Max Réal otthonában

A chicagói South Halsted Street 3997. számú házába június 1-jén reggel nyolc órakor beállított egy fiatalember. Festékesdobozt tartott a hóna alatt, összenyitható festőállványt a kezében, utána pedig egy fekete ábrázatú inas vitte az utazótáskát.

Réalné asszony nagyon meglepődött és megörült, amikor kedves fia belépett az előszobába:

– Max!... Édes fiam!... Hát csakugyan te vagy? - kiáltotta, és megölelte.

– Testestül-lelkestül én vagyok, anyám!

– No de hát mi szél hozott Chicagóba, amikor tudtommal máshol kéne lenned?...

– Richmondban kellene lennem! - jegyezte meg Max Réal.

– Természetesen... Richmondban!

– Ne aggódj, anyácskám, van még időm, hogy Richmondba jussak. Chicago amúgy is utamba esett, hát azt hiszem, jogom van hozzá, hogy bekukkantsak ide, és néhány napot veled töltsék...

– Jaj, de hátha elszalasztod a sürgönyt, drága fiam?!

– Azt azonban a világ minden kincséért sem akartam elmulasztani, hogy találkozzam veled és megcsókoljam a kezedet. Gondold meg, hogy teljes két hete nem láttalak!

– Ó, fiam, mennyire várom már, hogy vége legyen a játéknak...

– Hát még én!...

– No persze úgy, hogy te nyered meg a vetélkedőt!

– Légy nyugodt. Én úgy érzem, mintha a tiszteletre méltó Mr. Hypperbone páncélszekrényének a kulcsa már itt lapulna a zsebemben!... - felelte mosolyogva Max Réal.

– Nagyon, nagyon örülök, hogy láthatlak, kedves fiam!...

Max Réal május 29-én Cheyenne-ben volt, minekutána alaposan szemügyre vette a yellowstone-i Nemzeti Parkot. Itt kapta meg Thornbrock táviratát, amely szerint nyolc mezővel előbbre kellett mennie (öt meg három), márpedig ez a mező Illinois volt, a nyolcas számot tehát meg kellett dupláznia, s a tizenhatos szám Richmond Citybe, Virginia szövetségi állam székhelyére, a negyvennegyedik mezőre küldte a fiatal festőt.

Chicago és Richmond közt számos vonat közlekedik, úgyhogy huszonnégy óra alatt kényelmesen meg lehet tenni ezt az utat. Max Réalnak teljes két hét állt rendelkezésére május 27-től június 12-ig így tehát jutott bőven ideje arra, hogy meglátogassa az édesanyját.

Cheyenne-ből elindulva negyvennyolc óra múlva Chicagóba érkezett. Azalatt az idő alatt, míg Chicagóban lesz, két megkezdett festményt akart befejezni: a Kansas River parti tájképet meg a „Fire Hole” nevezetű zuhatagot. Remélte, hogy ezt a két képet jó áron eladhatja, s ezért nem kell anyagi gondoktól tartania, ha a kocka szeszélye valahol tétfizetésre kárhoztatja.

Anya és fia kedvesen elbeszélgettek a pompás reggeli mellett, amely Max Réallal elfeledtette a wyomingi vendéglők méregdrága, de csapnivaló konyháit. Mrs. Réal a fia útjának minden apró részlete iránt érdeklődött, s a játék egyes résztvevőinek a személye, a sorsa is nagyon szívén feküdt a gondos anyának.

– Hányadán is vagyunk ez idő szerint a játékkal? - kérdezte Max Réal.

Mrs. Réal átvezette fiát a maga szobájába, ahol az asztalon kiterítve feküdt a Hypperbone-féle „Nemes-Lúd-Játék” nagy térképe, s az egyes mezőkön ott virítottak a gombostűvel betűzködött színes zászlócskák. A fiatal festő egyetlen pillantással tisztán fölmérhette, hogy játszótársai ez idő szerint hol is tartózkodnak.

– Ki az a kék zászlós, aki vezet? - kérdezte édesanyjától.

– Tom Crabbe, akit a tegnapi kockavetés a negyvenhatodik mezőre, Pennsylvaniába menesztett.

– No hiszen, ki is ugrik John Milner, a jeles ökölvívó-idomár, örömében a bőréből! Fogadni mernék, hogy az a tyúkeszű hústorony még csak nem is sejti, hogy milyen bolond szerencse környékezi... Hát a piros zászlós kicsoda?...

– X. K. Z. jelenleg Kolumbiában, a negyvenhatodik mezőn van. Az a talányos figura is szerencsés, legutóbb egyszerre húsz mezővel jutott előbbre, Wisconsinból Washingtonba került.

– Még mindig nem leplezték le őtitokzatosságát?...

– Sejtelmünk sincs arról, hogy ki lehet!

– Képzelem, hányan fogadtak reá!

– Úgy van, sok a híve, s az igazat megvallva, én is félek, hogy ő fut be elsőnek...

– Lám, lám, milyen előnyös, ha valaki efféle álarcos lovag!

Azt sem tudta senki, hogy az a bizonyos X. K. Z. Chicagóban időzik-e még vagy elutazott, s megérkezett-e már Washingtonba. A hetedik játszó bizonyára jól tette, ha néhány napig körülnézett az Egyesült Államok közigazgatási központjában. Megnézhette a pompás Capitoliumot, ahol a szenátus a gyűléseket szokta tartani, ahol a képviselők testülete, s a kongresszusok tagjai üléseznek. Oszlopsorokkal, domborművekkel és szobrokkal ékeskedő nagyszerű palota ez, amelyre Washington méltán büszke lehet. Ha a rejtélyes versenyző esetleg nem látta még a Fehér Házat, ahol az állam feje, az elnök lakik, azt sem mulaszthatta el; továbbá Washington óriási emlékoszlopát, a százhetvenöt láb magas márványobeliszket is érdemes megnézni. Ezenkívül múzeumok, képtárak, s egyéb gyönyörködtető meg tanulságos látnivalók is kínálkoznak itt bőven. Washingtonnak az éghajlata is nagyon egészséges, a Potamac folyó partján óriási parkok, sétaterek és kertek zöldellnek.

Ámde kérdés, vajon az a bizonyos „álarcos lovag” érdemesnek tartotta-e mindezt arra, hogy megnézze. Egyáltalán elment-e Washingtonba?... Tudtak-e ott valamit a megérkezéséről?... Hja, a lapok minderről semmit sem írtak...

– Ki ez a sárga zászlós a harmincötödik mezőn? - érdeklődött tovább Max Réal az édesanyjától.

– Lissy Wag kisasszony, fiam.

Ekkor a sárga zászló még Kentucky mezején lengett, de június 1-jétől kezdve a balszerencsés kockavetés a missouri-i börtönbe juttatta. Ezt azonban Max Réal akkor még nem tudhatta.

– Milyen bájos kislány! - áradozott a fiatal festő. - Mintha most is látnám a kipirult arcát, az elfogódott viselkedését, mint amikor a temetésnél, majd az Auditorium Színháztermében megpillantottam!... Ha azóta találkozhattam volna vele, újra szívemből kívántam volna neki, hogy ő legyen a győz...

– Hohó, hát magadról megfeledkezel?!

– Dehogyis, édesanyám!... Mind a kettőnknek kell nyernünk... Majd testvériesen megosztozunk!... Hej, ha sikerülne kivágnunk a rezet!...

– Ha lehetne kettőnek nyernie!

– Való igaz, kettő egyszerre nem nyerhet... Ámbár ki tudja, manapság olyan fura dolgok történnek, hogy...

– Tudod-e, fiam, hogy már azt hittük, Lissy Wag nem is bír részt venni ebben a játékban?...

– Tudom, szegényke beteg lett, és ennek versenytársai közül bizonyára többen örültek, ha nyíltan nem is, de titokban... Én nem örültem!... Szerencsére a barátnője olyan gondosan ápolta, az a Jovita Foley vagy mi is a neve... Érdekes amazon, csaknem olyan határozott természetű, mint a bősz Urrican kapitány... Mikor is lesz Lissy Wag számára a legközelebbi kockavetés?

– Öt nap múlva, június 6-án.

– Reméljük, hogy a szeretetreméltó vetélytársnőnk elkerüli a nebraskai útvesztőt, a missouri börtönt, meg a Halál völgyét!... Kedvezzen is neki a szerencse!... Szívem mélyéből kívánom!...

Mrs. Réal csodálkozva vette észre, hogy a fia milyen meleg hangon beszél Lissy Wag kisasszonyról... A fiatal festő valóban gyakran gondolt a bájos, fiatal teremtésre, kissé talán túlságosan is gyakran...

– Hát a zöld zászlós versenyző nem érdekel téged, fiam? - kérdezte Mrs. Réal.

– Az ott a huszonkettedik mezőn?

– Az... Az ott Harris T. Kymbale zászlója.

– Remek fickó az az újságíró! Amint hallom, ugyancsak gyakran ad életjelt magáról, mindent megnéz...

– S mindenről cikket ír a Tribune-ben.

– Jócskán hátramaradt.

– Sebaj, ebben a játékban könnyen előre juthat, csak szerencsés legyen a kockavetés...

– Szent igaz...

– Hát az a hátul cammogó a negyedik mezőn kicsoda?...

– Hermann Titbury.

– Szegény feje, képzelem, hogy tépi a haját mérgében.

– Üldözi a balszerencse, két kockavetés csak a negyedik mezőre juttatta, és azonfelül még fizetnie is kellett.

– Hadd fizessen a pénzeszsák, a tökmagrágó zsugori, én ugyan nem sajnálom. Kívánom neki, hogy a legközelebbi kockavetés eredménye egy meg egy legyen, mégpedig azért, mert ennél kevesebb nem lehet, és mert éppen a Niagara mellé jutna, ahol a hídvám kerek ezer dollárjába kerülne...

– Ejnye, milyen rosszmájú vagy, Max!

– Az ilyen uzsorások nem érdemlik meg a részvétet, anyám. Még csak az kellett volna, hogy ezek a fösvény, népnyúzó mihasznák örököljék a nagylelkű Hypperbone millióit!

– Minden lehetséges - mondta erre Mrs. Réal.

– Mondd csak anyám, hát a bősz Urrican zászlója, a narancssárga miért nincs sehová kitűzve?

– Hja, szegény kapitány jelenleg a „Halál völgyét” járja, s onnan vissza kell térnie Chicagóba, hogy elölről kezdje a játékot...

– No, szegény! Képzelem, hogy mennyit káromkodott!... És mikor lesz X. K. Z. számára a legközelebbi kockavetés?

– Kilenc nap múlva.

– Fenemód bizarr ötlet volt a megboldogulttól, hogy eltitkolta a hetedik versenyző nevét!...

Ilyetén módon Max Réal alaposan megismerte a helyzetet. Tudta, hogy előtte ez idő szerint mindössze ketten vannak: Tom Crabbe meg az „álarcos lovag”. Mindazonáltal nem sokat törődött az egész komédiával. Szorgalmasan dolgozott műtermében, befejezte a két képet, s ha egyáltalán gondolt a játékra, csupán fiúi szeretetből tette, merthogy édesanyja annyira szívén viselte a dolgot.

Míg Chicagóban tartózkodott, éppen háromszor zörgette meg Mr. Thornbrock a végzetes két kockát az Auditorium színháztermében. Az első kockavetés Mr. Titburynak szólt. Az uzsorásnak Louisianába kellett utaznia, a „vendégfogadóba”, és mindaddig ott kellett maradnia, míg a két következő kockavetést megejtik, de abban ő részt nem vesz. A második Harris T. Kymbale új útirányát döntötte el. Az érdemes újságíró meg lehetett elégedve Fortuna istenasszonnyal, mert a kockák szeszélye Észak-Dakotába küldte, a harmincharmadik mezőre, s így rendkívül élvezetes útnak nézhetett elébe. A harmadik kockavetés Lissy Wag sorsáról határozott. Aznap Max Réalt szokatlan izgalom fogta el. Nem állhatta meg, hogy el ne menjen az Auditoriumba. Nagyon leverten jött haza. Lissy Wag kisasszonynak a harmincnyolcadik mezőről, Kentuckyból az ötvenkettedik mezőre: Missouriba kellett utaznia. Ez pedig azt jelentette, hogy itt „börtönbe” kerül, s addig kell rostokolnia, míg valamelyik balszerencsés játszótársa oda nem jut, s ki nem váltja a fogságból azzal, hogy elfoglalja a „tömlöcben” a helyét.

Max Réal június 7-én indult el hazulról. Édesanyja a szívére kötötte, hogy le ne késse a vonatot.

– Légy ott időben, akkor is, ha a legközelebbi kockavetés akár a világ végére küld is...

– Ó, még onnan is vissza lehet térni, anyám, csak a „börtönből” nem!... Igazán nevetséges ostobaság ez az egész komédia!... Úgy törjük magunkat, akár az ostoba, szemellenzős lovak. Úgy szaladunk, hogy szinte a nyakunkat szegjük, attól rettegünk, valamelyik egy fejhosszal előbb fut be!... Ostobaság!

– Nem úgy van, fiam... nem úgy van!... Indulj csak el, és Isten legyen veled!...

Hajszál híján elfelejtettem megemlíteni, hogy Max Réal iránt Chicagóban hajmeresztő nagy érdeklődés nyilvánult meg. A riporterek váltig zaklatták, a fogadók közt felszökött az ázsiója, csaknem egyenlő értékűnek tekintették Tom Crabbéval!... Hm, minő dicsőség!...

Max Réal végül is elutazott. Négy nap múltán a következő levelet írta édesanyjának:

„Richmond, június 11-én.

Édes jó anyám!

Itt vagyok Richmondban. Ne aggódj hát annak az embernek a sorsán, akit e világon a legjobban szeretsz, s aki téged ugyanolyan nagy szeretettel zár a szívébe... Nincs semmi bajom, és nem hagytam el az őrhelyemet.

Bár ugyanezt mondhatnám a szegény Lissy Wag kisasszonyról, aki a missouri börtön nyirkos szalmáján várja a szabadítót. Igen sokszor gondolok arra a bájos leányra, és dühös vagyok az ostoba vak sorsra, amely a sárga zászlót ilyen szomorú mezőre küldte... Vajon meddig kell még ott sínylődnie hőslelkű barátnőjével, Jovita Foley kisasszonnyal együtt?...

Ne kívánd azt tőlem, édes jó anyám, hogy utazásom és megérkezésem részleteiről beszámoljak neked. Unalmas és érdektelen téma. Mindazonáltal a legfontosabb helyekről, ahol a vonat megállt, röviden megemlékezem. Clevelandből Warenbe érkeztünk, Ohió szövetségi állam nevezetes vidékére. Az ember már messziről érzi - ha ép az orra és nem vesztette el a szaglóérzékét -, hogy gazdag kőolajforrásai vannak. A dohányos félve gyújt szivarra, mert attól tart, hogy a petróleumpárákkal telített levegő lángra lobban. Micsoda sivár világ! Az utazó tömérdek sok szivattyús olajkút vasoszlopszerkezetét látja jobbra-balra a vasútpálya mentén...

Láthatod, édesanyám, hogy a wyomingi út gyönyörűségében ezen a vidéken ugyancsak nem volt részem.

Bezzeg, ha a kockák istennője kegyesebb lett volna, s esetleg énrám bízza, hogy a mezőt, ahová vágyakozom, magam válasszam meg - most te is velem volnál, de nem itt, hanem valahol Missouri tájékán. Találkoztunk volna talán a szegény Lissy Wag kisasszonnyal, és te is megismerkedhettél volna vele... Micsoda képtelen helyzet, szegény Lissy Wag ott sínylődik a fogságban...

Miért nem jutott oda Hodge Urrican, a marcona tengeri medve, vagy Hermann Titbury, a fukar uzsorás tökmagrágó?! Miért kellett éppen neki, a bájos Lissy Wag kisasszonynak ilyen balszerencsével járnia?... Hát ez az udvariasság? Így kell a sorsnak bánnia egy gyönge leánnyal?

No de hadd folytassam úti élményeim leírását. Ohio államból Pennsylvániába jutottunk. Az első jelentősebb város Pittsburg, az Ohio folyó partján. Itt valóságos kéményerdő nőtt ki a földből... A vasművek ontják a füstöt, s az ember hasztalan mosakodik - tőrülmetszett szerecsenné válik a koromtól. Bezzeg más levegője van a tiszta Kansasnak! Itt viszont este egy pohár vizet tettem ki az ablakba - és képzeld csak: reggelre - tintává változott, ezzel írom ezt a levelet is.

Ma olvasom a lapokból, hogy a mi bősz Hodge Urrican kapitányunkat, ezt a folyvást sistergő, mennydörgő és pöfögő tengeri medvét a kockák Wisconsinba küldték, fájdalom, a legközelebbi sorsvetés még a legkedvezőbb esetben sem küldheti őt Missouriba, hogy a mi drága foglyunkat kiszabadíthassa tömlöcéből...

...Számos város, mezőváros és falu mellett haladtam el. Csupa üzem, gyár, iparvidék mindenütt, az alkotó természetnek szinte nyoma veszett az acél meg a beton eme szürke sivatagában!... Nem tetszik nekem az ilyen világ! Maholnap megérjük, hogy a fákat is fémből öntik, a mezőt posztóból vágják ki, s a tengerpart fövenye fűrészporból készül... És az emberek azt mondják, hogy ez a „civilizáció”.

Amikor ezeket a sorokat írom, épp Virginia nyugati részében járok-kelek. Ne aggódj hát, hogy elkésem, mert amint tudod, közel vagyok utazásom céljához. Errefelé valamicskét szebb és változatosabb a vidék, hegyes-halmos, itt-ott sóaknák, kőszénbányák láthatók; az Egyesült Államok nem szorul más ország sójára és kőszenére.

Nyugat-Virginia fővárosába, Charlestonba nem mentem el. Dél-Karolinában is van hasonló város, vigyázz, ne téveszd össze azzal, különben úgyis tudod a Tribune-ból, hogy oda Harris T. Kymbale ment. Martinsburgban, Virginia legjelentékenyebb városában egy napot töltöttem. Ez a város az Atlanti-óceán partján fekszik. Méltán kérdezheted, hogy miért nem siettem Richmondba, és miért rostokoltam ebben a városban egész napon át?

Nos hát, elzarándokoltam John Brown sírjához. Ez a hőslelkű ember tűzte ki először a rabszolga-kereskedés ellen folytatandó harcnak a zászlaját. Virginia ültetvényesei élethalálharcot folytattak ellene, s addig üldözték, míg végre elfogták, és gyalázatos módon fölakasztották, mint holmi gonosztevőt. Így járnak az emberiség jótevői!... Jómagam pedig hódoló tiszteletemet akartam kifejezni e vértanú emléke iránt. Tommyt természetesen nem vittem magammal, mert ő sajátos módon izzó gyűlöletet táplál John Brown iránt, lévén rajongó híve a rabszolgaság intézményének.

Megérkeztem hát rendeltetésem helyére, az egykor hírhedt rabszolgatartó államba, a véres polgárháború első színhelyére. Ha geográfus volnék, elmondhatnám neked, hogy Virginia az Egyesült Államok szövetségi államai közt a legkisebbek közé tartozik, körülbelül a harmincharmadik. Ha esetleg érdeklődsz iránta, tudd meg, hogy száztizenkilenc tartományra oszlik, hogy erdeiben hovatovább megcsappan a dámvadak száma, de azért darumadár, fürj, és saskeselyű még elegendő akad, továbbá gazdagon virul a gyapotcserje, a búza és a rozs; úgy mondják, hogy dohánya is kitűnő, de ez engem nem érdekel, mert nem vagyok dohányos.

Richmond elég csinos város, a James folyó partján épült, szép a Kapitóliuma;¹ fájdalom, túl sok a gyára, főleg a dohánygyára. Ezt azonban csak én fájlalom, a richmondiak bizonyára éppen ellenkezőleg, örvendetesen hasznosnak találják...

Hogy megnyugtassalak: Virginia állam többi városát nem néztem meg. Különben is az Egyesült Államok városai úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két tojás. Így tehát nincs mit mondanom Petersburgról, Yorktownról, ahol ezelőtt nyolcvan esztendővel Cornwallis megadta magát, s ezzel a véres háborúnak vége szakadt.² Lynchburgról sincs beszámolni valóm, pedig azt mondják, hogy élénk forgalmú gyárváros; azt is csak hallomásból tudom, hogy Virginiában kitűnő fürdőhelyek vannak, és hogy Lurry városka környékén barlangokat is fölfedeztek, amelyek akár még szebbek is lehetnek, mint a kentucky-i mamutbarlangok.

Erről jut eszembe, hogy a szegény Lissy Wag itt tudta meg a balszerencsés kockavetés eredményét, amely őt Missouriba száműzte. Az is aggaszt, hogy kiszabadítása esetén honnan fogja előkeríteni a háromszoros tétet... Gondolhatod, milyen lehangoló ez, és mennyire elkeserít...

Az imént olvastam Richmondban egy falragaszon, hogy a június 10-i kockavetés szerint az ismeretlen X. K. Z.-nek Minnesotába kell utaznia. Ez annyit jelent, hogy az ötvenegyedik mezőre, vagyis hát ez idő szerint őkelme vezet. Ki az ördög lehet ez az „álarcos lovag”? Alighanem ő nyer. Holnap kerül rám a sor Chicagóban. Nem hiszem, hogy elébe vághatnék.

Ezzel zárom is soraimat. Téged bizonyára csak azért fog érdekelni, mert a fiad írta. Szeretettel ölel fiad, aki ez idő szerint nem egyéb, mint a Hypperbone-turf közönséges versenyparipája.

Max Réal.”