Nemo kapitány · Második rész
XVII.
A HORN-FOKTÓL AZ AMAZONASIG
Nem tudnám megmondani, hogyan kerültem fel a tetőre. Talán a kanadai vitt fel. Lélegzettem, magamba szívtam a tenger éltető levegőjét. Társaim mellettem álltak; ők is megrészegültek a friss levegőtől. Azok a szerencsétlen emberek, akik hosszú ideig éheztek, nem kebelezhetik be mindjárt hűbelebalázs módjára az első ízben elébük tett ételt. Minekünk azonban nem kellett mértéket tartanunk, tele tüdővel szívtuk a levegőt, s a szél, a friss szél megrészegített bennünket!


– Ó! - sóhajtott fel Conseil. - Be jó is ez az oxigén! Tanár úr, tessék csak bátran lélegzeni! Van itt elég levegő mindenki számára!
Ned Land egy szót sem szólt, de olyan szélesre tátotta a száját, hogy egy cápa is megijedt volna tőle, s nagy kortyokban nyelte a levegőt. Olyan „huzata” volt Nednek, mint a lobogó tűzzel égő kályhának!
Hamarosan erőre kaptunk. Körültekintettem, s ekkor láttam csak, hogy egyedül vagyunk a tetőn. A legénység tagjai közül senki sem mutatkozott. Nemo kapitány sem jött fel. A Nautilus különös matrózaival együtt nyilván ő is megelégedett a hajó belsejébe beáramló levegővel. Senki sem jött fel, hogy a szabadban kortyolja a friss levegőt.
Első szavaimat társaimhoz intéztem: a hála és a köszönet szavai voltak. Hosszú vergődésem utolsó óráiban Ned és Conseil önfeláldozásukkal meghosszabbították az életemet. Egy életre szóló hálával tartozom nekik.
– Ugyan, tanár úr - mondta Ned Land -, szóra sem érdemes az egész! Miféle érdemünk volt nekünk ebben a dologban? Semmi. Egyszerű számítás döntötte el a kérdést. A maga élete többet ér, mint a miénk. Tehát a maga életét okvetlenül meg kell mentenünk.
– Nem úgy van ez, Ned, az életem nem ér többet, mint a maguké. Senki sem ér többet az olyan nagylelkű, melegszívű embernél, mint maga.
– Jó, jó - dörmögte zavarában a kanadai.
– És te, Conseil, édes fiam, te is nagyon szenvedtél.
– Az igazat megvallva, én nem is szenvedtem olyan nagyon. Nem mondom, sokszor elkelt volna egy-két korty levegő. De hát ebbe még csak beletörődtem volna valahogy. Láttam, hogy a tanár úr egyre csak ájuldozik, s erre nekem is elment a kedvem a lélegzéstől. Mint mondani szokás, kifogyott a szufla...
Conseil elrestellte magát a parlagi kifejezésért, s elharapta a mondatot.
– Kedves barátaim - mondtam nagyon meghatottan -, mi hárman életünk végéig összetartozunk. S maguknak joguk van bármit is kívánni tőlem...
– S én élni is fogok a jogommal - vágta rá erre a kanadai.
– Micsoda? - kiáltott fel Conseil.
– Igenis - folytatta Ned Land -, jogom van önt magammal vinnem, tanár úr, mikor itt hagyom ezt az átkozott *Nautilus*t.
– Csakugyan jó irányba haladunk most? - kérdezte Conseil.
– Jó irányba - feleltem. - Mert a nap irányába haladunk. A nap itt ugyanis észak felől látszik. - Helyes - mondta Ned Land, csak az a kérdés, hogy a Csendes-óceán vagy pedig az Atlanti-óceán felé tartunk-e? A néptelen, vagy a sűrűn járt tengerek felé?
Nem tudtam, mit feleljek erre. Biztosra vettem, hogy a kapitány bennünket arra a végtelen óceánra visz, amelynek vize Ázsia és Amerika partjait öntözi. Minden bizonnyal befejezi föld körüli útját a tenger alatt, s most visszatér azokra a vizekre, ahol a Nautilus teljesen független. De ha mi most valóban a Csendes-óceánra térünk vissza, távol minden emberi településtől, hogyan állunk Ned Land szökési tervével?
Rövidesen tisztázódnia kell ennek a fontos kérdésnek. A Nautilus sebesen szelte a vizet: hamarosan áthaladtunk a sarkkörön, s hajónk most a Horn-fok irányába tartott. Március 31-én este hét órakor az amerikai földrész déli csúcsának magasságába értünk.
S ekkor egy csapásra megfeledkeztünk az elmúlt napok minden szenvedéséről. Gondolatainkban a jéghegyek közé való bebörtönzésünknek még csak az emléke se kísértett. Már csak a jövőre gondoltunk. Nemo kapitány nem mutatkozott, sem a szalonban, sem a tetőn. A másodtiszt naponta rávezette helyzetünket a térképre, s így pontosan követhettem a Nautilus útirányát. Ezen az estén nagy megelégedésemre kétségtelenné vált, hogy az Atlanti-óceán felé haladunk, északi irányban.
Megfigyeléseim eredményét Conseiljel és a kanadaival is közöltem.
– Ez aztán jó újság - felelte a kanadai. - Hová megy most a Nautilus?
– Fogalmam sincs róla!
A Déli-sark után most az Északi-sarkot szándékozik netalán megjárni a kapitány? S a híres északnyugati átjárón keresztül tér majd vissza a Csendes-óceánba?
– Képes és megteszi - mondta erre Conseil.
– No hát, akkor mi innen előbb kereket oldunk! - mondta a kanadai.
– Meg kell adni, ez a Nemo kapitány mégiscsak pompás ember, ne sajnáljuk, hogy ismeretségbe kerültünk vele! - jegyezte meg Conseil.
– Ha már faképnél hagytam, akkor majd én sem bánom az ismeretséget! - vágott vissza Ned Land.
Másnap, április 1-én, amikor a Nautilus feljött a felszínre, déli tizenkét óra előtt néhány perccel nyugat felől szárazföldet pillantottunk meg. A Tűzföld volt. Az első tengerjárók azért adták neki ezt a nevet, mert a bennszülöttek kunyhóiból mindenfelé füstöt láttak felszállni. A Tűzföld óriási szigethalmaz, amely a déli szélesség 53° 56’-e és a nyugati hosszúság 67° 50’-e s 77° 15’-e között, harminc mérföldnyi szélességben és nyolcvan mérföldnyi hosszúságban terül el. A part alacsonynak tűnt, de a távolban magas hegyek tornyosultak. Úgy tűnt nekem, mintha a Sarmiento körvonalait is látnám. Ez a hegy 2070 méter magasra emelkedik a tenger színe fölé; gúla alakú palatömb, amely egészen hegyes csúcsban végződik, s aszerint, hogy felhőbe burkolódzik-e vagy tiszta-e az orma, „szép időt vagy rossz időt jelez” - világosított fel Ned Land barátom.
– Pompás barométer ez a Sarmiento, kedves barátom.
– Úgy van, tanár úr, a Sarmiento az én természetes barométerem. Egyetlenegyszer sem vezetett félre, amikor a Magellán-szorosban hajóztam.
A hegycsúcs most már tisztán rajzolódott rá az égboltra. Jó időt jósolt nekünk. S a jóslat valóban be is teljesült.
A Nautilus ismét lemerült, közeledett a parthoz, majd néhány mérföldnyi darabon a part vonulatát követte.
A szalon ablakán át hosszú liánokat s óriási hólyagmoszatokat láttam, melyekből a sarki tenger szabad részén is megfigyeltem néhány példányt. Hüvelyknyi vastagságú, nyálkás, sima rostjaik háromszáz méter hosszúra is megnőnek. Erősek, eltéphetetlenek, mint a kötél; a kikötésnél sokszor hajókötélnek is használják. Láttam egy másik növényt is, amelyet „velp”- nek neveznek; a tengerfenéken levő korall-képződményekbe van beleágyazva; levele négy láb hosszú. Ezer meg ezer héjasállat, puhány, rák és tintahal telepszik meg rajta és táplálkozik belőle. A fókák és a vidrák remekül lakmároznak itt a halakból meg a tengeri növényekből: ők is - mint az angolok - együtt fogyasztják a halat meg a zöldfőzeléket.
A Nautilus szédítő sebességgel száguldott a dúsan termő, buja tengerfenék fölött: Estefelé a Falkland-szigetek irányába haladt; másnap reggel már feltűntek előttem a szigetek zord hegycsúcsai. A tenger mélysége itt közepes, s ezért okkal feltételezem, hogy ez a számos, apró szigetecskével körülvett két nagy sziget egykor a Magellán-föld része volt.
A Falkland-szigeteket valószínűleg a híres John Davis fedezte fel, aki a „Davis Southern Islands” nevet adta nekik. Richard Hawkins később „Maiden Island”-nek, Szűz-szigeteknek nevezte el őket, majd a XVIII. század elején a saint-malói halászoktól a Malouines-szigetek, végül jelenlegi birtokosaiktól, az angoloktól a Falkland-szigetek elnevezést kapták.
Hálóinkba itt gyönyörű moszatok kerültek; különösen érdekes volt az egyik hólyagmoszat, melynek gyökereire rengeteg ehető fekete kagyló tapadt - ennél ízletesebb húsú kagyló a világon sehol sem található. Tucatszámra szálltak le a Nautilus tetejére a vadlibák meg a vadkacsák ezek a madarak aztán hamarosan a hajó konyhájára kerültek. A halak közül különösen a gébek fajtájához tartozó csontos halakat figyeltem meg.
Rengeteg medúzában is gyönyörködtem: a Falkland-szigetek vizében otthonos chrysaorusok a medúzák legszebb fajtájához tartoznak. Egyes példányoknak esernyő formájuk volt; tizenkét füzérben végződő sikamlós testüket barna-vörös vonalak csíkozták; mások pedig olyanok voltak, mint valami kosár, amelyből nagy levelek meg kecses, hosszúra nyúlt vörös gallyacskák kandikálnak ki... Négy, levél alakú karjukat lengetve úszkáltak, dús fürtökben kígyózó hajkoronához hasonló csápjaikat megborzolta a víz. Szerettem volna e finom virágállatokból néhány példányt konzerválni, de ez nem sikerült, mert oly légiesek, oly szertefoszlók, mint a felhő, s elolvadtak, elpárologtak, mihelyt eredeti környezetükből kiemeltem őket.
Azután a Falkland-szigetek csúcsai is eltűntek a messzeségben, s a Nautilus ekkor húsz-huszonöt méter mélyre merült le, s az amerikai part mentén haladt. Nemo kapitány nem mutatkozott.
Április 3-ig folyton a patagóniai vizekben hajóztunk, hol a felszínen, hol a tenger alatt. A Nautilus maga mögött hagyta a La Plata nagy torkolatöblét, s április 4-én Uruguay magasságába ért, de a parttól ötvenmérföldnyi távolságban, a nyílt tengeren futott. Dél-Amerika hosszan kanyargó partjait követve, állandóan északi irányban haladt. A Japán-tengerről való elindulásunk óta eddig tizenhatezer mérföldet tettünk meg.
Délelőtt tizenegy óra tájt a 37. délkör mentén áthaladtunk a Baktérítőn, s a Frio-fokot megkerülve kifutottunk ismét a nyílt tengerre. Nemo kapitányt cseppet sem vonzották Brazília emberlakta partjai, s ez Ned Landet módfelett elkeserítette. A Nautilus most szédületes iramban haladt. A leggyorsabb halak, madarak sem bírtak követni bennünket, s így nem volt alkalmam megfigyelni az óceán e részén a természeti csodákat.
Több napig tartott ez a szédületes iram, s április 9-én este megpillantottuk Dél-Amerika legkeletibb pontját, a San Roque-fokot. Azután a Nautilus ismét eltávolodott a parttól, s egy tenger alatti, nagy mélységben fekvő völgybe tért, amely a San Roque-fok és a Sierra Leone - az afrikai part - között vonul. Ez a völgy az Antillák magasságában elágazik, s egy óriási, kilencezer méter mély behorpadásban végződik. Ezen a helyen az óceán geológiai szelvénye hat kilométeres meredek szirtfalat alkot, amely a Kis-Antillákig vonul; a Zöld-fok1 magasságában egy másik hatalmas szirtfal emelkedik, s ez a két sziklafal teljesen körülkeríti az elmerült földrészt, az Atlantiszt. Erről a két szirtfalról a Nautilus könyvtárában található kézzel rajzolt térképekből szereztem tudomást; a térképek valószínűleg Nemo kapitánytól származnak, és saját megfigyelései alapján készülhettek.
Két napig jártunk az elhagyatott, mély vízben; a Nautilus magassági kormánya segítségével nagy mélységekbe szálltunk le. Hajónk átlós irányban haladt, s így hol mélyebbre süllyedt, hol magasabbra emelkedett. De április 11-én hirtelen a felszínre szállt, s az Amazonas torkolatánál megpillantottuk ismét a földet. Az Amazonas víztömege olyan hatalmas, hogy mérföldekre kiviszi az édesvizet a tengerbe.
Áthaladtunk az egyenlítőn. Húszmérföldnyire nyugat felé elmaradt mögöttünk Francia-Guayana is, ahol pedig könnyen menedéket lelhettünk volna, ha most megszökünk. Csakhogy éppen heves szél fújt, hatalmas hullámok ágaskodtak a tengeren, és nem vághattunk neki csónakon a haragvó óceánnak. Úgy látszik, még Ned Land is belátta ezt, mert egy árva szóval sem tett említést nekem a szökésről. Én pedig kerültem minden ilyen célzást, mert nem akartam őt felbátorítani egy esetleges szökési kísérletre, amely már eleve kudarcra volt ítélve.
Szökésre tehát egyelőre nem gondolhattunk. Én ebbe nagyon is könnyen beletörődtem, mert igen érdekes tanulmányokat végeztem. A Nautilus április 11-én és 12-én, két teljes napon át az óceán felszínén úszott, s hálói virágállatokból, halakból és kétéltűekből csodálatos gazdag fogást emeltek ki a tengerből.
A vontatóhálók láncain néhány érdekes virágállat akadt fenn. Ezek nagyrészt a tengeri kökörcsinek családjához tartozó, gyönyörű szép phyctalisok voltak, más fajták mellett találtam közöttük egy *phyctalis protextá*t is, amely az óceán e részében otthonos. Henger alakú kis törzsét függőleges vonalak és piros pontok ékítik, s a csápok gyönyörű szirmokhoz hasonlóan bomlanak ki belőle.
A kihalászott puhányokhoz hasonló példányokat már máshol is tanulmányozhattam; így a tornyoscsigát, az olívacsigát, amelynek hússzínű testét rőt pontok tarkítják; a megkövesedett skorpióhoz hasonló, különös alakú szárnyascsigát, az áttetsző hyalisokat, az argonautákat, a pompás, ízletes szépiákat s egy bizonyos fajtájú kalamájót, amelyet az ókori természettudósok a repülőhalakhoz soroltak; ez a kalamájó főként a tőkehal halászatánál szolgált csalétekül.
Többféle halat is megfigyelhettem ezen a tájon; ezeket most volt első ízben alkalmam tanulmányozni. A porcos halak közül az angolna fajtájához tartozó ingolát; ez a hal tizenöt hüvelyk hosszú, feje zöldes, uszonyai lilák, hasa szürkéskék, ezüstös-barna hátát élénk színű foltok tarkítják, szemének szivárványhártyáját arany színű karika övezi; ezek a furcsa állatok édesvízben élnek, s az Amazonas folyam árjával sodródtak bizonyára ki a tengerbe. Láttam még hegyes csőrű, hosszú, vékony farkú, csipkézett úszótüskés gumós rájákat, továbbá egy méter hosszú, többsoros, befelé hajló fogazatú, szürkésfehér bőrű kis cápákat is. Láttam vöröses, egyenlő szárú háromszög alakú, fél méter hosszú ördöghalat, amelynek melluszonyai húsos nyúlvánnyal nőttek hozzá törzséhez, s ezért a denevérhez hasonlítanak, de az orrlyukai közelében kidudorodó, szaruképződményű nyúlvány miatt agyaras-halnak nevezik. Láttam végül többféle fajtájú íjhalat is.
E kissé száraz, de pontos felsorolást az általam megfigyelt csontos halakkal zárom le. Láttam vöröses ajakhalakat; testüket csak a hát- és farkuszonyuk tövében fedi pikkely. Láttam arany, ezüst, rubin és topáz színekben csillogó aranyszárnyú halat, aranyos farkú árnyékhalat, fekete tengeri felcsert, szurinámi négyszemű halat stb.
A „stb.” ellenére is meg kell említenem még egy halat, amelyre Conseil sokáig visszaemlékezik majd - mégpedig nem ok nélkül.
Az egyik hálóból egy egészen lapos testű, húszkilós rája került elő. Teste a farkától eltekintve tökéletesen korong alakú volt. A fehér hasú állat vöröses hátát nagy, sötét, feketével bekarikázott pettyek tarkázták, bőre nagyon sikamlós volt, törzse kétlebenyes uszonyban végződött. Ott hevert a tetőn, ficánkolt, vergődött, görcsös rángásokkal igyekezett hátára fordulni, s a nagy erőlködésben már majdnem visszaugrott a tengerbe. De Conseil világért se hagyta volna veszendőbe menni ezt a halat, odaugrott hozzá, s mielőtt megakadályozhattam volna, megmarkolta a két kezével.
A derék fiú abban a pillanatban elvágódott, lába a levegőben kalimpált, féloldala menten megbénult, s kétségbeesetten kiáltozni kezdett:
– Segítség! Tanár úr! Jöjjön ide!
Először esett meg a szegény fiúval, hogy felszólító módot használt...
Ned Land segítségével felemeltem Conseilt, s teljes erővel dörzsölgetni kezdtük a testét. Amikor szegény feje végül magához tért, ez a javíthatatlan osztályozó elhaló hangon azt rebegte:
– A porcogós halak osztályához, a merevkopoltyúsok rendjéhez, a porcosbőrűek alosztályához, a ráják családjához és a villamos ráják neméhez tartozik!
– Igen, édes fiam - feleltem. - Szörnyű állapotodat egy villamos rájának köszönheted!
– Ó, sose féljen a tanár úr, bosszút állok én ezen az állaton! - dörmögte Conseil.
– Hogyan, fiam?
– Úgy, hogy megeszem.
S Conseil még az este beváltotta fenyegetését: bosszúból ette meg a ráját, mert őszintén szólva, a húsa igen szívós volt.
Szegény Conseil a villamos ráják legveszedelmesebb fajtájával, a *cumaná*val akaszkodott össze. Ez a furcsa állat az elektromosságot jól vezető vízben több méternyi távolságból halálra sújtja a halakat. Testének két, huszonhét négyzetláb nagyságú lapos felülete hatalmas feszültségű villamossággal van töltve.
Másnap, április 12-én, a Nautilus nappal a holland-guayanai partokhoz közeledett. Itt falkákba verődve számos lamantin-család élt. *Manatus*ok voltak, amelyek a dugonggal együtt a szirének rendjéhez tartoznak. Ezek a hat-hét méter hosszú, szép, békés, ártalmatlan állatok vagy négyezer kilogramm súlyúak lehettek. Elmondtam Conseilnek, hogy milyen fontos szerep jut a természetben ezeknek az emlősöknek. Lelegelik, mint a fókák, a tenger alatti réteket, elpusztítják az elburjánzó növényzetet, amely különben elrekesztené a forró égövi folyamok torkolatát.

– Tudják-e, barátaim, hogy mi történt azóta, hogy az ember csaknem teljesen kipusztította e hasznos állatokat? A rothadó tengeri fű megfertőzte a levegőt. A fertőzött levegő terjeszti pedig a sárgalázt.2 Ezen a gyönyörű tájon is erősen pusztít a sárgaláz. A mérgező hatású rothadó növények óriási tömegben szaporodnak el a forró égöv alatt, s a Rio de Platától egészen Floridáig a betegség terjedésének nem lehet gátat vetni!
S ha hihetünk Toussenelnek,3 ez még semmi ahhoz a csapáshoz képest, amely majd utódainkat fogja sújtani, amikor a bálna meg a fóka teljesen kipusztul már a tengerből. Polipok, medúzák, kalamájók népesítik be majd akkor a tengert, s a tenger hatalmas fertőző góccá válik, minthogy „kivesztek belőle azok a hatalmas gyomrú állatok, amelyeknek az a feladatuk, hogy tisztítsák a tenger felszínét”.
A Nautilus parancsnoka sem tagadta ezt az elméletet, mégis elejtettek néhány manatust. A vadászat célja ugyanis az volt, hogy a marha- s borjúhúsnál is finomabb, kitűnő hússal lássák el a hajó éléskamráját. Ez a vadászat azonban cseppet sem volt érdekes. A manatusok még csak nem is védekeztek, úgy verték agyon őket. A raktárba most több tonna hús került. Szárítással tartósították.
A valóban dús tenger ezen a napon még egy másik fajta halat is szolgáltatott a Nautilus számára. Különös halászat volt ez. A hálókba sok furcsa hal került, amelynek húsos szélű, tojásdad korongban végződő feje volt. Ezek az alsókaros puha hasuszonyosok harmadik családjához tartozó gályatartó bojtorjánhalak voltak. Korongjuk mozgatható porcokból áll; ezek segítségével az állat légüres teret tud létrehozni, s úgy hozzátapad a tárgyakhoz, mint a pióca.
A Földközi-tengerben megfigyelt bojtorjánhal is ehhez a fajtához tartozik. De itt most csontos bojtorjánhalakat fogtunk ki, amelyek az óceánnak csakis ezen a táján otthonosak. Matrózaink rögtön vízzel teli dézsákba dobták őket.
A halászat befejeztével a Nautilus a part felé közeledett. A hullámokon most tengeri teknősbékák szunyókáltak. Nehéz lett volna kifogni ezeket az értékes kétéltűeket, mert a legcsekélyebb neszre mindjárt felébrednek; a szigony pedig nem töri át a hátukat borító páncélt. Matrózaink a bojtorjánhalakat használták fel most a halászatra, s ezek valóban bámulatos ügyességgel dolgoztak. A bojtorjánhal olyan, mint valami eleven horog - micsoda kincset jelentene egy ilyen állat azok számára, akiknek a horgászásban telik örömük!
A Nautilus matrózai a bojtorjánhal farkára gyűrűt kötöttek, akkorát, hogy ne akadályozza őket a mozgásban; a gyűrűre hosszú kötelet kötöttek, ennek másik végét pedig a hajóhoz erősítették.
A bojtorjánhalakat azután kidobták a tengerbe. Ezek tüstént munkához láttak; rátapadtak a teknősbékák testére. Olyan szívósan rájuk akaszkodtak, hogy inkább szét hagyták volna tépni magukat, semmint hogy eleresszék a zsákmányt. A hozzájuk tapadt teknősbékákkal együtt a bojtorjánhalakat is felvontatták a hajóra.
Sikerült ilyen módon több darab egy méter széles, kétszáz kilogrammos *cacuanná*t kifognunk. Értékes páncéljukat nagy, szemcsés, vékony, átlátszó, fehérrel és sárgával pettyezett barna lemezek fedik. Ezenkívül a húsuk is igen ízletes.
Az Amazonas torkolatvidékén való tartózkodásunk a teknősbékahalászattal véget ért. Mire leszállt az éj, a Nautilus már a nyílt tengeren úszott.
Jegyzetek
- Afrika legnyugatibb pontja. Itt fekszik Dakar városa ↩
- A „sárgaláz” (malária) kórokozójának régente a mocsaras kigőzölgésű egészségtelen levegőt tartották. Azóta tudják, hogy a betegséget az anopheles nevű, mocsaras vidékeken élő szúnyogfajta terjeszti ↩
- Alphonse Toussenel francia újságíró. Ornitológiával (madártannal) foglalkozó műveket is írt ↩
Figyeltél?
Melyik folyó torkolatánál bukkan fel a Nautilus április 11-én?
Talált!Nem egészen. A szövegben: „…s az Amazonas torkolatánál megpillantottuk ismét a földet.”
Milyen hal kerül elő a hálóból?
Talált!Nem egészen. A szövegben: „…a ráják családjához és a villamos ráják neméhez tartozik!”
Ki fedezte fel valószínűleg a Falkland-szigeteket?
Talált!Nem egészen. A szövegben: „A Falkland-szigeteket valószínűleg a híres John Davis fedezte fel…”
Hogyan viselkedik Ned, amikor újra friss levegőhöz jutnak?
Talált!Nem egészen. A szövegben: „Ned Land egy szót sem szólt, de olyan szélesre tátotta a száját, hogy egy cápa is megijedt volna tőle, s nagy kortyokban nyelte a levegőt.”
Mi érdekli Nedet a kiszabadulás után a legjobban?
Talált!Nem egészen. A szövegben: „…csak az a kérdés, hogy a Csendes-óceán vagy pedig az Atlantióceán felé tartunk-e?”
Ki a kedvenc szereplőd?
Nemo kapitány – a főbb szereplők közül
Kedvenced: