Egy különös tanulmányút

Conakry, Francia Guinea fővárosa és a kormányzó székhelye ma már ugyancsak tetszetős város, utcáit Ballay kormányzó terve alapján igen okosan általában egymásra merőlegesen vonták meg, és amerikai módon nem névvel, hanem számmal jelölték. Conakry Tombo szigetére épült, s a szárazföldtől egy keskeny csatorna választja el, amelyen egyetlen híd vezet át, azon közlekednek lovasok, gyalogosok, a járművek és a vonat is, amelynek végállomása a Niger-parti Kouroussa. Conakry a tengerpart legtisztább városa. A fehér lakosság száma itt a legnagyobb, legtöbbjük francia és angol; ez utóbbiak egy külön városnegyedben, a Newtonban laknak.

De elbeszélésünk idején Conakry még nem érte el a jóléte magas fokát, és alig volt jelentősebb egy nagyobbacska mezővárosnál.

Azon a bizonyos november 27-i napon az egész város ünnepi lázban égett. Henry Valdone kormányzó úr felszólítására, amelyet városszerte falragaszokon tettek közzé, a lakosság a tengerpartra özönlött, hogy a felhívásnak eleget téve tomboló lelkesedéssel fogadja a tekintélyes vendégeket, akiknek a Frayssinet Társaság Touat nevű gőzösén kellett megérkezniük.

Meg kell adni, a conakryi felbolydulást valóban fontos személyiségek okozták. Szám szerint heten voltak, és azt a különleges parlamentáris expedíciót alkották, amely a központi államigazgatás részéről feladatul kapta, hogy tanulmányutat tegyen Szudánnak azon a vidékén, amelyet Niger-kanyar néven emlegetnek. Őszintén szólva sem Grandchamp úr, a minisztertanács elnöke, sem Chaselle úr, a gyarmatügyi miniszter, nem éppen jószántából döntött e kormányküldetés mellett és bocsátotta ki azt a határozatot, amely a tanulmányút megejtését elrendeli, hanem a képviselőház nyomására, bizonyos fokig kényszerhelyzetben cselekedett így, de mellékesen mindketten felismerték azt a lehetőséget is, hogy ily módon véget vethetnek egy olyan szónoki párharcnak, amely már-már a botrányba fulladás veszélyével fenyegetett.

Ugyanis néhány hónappal előbb éppen annak az afrikai területnek a parlamenti vitája folyt, amelyet most e küldöttségnek fel kellett keresnie, s az történt, hogy a vita hevében a képviselőház két, számszerűleg egyenlő frakcióra szakadt, s mindkét frakció élén egy-egy tüzes vezérszónok állott.

Az egyik vezérszónok neve Barsac, a másiké Baudrières.

Az előbbi köpcös, egy kissé pocakos férfiú volt, arcát fekete bozontos szakáll keretezte. Igazi délfrancia, csengő hangú provence-i, megáldva, ha nem is szónoki talentumokkal, de egy bizonyos könnyed beszélőkészséggel. Egyébként is vidám, rokonszenves ember volt.

A másik egy északi kerületet képviselt, és ha szabad merészebb kifejezésre ragadtatnunk magunkat: kerületét teljes hosszával képviselte. Szikár, sovány arcú volt, vékonyka bajusszal, amely kihangsúlyozta ajka keskenységét; bizony szögletes és merev jelenség volt őkelme, olyan melankolikus fajta. Amennyire nyílt szívű a kollégája, ő éppen olyan zárkózott volt, s a lehető legkisebb mértékben sem nyilatkozott meg senkinek, hanem úgy fejébe zárta minden gondolatát, mint pénzét ládájába a fösvény.

A két képviselő már régóta a gyarmati kérdésre szakosította magát, és e téren mindkettő bizonyos tekintélynek örvendett. Azonban hosszas tanulmányaik különös módon homlokegyenest ellenkező következtetésre vezettek. Viszont az is igaz, hogy más kérdésben is csak ritkán kerültek egy véleményre. Ha Barsac bármilyen ügyben felszólalt, fogadni lehetett rá, hogy Baudrières is szót kér, csak azért, hogy az ellenkezőjét állítsa; ilyen formán a szónoklataik szépen megsemmisítették egymást, s a képviselőház arra kényszerült, hogy - a miniszter javaslatára szavazzon...

Ama bizonyos alkalommal is az történt, hogy sem Barsac, sem Baudrières nem volt hajlandó körömfeketényit sem engedni; s úgy tűnt, hogy összecsapásaiknak sohasem lesz vége. A vita azzal a törvényjavaslattal kezdődött, amelyet Barsac nyújtott be; javaslata azt célozta, hogy Szenegambia, Felső-Guinea és a francia-szudáni területek részére öt képviselői helyet biztosítsanak, és adják meg a szavazás, sőt a megválaszthatóság jogát is a színes bőrű lakosságnak, mégpedig függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél. Baudrières, szokásához híven, menten heves támadást indított Barsac érvei ellen.

A gyarmatügyi minisztert erősen zavarba hozta e vita, mert sejtelme sem volt, hogy a két szenvedélyes szónok közül tulajdonképpen melyiknek adjon igazat.

Mivel a két fent említett szónok, szigorú értelemben véve, a saját célkitűzései szempontjából jól sorakoztatta fel az érveit, egyik is, másik is ugyanolyan mértékben győzte meg a hallgatóit, s ily módon a vita addig folyt, míg csak egy türelmét vesztett honatya bele nem kiáltott a nagy zűrzavarba:

– Ha nem tudunk megegyezni, menjünk a helyszínre!

Chaselle úrnak csak annyi ellenvetése támadt, hogy azokat a tartományokat már elég jól felkutatták, és újabb felfedezésük tulajdonképpen nem szükségeltetne, mindazonáltal ő kész alávetni magát a tisztelt képviselőház nézeteinek, amennyiben az a vélemény alakulna ki, hogy egy tanulmányút hasznosnak bizonyulhat, amely esetben ő is hozzájárulna az akcióhoz, s az expedíciót annak a személynek a vezetése alá helyezné, akit erre a tisztelt képviselő urak szíveskednek majd kijelölni.

Az elhangzottaknak sikere volt. Helyben megszavazták, hogy felkérik a minisztert, szervezzen expedíciót a Niger-kanyar-környéki területekre, és készítsen olyan kimerítő jelentést, amelynek alapján a képviselőház törvényt hozhat majd.

Csakhogy amikor az expedíció vezető képviselőjének kijelölésére került a sor, nagy nehézségek támadtak. Barsac és Baudrières kétszer egymás után ugyanannyi szavazatot kapott.

Valahogy mégis csak dűlőre kell jutni!

– Mennydörgős mennykőt! Hát nevezzük ki mind a kettőt! - kiáltott fel egy tréfamester, aki semmiféle francia testületi gyűlésen nem hiányozhat.

A képviselőház azonban lelkesedéssel fogadta az ötletet, mert a honatyák arra gondoltak, hogy ily módon megszabadulnak, s nem kell napszámban végighallgatniuk különböző eszmefuttatásokat a gyarmatok helyzetéről; Barsacot és Baudrières-t tehát megválasztották azzal a feltétellel, hogy aki közülök az idősebb, az legyen a rangelső. Életkoruk igazolása után aztán kiderült, hogy Barsacé az elsőség, mert három nappal előbb született, mint ellenlábasa. Baudrières, bár halálosan elkeseredve, beletörődött a helyettes vezetői tisztségbe.

Az expedíció e két alapemberéhez a kormány még néhány más, kevésbé dekoratív, de az igazat megvallva inkább felkészült személyt is rendelt; úgyhogy amikor Conakryba érkeztek, az expedíció Barsackal és Baudrières-rel együtt hét személyből állt, s ebből öt volt kinevezett.

Valamennyiük közül kimagaslott Châtonnay doktor, egy nemcsak termetre, de emberségre is kiváló orvos, aki bátor tekintetű szemeit legalább száznyolcvan centiméteres magasságban hordozta. Fejét, jóllehet még nem volt ötvenéves, hófehér göndör haj borította, s ugyancsak hószínű, rövidre nyírt bajuszt viselt. Châtonnay doktor kiváló, melegszívű, vidám természetű ember volt; néha csodálkoztak is, hogy mi mindenen tud nevetni, s mikor kirobbant belőle a kacagás, a hangja olyan volt, mint a fojtás alól felszabaduló gőzé.

Meg kell még említenünk Isidore Tassin urat, a Földrajzi Társaság levelező tagját, egy kis termetű, sovány, élénk természetű emberkét, akit „kizárólagosan” és szenvedélyesen csak a geográfia érdekelt.

Az expedíció három másik tagja: Poncin, Quirieu és Heyrieux urak különböző minisztériumok tisztviselői, és teljesen jelentéktelen személyek. Nincs rajtuk vagy bennük semmi különös; emberek, mint a legtöbb ember.

A hivatalos csoporthoz verődött egy nyolcadik és hivatalosnak semmiképpen sem tekinthető férfiú. Szőke és az arckifejezése erélyes, határozott, a neve Amédée Florence, hivatása és mestersége pedig az, hogy a lehető legjobban tudósítsa az Expansion Française című nagy napilapot, amelynek szorgalmas és ugyancsak talpraesett riportere volt.

Íme, a társaság, amely azon a november 27-i napon a Frayssinet Company Touat nevű gőzöséről partra szállt.

Az ilyen esemény jó alkalom a szónoklatokra.

Az előírásoknak megfelelően Valdonne úr főtisztviselőitől körülvéve (nem felejtette el őket egyenként bemutatni), már a partraszállás pillanatában üdvözölte az érkezőket; akik, ha nem is az égből, de az óceán végtelenségéből ereszkedtek le a partra. De legyünk hozzá igazságosak: nem nyújtotta el a mondanivalóját, és mondjuk meg azt is, hogy rövid kis szónoklata kivívta a megérdemelt sikert.

Ezután, mint az expedíció vezetője, Barsac úr lépett elő, s a következőképpen köszönte meg a fogadtatást:

– Kormányzó úr, uraim! - az elismerés hangján szólt, jó délies kiejtéssel, s miután megköszörülte a torkát, így folytatta: - Kollégáimat és jómagamat is mélyen megindították az imént elhangzott szavak. E fogadtatás légköre számunkra jó előjel abban a pillanatban, amikor a küszöbére lépünk egy olyan akciónak, amelynek nehézségeit nem szeretném eltúlozni. Jól tudjuk, hogy e főváros nagyvonalú irányításával a környező tartományok, amelyeket annyi veszély közepette fedeztek fel hazánk előörsei, végre megismerhették a „francia béke” áldásait; kérem, kegyeskedjenek megengedni, hogy e pompásan találó kifejezést a mi római őseinktől kölcsönözzem. Íme, ez az, amiért itt, szép Conakry városának kapujában, ahol honfitársaink tömött sorai vesznek körül, az az érzésünk támad, hogy tulajdonképpen el sem hagytuk Franciaországot; és íme, ez az, amiért, ha akármilyen mélyen behatolunk majd e tartományokba, mégsem fogjuk hazánk földjét elhagyni, mert az itteni szorgalmas nép fiai ma már egy meggyarapodott és idáig növekedett Franciaország állampolgárai. E népek között a mi jelenlétünk legyen tanújele az örökké éberen gondoskodó közhatalomnak. A jövőt illetően pedig növekedjék és gyarapodjék, ha ez még egyáltalán lehetséges, a haza szeretete s a köztársaság iránti önfeláldozás.

Valdonne kormányzó, a bevett szokások szerint, jelt adott a „spontán” üdvrivalgásra, amint azonban Barsac hátralépett, Baudrières menten eléje állt.

A minisztériumban ugyanis jó néhány végeérhetetlen gyűlés után úgy döntöttek, hogy Baudrières az expedíciónak ne helyettes, hanem társvezetője legyen. Tehát - ó, a szavak misztikus hatalma! - valószínűleg ebből következett, hogy ha Barsac a hivatalos fogadtatáson beszédet mondott, Baudrières-nek is közvetlen utána el kellett mondania a magáét. Az önimádat mindenkoron fogas kérdéseket támaszt; nos, ez alkalommal a fogas kérdést ily módon sikerült megoldani.

– Kormányzó úr, uraim! - kezdte el Baudrières, és szavaival félbeszakította a tapsot, amelyet a Barsac beszéde váltott ki. - Teljes mértékben egyetértek kollégám és barátom lélekemelő szavaival. Úgy, amint nagyon jól mondta, közülünk mindenki tisztában van mindazokkal a nehézségekkel és veszélyekkel, amelyeket felfedező utunk rejteget. A nehézségeket erőnkhöz mérten legyőzzük. A veszély pedig nem zavarhatja a munkánkat, mert közte s köztünk a francia szuronyok állnak őrt. Engedtessék meg tehát, hogy mielőtt egy lépést is tennénk Afrika földjén, tisztelettel üdvözöljem a mi fegyveres kíséretünket, amely a minket talán fenyegető legkisebb veszélynek még a lehetőségét is kizárja. És ebből a szempontból biztosítom önöket, uraim, hogy amikor a mi kis fegyveres kíséretünket üdvözlöm, tulajdonképpen egész hadseregünket üdvözlöm, mert vajon a hadsereg nincs-e jelen akár az utcán sétáló legutolsó kiskatonában is? Amint mondtam tehát, a hadsereget üdvözlöm! Azt a hadsereget, amely oly kedves minden francia szívének; azt, amely a mi munkálatainkból is kiveszi a részét, és amelynek köszönhetően a mi szerény tevékenységünk nyomán is gyarapodni fog, mint ahogyan haderőnk nagyszerű haditettei nyomán is annyiszor gyarapodott hazánk tekintélye és a köztársaság dicsősége.

Ismét feldördült a taps, és ismét épp oly lelkesen és „spontánul”, mint az imént; aztán a hivatalos személyek megindultak a kormányzó székháza felé, ahol az expedíció jelentősebb résztvevői szállást kaptak arra a három napra, amíg az útitervet illetően az utolsó részleteket is eldöntik.

Jelentős távolságról volt szó. A térség, amelyre a Barsac-féle törvényjavaslat vonatkozott, meghaladta az egymillió-ötszázezer négyzetkilométert. Mintegy háromszor nagyobb volt Franciaországnál. Ennek a hatalmas térségnek lehetetlen lett volna minden pontját felkeresniük, de igyekeztek egy olyan ide-oda kanyargó útvonalat kijelölni, amelyen végighaladva többé-kevésbé valós benyomást nyerjenek az egész területről. Végül is abban állapodtak meg, hogy az expedíció egyik részének kétezer-ötszáz, a másiknak viszont háromezer-ötszáz kilométert kell majd megtennie.

Egy idő után ugyanis az expedíció két részre szakad, hogy így nagyobb területet járhasson be. Úgy döntöttek, hogy Conakryból elindulva előbb Kankanba mennek, mégpedig Uossoun, Timbón - Dél-Fouta-Djalon eme fontos központján keresztül, s közben a Niger forrásvidékétől nem messze fekvő folyóparti Kouroussát is érintik.

Kankanból Forabán, Forabakouroun, Tiola-Uasouloun és Kenedougoun át ez utóbbi tartomány székhelyére, Sikassóba kell érniük.

Sikassóban, a tengertől ezeregyszáz kilométerre, az expedíciónak kétfelé kell válnia: egyik része Baudrières vezetésével dél felé veszi útját, hogy Sitardougoun, Niambuambón és több más jelentéktelen helységen át elérje Kong tartományt és annak székhelyét. Kongból aztán Baule felé kell kerülniük, hogy útjuk végén Grand-Bassamnál az Elefántcsontpartra érjenek. A másik részleg viszont Barsackal az élen kelet felé folytatja az útját; átvág Ouagadougoun és Say-nél a Niger partjára ér, aztán a folyóval párhuzamosan haladva keresztülmegy Mossin, s végül Gourmán és Bourgoun át Cotonounál eléri a dahomeyi tengerpartot.

Miután számításba vették a kerülőket és az elkerülhetetlen vesztegléseket is, úgy találták, hogy az egész útvonal megtételére az első részlegnek legalább nyolc hónapra lesz szüksége, míg a második részlegnek tíz, esetleg tizenkét hónapra is. Ha december 1-én Conakryból együtt vágnak neki az útnak, Baudrières augusztus 1-e előtt nem érkezhet meg Grand-Bassamba, Barsac pedig október 1-e előtt Cotonouba.

Bár hosszú útra készülődtek, Isidore Tassin úr mégsem reménykedhetett, hogy valami új, eddig ismeretlen felfedezést tehet. Az igazat megvallva, a Földrajzi Társaság levelező tagjának itt nem sok keresnivalója akadhatott, mert a Niger-kanyar felfedezése már éppen olyan megvalósíthatatlan feladat, mint Amerika felfedezése. De Tassin úr nem nagyravágyó. Számításba vette, hogy a földgolyót már keresztül-kasul bejárták, tehát neki már kevéssel is meg kell elégednie.

És bölcsen gondolkozott, mikor törekvéseinek határt szabott. A Niger-kanyar immár nem az a megközelíthetetlen és titokzatos tartomány, mint amilyen sok-sok esztendeig volt. A német Barth doktor után, aki 1853-ban és 1854-ben keresztülhatolt itten, rendre-rendre egész sereg felfedező bejárta már e földeket. Így például 1887-ben Caron tengerészhadnagy, majd Binger kapitány, aki minden szempontból remek felfedezéseket tett; 1889-ben Jaime tengerészhadnagy, 1890-ben Crozat doktor, 1891-ben Monteil kapitány; 1893-ban vagy talán 1894-ben itt halt meg Aube hadnagy, akit nemsokára Joffre őrnagy követett. Ugyanabban az évben, tehát 1894-ben, majd 1895-ben követte őket Toutée kapitány és Targe hadnagy, és 1896-ban Hourst tengerészhadnagy, és annyian mások, míg csak ki nem tört a háború, és Audéoud ezredes 1898-ben elfoglalta Kongót, és Samoryt kivetette a hatalomból. Azóta Nyugat-Szudánt nem lehet ismeretlen földnek tekinteni; a hódítást követte a közigazgatás, az állások száma egyre szaporodott, s ez lépésről lépésre egyre inkább megalapozta a francia uralmat.

Amikor az extraparlamentáris expedíció megindult e területekre, a pacifizálás még nem fejeződött ugyan be, de a közbiztonság már eléggé megszilárdult, és megalapozottnak tűnt az a remény, hogy az egész utat, ha nem is minden nehézség nélkül, de lényegében veszélytelenül megjárhatják, végső fokon a vállalkozás holmi kellemes sétává egyszerűsödik egyik békés törzstől a másikig, olyan emberek között, akiket Barsac úr már érettnek ítélt, hogy a parlamentáris politika örömeibe belekóstoljanak.

Az indulás időpontját december 1-re tűzték ki.

Az indulás előtti napon a küldöttség tagjai a kormányzó asztalánál hivatalos ebéden kellett hogy részt vegyenek. Persze, amint ilyenkor szokás, pohárköszöntők hangzanak majd el, s azokat kötelezően a nemzeti himnusz hangjai kísérik, és elmondják majd az utolsó jókívánságokat az expedíció sikerére és a köztársaság dicsőségére.

Barsac aznap egész délelőtt Conakryban sürgött-forgott a tűző napon, s amint a szállására tért, menten huzatot csinált, és elégedetten várta azt az órát, amikor az estélyi ruháját felveheti; mert nincs a világnak az a hősége, amely egy hivatalos személyt hivatalos megnyilvánulásokon eme kötelezettsége alól felmenthetne; szóval éppen e kellemes várakozás közben zavarta meg belépésével az ajtónálló őr, a gyarmati hadsereg egy öreg zupása, „egy tapasztalt ember”, aki jelentette, hogy két egyén kéri, hogy a képviselő úr fogadja őket.

– Miféle egyének? - kérdezte Barsac.

Az ajtónálló megvonta a vállát, hogy mit tudja ő.

– Valami férfiféle meg egy dáma - mondta bizalmasan.

– Gyarmatiak?

– Nem olyan a képük - válaszolta az ajtónálló. - A férfiféle jó hosszú, és a golyóbisa sima.

– A golyóbisa?...

– Izé... hogy kopasz volna. A pofaszakálla szőke, s a szemei, mint valami labdacsok.

– Micsoda hasonlatok...! És a hölgy?

– A dáma?!

– Az. Milyen...? Fiatal...?

– Áhá.

– Szép?

– Szép ám, és milyen begyes a szentem.

Barsac ösztönösen pödörített egyet a bajuszán, s így szólt:

– Vezesd be őket!

Miközben az utasítást kiadta, anélkül hogy szándékában állott volna, futó pillantást vetett a tükörbe, amely cseppet sem titkolta el a gömbölydedségét. Ha a gondolatai nem kószáltak volna másfele, láthatta volna, hogy az ingaóra éppen hatot mutat. A zónaidőt figyelembe véve, éppen ebben a pillanatban kezdődött meg a Central Bank DK-fiókjában az a rablótámadás, amelyről elbeszélésünk első fejezetében szóltunk.

A látogatók - egy negyvenöt év körüli férfi, akit egy húsz-huszonöt év körüli ifjú hölgy követett - beléptek a szobába, amelyben Barsac sziesztára készülődött, mielőtt nekivágna, hogy megküzdjön a hivatalos vacsora fáradalmaival.

A férfi valóban csuda magas volt. Két nyakiglábához viszonylag rövid törzs tartozott, s az hosszú száraz nyakban folytatódott, amely mintegy talapzatát képezte a magasban kiformázódó fejnek. Ha a szemei nem is „labdacsok”, amilyennek a dús fantáziájú ajtónálló látta, de nem tagadható, hogy a belépőnek úgynevezett hólyagos szemei voltak, és az orra is vastag és húsos, akárcsak az ajka, amely körül a szőrzetet egy irgalmas borotva simára tarolta. Viszont némi rövid pofaszakáll, amelynek klasszikus formáját az osztrákoknak tulajdonítják, és a göndör tonzúra, amely egy csodálatosan kopasz és fénylő koponyát futott körbe, azt bizonyította, hogy az ajtónállónak tulajdonképpen nem is igen volt mihez hasonlítania ezt a fejet. Szőkének mondta. De ez sem pontos jelző, mert a belépő férfi inkább vörhenyesnek tűnt.

Vázolt arcképe felment a minősítés alól, hogy őt csúnyának nyilvánítsuk, hacsak ki nem hangsúlyozzuk azt is, hogy minden rútsága ellenére igen rokonszenves benyomást keltett. Vastag ajkai tulajdonképpen őszinteségről tanúskodtak, a szemeiben pedig a jóság mellett bizonyos ravaszkás fények csillantak; az ilyen embert nagyszüleink a maguk elragadó módján „aranyos szívűnek” mondották.

Utána egy fiatal lány lépett be. El kell ismernünk, hogy az ajtónálló cseppet sem túlzott, amikor szépnek mondotta. Sudár termetével, elegáns tartásával, szép metszésű ajkaival és ragyogó fogsorával, finom, egyenes orrocskájával, nagy szemeivel és csodás ívű szemöldökével, tintafekete, dús hajával, minden vonásának kifogástalan szabályosságával az ifjú hölgy a tökéletes szépség megtestesítője volt.

Miután Barsac, amint illett, hellyel kínálta a vendégeit, a férfi megszólalt:

– Engedelmet, képviselő úr, a zavarásért, és bocsássa meg, hogy mi mondjuk meg magunkról, kik vagyunk, de nem tehetünk másképpen. A nevem... de engedje meg, hogy szokásom szerint hozzátegyem: a nevem, sajnos kissé nevetséges... Agenor de Saint-Bérain vagyok, földbirtokos, nőtlen és Rennes város polgára.

Agenor de Saint-Bérain, miután ily szépen „bevallotta” a személyi adatait, kis szünetet tartott, aztán egy kézmozdulattal bemutatta a társaságában levő hölgyet:

– Jane Mornas kisasszony, a nagynéném.

– Az ön nagynénje? - hökkent meg Barsac.

– Bizony, Mornas kisasszony a legszabályosabban a nagynénikém - jelentette ki Agenor de Saint-Bérain, és szavait az ifjú hölgy napsugaras mosolya kísérte.

Mert abban a pillanatban mintha a nap sütött volna fel. Gyönyörű arca, amelynek talán csak túlságosan komoly kifejezését lehetne kifogásolni, valósággal felragyogott.

– Saint-Bérain úr - magyarázta enyhe angolos hangsúllyal az ifjú hölgy - igen ragaszkodik az unokaöccsi mivoltához, és egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ki ne fejtse a köztünk fennálló rokoni kapcsolatot.

– Így fiatalítom magam - szólt közbe az unokaöcs.

– De - folytatta Jane Mornas - miután kellő meglepetést okoztunk, és miután Agenor a jog szerinti állapotát leszögezte, menten beleegyezik, hogy szerepet cseréljünk, és átalakuljon Agenor nagybácsivá, mert bizonyos családi megállapodás szerint, mióta megszülettem, mindig is a bácsikámnak tekintették.

– Mert ez a koromhoz jobban illő állapot - hagyta rá az öcs-nagybácsi. - De tekintsünk el ettől, és most, miután bemutatkoztunk, engedje meg, képviselő úr, hogy rátérjek látogatásunk céljára. Mornas kisasszony szerény személyemmel együtt, úgy, amint itt látja, felfedező úton van. Ugyanis az én húg-nénikém igen bátor világjáró, és én, mint amolyan engedelmes öcs-nagybácsi, hagytam, hogy elcipeljen ide, ezekre az isten háta mögötti tájakra. Szándékunk szerint nem maradunk Conakryban, hanem beljebb kalandozunk, élményeket gyűjtünk, és szép tájakat keresünk fel. Mi már megtettünk minden előkészületet, és indulásra készen álltunk, amikor hírét vettük, hogy az ön vezetése alatt álló expedíció útiránya megegyezik a miénkkel. Akkor én felhívtam Mornas kisasszony figyelmét, hogy bármennyire is békés az ország, mégis tanácsosabb lenne az ön expedíciójához csatlakozni, ha lesz olyan szíves bennünket magához fogadni. Tehát szeretnék engedélyt kérni, hogy önökkel utazhassunk...

– Nem látom, hogy elvben mi kifogásom lehetne - válaszolta Barsac -, de kérem, értsék meg, ki kell kérnem a kollégáim véleményét is.

– Nagyon természetes - látta be Saint-Bérain.

– Lehet, hogy őket majd aggasztani fogja, nehogy egy hölgy jelenléte csökkentse a menetsebességet, mert ez hátrányos volna a már leszögezett terveink szempontjából - óvatoskodott Barsac. - Ebben az esetben, ugyebár...

– Egyet se aggódjanak! - vágott közbe Agenor. - Mornas kisasszony férfi a talpán. Ezért ő maga is azt kéri, hogy ne úgy kezeljék, mint útitársnőt, hanem mint útitársat.

– Természetes! - jelentette ki Jane Mornas. - S még azt is hozzá szeretném tenni, hogy anyagi szempontból sem lennénk a terhükre. Nekünk is vannak teherhordóink. Mindenünk megvan, még két bambara néger kísérőnk is, két leszerelt szenegáli lövész, akiket mint fegyvereseket és egyben tolmácsokat alkalmaztunk. Szóval, nyugodtan befogadhat...

– Ilyen körülmények között feltétlenül... - ismerte el Barsac. - Tehát még ma este szólok útitársaimnak, és ha ők is egy véleményen lesznek velem, el van intézve minden. A végleges választ hol adhatnám meg?

– Holnap induláskor, mert holnap mi is mindenképpen indulunk.

Miután ebben is megállapodtak, a látogatók eltávoztak.

A kormányzó vacsoráján Barsac valóban elmondta, hogy milyen kéréssel fordultak hozzá. Saint-Bérainék kérelmét mindenki kedvezően fogadta. Csak Baudrières úr jegyezte meg, hogy neki volnának némi észrevételei. Persze, ő sem zárkózik el mereven a szép útitársnő kérése elől, akit Barsac talán a kelleténél jobban pártfogol, pedig mintha ő maga sem volna egészen biztos a dolgában... mert némi gyanúra azért volna ok. Avagy megengedhető, hogy egy fiatal lány csak úgy, puszta kedvtelésből ilyen kalandos útra vállalkozzék? Nem, a puszta kalandvágy nem kielégítő indok, inkább csak lepel, amely alá az igazi célt elrejtik. És Baudrières feljogosítva érezte magát, hogy éljen a gyanúperrel: vajon nincs-e itt valami csalafinta csapda elrejtve. Sőt, ki tudja, nincs-e valami kapcsolat e hölgy és ama titokzatos híresztelések között, amelyekről bár a képviselőház nyilvánossága előtt, de mégis a legteljesebb diszkrécióval maga a miniszter is elejtett néhány szót.

Mindenki nevetgélve csendesítette Baudrières-t.

– Én ugyan személyesen nem ismerem sem Saint-Bérain urat, sem Mornas kisasszonyt - jelentette ki Valdonne -, de két hete, amióta Conakryban vannak, észrevettem a jelenlétüket.

– Meghiszem azt! - kiáltott fel Barsac mély meggyőződéssel.

– Igen, az ifjú hölgy valóban gyönyörű - jelentette ki a kormányzó. - Azt mondják, mindketten a szenegáli Saint-Louis-ból érkeztek a parti hajójárattal, de bármennyire is különösen hangzik, nekem az a véleményem, hogy egyszerűen csak szórakozásból utazgatnak, úgy, amint Barsac úr mondta. A magam részéről azt hiszem, nincs semmi akadálya, és eleget tehetnek a kérésüknek.

A kormányzó véleménye mindenkit meggyőzött.

Ily módon a Barsac-expedíció két újonccal szaporodott, és összlétszáma tízre emelkedett, ha Amédée Florence-t, az Expansion Française riporterét is ide számítjuk, de nem számoljuk a teherhordókat és a katonai kíséretet. Másnap reggel pedig a szerencse Pierre Marcenay-re, a gyarmati gyalogság kapitányára, egyben a kíséret parancsnokára mosolygott, aki megengedte magának, hogy Barsac úr elé ugorjon, pedig a képviselő is éppen nekidurálta magát, már amennyire az ilyesmi egy negyvenéves embernek, pláne, ha egy kis pocakja is van, sikerül: hogy Mornas kisasszonyt a nyeregbe segítse.

– Armis cedat insigne¹ - mondta Barsac, és mutatóujjával arra a helyre bökött, ahol a képviselői jelvényt viselik, és ily módon észrevétette, hogy tanulmányaiból a latin nyelv sem hiányzott.

De azért néminemű elégedetlenség csak meglátszott rajta.