A Frascaesi gázló.

Öt órakor már mozgolódni kezdettek az éjjeli tanyán.

Jean ébredt fel a leghamarább. A patak partján alá és fel sétálgatott, midőn Martial őrmester, Paterne és Gomo még javában aludtak.

Az evezőslegény, a ki Valdezt hajnal felé felváltotta, jelentette Hellochnak, hogy ő is látott gyanus alakokat a tulsó parton. Jorresre ő is mindjárt reá ismert. E szerint Valdez sem csalódhatott.

Helloch Valdeznek is, meg az evezős-legénynek is nagyon a szívére kötötte, hogy ne szóljanak senkinek egy szót sem. Ha csakugyan fenyegeti a karavánt valami veszély, még idején meg fogják tudni.

Rövid tanakodás után minden eshetőséget tekintetbe véve elhatározta Helloch, hogy gyorsított menetben tovább fognak haladni Santa-Juana felé. Ugyanis könnyen megérthető, hogyha Alfoniz és bandája leselkedik rájok, akár előre haladnak, akár visszafelé veszik útjokat: meg fogják őket támadni.

A Torrida egyelőre elválasztja őket a rablóktól, ha ugyan feljebb valahol nincsen alkalmas gázló, melyen átjöhetnek. Helloch nem ismervén ezt a vidéket, föltette magában, hogy Gomotól megkérdezi, mert az indiánus ifjú bizonyára fogja tudni. Úgy okoskodott, hogy minél közelebb jutnak a hittérítő-telephez, annál nagyobb biztonság vár reájok a quivasok támadása ellen, mert Santa-Juana népessége nem megvetendő, Esperante atya pedig nem fogja őket cserben hagyni.

Szóval a fődolog az, hogy minél előbb elinduljanak.

Helloch elindult, hogy felköltse az alvókat s intézkedjék, hogy útra készülődjenek.

Ekkor találkozott Jeannal:

– Azok még mindig alusznak, Helloch úr - mondá neki a leány.

– Mindjárt felköltöm őket, hogy minél előbb tovább folytassuk az utat. Kegyed, Jean, oly korán ébredt fel?

– Nem láttak valami gyanusat az éjjel?

– Nem... a világért sem!... De azért jó lesz, ha sietünk az úttal. Kiszámítottam, hogy ha jól szedjük a lábunkat és nem tartunk hosszabb pihenőket, éjfél előtt már Santa-Juanában lehetünk.

– Ó Helloch úr, ha tudná, hogy mennyire szeretnék már Esperante atyával beszélni!...

– Hol van Gomo?

– Alszik a szegény fiú!

– Beszélnem kell vele. Valamit szeretnék tőle az útra vonatkozólag megkérdezni.

– Talán én is elvégezhetném, nem bízná reám?

Majd hozzá tevé:

– Nekem úgy tetszik, hogy Helloch úr ma reggel izgatottabb, mint máskor? Történt talán valami?

– Nem, ... higyje el, Jeanne kisasszony, nem történt éppenséggel semmi.

Helloch felköltötte Gomot, s kérdezte tőle, hogy látott-e már térképet?

Gomo a hittérítőktől megtanult olvasni és írni, nem tartozott tehát a vad és műveletlen indiánusok közé.

– Ismerem a térképet, uram - felelé Gomo - Santa-Juanában mutattak nekem gyakran.

– Nos hát nézz erre a térképre - mondá Helloch, s egy kőre fektette. - Látod ezt a kanyargó fekete vonalat itt ni? Ez az Orinoco folyam. Ismered úgy-e?

– Nemcsak ismerem, hanem szeretem is!

– Derék fiú vagy, Gomo, szereted a hazád folyamát!... Ez a fekete itt egy hatalmas hegy, ebből buzognak ki a, források, itt erednek a folyók.

– A Sierra Parima az, Helloch úr, ismerem jól azt is... jártam elégszer ott az apámmal.

– Helyes. Ez itt a Lesseps-fok.

– Igen igen, jól emlékszem reá.

– Miért mutatja mindezt Gomonak, Helloch úr - kérdé Jean, a ki figyelmesen hallgatott minden szóra.

– Szeretném biztosan tudni, hogy milyen irányú a Torrida folyása, Gomo esetleg útbaigazítónk lehet. Szükségem van reá.

Jean kémlő pillantást vetett Hellochra, a ki hirtelen elfordult tőle, s újra Gomoval állott szóba:

– Nos hát, fiam, látod ezt a pontot, itt áll a két falca, ez mellette az erdő, a hol apádnak a kunyhója állott... ez itt a Torrida torkolata...

– Ez a?... Igen-igen, most már látom.

– Vigyázz jól reám, Gomo, én most az ujjammal meghúzom a vonalat a Torrida mentén Santa-Juanáig, ha valahol el találnám véteni, rögtön igazíts ki.

Midőn addig a pontig ért, a hol Santa-Juanát sejtette, megállott, s egy keresztet rajzolt a térképre:

– Itt kell a telepnek lennie...

– Éppen ott van... ott ám - viszonzá Gomo.

– Hát a Torrido forrása nincs feljebb?

– Nincs, az is ott van, a hol a térkép mutatja.

– E szerint Santa-Juana a Torridának balpartján fekszik?

– A balpartján.

– A patakon tehát valahol át kell mennünk, hogy Santa-Juanába juthassunk?

– Át bizony, de az nem lesz nehéz dolog.

– Hogy-hogy?

– Innen feljebb van egy jó gázló, hogy hívják, hogy Frascaes-gázló.

– Tudod, hol van?

– Tudom. Mire a nap delelőre jut, mi már a gázlóhoz érkezünk.

Helloch a világért sem árulta el, hogy minő komoly aggodalom szállotta meg annak a hallatára, hogy a Frascaes-gázlón kényelmesen át lehet menni a tulsó partra. Ha ők átmehetnek, viszont Jorresék is átjöhetnek.

– Azt hiszed, hogy még délelőtt odaérkezhetünk? - kérdé végezetül Gomotól.

– Ha korán indulunk el, okvetetlenül odaérkezünk.

A helytől, hol éjjelre tanyát fogtak, mintegy tíz-tizenkét kilométernyire lehetett a gázló, Gomonak tehát igaza lehet. Nem maradt egyéb hátra, mint az, hogy haladéktalanul elinduljanak.

Martial tamáskodott abban, hogy tizenkét óra alatt Santa-Juanába érkezzenek.

– Ha nem sokat állingálunk, bizonyosan megteszszük az utat Santa-Juanáig tizenkét óra alatt.

Az idő borus volt. Viharral fenyegető felhők húzódtak el a fejük felett lassan és lomhán. A Sierra Parima csúcsát sűrű köd takarta el szemük elől.

Helloch aggódva nézett a felhős égre, attól félt, hátha hirtelen záporeső szakad a nyakukba, s kényszeríti őket, hogy valahol vesztegeljenek. A déli Savannákon az ilyesmi nem tartozik a ritkaságok közé. Akkor természetesen szó sem lehet arról, hogy még aznap Santa-Juanába érkezzenek. A kis karaván megint a Torrido partján haladt felfelé. Valdez és Helloch voltak a kalauzok. Mindenki igyekezett, hogy a két vezetőnek a nyomában maradjon. Ködös lévén a levegő, a hőség is tetemesen mérsékelt vala.

Helloch gyakortébb szólott hátra Jeanhoz:

– Remélem, kedves Jean, nem megyünk túlságosan gyorsan? Győzi így?

– Nem fáradtam el, Helloch úr, sem én, sem Gomo nem fáradtunk el.

– Nem bizony - jegyzé meg Gomo, - ha éppen kellene, még ma este Santa-Juanában lennék.

Gomo szavai gondolkodóba ejtették Hellochot. Azon tünődött: vajjon nem volna-e jó Gomót előre küldeni, hogy Esperante atyának tudtára adja, hogy egy utazó-társaság Santa-Juanába igyekszik. Bizonyára vagy ő maga sietne az érkezők elé, vagy másokat küldene...

Közölte ezt a tervet Valdezzel. Valdeznek eleinte nagyon tetszett, de aztán rázta a fejét:

– Nem volna tanácsos, hogy ezt a fiút elküldjük. Mi bizony mind tájékozatlanok vagyunk ezen a vidéken, ő az egyedüli, a ki el tud igazodni, s minket vezetni.

Helloch belátta, hogy Gomóra föltétlenül szükségük van, főleg akkor, mikor a Frascaes-gázlóhoz érkeznek.

Egyébiránt ki tudhatta azt előre, hogy Jorres és gaz czimborái nem előbb támadják-e meg őket? Hátha a quivasok már át is keltek a gázlón s ott leskelődnek rájok?

No de kilencz óra tájban Valdez azzal a hírrel tért vissza a kémszemléről, hogy nincs semmi baj.

Ekkor Helloch megkérdezte Gomotól:

– Milyen messze lehet ide a Frascaes-gázló?

– Két óra járásnyira lehet - felelé a fiú, mert kilométerekben kiszámítani nem tudta.

– Akkor pihenjünk egy kicsit és falatozzunk - mondá Helloch. - De egy negyed óránál több időt nem szánhatunk reá.

Jean figyelmét egy pillanatra sem kerülte ki az a kinzó nyugtalanság, mely Hellochot gyötörte. Arról azonban sejtelme sem volt, hogy mi lehet e nyugtalanságnak az oka. Azt tudta, hogy Jorres, a spanyol, megszökött, azt is hallotta, hogy valami Alfoniz nevű rablóvezér garázdálkodik a quivasok bandájával, de hogy mindez minő összefüggésben lehet a Helloch izgatottságával, azt nem tudta. Már-már ajkán lebegett a kérdés:

– Mi bántja önt Helloch úr?...

De még sem szólott. Sokkal jobban tisztelte a derék ifjút, hogy sem ilyen kérdéssel mintegy kétségbe akarta volna vonni a bátorságát.

A tizenöt perczig tartó pihenő csakhamar véget ért, s a kis karaván tovább folytatta útját.

A Torrido tulsó partján puszta volt a vidék. Itt-ott néhány fa, a többi rész sík mező volt, melyen buján tenyészett a fő.

Helloch és Valdez minduntalan kémlelték a vidéket, jobbra is, balra is vigyáztak.

Sehol semmi gyanus jelenség nem mutatkozott.

Egy óra tájban odasietett Gomo Hellochhoz, s a kanyargó pataknak egyik részére mutatva, így szólott:

– Ott van!

– Ott? - kérdé Helloch, s intett a karavánnak, hogy álljanak meg.

Ő maga előre ment a Torrido partján, hogy megvizsgálja a patak ágyát. Csakugyan, a patak medréből nagy kövek fehérlettek ki, a melyeken át lehetett kelni, még pedig száraz lábbal.

Valdez ajánlkozott, hogy ő kipróbálja előbb a gázlót s a tulsó parton is egy kissé körülnéz.

Helloch köszönettel elfogadta, s intett titkon, hogy jól végezze a dolgát.

Helloch és társai egy csoportba verődve állottak a parton. Paterne nagyon el volt fáradva, azért hát leült.

– Miért nem megyünk át a Torridón? - kérdé Gomo.

– Miért ment előre Valdez? - tódítá a kérdést Jean.

Helloch nem válaszolt. Nehány lépésnyire előre haladt, hogy a tulsó partot jobban szemmel tarthassa.

Öt percz mult el, ... ugyanannyi órával ért fel.

Jean odament Hellochhoz, s kérdezé tőle:

– Miért nem jön vissza Valdez? - merően a szemébe nézett, mintha a lelkéből akarta volna az őszinte feleletet kiolvasni.

– Rögtön visszajön - felelé kurtán Helloch.

Megint eltelt öt percz, ... aztán újra öt... Egy árva szót sem szólott senki.

Valdez kétszer is megtehette volna az utat oda és vissza... még sem akart mutatkozni.

A türelmetlenség fokról-fokra nőtt. Hellochnak sikerült még öt perczig türtőztetni társait.

Tovább már nem akartak várni.

– Előre hát, előre! - kiáltá Helloch s elindult a gázló felé.

A mint Gomo, a ki a gázlót jól ismerte, az első kőre tette a lábát, rémítő, vad ordítás keletkezett a tulsó parton. Mintegy száz quivas rohant a gázlónak, kezében fegyverét rázva.

Mindnyájan visszariadtak. Helloch elővette fegyverét, de mit használt volna egy-két golyó száz ember ellenében.

Valdez is előbukkant. Indiánusok vették körül lármázva és fenyegetve.

Helloch megszólította:

– Valdez!

– A gaz ficzkók orvul reám támadtak egy völgyben és elfogtak - felelé a «Gallinetta» kormányosa.

– Kicsodák tulajdonképen? - kérdé Paterne?

– A quivasok bandája - felelé Valdez.

– És a vezérök! - ordítá egy zordon arczú ember, a ki most jelent meg a parton, s mellette három más fehérarczú rabló.

– Jorres! - kiáltott fel Helloch Jakab, a mint megpillantotta.

– Vagyis igazi nevemen: Alfoniz!

– Alfoniz!... - dörmögé magában Martial őrmester.

Helloch és Martial rémülettől dermedt pillantással néztek Kermor ezredes leányára.

– - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jorres volt tehát az az Alfoniz, a ki három kötélre való társával megszökött Cayenneből, s most alattomos úton-módon közelébe férkőzött régi halálos ellenségének, mert hatalmába kerítette a leányát...