Nemo kapitány · Második rész

XVIII.

POLIPOK

A Nautilus a következő napokban mindinkább eltávolodott az amerikai parttól. Nyilvánvaló, hogy a hajó kerülni akarja a Mexikói-öböl és az Antillák körüli tenger vizét. Pedig ott is elég mélyen járhatott volna, hiszen ezen a tájon a tenger átlagos mélysége ezernyolcszáz méter. Valószínűnek tartom, hogy ez a szigetekkel teleszórt tenger, amelyet sűrűn szelnek át a gőzhajók, nem volt ínyére Nemo kapitánynak.

Április 16-án, körülbelül harminc mérföldnyi távolságban, feltűnt előttünk Martinique- és Guadeloupe-szigete. Egy futó pillanatra láttam csupán magasba meredő hegyormaikat.

A kanadai azt tervezte, hogy a Mexikói-öbölben kísérli meg ismét a szökést, vagy úgy, hogy valamelyik szigeten próbál partot érni vagy úgy, hogy odaevez a szigetek közötti forgalmat lebonyolító számos hajók egyikéhez, s megkéri, vegyenek fel bennünket a fedélzetre. Ha Ned Land meg tudta volna kaparintani a kapitány tudtán kívül a csónakot, a szökés itt könnyen sikerülhetett volna. De az óceán kellős közepén szökésre már nem gondolhattunk. Érthető, hogy a kanadai most nagyon lehangolt volt.

Ned Land, Conseil meg én hosszan megtárgyaltuk ezt az ügyet. Hat hónapja voltunk már a Nautilus foglyai. Tizenhétezer mérföldet futottunk be vele, s amint Ned Land mondta, oktalanság volna abban reménykednünk, hogy utunk egyhamar véget ér.

S Ned Land ekkor váratlan javaslattal állt elém: tegyem fel a kapitánynak határozottan a kérdést, örökre itt szándékozik-e tartani bennünket a hajóján?

Sehogyan sem tudtam rászánni magam erre a lépésre. Véleményem szerint az úgysem vezethet eredményre. Semmit sem várhatunk a Nautilus parancsnokától, hanem a magunk kezébe kell vennünk a sorsunkat. Egyébként is észrevettem, hogy ez az ember egyre komorabbá, zárkózottabbá válik, egy idő óta egyre ritkábban elegyedik beszédbe velem. Az volt az érzésem, hogy szándékosan kerüli a személyes érintkezést. Nagy ritkán találkoztunk. Régebben szívesen magyarázgatott nekem a tenger alatti világ csodáiról; most azonban magamra hagy a tanulmányaimmal, nem is mutatkozik a szalonban.

Miféle változáson mehetett át ez az ember? S mi lehetett a változás oka? Nem hibáztathattam magamat semmiben. Talán terhessé vált számára jelenlétünk a hajón? És mégsem remélhetem, hogy ez az ember valaha is szabadon ereszt bennünket...

Megkértem Nedet, hagyjon nekem időt, hogy alaposan megfontolhassam a dolgot, mielőtt cselekednék. Ha lépésem nem vezet eredményre, csak azt érjük el vele, hogy a kapitány ismét gyanút fog, helyzetünk pedig roppant kínossá válik, és megnehezítjük magunknak a szökést. Hozzá kell tennem még azt is, hogy egészségi okokkal semmiképp sem érvelhetek a kapitány előtt. A délsarki jégtorlasznál átélt kemény megpróbáltatástól eltekintve, sosem voltunk még ily pompás egészségben, mint most. S ezt mindhármunkról állíthatom. Az egészséges táplálkozás, az éltető levegő, a rendszeres életmód, az egyenletes hőmérséklet megóvott bennünket minden betegségtől. Megértem, hogy ez az élet roppant vonzó lehet az olyan ember számára, aki nem vágyódik vissza a földre. Ez az élet igen vonzó lehet Nemo kapitány számára, aki otthon van a hajóján, s oda megy, ahová akar, s mások számára titokzatos utakon, de nagyon is tudatosan halad a célja felé. De mi nem fordítottunk hátat az emberek világának. Én nem akarom sírba vinni magammal érdekes és teljesen újszerű tanulmányaim eredményét. Most már valóban hivatott vagyok a tenger életéről szóló könyv megírására, az én igazi könyvem megírására, s minden vágyam az, hogy ez a könyv előbb-utóbb napvilágot lásson.

Mennyi érdekes állatpéldányról emlékeztem meg napi feljegyzéseimben a minap is, amikor az Antillák előtt fekvő tengeren jártunk, tíz méter mélységben a felszín alatt, s én a szalon ablakán át figyelhettem a vízben nyüzsgő élőlényeket! Láttam többek között „portugál gálya” vagy tengeri physalis elnevezés alatt ismert hólyagmedúzákat: alakjuk olyan, mint valami nagy, hosszú hólyagé, gyöngyházszínű fényük van, hártyás tapogatójukat a szél felé nyújtják, kék csápjaik úgy lebegnek a vízben, mint megannyi selyemszál. Szemre gyönyörű szépek, de úgy csípnek, mint a csalán; érintésre maró folyadékot választanak ki magukból. Az ízelttestűek közül másfél méter hosszú gyűrűsférgeket láttam; rózsaszínű szívókájuk van s ezerhétszáz mozgószervük; a szivárvány minden színében játszottak, amint a vízben kígyózva elúsztak mellettünk. A halak ágazatából tíz láb hosszú, hatszáz fontos óriási porcos rájákat láttam. Hasuszonyuk háromszögletű, hátuk közepe kissé kidudorodik, szemük a fej elülső részének végén helyezkedik el. Úgy lebegnek a vízben, mint valami hajóroncs, s amint elúsztak a Nautilus mellett, néha teljesen elsötétítették az ablakunkat. Láttam továbbá fekete-fehér színárnyalatú amerikai íjhalat, hosszú testű, húsos, sárga uszonyú, kiugró állkapcsú gébet, egy méter hatvan hosszú, rövid, hegyes fogú, apró pikkelyekkel fedett makrélát. Azután, csillogó uszonyaikat mozgatva, egy-egy raj fejtől farkig arannyal csíkozott sávos márna úszott el az ablak előtt; olybá tűntek, mint megannyi remekül ötvözött, drága ékszer. Hajdan Dianának1 szentelték ezeket a halakat, s különösen kapósak voltak a gazdag rómaiaknál. Róluk tartotta a közmondás: „Meg ne egye, aki ilyen halat fog!” Láttam még bársonyos-selymes testű, smaragdzöld csíkokkal díszített, aranyos pomacanthusokat is; úgy vonultak el előttünk, mint Paolo Veronese, a reneszánszkori olasz festő pompázatos öltözékű velencei főurai. Láttam villódzó fényű, tizenöt hüvelyk nagyságú heringeket is; tengeri pérhalak csapdosták a vizet vastag, húsos farkukkal, vörös marénák szelték éles hátuszonyukkal a habokat, s az ezüstös szelének vagy holdhalak, nevükhöz méltóan, úgy tűntek fel a víz távoli látóhatárán, mint megannyi fehéren tündöklő hold.

Még rengeteg csodálatos, számomra eddig ismeretlen állatpéldányt figyelhettem volna meg, ha a Nautilus lassan-lassan nem szállt volna alá a mély rétegekbe. A magassági kormány kétezer-háromezer-ötszáz méter mélységbe vitt le bennünket. Itt az állatvilágot már csak a tengeri liliomok képviselték, meg a tengeri csillagok s a medúza-fejű, kecses pentacrinusok, amelyek hosszú szárukon egy kis kelyhet himbáltak; továbbá a kúpos héjú gyöngycsigák meg a tányércsigák.

Április 20-án ismét átlagosan ezerötszáz méterre szálltunk fel. A legközelebbi föld a Bahama-szigettenger volt. Ezek a szigetek úgy meredeznek ki a tengerből, mintha szétszórt kupacokba utcaköveket dobált volna valaki. Magas, egyenes szirtfalak emelkedtek ki itt a tengerfenékből, s e durva tömbök széles rétegei között mély, fekete lyukak tátongtak; mélyükbe a villamos ívlámpa fénye sem bírt behatolni.

A sziklákat hosszú, nagy füvek lepték el. Az óriási szíjmoszatok és hólyagmoszatok titáni méretű lugasokat boltoztak a víz alatt.

Conseiljel és Neddel ezekről az óriási tengeri növényekről beszélgettem, s így természetesen szóba kerültek a tenger óriásállatai is. Az óriási tengeri növények nyilván ezeknek szolgálnak táplálékul. A szinte mozdulatlan Nautilus ablakán át az óriási növények rostjain azonban csak a brachyurusok osztályához tartozó fontosabb ízeltlábúakat láttam: hosszú lábú tengeri pókokat, lilás rákokat és az Antillák előtt elterülő tengerben otthonos cliókat.

Tizenegy óra felé járt az idő, amikor Ned Land felhívta figyelmemet arra az óriási nyüzsgésre, amely a nagy moszatok között észlelhető volt.

– Nos - mondtam -, ezek itt valóságos polipbarlangok. Csöppet sem csodálkoznék, ha most szemtől szembe meg is pillanthatnék néhány szörnyűséges állatot.

– Hogyhogy? - kérdezte Conseil. - A kalamájókra gondol a tanár úr? A fejlábúak osztályához tartozó közönséges kalamájókra?

– Nem, fiam - mondtam. - Itt talán óriási méretű polipok lesznek. Hanem a mi Ned barátunk ezúttal alighanem tévedett, mert semmit se látok.

– Milyen kár - felelte Conseil. - Szerettem volna szemtől szembe látni egy ilyen polipot, hiszen annyit hallottam már róluk. Azt mondják, hajókat bírnak elsüllyeszteni és...

– Lárifári! - vágott szavába gúnyosan a kanadai.

– ...és Krakeneknek nevezik őket - fejezte be Conseil a mondatot, mit sem törődve cimborája gúnyolódásával.

– Velem ugyan senki sem hiteti el, hogy ilyen állatok vannak - mondta Ned.

– Miért ne hinném el? - kérdezte Conseil. - A tanár úr narválját is elhittük.

– Elég hiba volt, édes fiam.

– Az már igaz. De mások még mindig hisznek benne.

– Valószínűleg, fiam. De én már csak akkor hiszek az ilyen szörnyű polipok létezésében, ha a saját kezemmel boncoltam fel egyet feleltem.

– A tanár úr tehát nem hisz az óriási polipok létezésében? - kérdezte tőlem Conseil.

– Ki az ördög hitt bennük valaha? - kiáltotta a kanadai.

– Sokan hittek benne, kedves barátom.

– Meglehet, hogy a tudósok hittek benne, de a halászok soha!

– Téved, Ned. A halászok is hittek benne, meg a tudósok is.

– Jómagam is egész világosan emlékszem rá, hogy láttam egyszer egy polipot, amint karjaival lehúzott egy nagy hajót a mélységbe - mondta Conseil, halálosan komoly ábrázattal.

– Te láttad ezt? - kérdezte a kanadai.

– Igen, Ned, láttam.

– Saját két szemeddel?

– Saját két szememmel.

– Hol, ha szabad kérdeznem?

– Saint Malóban - vágta rá nyugodtan Conseil.

– A kikötőben? - kérdezte gúnyos hangsúllyal Ned Land.

– Nem, hanem a templomban - felelte Conseil.

– Templomban? - csattant fel a kanadai.

– Igen, édes Ned. Egy festményen, amely a szóban forgó polipot ábrázolta.

– Mi a csuda! - nevette el magát Ned. - Conseil úr ezúttal szépen lóvá tett engem!

– Dehogyis! - mondottam. - Conseil igazat mond. Magam is hallottam erről a képről. A festmény tárgyát a művész egy legendából merítette, s maga is tudja, Ned, hogy mit kell tartanunk a legendák természetrajzi vonatkozásairól. Az emberek képzelete különben is szívesen elkalandozik, amikor ilyen szörnyekről van szó. Még cifrábbakat is állítottak annál, hogy a polip a hajókat le bírja húzni a mélységbe. Egy bizonyos Oleus Magnus nevezetű egyén mérföldnyi hosszúságú polipról beszélt, amely nem is állathoz, hanem inkább valami szigethez hasonlított. Sőt, azt is regélik, hogy egyszer régen a nidrosi érsek oltárt emeltetett egy hatalmas sziklára. Amikor a mise véget ért, a szikla megindult, és besétált a tengerbe. Az a szikla ugyanis egy polip volt.

Az óriáspolip legendája
Az óriáspolip legendája A Képtárban →

– Ez a mese vége? - kérdezte a kanadai.

– Nem, kedves barátom - feleltem. Egy másik érsek, a bergeni Pontoppidan meg egy polipról beszél, amelynek hátán egy egész lovasezred gyakorlatozott.

– De nagyokat lódítottak ezek a régi érsekek! - mondta Ned Land.

– Végezetül hadd említsem meg, hogy az ókor természetrajzzal foglalkozó tudósai olyan óriási polipszörnyeket említenek, amelyeknek akkora a szájuk, mint valami tengeröböl; roppant nagy testükkel át sem bírnak úszni a Gibraltári-szoroson, mert az nekik túl keskeny.

– Nocsak! - mondta a kanadai.

– És mi az igazság ezekben a mesékben? - kérdezte Conseil.

– Semmi, kedves barátom. Egy szikrányi igazság sincs bennük, semmi, ami még innen volna a valószínűség határán - mindez a regék vagy a legendák birodalmába tartozik. A mesemondók képzelete nem a valóságos tényekből indul ki, csak valami ürügyre van szükségük, amiből a mesét szövögethetik. Senki sem tagadja az óriási méretű polipok és kalamájók létezését, de ezek az óriási polipok kisebbek a cetféléknél. Arisztotelész megállapította egy kalamájóról, hogy öt könyök, vagyis három méter tíz centiméter hosszú. A mi halászaink gyakran látnak egy méter nyolcvan centiméternél is nagyobb polipokat. A trieszti és a montpellier-i múzeumokban két méter hosszú polipok vázát őrzik. A természettudósok számítása szerint az egyik hat láb hosszú állatnak huszonhét láb hosszú lehetett a karja. Márpedig ez ilyenformán csakugyan félelmetes, szörnyű állat lehetett.

– Manapság is fognak ki a halászok ilyen óriási polipokat? - kérdezte a kanadai.

– Halászni nem halásznak ki ekkora polipokat, a tengerészek azonban többször is láttak már ilyesmit. Az egyik barátom, Paul Bos kapitány, Le Havre-ból, gyakran emlegette, hogy az Indiai-óceánon látott egyszer egy ilyen roppant nagy állatot. Néhány év előtt azonban, mégpedig 1861-ben, olyan megdöbbentő eset történt, hogy nem lehet többé tagadni az óriási puhányok létezését.

– Mi történt? - kérdezte Ned Land.

– Megmondom. 1861-ben, Teneriffától északkeletre, körülbelül azon a szélességi fokon, amelyen mi most járunk, az Alecton ágyúnaszád legénysége megpillantott egy víz alatt úszó, szörnyű nagy kalamájót. Bouguer parancsnok megközelítette az állatot, szigonnyal, majd puskával támadott rá, de jóformán eredménytelenül, mert a szigonyok és a puskagolyók úgy hatoltak át a puhány testén, mint a lágy kocsonyán. Hosszú, eredménytelen kísérletezés után a legénységnek sikerült végre hurkot vetni a puhány teste köré. A hurok lecsúszott az állat farkuszonyáig, s ott megakadt. Ekkor megpróbálták a szörnyű állatot felhúzni a hajóra, de akkora volt a súlya, hogy a kalamájó a huroknál leszakadt a farkáról, s ahogy volt, a farkdísze nélkül, eltűnt a tengerben.

– No, csakhogy végre egy tényt is hallok - mondta Ned Land.

– Méghozzá elvitathatatlan tényt, kedves barátom. Javasolták is, hogy nevezzék el „Bouguer-kalamájónak” ezt a polipot.

– Milyen hosszú volt ennek a polipnak a teste? kérdezte a kanadai.

– Körülbelül hat méter, ugyebár? - szólalt meg Conseil, aki az ablak előtt állva, figyelmesen vizsgálta a szirtfal kiugrásait.

– Annyi volt a hossza, valóban - feleltem.

– És a fejéből, ugyebár, nyolc kar nőtt ki, s ezek a karok úgy tekeregtek a vízben, mint a kígyók? - faggatott Conseil.

– Pontosan úgy.

– S a szemei a feje búbján ültek s rettentő nagyok voltak?

– Igen, fiam.

– És a szája, ugyebár, olyan volt, mint a papagáj csőre, csakhogy óriási nagy volt?

– Eltaláltad, Conseil.

– Na hát - folytatta Conseil nyugodtan -, a tanár úr engedelmével itt látható a Bouguer-kalamájó, vagy legalábbis valamelyik testvére.

Conseilre pillantottam. Ned Land az ablakhoz futott.

– Szörnyűséges állat! - kiáltott fel hirtelen.

Kinéztem én is az ablakon. Önkéntelenül megborzadtam. Szemem előtt egy elképesztően rút szörnyeteg mozgolódott, olyan volt, mint valami mesebeli fertelmes torzalak.

Egy hatalmas méretű, nyolc méter hosszú kalamájó úszott hátrafelé a Nautilus irányába. Óriási, kék színű szemeivel mereven bámult ránk. Lábaknak beillő nyolc karja a fejéből nőtt ki - ezért nevezik fejlábúaknak ezeket az állatokat. A lábak kétszer akkorák voltak, mint maga a test, s úgy kígyóztak, mint a fúriák2 hajzata. Tisztán láttuk a karok belső felületén levő, szám szerint kétszázötven, félgömb alakú, kupakszerű szívóját. Az állat szívóival időnként rátapadt a szalon ablakára; a szívók alatt az üvegen ilyenkor légüres tér képződött. A szörnyeteg szája szarunemű csőr volt, olyan alakú, mint a papagáj csőre; függőleges irányban nyílt és csukódott. A csőr félelmetes ollójából szintén szarunemű, több sor hegyes foggal ellátott remegő nyelv nyúlt ki. Milyen szeszélyes alakzatokat találunk a természetben! Madárcsőr egy puhány fején! A kalamájó középső részén duzzadt orsó alakú testének húsos tömege huszonötezer kilogrammot nyomhatott. Az állat egyre változtatta a színét, mégpedig igen gyorsan, s aszerint, hogy izgalomba jött vagy lecsillapult, hol sápadtszürke, hol meg vörösesbarna színt öltött.

Mi ingerelhette fel a polipot? Valószínűleg a hajónk, a Nautilus, mert ez erősebbnek bizonyult nála. Nem bírta a hajót szívókarjaival s állkapcsával megragadni. Pedig micsoda hatalmas energia lakozik ezekben a polipokban! Milyen erőteljesen mozognak! Elpusztíthatatlanok, hiszen három szívük van!3

Óriáspolip az ablak előtt
Óriáspolip az ablak előtt A Képtárban →

A szerencsés véletlen folytán most elénk került egy óriási kalamájó, s én nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy behatóan tanulmányozzam a fejlábúak e különleges példányát. Leküzdöttem undoromat, vettem egy ceruzát, s hozzáfogtam, hogy lerajzoljam a visszataszító szörnyeteget.

– Ez talán ugyanaz az állat, amellyel az Alecton találkozott - mondta Conseil.

– Tévedsz felelte a kanadai. - Hiszen amaz elveszítette a farkát, ennek meg semmije sem hiányzik!

– Ez éppenséggel nem bizonyít semmit! feleltem. Ezeknek az állatoknak újra kinő a karjuk meg a farkuk. A Bouguer-kalamájó hét év előtt veszítette el a farkát, volt ideje, hogy kinőjön.

– Hát hogyha ez nem is az a kalamájó, akkor a Bouguer-féle kalamájó talán ott lesz a többiek között! - mondta Ned.

És valóban, újabb polipok jelentek meg a jobb oldali ablak előtt. Hetet számoltam össze. A Nautilus kíséretébe szegődtek; hallottam, amint csőrük koppant a hajótest acélburkolatán.

Folytattam munkámat, a rajzolást. A förtelmes polipok nem tágítottak a Nautilus mellől; olyan pontosan igazodtak a hajó menetéhez, hogy innen, a szalonból mozdulatlannak tűntek, s én az ablaküvegen át - rövidülésben - akár le is kopírozhattam volna őket. Megkönnyítette a dolgot, hogy a Nautilus most mérsékelt sebességgel haladt.

Hajónk egyszerre csak megállt. Hatalmas lökés reszkettette meg minden eresztékét. - Megfeneklettünk? - kérdeztem.

– Valószínűleg - felelte a kanadai. - De máris lebegünk, a hajót felkapta a víz.

A Nautilus valóban a vízben lebegett; de előre nem haladt. A csavar szárnyai nem csapkodták a vizet. Egy perc telt el így. Aztán megnyílt a szalon ajtaja, s Nemo kapitány a másodtiszt kíséretében belépett a terembe.

Régóta nem találkoztam vele. Az arca komornak tűnt. Egy árva szót sem szólt hozzánk, talán észre se vett minket. Az ablakhoz lépett, nézte a polipokat, majd néhány szót mondott a másodkapitánynak.

Ez kisietett a szalonból. A redőnyök hamarosan bezárultak. Kigyulladt a mennyezetvilágítás.

A kapitányhoz léptem.

– Érdekesek ezek a polipok - jegyeztem meg könnyedén, mintha csak egy akvárium üvegmedencéje előtt állnék.

– Csakugyan, roppant érdekesek, tudós uram - felelte a kapitány. - Mindjárt közelharcba bocsátkozunk velük.

A kapitány arcába meredtem. Azt hittem, rosszul hallok.

– Hogyan? Közelharcba bocsátkozunk velük? - kérdeztem.

– Úgy van, professzor úr. Megállt a hajócsavar. Valószínűnek tartom, hogy az egyik polip szarunemű állkapcsával belekapaszkodott a hajócsavar szárnyába. Ezért álltunk meg.

– S most mit tesz ön?

– Felszállok a felszínre, s agyonverem a férgeket.

– Nehéz vállalkozás lesz!

– Úgy van. A villanygolyók hatástalanok lesznek, nem robbannak a puha testben, mert nem találnak kellő ellenállásra. Majd fejszével támadunk rájuk.

– És szigonnyal, kapitány úr, ha ön elfogadja a segítségemet - szólt közbe a kanadai.

– Elfogadom, Land mester.

– Elkísérjük önöket - mondtam, s Nemo kapitányt követve, a középső lépcsőhöz siettünk.

Tizenkét matróz állt itt, támadásra készen, fejszékkel felfegyverezve. Conseil meg én is fejszéket ragadtunk. Ned Land egy szigonnyal állt fel.

A Nautilus ekkor felszállt a tenger tükrére. Az egyik matróz a lépcső felső fokára állt, s meglazította a fedélzetnyílást rögzítő csavarokat. Alig egy pillanat múlva a fedélzetnyílás fedele hirtelen kivágódott: nyilván egy polip húzta magához a szívóival.

A nyíláson át, mint valami kígyó, hosszú kar tekerődzött le, s fölötte húsz másik hadonászott. A kapitány lesújtott rá a fejszével, s egyetlen csapással levágta a lépcsőfokokon lefelé tekeredő félelmetes csápot.

Harc az óriáspolipokkal
Harc az óriáspolipokkal A Képtárban →

S miközben mi egymás hegyén-hátán a tetőre tódultunk, két másik kar emelkedett a levegőbe, hirtelen lecsapott a kapitány előtt álló matrózra, s rettenetes erővel elragadta a szerencsétlent.

Nemo kapitány felordított. A tetőre ugrott. Valamennyien a nyomába tódultunk.

Rettentő jelenet következett. A hatalmas csáp szívói rátapadtak a matrózra, s a szerencsétlen a levegőben himbálódzott, kényre-kegyre kiszolgáltatva a rettentő csáp ölelésének. Hörgött, fuldoklott, ordított: „Segítség! Segítség!” A matróz franciául sikoltotta e szavakat - s a szívem erre rettenetesen összeszorult. Egy honfitársam van tehát a hajón - talán többen is vagyunk itt franciák! Halálom napjáig nem felejtem el ezt a szívszaggató segélykiáltást...

A szerencsétlen ember veszve volt. Ki ragadhatja ki a borzalmas erejű karok szorításából? Nemo kapitány mégis rárontott a polipra, s egyetlen fejszecsapással levágta az egyik karját. A másodkapitány ádáz dühvel birkózott a Nautilus oldalán felkúszó szörnyekkel. A legénység fejszével hadakozott. A kanadai, Conseil meg én is csapkodtuk fegyverünkkel ezt a hústömeget. Erős pézsmaszag áradt a levegőben. Förtelmes volt.

Egy pillanatig már azt hittem, hogy sikerül kiragadnunk a szerencsétlen matrózt a polip tapadó, szívó szorításából. A nyolc karból hetet már levágtunk. A polip egyetlen, megmaradt karja úgy himbálta most a levegőben a vonagló embert, mint a pelyhet. De abban a pillanatban, amikor Nemo kapitány rárontott a másodkapitánnyal a polipra, ez a potrohában levő tömlőből valami feketés folyadékot lövellt ki, s teljesen elvakított minket. Mire a fekete felhő szétfoszlott, a polip szerencsétlen honfitársammal együtt eltűnt a mélységben!

Irtózatos düh forrt fel bennünk. Nem voltunk észnél, rávetettük magunkat a szörnyetegekre! Tíz vagy tizenkét polip vetette meg magát a tetőn és a Nautilus oldalán. Egymás hegyén-hátán hemperegtünk a kiömlő vérben és a fekete tintában rángatódzó, széthasogatott csonkok között. Úgy láttuk, mintha a ragadós csápok, a hidra4 fejéhez hasonlóan, újból kinőttek volna. Ned Land szigonyát a tintahalak szemébe döfködte, minden csapásával megvakított egy állatot. De az egyik polip elől sehogyan sem tudott kitérni, s ez karjaival egyszerre csak a földre nyomta vakmerő bajtársamat.

Ó, jaj! Úgy belém markolt a fájdalom és a rémület, hogy azt hittem, a szívem menten megszakad! A tintahal kitátotta félelmetes csőrét... Mindjárt kettészeli Nedet! Odarohantam hozzá, hogy megmentsem a poliptól. De Nemo kapitány megelőzött. Fejszéje lesújtott a csőr két óriási kávája közé. A kanadai az utolsó pillanatban megmenekült. Feltápászkodott a földről, és nyeléig döfte bele a szigonyt a polip hármas szívébe.

Harc az óriáspolipokkal
Harc az óriáspolipokkal A Képtárban →

– Viszonozni akartam csupán egy régebbi szívességét - mondta Nednek a kapitány.

A kanadai erre némán meghajolt.

Negyedóráig tartott a tusa. A tönkrevert, megcsonkított, halálra sebzett polipok végül is visszavonultak a küzdelem színteréről. Eltűntek a tengerben.

Nemo kapitány vérrel borítva, mozdulatlanul állt az ívlámpa házikója mellett, s a tengert nézte, amely elnyelte egyik bajtársát. Szeméből némán hullottak a nehéz könnycseppek.

Jegyzetek

  1. A római hitregében a vadászat istennője ↩
  2. A római hitregében az átok, a büntetés haragos istennői. Borzas hajukban kígyókkal ábrázolták őket ↩
  3. Természettudományosan nem igazolható megállapítás. A legnagyobb (2-3 méteres) polipoknak is egy szívük van ↩
  4. A görög hitrege mesés szörnyetege: száz feje van, s ha egyiket levágják, két másik nő a helyébe. A monda szerint Héraklész ölte meg ↩

Figyeltél?

  1. Milyen nyelven kiált segítségért a polip elragadta matróz?

  2. Mit állít Conseil halálosan komoly arccal?

  3. Melyik hajó találkozott Conseil szerint ugyanezzel az állattal?

  4. Mit felel Nemo, miután megmentette Nedet?

Ki a kedvenc szereplőd?

Nemo kapitány – a főbb szereplők közül

Sürgöny

Feladóhivatal: a világháló · Rendeltetési hely: a Nautilus fedélzete

0 szó · díj: 0 krajcár (a pontokból STOP lesz)