Santa-Juana.

Történetünk kezdete előtt tizenhárom évvel a Torridónak balpartján, azon a helyen, hol most Santa-Juana fekszik, nem volt egy árva kunyhó sem. Hébe-korba egy-egy indiánus vetődött oda, s a gazdag mezőn legeltette nyáját, de aztán újra tovább ment. Pedig a föld nagyon termékeny, s az őserdőkben sok vad, a vizben sok hal volt, de nem jutott senkinek eszébe, hogy megtelepedjék ott, s kereskedjék vagy termésre kényszerítse a vadon is termékeny talajt.

Nehány száz kilométernyire északra Santa-Juanától, az Andesek hegy-nyujtványai emelkedtek, s a folyóknak egész hálója képződött a hegyek oldalain, lenn a völgyekben. Minden arra mutatott, hogy e gyönyörű vidéket a természet dúsan megáldotta mindennel, mire az embernek szüksége van.

És mégis ős időktől fogva valóságos pusztaságnak maradt, miglen ezelőtt tizenhárom évvel egy idegen hittérítő jött, s azt a merész tervet forgatta az elméjében, hogy e vadont benépesíti, telepet alapít, melyből előbb falu, majd város lesz. A környéken lakó indiánusok, az úgynevezett guaharibok ide tévedtek néha nyájaikkal, de más törzs nem kereste föl soha. A guaharibok a művelődésnek legalacsonyabb fokán állottak. Jóformán a szalma-kunyhót sem ismerték, fahéjakkal, gyökerekkel táplálkoztak, megették a hangyát, sőt ha egyéb nem akadt, az agyagföldet is. Véznák, csenevészek voltak mind, s össze sem lehetett őket hasonlítani a többi indiánus fajjal, melyek hozzájuk képest csaknem czivilizáltaknak látszottak. Rőt hajuk, sötét-barna arczbőrük volt, s a ruhát egyáltalában nem ismerték.

Bármily nyomorult, gyönge faj volt is a guaharibok törzse, mégis veszett hírök keletkezett. Megátalkodott, rablóknak és gyilkosoknak tartották őket a szomszédok.

A legelső, a ki e hír valótlanságáról meggyőződött, Chaffanjon volt, a franczia utazó, a ki megjelent köztük, s a szánandó guaharibok nemcsak hogy nem bántották őt, hanem vendégszeretően fogadták.

A spanyol hittérítő, Esperante atya, kinek a nevével ez elbeszélés folyamán már gyakorta találkoztunk, ezt a helyet választotta ki, hogy vagyonát a benszülöttek kiművelése és a keresztény vallás terjesztése czéljából gyümölcsözővé tegye. Az emberszeretetnek dicső példája volt ez az Esperante atya.

Nem egyedül jött ide, egy huszonötéves fiatal hittérítő csatlakozott hozzá, a kit Angelosnak hivtak. Ugyanaz az apostoli buzgóság és lelkesedés töltötte el Angelot is, a mely Esperante atyát. Ők ketten alapították és szervezték Santa-Juanát. Hogy minő óriási munkájukba és fáradságukba került, annak csak Isten a megmondhatója.

A Torridó forrásvidékén, ötven kilométerre a folyó torkolatától épült az első házikó. Köröskörül a föld roppant termékeny volt. Esperante atya bizvást remélhette, hogy okszerű gazdálkodás mellett a föld termékenységét még hathatósabban fokozhatja. Volt ott banán-, platánfa, volt számos kávé-cserje, továbbá kókusz- és kaucsukfa, czukornád, szaszaparilla, tonka, dohány - s mindez magától termett.

Az okszerű gazdálkodás idővel valóságos paradicsommá változtatta. Hosszú táblákban virágzott a manise, a czukornád, a kukoriczaszárak nőttek csoda-gyorsasággal. A Torrido patakának balpartján megszaporodott a házikók száma. Nem voltak azok nyomorúságos szalma-viskók, mint a többi indiánus fajoké, hanem izléssel épült rendes lakóházak, s büszkén emelkedett ki a házak közül az egyszerű templom, mely hova-tovább szűknek bizonyult, mert a hittérítő-telep lakóinak a száma rohamosan szaporodott. Esperante atya prédikáczióinak, melyeket vasárnaponként szokott tartani, bűv-ereje volt, s a benszülöttek a spanyol nyelvet is hamar megtanulták.

Mintegy ötven venezuelai is oda költözött, s az indiánusok megtérítésében segítségére volt Esperante atyának. Az Orinoco szerencsés összeköttetést létesített Santa-Juana s a venezuelai nagyobb városok között, s ez úton szállítottak a telepre mindent, mire a telepítvényeseknek szükségük volt, s a mit ott nem kaphattak meg. A kormány is jó szemmel nézte Esperante atyának derék vállalatát, s mindjárt eleinte kijelentette, hogy támogatni fogja.

A santa-juanai hittérítő-telepen az indiánusok hamar megkedvelték a katholikus vallást, s ez eddig meztelen vadak nehány év mulva tisztességes öltözetben indultak el nagy csoportokban a vasárnapi harangszóra. A mise, a szent beszéd csodálatos varázshatással volt rájok, Esperante atyát pedig nem is embernek, hanem túlvilági lénynek tartották.

A gyámoltalan, vézna guaharibok nehány év leforgása alatt úgy megváltoztak, mintha nem is lettek volna soha a vadak között is a legvadabbak.

Természetes dolog, hogy hova-tovább a többi indiánus törzsek is követték a példájukat, s Santa-Juana nagyobb mind nagyobb lett. Alapíttatása után tizenhárom évvel lakóinak a száma körülbelül ezer lélekre rúgott fel. A csinos házak szépen sorakoztak egymás mellé, a kerteket fakerítések vették körül, a szántóföldeket szorgalmas kezek művelték - szóval Esperante atya méltán büszke lehetett a maga alkotására, mert visszaadta a guahariboknak az emberi formájukat, jólétre és virágzásra juttatta őket.

Korántse higyjük, hogy minden időben békesség volt Santa-Juanában. A jólét hire elterjedt a vad és vakmerő indiánusok között, a kik rablással foglalkoztak. Ezeknek szemet szúrt a guaharibok jó módja, meg is próbálták, hogy mindazt elpusztítsák, a mit Esperante atya alkotott.

Csakhogy Esperante atya nemcsak a hittérítés nemes munkájához értett, kitünő hadvezérnek és hadsereg-szervezőnek is bizonyult.

Minden fegyverbiró alattvalóját korán hozzászoktatta a fegyverforgatáshoz, begyakorolta őket a puskák kezelésében, a harczolás különböző módjaiban. A kis hadsereg, mely minden szükséges fegyverrel föl volt szerelve, s kitünően kiképezve, mintegy száz főből állott, s így aztán mindennemű támadást visszavertek, s a vad rabló-csordák kétszer is jól megfontolták a dolgot, mielőtt a guaharibokkal kikötöttek.

Az Alfoniz bandája is megtámadta egyszer Santa-Juanát, de véres fejjel menekült onnan, mert a guaharibok lovas csapata, sortüze és mérges hegyű dárdája megvédte a virágzó telepet.

Esperante atya mintegy 60-65 éves lehetett. A külsejéről szóló leírás, melyet Mirabal, Jorres és Gomo adtak volt, tökéletesen megfelelt a valóságnak. Erős, határozott jellemű férfiúnak látszott, a ki akaratának minden körülmény között érvényt tud szerezni. Előre látó, jó szívű, de rendkivül erélyes volt. Hófehér körszakálla árulta csak el, hogy túl van a hatvanon, arczának bőre üde, szemeinek tüze fiatalos volt még. Testileg és lelkileg egyaránt ép és erős férfiú volt Esperante atya.

Hogy mi volt, mielőtt Santa-Juanát megalapította, arról nem beszélt soha senkinek. Olykor-olykor elborult az arcza, s akaratlanul is elárulta, hogy igen fájdalmas emlékek kötik a multhoz.

Mióta a quivasokat megverték a guaharibok, azóta teljes békesség uralkodott Santa-Juanában s előre láthatólag továbbra is így fog maradni.

November 1-jén - ez már elbeszélésünk idejében történt - délután öt óra tájban egy fiatal indiánus rohant Santa-Juanába. Lélekszakadva érkezett a faluba, mintha valaki üldözte volna.

– Esperante atya!... Esperante atya! - kiáltá a fiú.

Angelos odavezette a fiút Esperante atyához.

Esperante atya első tekintetre megismerte benne Gomót, a ki ez előtt egy esztendővel ott lakott Santa-Juanában az atyjával.

– Te vagy az, ... Gomo?

– Én... elmenekültem... ma reggel... futottam, a mint csak tudtam... most itt vagyok...

Az ifjú elakadt, nem tudott beszélni.

– Pihenj kissé, fiam - mondá neki a hittérítő. - Úgy látszik, éhség gyötör. Szeretnél valamit enni?

– Előbb hadd mondjam el, amiért jöttem. Nagyon sürgős segítségre van szükség.

– Segítségre?

– Ott lenn vannak a quivasok... három óra járásnyira Santa-Juanától... a Serrába... a folyó mellett.

– Micsoda? Quivasok, mondod? - kérdé Angelos.

– És a rablóvezér is velök.

– A rettenetes Alfoniz, ... a megszökött gonosztevő? - kérdé Esperante atya.

– Ő... ő! Megtámadtak egy kis társaságot, mely Santa-Juanába igyekezett.

– Ide hozzánk?

– Igen, franczia utasok, főtisztelendő atyám!

– Francziák!

A hittérítő arcza elsápadt, aztán szemeit hirtelen becsukta. Megragadta Gomónak a kezét, közelebb vonta magához és izgatottságtól reszkető hangon mondá neki:

– Beszélj el mindent, a mit tudsz!

Gomo elmondá, hogy miként ölte meg Jorres, a ki tulajdonképpen maga Alfoniz - az ő édes apját, mert nem akarta kalauzolni, aztán, hogy miként találkozott Valdezzel és Hellochhal, a kik őt magukkal vitték a Manoir-fok mellett levő táborba. Elmondta, hogy Jorres onnan szökött volt el, mert mint evezős-legény San-Fernandótól kezdve a karaván szolgálatában állott.

– És az a társaság franczia utasokból áll? - kérdé közbevetőleg Esperante atya.

– Úgy van, a mint mondom. Én kalauzoltam őket a Torrido mentén, mert a falcákkal nem juthattak tovább. Eljutottunk szerencsésen a Frascaes gázlóig, ott azonban a nyomorult quivasok útunkat állották...

– Aztán?... Aztán?

– Rabul ejtettek minket, csak ma reggel tudtam elszökni tőlük.

Esperante atya mohó kiváncsisággal és szokatlan érdeklődéssel leste a fiúnak minden szavát. Szeme villámokat szórt, arczán harag sötétlett.

– Azt mondád, fiam, hogy az utasok francziák?

– Azok, főtisztelendő atyám!

– Hányan vannak?

– Négyen.

– Kik voltak még velök?

– Egy boniva indiánus, Valdez, a falca kormányosa, s két podgyászhordó indiánus.

– Honnan jöttek?

– Bolivarból; onnan két hónappal ezelőtt indultak volt el, hogy San-Fernandóba menjenek. San-Fernandóból tovább jöttek.

Esperante atya gondolkodóba esett. Majd megszólalt:

– Beszéltél egy emberről, a ki vezeti őket? Ki az?

– Az egyik utas.

– Hogy hívják?

– Helloch Jakabnak.

– És a társát?

– Paterne Germainnek, ez mindenütt növényt gyűjt.

– Hát a másik két utas?

– Egy fiatal ember, a ki hozzám rendkivül nyájas volt, s a kit én nagyon megszerettem. Ezt a fiatal embert Kermor Jeannak hívják.

A mint Esperante atya ezt a nevet hallotta, meglepetten felugrott:

– Kermor Jean? - kérdé, - így hívják, igazán így hívják?

– Kermor Jeannak hívják.

– És Francziaországból jött a két előbbi utassal, a kiknek a nevét az imént említetted?

– Nem, Jean csak Amerikában találkozott véletlenül a máskettővel... La Urbana falvánál... Így mondotta nekem Kermor Jean.

– Mit akar Santa-Juanában az az ifjú, a ki magát Kermor Jeannak nevezi?

– Keresi az édes apját!

– Az atyját?... úgy mondád, hogy az atyját?

– Igen, az atyját, Kermor ezredest.

Esperante atyának az arcza rendkivüli izgatottságot árult el. Fel és alá járkált a szobájában, meglátszott rajta, hogy minden erejét igyekszik összeszedni.

Nagynehezen ugyan, de mégis sikerült előbbi nyugodtságát visszanyerni, s tovább vallatta Gomót:

– Miért jön Kermor Jean, ki az apját keresi, éppen Santa-Juanába?

– Útbaigazítást keres itt, úgy reméli, hogy valaki tud itt valamit az apjáról.

– Nem tud semmit róla?

– Nem. Kermor ezredes ezelőtt tizennégy évvel hagyta el Francziaországot, s elment Venezuelába. A fia nem tudja, hogy hol lehet most.

– A fia!... A fia!... - mormogá halkan Esperante atya, s végig surolta homlokát a tenyerével, mintha régi emlékeket akart volna fölidézni. Végül újra Gomóhoz fordult:

– Egyedül jött el Francziaországból?... Az az ifjú egymaga vállalkozott a nehéz útra?

– Nem.

– Ki volt a kísérője?

– Egy kiszolgált katona.

– Egy kiszolgált katona?

– Igen, Martial őrmester!

– Martial őrmester! - kiáltott fel Esperante atya.

Ha Angelos ott nem lett volna, Esperante atya, mintha villám sujtott volna reá, a földre esik.