A zsarnok

(Amédée Florence jegyzetfüzetéből)

Március 26. Tehát börtönbe kerültem. Miután eljátszottam Mazepa szerepét, most a Silvio Pellico¹ szerepe következik.

Amint e füzet lapjaira már feljegyeztem, tegnap, valamivel a déli óra előtt minket bizony becsuktak. Ami engem illet, nekem ugrott három magas fickó, és arra kényszerített, de cseppet sem szelíden, hogy felmenjek egy lépcsőn, aztán végigbotorkáljak egy sötét folyosón, míg csak egy tornácra nem értem, amelyre a cellaajtók nyíltak. E könnyen őrizhető tornác két végében egy-egy őrszem állt. Nem hiszem, hogy ezen át meg lehessen szökni.

Végül is belöktek egy helyiségbe, amelyet négy méterrel a fejem fölött vasrácsos ablak világított meg. Az ajtót három retesz is csukta. Magamra maradtam a gondolataimmal, amelyek nem valami virágosak.

A cellám nagy és jól szellőző. Asztal van benne, rajta íróeszközök, egy szék, egy tiszta ágy és néhány tisztálkodási eszköz. A mennyezetről egy villanyégő világít. Végső fokon „a börtön kemény köve” itt eléggé komfortos, s ha például diák volnék, megfelelő szállásnak tartanám; persze, ha a szabadságom is megvolna hozzá.

Leülök, rágyújtok egy cigarettára, és várok - de mit? Azt, aminek be kell következnie, s közben azokra az élvezetekre gondolok, amelyeket az utazás jelent.

Vagy két óra múlva az ajtó zörgése rezzent fel elmélkedésemből. A tolózárak nyikorognak, a lakatok kattannak, és az ajtónyílásban kit pillantok meg?... Fogadjunk, nem találják ki! Tchumukit, aki aznap tűnt el, amikor a fura berregés, amelynek most már ismerem az okát, harmadszor hallatszott. Micsoda orcátlanság! Még van bőr a pofatúráján, hogy meg merjen jelenni a szemem előtt, amikor a rábízott cikkeimet olyan szépen elsüllyesztette.

Tchumukin meglátszott, hogy nem vár valami meleg fogadtatásra. Mielőtt a cellámba belépett volna, előbb óvatosan besandított, és körültekintett a „terepen”. De jól is tette!

– Á, te vagy, te akasztófavirág! - üdvözöltem, és azzal a szándékkal ugrottam fel, hogy megtanítom kesztyűbe dudálni.

De nagyot koppantam, mert az a gazember egy pillanat alatt rám csukta a cellaajtót. De talán így volt jobb. Mert, teszem azt, ha megszerzem magamnak azt az elégtételt, hogy egy kicsit megnyújtogatom a gazfickó fülét, ezzel csak nehezebbé teszem a helyzetünket, amely így sem valami rózsás.

Talán Tchumuki is rájött, hogy közben lehiggadtam. Ezt kell hinnem, mert megpattintotta az ajtót, hogy a vagány pofáját ismét betolhassa rajta. Én pedig leültem a helyemre - a visszanyert nyugalmammal. És megismételtem a kérdést, de már semmi fenyegető nem volt a hangomban:

– Mondd csak, te lókötő, mit keresel te itt?

– Én itt szolga - válaszolta, és sunyin körülnézett. Az ajtót pedig tárva-nyitva hagyta.

A tornácon még két másik néger állt, valami falnivalóval. Tchumuki az ételt az asztalra tette. E látványra összefutott a nyál a számban, és hirtelen rájöttem, hogy milyen éhes vagyok. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen mióta nem ettem rendesen, és lehet, hogy már délután kettőre jár az idő.

Túltettem magam minden aggályon, elfogyasztottam az ebédet, amelyet Tchumuki tisztességtudóan felszolgált; közben kérdezősködtem, és ő minden vonakodás nélkül készségesen válaszolgatott. Amint tudomásomra hozta: akaratom ellenére egy hatalmas király vendége vagyok; őfelségét Harry Killernek hívják (szó köztünk maradjon, de ronda egy név!), és egy rendkívüli városban tartózkodom, amelyben „sok nagy házak van” és „sok tubab dolog”, vagyis a város tele van európai gépezetekkel. Ezt könnyen elhiszem, különösen amióta megismerkedtem a repülőszerkezetekkel, amelyektől még most is szédülök.

Folytattam a faggatózást: Vajon Tchumukit nem az imént említett király küldte a Mornas kisasszony szolgálatába, mégpedig azzal a kitervelt szándékkal, hogy mint egy hamiskártyás kezéből a cinkelt lapot, őt fogadja fel vezetőnek? Tchumuki azonban azt állította, hogy minden titkos szándék nélkül szegődött el. Sőt, még azt is kijelentette, hogy az alkalmazási egyezség még most is érvényes, és ő úgy tartja, hogy még mindig Mornas kisasszony és Saint-Bérain szolgálatában áll, és állni is fog, amíg csak Afrikában tartózkodnak. Ez most gúnyolódik velem? Ránéztem. Nem. Komolyan beszélt, és ez így még komikusabb volt.

A továbbiakban elmondta, hogy őt Moriliré vitte rá a köpenyegforgatásra, aki valóban annak a monarchának a szolgálatában áll, akinek mi a foglyai vagyunk. Moriliré nemcsak hogy megtömte a zsebeit arannyal, hanem valószínűleg a legelragadóbb képet is festette Harry Killer hatalmáról és nagylelkűségéről, akit egyébként Tchumuki még nem látott; természetesen nagy bőséget és könnyű életet is ígért. Szóval Tchumuki emiatt pártolt át az ellenséghez.

Mikor megkérdeztem, hogy tudja-e, mi történt egykori bajtársával, Tonganéval, az aljas pofája vad kifejezést öltött, és a tenyere élét a nyakán végighúzta:

– Sssit.

Feltevésem tehát helyesnek bizonyult. Szegény Tonganéval, úgy látszik, végeztek.

Tchumuki aztán folytatta a vallomásait: az a berregés, amelyet az eltűnése napján hallottunk, egy repülőszerkezettől származott, amely őt ahhoz a Lacour főhadnagyhoz, illetve inkább Rufus kapitányhoz vitte, akinek az emberei a két altiszt parancsnoksága alatt már közeledtek mifelénk, s közben csupa szórakozásból felprédálták az útjukba eső falvakat. Azokat a nyomokat pedig, amelyeket Tonganéval láttunk, a leszálló repülőszerkezet csúszótalpai vágták a szavanna füves talajába. Így már érthető, hogy miért volt a katonák öltözete annyira megviselt, miközben a tisztjük kifogástalan eleganciával tündökölt; és megértettem azt is, hogy a robbanógolyótól megsebesített öreg néger miért rettent meg annyira, amikor felismerte az egyik rablót, holott azelőtt a főhadnagyot közömbösen szemlélgette, mert nyilván vele addig még nem találkozott. Ami Tchumukit illeti, őt az a repülőszerkezet szállította a rendeltetési helyére, azaz ide...

Tchumuki valami nevet mondott, de pokolian elferdítve. Többszöri kimondása után végre megértettem: „Blackland”, azt az angol összetett szót akarja mondani, amely Fekete Országot jelent. Ezt az elnevezést elfogadhatónak találom. Tehát Blacklandben, a csodavárosban vagyunk, legalábbis így nevezi ezt Tchumuki; mert e város felől a legképzettebb földrajztudóst is hiába kérdeznénk meg.

Miközben a néger tájékoztatóját hallgattam, az jutott az eszembe, hogy ez minket érdekből árult el; s ha az érdekei úgy kívánják, miért ne árulná el a mostani gazdáit is? És azonmód egy ilyen irányú javaslatot tettem, akkora összeget ígérvén neki, amellyel az emberi kor végső határáig az édes semmittevésnek élhet. Úgy látszott, hogy ez a senkiházi teljesen rendjén valónak találta az ajánlatomat, de szomorúan megrázta a fejét, mint aki nem látja, hogy miként is üthetné meg a főnyereményt.

– Nem tudja elmenni - mondta. - Itt sok katona, sok tubab dolog, nagy fal...

És még azt is hozzátette, hogy a várost kietlen sivatag veszi körül, amin nem lehet áthatolni. Ez így is van; magam is láttam, amikor légi úton átkeltünk rajta. Ezek szerint vajon arra vagyunk ítélve, hogy hátralevő napjainkat itt morzsoljuk le?

Miután megebédeltem, Tchumuki elment, és én a nap hátralevő részét magányosan töltöttem el.

Este ugyancsak ő tálalta fel a vacsorát, amely általában ízletesen volt elkészítve, aztán, amikor az órám kilencet mutatott, a villanyégő váratlanul kialudt. A vetett ágyba tapogatózva feküdtem le.

Amint már említettem, egy kitűnően átaludt éjszaka után, március 25-én frissen ébredtem fel, és azóta írom ezeket a feljegyzéseket elrablásunkról és légi kalandunkról. A nap nyugodtan telt el. Tchumukin kívül, aki rendes időközökben feltálalta az étkeimet, nem láttam senkit. Este aztán, tanulva a tegnapi tapasztalatból, idejében lefeküdtem. Gratuláltam magamnak a gyors felfogásomhoz, mert a villanyt ma is ugyanabban az órában oltották el. Úgy látszik, itt ez a rend.

Az éjszakát kitűnően töltöttem, és íme: március 26-án reggel frissen, jó erőben, de jaj, továbbra is fogolyként ébredtem fel. Abszurd helyzet, mert végül is mi a szándékuk velünk? Mikor találkozom egy olyan emberrel, akitől ezt megkérdezhetném?

Ugyanaznap este. A vágyam beteljesült. Láthattam őfelségét, Harry Killert, és találkozásunk után a helyzetünkben alapvető változás állt be, amelynek még mindig a hatása alatt állok, és valósággal remegek.

Délután három óra lehetett, amikor a cellám ajtaja kinyílt. Ez alkalommal az ajtónyílásban nem Tchumuki jelent meg, hanem egy másik régi ismerős: Moriliré, hogy egyszerűen csak a nevén nevezzem. Morilirét vagy húsz néger követte, akiknek mintha ő lenne a parancsnokuk. Közöttük megpillantottam a barátaimat és Miss Buxtont is, de Saint-Béraint nem láttam, mert amint ifjú nagynénje elmondta, ő még mindig mozgásképtelen. Barátaim közé állítottak engem is, és én arra gondoltam, hogy ütött az utolsó óránk, mert ezek a martalócok most a vesztőhelyre vezetnek.

De nem ez történt. Mindenféle folyosókon keresztül-kasul vittek, s végül is egy tágas helyiségben találtuk magunkat, amelynek a küszöbén kísérőink visszamaradtak.

A helyiség minden bútorzata egy pálmarostokból szőtt székből és egy asztalból állt, amelyen egy pohár és egy félig üres, alkoholszagot árasztó üveg volt. Az asztal mögötti fonott széken egy férfi ült. A tekintetünket mindnyájan e férfiúra szegeztük. S bizony megérte a fáradságot.

Őfelsége Harry Killer lehetett vagy negyven-negyvenöt éves, jóllehet annál többnek látszott. Amennyire megítélhettük, magas volt, széles vállú, lapáttenyerű; vastag, izmos karjai nem hétköznapi, hanem inkább herkulesi erőről tanúskodtak.

A figyelmemet leginkább a feje kötötte le. Az arcvonásai durvák voltak, és bár egy sokoldalú, de közönséges és minden körülmények között aljas jellemről árulkodtak. A hajzata gondozatlan, őszes volt, valóságos üstök, amely mintha már egy örökkévalóság óta összeveszett volna a fésűvel. Domború, magas homloka eszességre vallott, de erős, durván szögletes állkapcsa jelezte, hogy mennyire hajlamos az aljas szenvedélyekre és az erőszakra. Az arca erősen lebarnult volt, a pofacsontjai kiugrottak, az arcbőre imitt-amott ragyás, és valósággal be volt szórva apró pattanásokkal, s azok olyan vörösek voltak, mintha véresek lettek volna. Az ajkai vastagok voltak, de az alsó ajka kissé lefittyent, és láthatóvá tette az erős, egészséges, de sárga, gondozatlan fogait. Dús szemöldöke alatt a szeme mélyen beesett, és olyan szokatlan fényű volt, hogy néha nem lehetett a szemébe nézni.

Szó se róla, különös személyiség. Minden bizonnyal mindenre kapható, minden gazemberségre és minden vakmerőségre. Gyűlöletes figura, de félelmetes.

Őfelségén valami szürke vadászruhaféle volt, rövid nadrág, térdig érő harisnya és zubbony, de minden mocskos és pecsétes. Széles karimájú filckalapja az asztalon hevert, öklét a kalapja mellett pihentette, de úgy, hogy közben a keze állandóan remegett.

Châtonnay doktor a szemével figyelmeztetett, hogy látom-e azt a remegést. Megértettem, hogy mit akar közölni: előttünk egy részeges ember, egy idült alkoholista ül.

Őfelsége hosszan, szótlanul nézett bennünket. Tekintete egyikünkről a másikunkra siklott, de mindnyájunkat külön-külön is jól megnézett. Mi pedig türelmetlenül vártuk, hogy kedve támadjon megszólalni.

– Hatan vannak, amint értesültem - szólalt meg végre franciául, de erősen angolos hangsúllyal, és durva, rekedt hangon. - Itt csak ötüket látom. Miért?

– Egyikünk megbetegedett a bánásmódtól, amelyet az ön embereitől kellett elszenvednünk - válaszolta Barsac úr.

Újabb hallgatás következett, aztán őfelsége teleszívta a mellét levegővel, s hirtelen kirobbant belőle:

– Mit keresnek nálam?

Ez a kérdés olyan váratlanul ért, hogy majd elnevettük magunkat, pedig súlyos helyzetben voltunk. Jó tréfa! Mintha mi lennénk az okai, hogy itt vagyunk.

Őfelsége pedig fenyegető hangon folytatta:

– Biztosan azért jöttek, hogy kikémleljenek.

– Kérem, uram... - fohászkodott neki Barsac úr.

– Engem itt felségnek szólítanak!

És akkor Barsac úr felmagasztosult. Ő, aki bárhol, bármilyen körülmények között szónokként viselkedett, ez alkalommal is kihúzta magát, bal kezét a szíve tájékára tette, és a jobb karjával széles ívet írva le maga előtt, szárnyaló hangon kijelentette:

– Uram, ezerhétszáznyolcvankilenc óta a franciák felett nincs felséges úr.

Minden bizonnyal Barsac úr eme „díszpompás” frázisa bárhol nevetségesen hatna; de esküszöm, hogy a mi helyzetünkben, szemben ezzel a vadállattal, a szavai nemesen csengtek. Igen, mert azt jelentették, hogy mi sohasem alázkodunk meg ez előtt az alkoholista kalandor előtt. Valamennyien egyetértettünk Barsac úrral, elannyira, hogy Poncin úr lelkesen így kiáltott fel:

– Vedd el az embertől az emberséget, és elvetted a szabadságát is.

Szegény Poncin úr! De hagyjuk, a szándéka becsületes volt.

Miután a vitathatatlan igazságú mondat elhangzott, Harry Killer megvonta a vállát; aztán - mintha most látna először - ismét szemlélgetni kezdett bennünket. A pillantása hihetetlen sebesen egyikünkről a másikunkra ugrált. Végül is Barsac úron nyugodott meg, akit majd átdöfött a szúrós tekintetével. Barsac úr azonban meg sem rezzent. Gratulálok! A dél eme fiát nemcsak nagy szájjal ruházta fel a sors, van bátorsága és önérzete is. Expedíciónk vezetője óriásit nőtt a szememben.

Harry Killernek, végül is sikerült legyűrnie az indulatait, ami nem valami gyakran szokott megtörténni vele, és éppen olyan váratlan nyugalommal, mint amilyen váratlan az előbbi dühkitörése volt, megkérdezte:

– Angolul beszélnek?

– Beszélünk - válaszolta Barsac úr.

– A többiek is?

– Ők is.

– Rendben van - helyeselt Harry Killer, és az iménti részeges hanghordozásával megismételte: - Mit keresnek nálam?

Könnyű volt válaszolnunk.

– Ezt nekünk kellene megkérdeznünk - szólt Barsac úr -, és még azt is meg kellene kérdeznünk, hogy mi jogon tart fogságban bennünket?

– Az önmagam jogán - vágta oda Harry Killer, és ismét kitört rajta a düh. - Amíg én élek, senki sem közelítheti meg a birodalmamat.

Az ő birodalmát? Ezt még most sem értem...

Harry Killer felállt. Barsac úr felé fordult, aki rendíthetetlen bátorsággal nézett vele szembe, miközben őfelsége hatalmas öklével az asztalt döngette:

– Igen, igen, jól tudom, hogy az önök honfitársai már Tombouctouban vannak, és a Niger mentén lépésről lépésre előrenyomulnak. De egyszer majd meg kell állniuk, mert ha nem!... De most már a szárazföldi utakon küldözgetik a kémeiket maguk előtt!... Fel a folyó partjáig!... Úgy elintézem az önök kémeit, mint ezt a poharat...

És szavait tett követte: Harry Killer odavágta a poharat, amely millió szilánkra tört a padlózaton.

– Egy poharat! - üvöltötte aztán az ajtó felé fordulva.

Elképzelhetetlen düh kerítette a hatalmába; szó szerint, mint aki megveszett, még egy kis hab is megjelent az összeszorított szája szögletében; az ember rosszul lett, ha rápillantott. Alsó állkapcsát előrefeszítette, és ez vadállati kifejezést kölcsönzött az arcának, amely téglavörös színt öltött, és a szemei vérben forogtak.

A Fekete Gárda egyik tagja rohant, hogy teljesítse a parancsát. A veszett ember ügyet sem vetett rá, az asztalra támaszkodva az asztallap szélét markolászta, és a rendíthetetlen nyugalommal álló Barsac úr arcába ordította:

– Nem figyelmeztettem önöket?... Azt az ügyet a dung-konóval az én parancsomra rendezték meg; ez volt az első figyelmeztetésem. De én küldtem önökhöz azt a jövendőmondót is; tehát az önök hibája, hogy a jóslatok beteljesedtek. Én szerveztem be önökhöz Morilirét, a rabszolgámat, aki Sikassóban utoljára próbálta feltartóztatni önöket. De hiába. És hiába vettem el a fegyveres kíséretüket is. Hiába éheztettem önöket, önök mégis makacsul a Niger felé tartottak... Hát elérték a Nigert, sőt át is keltek felette; s most már tudják, amit tudni akartak... De mit érnek vele?... Mily módon számolhatnak be azoknak, akik megfizetik önöket?

Féktelen dühében Harry Killer hosszú léptekkel járkált fel és alá. Nekem már nem voltak kétségeim: ez őrült. Egyszerre azonban megtorpant, mintha eszébe jutott volna valami:

– De várjunk csak! - és meglepő nyugodt hangon megkérdezte Barsac úrtól: - Az önök tulajdonképpeni úti célja nem Say volt?

– De igen - válaszolta Barsac úr.

– Akkor miért haladtak éppen ellenkező irányba? Mit kerestek Kubóban?

Harry Killer e szavait az arcunkba mélyesztett átható pillantásával kísérte, mi pedig zavarodottan nézegettünk egymásra. Ez a kérdés bizony zavarba ejtett, mert megállapodtunk, hogy nem áruljuk el Miss Buxton kilétét. Szerencsére Barsac úr megtalálta a helyes választ:

– Miután fegyveres kíséret nélkül maradtunk, Tombouctou felé indultunk.

– Miért nem Sikassónak? Az közelebb volt.

– Úgy gondoltuk, célszerűbb, ha Tombouctouba megyünk.

– Hm! - hümmögött Harry Killer elbizonytalanodva. Aztán pillanatnyi szünet után így folytatta: - Tehát nem állt szándékukban keleti irányban a Nigerig menni?

– Egyáltalán - erősítette meg Barsac úr.

– Ha én ezt tudtam volna! - kiáltott fel Harry Killer. - Akkor önök most nem volnának itt.

Jó kis tréfa!... És ugyan mit tett azért, hogy megtudja?

Kihasználtam a hirtelen támadt csendet, amely Harry Killer abszurd bejelentését követte, és én is megszólaltam. Magamat ésszerű lénynek ismerem. Minden, ami ésszerűtlen, felbosszant, akárcsak egy rendetlenül megtömött szekrény.

Ebben az egész históriában van valami, ami felpiszkálta a kíváncsiságomat. Közbeszóltam tehát, de a lehető legudvariasabban:

– Tisztelt uram, bocsásson meg, de nagyon érdekelne, miért fáradtak az idehurcolásunkkal, amikor egyszerűen meg is ölhettek volna? Edward Rufus, az ön kapitánya s az emberei ezt könnyen megtehették volna, hiszen mi gyanútlanok voltunk; az ön számára pedig ez lett volna a legegyszerűbb mód, hogy megszabaduljon tőlünk.

Harry Killer összevonta a szemöldökét, és mély lebecsüléssel végignézett rajtam. Ki ez a törpe, aki itt szólni mer? De azért kegyesen válaszolt:

– Nézze, el akarom kerülni a francia hatóságok vizsgálatát, amely egy expedíció lemészárlását követné.

Ez a válasz részben kielégített. De csak részben. Így folytattam tehát:

– Véleményem szerint az eltűnésünknek is ugyanaz lesz a következménye.

– Természetesen - ismerte el Harry Killer, aki ezekben a percekben igen ésszerűen mérlegelt. - Ezért szerettem volna, ha lemondanak az útjuk folytatásáról. Csak a makacsságuk kényszerített arra, hogy idehozzam önöket.

Ellenfelem segédkezet nyújtott. Sietnem kellett, hogy elkapjam.

– Még mindent rendbe lehetne hozni - folytattam. - Mivel közöltük, hogy nem szándékozunk a Nigerhez menni, nyugodtan visszavihetnek arra a helyre, ahonnan idehurcoltak, s azzal el is volna intézve...

– Hogy aztán önök elmeséljenek mindent, amit észleltek! Hogy felfedjék ennek az eddig ismeretlen városnak a létét! - szakított félbe hevesen Harry Killer. - Nem, most már késő. Aki Blacklandbe lépett, innen többé el nem megy.

Tőlem ugyan ordíthatott, ahogy akart. Kezdtem megszokni a dühkitöréseit. Ezek már cseppet sem zavartak, s ezért így folytattam:

– Akkor jöhet a vizsgálat?

– Jöhet - válaszolta Harry Killer, akinek a lelki légsúlymérőjén a mutató mintha megállapodott volna „a tartós szép időnél”; és így megjavultak az én tárgyalási lehetőségeim is. - S ha végül is ránk találnak, és harcra kerül a sor, lesz valami az én kezemben is, ami nem volna, ha önöket megöletném.

– Éspedig mi?

– Lesznek túszaim!

Keményen játszik ez az uralkodó. De tökéletesen igaza van. Csakhogy nekem is igazam volt, hogy meginterjúvoltam, mert a válaszaiból kiderült, nem szándékszik eltenni bennünket láb alól. S az ilyesmit kellemes dolog megtudni.

Harry Killer visszaült a fonott székbe az asztal mellé. Ez az alak megőrjíti az embert. Lám, most már nyugodt, és ura önmagának.

– Tisztázzuk a helyzetet - jelentette ki higgadtan, ami számunkra újdonságot jelentett. - Önök Blacklandben vannak, és innen egyikük sem távozhat. Ami az életkörülményeiket illeti, azok teljesen önöktől függnek. Nekem senkinek sem kell számot adnom semmiről. Börtönben tarthatom vagy meg is ölhetem önöket, ha úgy hozza a kedvem, de akár akkora szabadságnak is örvendhetnek, mint jómagam, de csak a birodalom határain belül.

Megint „birodalom”! Meg kell halni a kacagástól!...

– Minden önöktől függ - folytatta Harry Killer, és főleg Barsac úrhoz intézte a szavait, akit kétségtelen, hogy a vezetőnknek ismer el. - Számomra önök vagy túszok, vagy...

Harry Killer elhallgatott. Barsac úr csodálkozva tekintett rá. Még mik lehetünk?

– ...vagy együttműködők - fejezte be Harry Killer hidegen.

Ha csak annyit mondanék, hogy Harry Killer kijelentése meglepett, az kevés volna. Valósággal megdermedtünk a csodálkozástól.

Ő viszont ugyanolyan hűvös hangon folytatta:

– Nehogy azt gondolják, hogy kétségeim vannak a francia csapatok fokozatos előnyomulása felől. Így vagy úgy, de ma még ismeretlen az én jelenlétem ebben a térségben; viszont egy szép napon ismertté válik... Azon a napon vagy harcolnom, vagy tárgyalnom kell. Nehogy azt higgyék, hogy megijednék egy háborútól! Módomban áll megvédeni magam. De a háború nem az egyetlen megoldása ennek a kérdésnek. A Niger-kanyar gyarmatosítása több évig éppen elég gondot okoz majd Franciaországnak. Mi érdeke lenne tehát, hogy megkockáztasson egy vereséget csak azért, hogy akaratom ellenére keleti irányban végiggázoljon egy homoktengeren, amelyet én termékeny földekké kezdek átalakítani? Bizony, a jól irányított tárgyalások akár szövetségi viszonyhoz is vezethetnek...

Ezt nevezem önhittségnek! Minden pórusából sugárzott a gőg. Csak egy bugris despota képzelhet el olyasmit, hogy a Francia Köztársaság szövetségre lépjen vele.

– Önnel?! - kiáltott fel Barsac úr mindnyájunk csodálkozását kifejezve.

Ennyi elég is volt, hogy ismét kitörjön a vihar. Különben is, a nyugalma már túl sokáig tartott. Kezdett egyhangú lenni.

– Lehet, hogy méltatlannak talál egy ilyen kapcsolatra! - üvöltötte Harry Killer, és villámlott a szeme, és verte az ártatlan asztalt. - Vagy abban reménykednek, hogy megszabadulnak innen? Még nem ismerik a hatalmamat... - Aztán felállt, és gyűlölettől elfúló hangon így fejezte be: - Nemsokára megismerik!

Hívására a Fekete Gárda néhány tagja lépett be. Megragadtak bennünket és kitaszigáltak. Véget nem érő lépcsősoron kapaszkodtunk felfelé, aztán arra késztettek, hogy futólépésben áthaladjunk egy széles teraszon, amely után ismét lépcsők következtek. Végül egy lapos tetejű toronyra kerültünk, ahova nemsokára Harry Killer is megérkezett.

Ez az ember olyan változó hangulatú, mint a hullámzó tenger. Számára nincs közbenső állapot: az őrült tombolásból átmenet nélkül csillapodik le hűvös nyugalmúvá és fordítva. Mikor felérkezett, már nyoma sem látszott rajta az iménti dührohamnak.

– Most negyven méter magasságban állunk - közölte egy idegenvezető hangnemében, aki éppen a tájat mutogatja. - Innen a láthatár körülbelül huszonhárom kilométer. Önök is megállapíthatják, hogy bármilyen messze tekintenek, a minket körülvevő pusztaság átadta uralmát a termőföldeknek. Birodalmam, amelynek kizárólagos ura vagyok, beláthatóan legalább ezerhatszáz négyzetkilométer. Persze a valóságban háromezer. Ezt a művet tíz év alatt alkottam.

Harry Killer elhallgatott egy pillanatra. Mikor aztán kielégült ez alkalommal jogosnak tűnő büszkesége, így folytatta:

– Ha valaki erről a háromezer négyzetkilométerről szökni próbál, engem azonnal értesít az a háromszoros őrlánc, amely a pusztaságban körös-körül fel van állítva, és amellyel a palotám távbeszélő összeköttetésben áll...

Tehát ez a magyarázata az oázisoknak és a távbeszélő-oszlopoknak, amelyeket tegnapelőtt reggel láttam! De hallgassuk csak tovább Harry Killert, aki egy fároszra emlékeztető üvegtoronyra mutatott, amely a lapos tető közepéből emelkedett a magasba, és az iménti hangon folytatta:

– De ha azok nem is vennék észre, akaratom ellenére akkor sem lépheti át senki a kijelölt biztonsági övezetet, amely a falaktól számított öt kilométer távolságban egy kilométer szélesen veszi körül Blacklandet; ez lényegében egy erősen világító fényfüggöny, amely egész éjjel nappali világosságot áraszt. Ennek az optikai berendezésnek köszönhetően, amelyet mi cikloszkópnak nevezünk, a körbe futó biztonsági övezet bármely pontja erősen felnagyítva megjelenik a cikloszkóp középpontjában álló őr szeme előtt, akinek módjában áll az egész rendszert állandóan szemmel tartani. Tessék, lépjenek be a cikloszkópba; megengedem, hogy saját szemükkel győződjenek meg.

Mivel igen felkeltette a kíváncsiságunkat, éltünk a Harry Killer engedelmével, és egy, a sarkán ajtóként elfordítható hatalmas lencse nyílásán át beléptünk az üvegtoronyba. Amint a lencseajtó becsukódott mögöttünk, a külvilág képe menten megváltozott körülöttünk. Amint körülnéztünk, első pillantásra körkörösen csak egy függőleges falat láttunk, amelyet fekete vonalak hálózata osztott megszámlálhatatlan kis négyzetre. A fal, amelynek alapja valahol a feneketlen mélységben van, de a pereme mintha szédítő magasságban állna felettünk, olyan, mintha tejfehéres fényből épült volna fel. De azonnal észrevettük, hogy a fal nem egyenletesen egyszínű, hanem a színe egy csomó apró, különböző árnyalatú és elmosódott foltocska egyvelegéből alakul ki. Amikor figyelmesebben megnéztük, rájöttünk, hogy a foltocskák és pontocskák fák, bokrok, szántóföldek és utak; a pici pontok pedig emberek, akik a földeken dolgoznak; a kép eléggé felnagyított volt ahhoz, hogy a tárgyakat könnyen fel lehessen ismerni.

– Látják ott azokat a négereket? - kérdezte Harry Killer, és két egymástól viszonylag távol eső pontra mutatott. - Tegyük fel, hogy eszükbe jut elszökni. Nem jutnának messzire!

Miközben beszélt, felemelte az egyik távbeszélőkagylót:

– Száztizenegyes kör, ezerötszázhuszonnyolcas sugár. - Aztán felvett egy másik kagylót: - Tizennégyes kör, hatezer-négyszázkettős sugár. - Ezek után felénk fordult: - Most figyeljenek!

Pár pillanatig várakoztunk, miközben nem történt semmi; aztán az egyik pontocskát váratlanul fekete füst borította el. Mire a füst felszállt, a pontocska eltűnt.

– Mi történt azzal az emberrel? - kérdezte meg Mornas kisasszony az izgalomtól elfúló hangon.

– Meghalt - válaszolta hűvösen Harry Killer.

– Meghalt!... - kiáltottunk fel mindnyájan. - Minden ok nélkül megölte azt a nyomorultat!...

– Nyugodjanak meg, csak egy néger volt - magyarázta Harry Killer közvetlen egyszerűséggel. - Cseppet sem értékes áru. Ha fogyni kezd, bőséges beszerzési lehetőségeink vannak. Ezt egy légitorpedóval intéztettem el. Ez egy huszonöt kilométer hatósugarú rakéta, amelynek sebességéről és pontosságáról meggyőződhettek.

Miközben a magyarázatára figyeltünk, már amennyire figyelni tudtunk egy ilyen kegyetlen aljasság láttán, valami feltűnt a látómezőben, felemelkedett az elmosódott színű fal fölé, de akkorra már a másik pontocska is eltűnt.

– És az az ember?... - kérdezte meg Mornas kisasszony pihegve -, az is már halott?

– Az nem - válaszolta Harry Killer -, az él. Nemsokára közelebbről is megtekintheti.

Harry Killer kilépett a cikloszkópból, és a testőrei minket is kilökdöstek. Ismét a torony lapos tetején álltunk. Amint körülnéztünk, távolról meteor sebességével közeledni láttunk egy repülőszerkezetet, hasonlót azokhoz, amelyek minket is ideszállítottak. Észrevettük hogy a szerkezet alsó felére felfüggesztve egy tárgy himbálódzik.

– Íme, az egyik légisiklóm - mondta Harry Killer, aki így elárulta a repülőszerkezet nevét. - Egy perc sem szükséges, és önök megítélhetik, hogy lehet-e akaratom ellenére eltávozni innen.

A légisikló nagyon gyorsan közeledett. Szemmel láthatólag növekedett. És egyszerre csak megborzongtunk: az alatta himbálózó tárgy egy néger volt, akit a derekánál fogva egy hatalmas harapófogó tartott.

A légisikló pedig egyre közeledett... Elszállt a torony felett... Borzalom! A harapófogó megnyílt, és a szerencsétlen néger a lábunk elé hullt.

Mindnyájunkat telefröcskölt vérrel.

A méltatlankodás hangja tört fel a mellünkből. Mornas kisasszony nem elégedett meg ennyivel, hanem cselekedett is: villámló szemmel, sápadtan, remegő ajkakkal félrelökte a meglepett testőröket, és Harry Killerre rontott.

– Gyáva!... Aljas gyilkos!... - kiáltotta a szeme közé, és megpróbálta törékeny kezecskéivel összeszorítani a bandita nyakát.

Ez persze könnyedén lefejtette a gyenge kezeket, minket pedig elfogott a rettegés bátor útitársnőnk sorsa miatt, akit a testőrök közül ketten is félrerángattak. A bandita ajka kegyetlenül megrándult ugyan, de a fiatal és még mindig remegő lányra szegezett tekintete elárulta, hogy élvezi, ami történt.

– Né te, né - dörmögte jóakaróan -, van lendület a kicsikében! - aztán lábával a boldogtalan néger hullája felé bökött: - Eh... Ilyen kicsiségek nem kéne kihozzák a sodrából, drága.

Azzal Harry Killer megindult a lépcsőn lefelé, minket pedig utánataszigáltak, és visszavezettek abba a gazdagon bútorozott szobába, amelyben a háncsszéken és az asztalon kívül semmi sincs, és amelyet éppen ezért a következőkben mint a „tróntermet” fogom emlegetni. Harry Killer felült az imént említett trónra, és ismét szemlélni kezdett bennünket.

Azt mondtam, hogy bennünket szemlélt... Valójában Mornas kisasszony kivételével egyikünk sem érdekelte. Félelmes nézésű szemét útitársnőnkre szegezte, s a pillantásából lassacskán kihunyt minden rosszindulat.

– Most hát láthatták, hogy milyen hatalmas vagyok - szólalt meg végre -, bebizonyítottam, hogy az ajánlatom nem éppen megvetendő. Megismétlem tehát utoljára: Úgy értesültem, hogy önök között van egy képviselő, egy orvos, egy újságíró és két marha...

Ha csak Poncin úrról volna szó, még hagyján! De szegény Saint-Bérainnel szemben mekkora igazságtalanság!

– A képviselő, ha majd sor kerül rá, tárgyalhat Franciaországgal, az orvos számára egy kórházat építtetek; az újságírót a *Blackland’s Thunder*nél helyezzük el, és a másik kettőt is hasznossá tesszük valahogy. Hátra van még a kicsike. Ő tetszik nekem. Következésképpen feleségül veszem.

Elképzelhetik, hogy leesett az állunk, amikor ezt a végkövetkeztetést meghallottuk. De mit kezdhettünk egy őrülttel?...

– Mindebből semmi sem lesz - jelentette ki Barsac úr határozottan. - A kegyetlenségek, amelyeknek tanúi voltunk, nem ingattak meg bennünket. Ellenkezőleg, addig szenvedjük el a kényszert, amíg kell, de történjék bármi, mi csak a foglyai vagy az áldozatai lehetünk önnek. Ami pedig Mornas kisasszonyt illeti...

– Áhá, szóval Mornasnak hívják a jövendőbelimet - vágott közbe Harry Killer.

– Mornasnak vagy akárminek is hívjanak - kiáltott útitársnőnk dühösen -, de jegyezze meg, hogy vadállatnak tartom, elvetemült, visszataszító alaknak, és az ajánlatát a legaljasabb sértésnek tekintem, ami eddig személyemet érte, a legszégyenletesebbnek, a leg...

– Jól van, jól... - bólogatott Harry Killer. - Semmi sem sürget. Mindnyájuknak egy hónap gondolkodási időt adok.

De ezzel aztán esni is kezdett kedélyének légsúlymérője, a szép idő végére értünk, Harry Killer felállt, és dörgő hangon az őrökhöz fordult:

– Vigyétek őket!

Barsac úr egy pillanatig ellenállt, és Harry Killer felé fordult:

– És egy hónap múlva mit tesz velünk?

Hirtelen megfordult a szél. A zsarnok már nem törődött velünk. Reszkető kézzel egy pohár italt emelt az ajkához, amelyet akkor frissiben töltött ki magának. Barsac úr kérdésére elvette ajkától a poharat, és anélkül hogy akár egy cseppet is dühös lett volna, bizonytalan hangon válaszolt, s úgy tett, mintha a mennyezeten keresne valamit:

– Magam sem tudom... Talán felakasztatom önöket...