A „Halál völgye”

Június 1-jén reggel Stoktonból, Kaliforniának e kicsiny városából vonat indult el délkelet felé, mégpedig szédítő gyorsasággal. Az egész szerelvény mindössze két kocsiból állt: egy személy- és egy teherkocsiból, no meg a mozdonyból. Sacramento felé robogott. Kalifornia mintegy négyszázötvenezer négyzetkilométer területű, e szerint a második legnagyobb szövetségi állam az Amerikai Egyesült Államokban. Nyugatról a Csendes-óceán határolja körülbelül hatszáz mérföldnyi hosszúságban; ha meggondoljuk, hogy ezen a hatalmas területen mindössze egymillió-kétszázezer lélek lakik: bízvást elmondhatjuk, Kalifornia nem tartozik a népes államok közé. A lakosság fölöttébb kevert, igen sok a bevándorló, akiket az aranymezők mesébe illő kincseinek híre csalogatott ide a világ minden részéből.

A szokatlan gyors iramban zakatoló különvonat utasai azonban, úgy rémlik, nem érdeklődtek Kalifornia tájképi szépségei iránt. Egyáltalán voltak utasai annak a repülő vonatnak?... Hogyne lettek volna! A személykocsi egyik ablakán két fej bukkant ki, két barátságtalan ábrázat. Az egyik utazó a szájában kurta szárú pipa füstölt, abból rázta ki a hamut, majd újra fölhúzta az ablakot.

Pedig érdemes lett volna megnéznie a kaliforniai termékeny mezőket ezen a vidéken. Gyönyörű búza- és kölestáblák zöldelltek a vasúti töltés mellett, imitt-amott buja legelők, távolabb pompás gyümölcsösök virultak: barack-, körte-, szeder- és cseresznyefák valóságos gyümölcsfaerdőket alkottak. Hát még az óriási kiterjedésű szőlők! És lám csak, a két utas mégis botrányosan közömbösnek mutatkozott, mintha csak holmi kopár sivatagon keresztül zakatolt volna velük a különös, kurta szerelvény...

Kalifornia sajátságos éghajlatú állam. Szeptemberben nagyobb itt a hőség, mint júliusban. A Csendes-óceán felől rátörő viharok megtörnek a tengerpart hatalmas sziklameredélyein, s ezért Kaliforniában gyakori az eső, a föld termékenységének e hathatós előidézője. Zúgó fenyvesek, füzesek, égerligetek, ciprusok, cédrusok őserdeje borítja a hegyláncok tetőit és oldalait. Akadnak itt olyan faóriások is, amelyek háromszáz lábnyi magasra nőnek meg, törzsük kerülete pedig hatvan láb.

Vajon kik lehettek azok a közömbös utasok?... Honnan jöttek... s hova igyekeznek? Vajon afféle aranyásók, akik hirtelen megtudták, hogy valahol új forrása nyílt a meggazdagodásnak, és oda sietnek? Vagy talán ültetvényesek, akiket Kalifornia példátlan termékenysége csalogat?

Annyi bizonyos, hogy gazdag emberek lehetnek, hogy sürgős dolguk van, különben nem rendeltek volna különvonatot, mikor a rendes vonat jócskán olcsóbb. Elvégre néhány ezer dollár egyáltalán nem kis pénz, és mire való, hogy elpocsékolnak ekkora összeget, ha utazhatnának sokkal takarékosabban is...

Délelőtt tizenegy órakor érkezett Keelerbe a különvonat. Itt megállt, és két utas szállt ki a személykocsiból. Kisebbfajta kézi utazótáskát cipeltek, mintha csak holmi rövid kiruccanásra készültek volna. Az egyik utas odaszólt a mozdonyvezetőnek:

– Várjon ránk!

Mintha csak valamilyen kétfogatú homokfutóról ugrana le afféle futó látogatás céljából, és a parádés kocsist ott marasztalná, míg befejezi a gyors vizitet.

A masiniszta bólintott, s egy melléksínpárra igazította a vonatot, hogy ne akadályozza a tömegközlekedést.

A két utas a pályaudvarra ment, ahol már valaki várt rájuk.

– Itt a kocsi? - kérdezte tőle szárazon az egyik utas.

– Tegnap óta.

– Útra kész?

– Bármely pillanatban.

– Indulhatunk!

Pillanatok múltán a két utas már benne ült az automobilban, amely tüstént elporzott velük, szédületes gyorsasággal, kelet felé.

A nyájas olvasó bizonyára ráismert e két utasban Urrican kapitányra és az ő hűséges Turkjára, ámbár pillanatnyilag egyikük sem hódol szokványos dührohamainak, hiszen ezúttal sem heves összekoccanásra, sem szóbeli vagy tettleges párviadalra nem nyílt semmi alkalom. Ők jöttek tehát a különvonaton, és rájuk várt az automobil, hogy azonnal tovább szállítsa őket.

Ugyan vajon minő csoda történt, hogy Hodge Urrican, akit május 25-én félholtan szállítottak Key West postahivatali helyiségébe, nyolc nap múlva egyszer csak fölbukkan a kaliforniai kisvárosban, tehát ezerötszáz mérföldnyire Floridától?

A Chicola hajótörése után - mint jól emlékszünk Urrican kapitányt eszméletlen állapotban vitték a Key West szigeti posta- és távíróhivatalhoz. Délben megérkezett Chicagóból a sürgöny. A kockavetés eredménye öt volt, 2+3, vagyis a boldogtalan Urrican kapitánynak az ötvenharmadik mezőről az ötvennyolcadikra kellett sietnie: Floridából Kaliforniába, vagyis keresztülvághatott az Egyesült Államok területén délkelettől északnyugatig. No meg ráadásul az a mező, ahova a kocka szeszélye küldte: a Halál völgye volt. A megboldogult különc hóbortos végrendelete úgy kívánta, hogy az a versenyző, aki erre a mezőre jut, háromszoros bánatpénz fizessen, s aztán tüstént térjen vissza Chicagóba.

A viharedzett Urrican kapitányt hathatósan megdömöckölték, életre dörzsölték, szájába kanalas orvosságot töltöttek, és lám csak, amint fölpattant a szemhéja, máris a kockavetés eredménye felől tudakozódott. Amikor Turk megmondta neki, Urrican kapitány olyan éktelen dühbe gurult, hogy olyanra még a legöregebb emberek sem emlékeztek. Ez a haragviharzás mentette meg a méregzsák életét. Nem akadt senki, aki ellenkezzék vele, s ezért a szenvedély tombolása után egyszer csak jobban érezte magát, s az a szó, amelyet fogsorai sövénye mögül kilökött, valósággal történelmi nevezetességűvé vált.

– Tovább!

Turk a dermedt csöndben döbbenten hallotta ezt a szót. Utóbb aztán szerét ejtette, hogy apróra beszámoljon a gazdájának, hol is leledzik, és mi történt vele. Tudniillik a szilaj tengeri medve az égvilágon semmit sem tudott a hajótörésről meg a többi veszedelmes viszontagságról, melynek szenvedő hőse pedig ő maga volt.

Más ember ebben a kétségbeejtő helyzetben kijelentette volna, hogy két hét alatt Floridából Kaliforniába s onnan Chicagóba menni teljes lehetetlenség - akárhogy erősködnek is a jenkik, ez a szó azért mégiscsak benne van az amerikaiak szótárában is -, no de Urrican kapitányt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy letegye a fegyvert. Eleinte káromkodott, átkozódott, őrjöngött és dühöngött; Turk hasonlóképpen cselekedett, csakhogy ép testi ereje lévén, még hatalmasabb indulattal tajtékzott, mint a gazdája, úgyhogy végül Hodge Urricannak kellett figyelmeztetnie a hűséges szolgát, hogy csillapodjék.

Arra gondolni sem akart, hogy föladja a harcot és elkullogjon a küzdőtérről, lelkét égette volna a szégyen, hogy a narancssárga, a kék, a viola meg a többi színű zászló előtt meghajtsa a magáét. Hja, ilyen az emberi sors!... Van, akit a játszi szerencse fölemel, és van, akit földhöz sújt... És mégis a Gondviselés a végső tusában némi reményt villantott a bősz Urrican kapitány vérben forgó szemébe.

Tizenkét óra és harminchét perckor a Key West világítótornyának fényjelző készülékén fölvillant a jel, hogy ötmérföldnyire hajó tűnt föl a láthatáron.

Hodge Urrican talpra ugrott, és máris szaladt a tengerpartra; egész sereg kíváncsi ember követte őt. A magas, sziklás partfokról lesték a közeledő hajót.

Valóban jött, mégpedig gőzhajó, és hosszú füstfelhő jelölte az útját. A parton állók elkezdték találgatni:

– Vajon kiköt-e Key Western?

– S ha kiköt, vesztegel-e itt, vagy rögtön tovább indul?

– S ha folytatja is az útját, vajon merre tart?

Nos hát a gőzhajó, amely a President Grant elnevezést viselte, valóban kikötött Key West szigetén, még aznap este tovább készült Mobile felé; ez a gyorsjáratú gőzös az Egyesült Államok kereskedelmi hajórajának legsebesebb vízi alkalmatosságai közé tartozott.

Kapitánya, Mr. Humper a legnagyobb készéggel fölvette a hajójára Hodge Urricant és Turkot - természetesen jó pénzért. Május 27-én éjjel vetettek horgonyt Mobile kikötőjében. Ebből a városból a legközelebbi gyorsvonattal Saint-Louisba indultak, majd teljes húszórai utazás után, 1126 mérföldnyi zötykölődés árán, szerencsésen oda is érkeztek.

Ezalatt történt a herculanumi állomásfőnökkel a kis perpatvarkodás a poggyász miatt, ugyanekkor esett meg az a bizonyos lőpárbaj a robogó vonaton Hodge Urrican és Harris T. Kymbale közt. Saint-Louisból ugyancsak vasúton ment tovább a bősz kapitány Topekába, onnan Odgenbe, Renóba, s onnan a különvonaton Keelerbe.

Hanem a Halál völgye igencsak messze esett még innen is. A marcona tengeri medve arra nem is gondolhatott, hogy a csaknem hetedfélszáz mérföldnyi utat lóháton tegye meg... Ám még Saint-Louisban pompás ötlete támadt. Azonnal táviratot menesztett Sacramentóba, és automobilt rendelt a vasútállomáshoz. Amint láttuk, ez a gépkocsi pontosan ott várt is rá, és így bízvást remélhette, hogy négy nap alatt megteszi a Halál völgyébe az utat, mégpedig oda és vissza. Eszerint június 8-a előtt már Chicagóban lehet. A zord tengeri medvének így kedvezett a szerencse!...

Ez a példátlan amerikai gyorsaság - amint a dolog természetéből kiviláglik - megfosztotta a Hodge Urrican sorsa iránt érdeklődőket attól, hogy merész útjában nyomról nyomra kísérjék. Sehol sem időzött néhány percnél tovább, jóformán ki sem dugta az orrát a kocsi ablakán, nem érdekelte őt az égvilágon semmi, csak az, hogy le ne késsék a chicagói kockavetésről.

Bezzeg, ha Max Réal vagy Harris T. Kymbale lett volna a helyében, bizony nem mulasztották volna el, hogy szemügyre ne vegyék San Franciscót, Kalifornia nagy kikötővárosát. Ez a háromszázezer lakójú város¹ minden tekintetben megérdemli az érdeklődést. A hasonló nevű tengeröböl mellett épült, amely ötszáz négyzetkilométernél nagyobb terjedelmű. A város számtalan széles körútja, gyönyörű sétatere, monumentális épülete, pazar fényűzéssel berendezett vendégfogadója, mulatókertje, parkszerű temetőkertje, mind-mind csupa nagyszerű látványosság, és feltűnően élénk sürgés-forgás észlelhető itt a nap minden szakában!

Urrican kapitány San Franciscóban - vagy ahogy általában becézték: Friscóban - tömérdek embert talált volna, akik fogadókként részt vettek a Hypperbone-vetélkedőn, mert az Aranyország lakói örökké spekulálnak. Se szeri, se száma itt az érdekszövetkezeteknek, nagyszabású ipari vállalatoknak, a börze nyüzsög a meggazdagodni vágyóktól, a játékszenvedély oly mértékben elharapódzott, hogy annak alig találhatjuk mását. Képzelhetjük, milyen éktelen ricsajos népszerűség jutott volna Urrican kapitány osztályrészéül, ha egyszer csak fölbukkan Kalifornia eme gyönyörű kikötővárosában.

No de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Urrican kapitánynak nincs egyetlen percnyi vesztegetnivaló ideje sem, különben sem tartozott azok közé, akik szíves-örömest bámultatják magukat vagy másokat óhajtanának megbámulni. Nyilvánvaló, hogy Max Réal és Harris T. Kymbale azt sem szalasztották volna el, hogy kiránduljanak Mariposába, amely a páratlan szépségű Yosemite-völgy közelében fekszik, Santa Clarába, amely maholnap egyesülni fog San Joséval; a Hamilton-féle híres-nevezetes csillagvizsgálót sem mulasztották volna el megnézni. Érdeklődtek volna a spanyol Monterey iránt is, amelynek pompás cédrusligete egészséges üdülőhely, elmentek volna Los Angelesbe, amely Kalifornia államnak nagyságra és jelentőségre nézve második városa. Ezt a szép várost örökké viruló narancsfák, borstermő fák, banánfák, kávécserjék, teabokrok, kaucsukfák egész erdeje koszorúzza. Sőt alighanem San Diegóig is elmentek volna, amely Kaliforniának déli határán fekszik, és nagyon egészséges az éghajlata.

Ámde Hodge Urrican nem akart sehova menni, nem akart semmit sem látni, ő csak a Halál völgyébe vágyott!...

A Sacramentóból küldött automobilt kitűnő motor hajtotta, az Amerikában általános használatnak örvendő Adamson-féle szerkezetű; csomagterében egész hétre elegendő hajtóanyagot vittek magukkal, s ezért nem kellett attól tartaniuk, hogy ez a négynapi út fölemészti e mozgó erőforrást.

Hodge Urrican és Turk a hátsó fedett ülésben helyezkedtek el, az autóvezető gépész pedig elöl trónolt a bakon.

Urrican kapitány szokásától eltérően némán merengett, Turk pedig hűségesen segített gazdájának a hallgatásban. Mindketten útjuk céljára összpontosították gondolataikat. Mit törődött a bősz Hodge Urrican azzal a tenger pénzzel, amibe neki a különvonat, a géperejű jármű, no meg nem utolsósorban a háromszoros tét kerül! Bánta is ő!... Fő az, hogy önbecsülése csorbát ne szenvedjen!... Úgy van, első a becsület!... Nem maradhat le hat játékostársa mögött, bármi áron végig kell játszania ezt a hóbortos játékot, a Hypperbone-vetélkedőt!

A kocsi szélsebesen haladt, és minden baj nélkül elértek abba a kopár, rideg sziklavölgybe, amelyet a Halál völgyének neveznek. Micsoda elhagyatott vidék ez! A Sierra Nevada hegyvonulatai közt!...

Méltán rászolgált a nevére! Sehol élőlény, itt nem látható, sem ember, sem állat. Bezzeg jól kiszemelte ezt a gyászos környéket a roppant földrajzi társasjáték kaján kiagyalója!...

Június 3-án, délután három órakor ide érkezett meg Urrican kapitány ötvenórai kocsikázás után.

Elisée Reclus, korunk nagy földrajztudósa azt mondja, hogy a Halál völgye hajdanában valamely folyamnak a medre lehetett. Nyomorúságos egyébiránt e vidék növényvilága is. Errefelé kiszáradt, csenevész jegenyék, fűzfák, levél nélkül csupaszkodó, tüskés kaktuszfélék láthatók csupán. A völgyet határoló meredek zárt falak szódát és sót izzadnak ki, és ha szél kerekedik, a fehér sópor süppedékeny rétegekben rakódik le a földre.

A milliomos jól kipécézte ezt a völgyet annak az elrettentésére, akit mostoha végzete ide juttat.

Urrican kapitány megálljt parancsolt itt, a Gyászhalomnak elkeresztelt hágón, amelyet azért neveztek így, mert itt jutott gyászos végre jó néhány karaván, amikor balsorsuk a pusztulásnak e komor völgyébe vezérelte őket. A kapitány bizonyságául annak, hogy valóban itt járt, okmányt állított ki, aláíratta Turkkal meg a kocsivezetővel, majd elrejtette egy hatalmas sziklatömb alatt.

Minekutána ez megtörtént, alig pihent egy óráig e sivár hágón. Beült a gépkocsiba, s ez alkalommal először nyitotta ki a száját, mondván:

– Tovább!

És az automobil gyorsan gördült lefelé a sziklás úton, majd negyvennyolc óra múltán, június 5-én, délelőtt tizenegy órakor visszaért a keeleri állomáshoz.

Hodge Urrican megszorította a kocsivezető kezét. Ezzel köszönte meg ügybuzgóságát és kitartását, aztán odafordult Turkhoz:

– Tovább!

A különvonat, amellyel Keelerbe jött, készen várta őket. A kapitány fölugrott a személykocsiba, s odakiáltott a mozdonyvezetőnek:

– Tovább!

Éles fütty hasított át a levegőn, s a különvonat roppant sebességgel röpült tova. Hét óra múlva befutottak Renóba; onnan már a rendes vasúti közlekedés járataival folytatták útjukat, és Wyomingon, Nebraskán, Iowán keresztül június 8-án délelőtt kilenc óra és harminchét perckor Chicagóba érkeztek.

Képzelhetjük, milyen lelkes fogadtatásban részesítették a marcona kapitányt mindazok, akik dacára a többrendbéli balesetnek, hívek maradtak az ő zászlójához!... Aznap tartották a soron következő kockavetést. Ezúttal kedvezett Urrican kapitánynak a szerencse. Az eredmény hat meg három, vagyis kilenc lett.

E szerint Wisconsinba kell csak mennie, vagyis a huszonhatodik mezőre, ez pedig Illinoistól csak macskaugrásra - a tőszomszédságban fekszik.

Bezzeg most felszökött Hodge Urrican árfolyama. Tömeges fogadásokat tettek rá, és nemsokára éppen annyi híve volt, mint Tom Crabbénak és Max Réalnak.