múlttal, amelynek „titkairól” Moriliré és Tchumuki minden bizonnyal felvilágosította.

Majd Mornas kisasszony került sorra:

– Szíven talál valami - huhogta a kenielala.

Nahát! Nem buta ember ez! Figyeljék csak meg: nem részletezte, hogy valami testi vagy esetleg érzelmi sebesülésre van-e kilátás. Ami engem illet, ez utóbbira gyanakszom, és arra, hogy a mi két derék vezetőnk nemigen fogta be a száját. És fogadni mernék, hogy Mercenay kapitánnyal kapcsolatban fecsegtek valamit.

A varázsló e jóslat után csak rövid ideig hallgatott, aztán fenyegető tekintetével végigmérte Barsac urat. Tudtuk: a legfontosabb jóslat következik. A varázsló pedig így szólt:

– Sikassón túl fehér embereket látok. Számotokra ez rabszolgaságot vagy halált jelent.

Van humora az öregnek!

– Fehéreket?... - csodálkozott Mornas kisasszony. - Nem feketéket akart mondani?

– Mondom: fehéreket - erősítette meg ünnepélyesen a kenielala, aki egyre nevetségesebbé válik a határozott jóslataival. - Ne menjetek Sikassón túl! Mert ott halál vagy rabszolgaság vár rátok!

Természetesen tréfára vettük a tanácsát. Kit győz meg egy olyan jövendőmondó, aki el akarja hitetni, hogy francia területen létrejöhet, méghozzá fehér emberekből, egy akkora csoportosulás, amely fenyegethet egy miénkhez hasonló nagy létszámú expedíciót. Este a vacsoránál ismét nagyokat nevettünk a jóslatokon, sőt még a mindig óvatos Baudrières úr is velünk mulatott; aztán elfelejtettük az egészet.

Nekem azonban lefekvés előtt ismét eszembe jutott minden. Nagyon komolyan végiggondoltam a történteket, és arra a következtetésre jutottam, hogy... illetve... végül is döntsék el önök.

Elsősorban vizsgáljuk meg tényszerűen a kérdést.

Két és fél tény áll a rendelkezésünkre.

A fél tény: Moriliré timbói, majd Kankan előtti utolsó táborhelyünkről történő eltűnése.

A két egész tényt viszont az a bizonyos dung-konós mérgezési ügy meg a néger varázsló nyomorúságos jóslatai jelentik.

Mérlegeljünk tehát ezek alapján.

Az első tény: Elképzelhető-e, hogy egy jelentéktelen falucska főnöke akkora meggondolatlanságra vetemedjék, amekkorát egy kétszáz katona őrizete alatt haladó expedíció megtámadása jelent; s mindez Szenegambia egyik tartományában, amelyet csapataink már réges-régen megszállva tartanak, és ráadásul alig harmincöt kilométerre Timbótól, ahol erős francia helyőrség állomásozik? Nem, ez elképzelhetetlen! Kizárt, teljességgel kizárt.

A második tény: Feltételezhető-e, hogy az öreg tudatlan jós, egy ilyen alak kitalálhassa a jövendőt? Nem! Abszolút bizonyos, hogy erre nem képes.

Viszont a dung-konós incidens mégiscsak komolyabb tény; bár, ami engem illet, véleményem szerint egy ilyen terv soha senkinek a fejében meg nem fordulhatott komolyan; inkább csak úgy rendezték a dolgokat, hogy mi elhiggyük a szándék fennforgását.

Az is bizonyosnak látszik, hogy a kenielala, ha nem kapott volna egy kis „segítséget”, semmit sem talált volna el a köztünk levő kapcsolatokról. Különben is csak ahhoz ragaszkodott csökönyösen, hogy Sikassón túl rabszolgaság vagy halál vár ránk.

A következtetés magától adódik: meg akarnak ijeszteni bennünket!

De ki? De miért? - kérdezhetik önök is.

Ki? - Halvány sejtelmem sincs.

Miért? - Azért, hogy meggondoljuk magunkat, és ne folytassuk az utat. Valaki számára kényelmetlenek vagyunk, s az a valaki nem óhajtja, hogy Sikassón túl menjünk.

Ami pedig azt a bizonyos fél tényt, vagyis Moriliré viselkedését illeti, az vagy nem jelent semmit, vagy ha Saint-Bérain nem volt nagyon szórakozott, mint általában, akkor Moriliré a cinkosa annak a személynek, aki vissza akar téríteni bennünket. A csökönyösség, amellyel a kenielala kunyhójába csalt, nagyon gyanússá teszi, s azt mindenesetre fel kell tételeznünk, hogy szolgálataiért megfizeti valaki. Ennek pedig feltétlenül a végére kell járnunk.

Ezekre a következtetésekre jutottam. A jövő majd elárulja, hogy megalapozottak-e vagy sem.

Majd meglátja, aki addig él.

Amédée Florence

A SZAVANNÁBAN, KANKANTÓL EGYNAPI JÁRÁSRA, december 26.

Az alábbi utóiratot csatolom tegnapi levelemhez, mivel Tchumuki biztosított afelől, hogy önök így is idejében megkapják.

Az éjszaka valami szokatlan történt. Felvázolom az eseményeket, anélkül hogy magyarázni próbálnám azokat.

Tegnap, december 25-én elhagytuk Kankant, és két kemény útszakasz után megtettünk összesen vagy harminc kilométert, amikor a nyílt mezőn éjszakára tábort vertünk. A vidék igen néptelen volt. Diangana, az utolsó falu, amelyen áthaladtunk, vagy húsz kilométerre volt mögöttünk, s a következő lakott helytől, Sikassótól vagy ötven kilométer választott el.

A megszokott időben már az egész tábor aludt.

Egyszerre azonban, az éjszaka kellős közepén valami furcsa zajra ébredtünk, amelynek okát senki sem tudta. Valami szörnyű berregés volt, olyanszerű lárma, mint amilyet a gőzgépek keltenek, vagy inkább, mint egy rovar zúgása; persze egy gigantikus, legalábbis elefánt nagyságú rovaré... Az őrszem szerint a rendkívüli zaj nyugat felől támadt. Eleinte nagyon halkan, de aztán egyre erősödött. Amikor a sátrainkból kiugráltunk, akkor érte el a tetőfokát. A legkülönösebb az volt, hogy fentről jött, az égből. Ami okozta, tehát felettünk lebegett. De mi lehet az?

Hiába meresztettük a szemünket. Nem látszott semmi. Vastag felhőtakaró fedte a holdat, és vaksötétség borult a világra.

Miközben mi hiába erőlködtünk, hogy a sötétség ellenére lássunk valamit, a berregés kelet felé távolodott, halkult, majd elveszett... De mielőtt teljesen elenyészett volna, nyugat felől ismét hasonló zaj támadt. Akárcsak az iménti, ez is növekedett, elérte a tetőpontját, csökkenni kezdett, és kelet felé lassan kihunyt.

Az egész tábor megrettenten figyelt. Valamennyi néger a földre szorította az arcát. Az európaiak pedig Marcenay kapitány köré húzódtak. Közöttük pillantottam meg Tchumukit és Tonganét is, akik sokat éltek a fehérek között, és valami ragadt rájuk azok lélekjelenlétéből. Morilirét azonban nem láttam sehol. Lehetséges, hogy ő is, arcát a földre szorítva, a hozzá hasonló színesbőrűek között lapított valahol.

A rettenetes berregés ötször egymás után újratámadt, felerősödött, majd kihunyt. Aztán az éjszaka visszanyerte szokásos nyugalmát, és békésen telt el.

Reggel az expedíció talpra állítása nagy gondot okozott. A négerek féltek, és megtagadták az út folytatását. Marcenay kapitánynak mégis sikerült meggyőzni őket, mert arra hivatkozott, hogy lám, a nap milyen ragyogóan kelt fel, és egy csepp felhő sincs az égen. Tehát odafent e pillanatban jó szemmel néznek bennünket.

Végül is elindultunk, de három óra késéssel.

Természetesen, az éjszakai jelenség képezte minden beszélgetés tárgyát, de magyarázatot senki sem tudott adni. Lassacskán azonban már másról is szó esett, de Marcenay kapitány, aki az oszlop élén lovagolt, egyszer csak észrevette, hogy a talajon valami kerékvágásféle nyom látható. A nyomok mintegy ötven méter hosszúak voltak, és nyugat-kelet irányúak. Nyugat felől mintegy tíz centiméter mélyek, kelet felé sekélyesedtek, majd teljesen eltűntek. Összesen tíz ilyen nyomot láttunk.

Vajon lehetséges valami kapcsolat az éjszakai berregések és eme nyomok között? Eleinte arra gondoltam, hogy semmi sem lehet.

Viszont minden nyom nyugat-keleti irányú, és az öt párnak éppen megfelel az öt egymást követő berregés...

Vagyis...?

Vagyis nem tudok semmit!

Amédée Florence