A «Halbrane» felszerelése.

A Falkland-szigetcsoport, más néven Malovina-szigetek két nagyobb és mintegy száz kisebb szikla-szigetecskéből áll, a Magellan-szorostól háromszáz tengeri mérföldre fekszik a Csendes és az Atlanti óczeán között.

Davis fedezte fel 1593-ban. Eleinte Canadából száműzött franczia gyarmatosok telepedtek ott le. Aztán az angolok kisérlették meg a sziget-csoportot hatalmukba keríteni; később a spanyolok vetették meg a lábukat ott, de a mindenütt hatalomra sóvárgó angol 1833-ban elűzte a spanyolokat, s ma is ők a Falkland szigetek urai.

A két nagyobb szigetnek Kelet- és Nyugat-Falkland a neve. Ez utóbbinak az északi részen fekszik Port-Egmont. Itt kötött ki a «Halbrane» október 16-dikán.

Guy kapitány a hajó legénységének tizenkét órai szabadságot adott. Másnap aztán a legszorgosabban megvizsgálták a hajó törzsét, a vitorla-köteleket. Szükség volt erre az aprólékos gondosságra, mert a sark-tengert járó hajókra nem könnyű feladat vár.

A szükséges holmik beszerzése és a tatarozás tetemes költségeihez magam is hozzá akartam járulni.

Poë Edgar fantasztikus művei - szó, mi szó, - engem is rabul ejtettek. Most már hallani sem akartam arról, hogy ott maradjak a Falkland-szigeteken. Mindig azok a szerencsétlen hajótöröttek jutottak eszembe, a kik valahol távol, istentől-embertől elhagyatottan várták a megváltást... Ott akartam én is lenni...

Most már a kapitány sem maradt a hajón, neki is akadt dolga a szárazföldön. West Jem nem mozdult el a hajóról. A fenék-helyiséget tette tűvé, s éles szeme minden kis fogyatkozást észre vett.

Másodnap én is partra szállottam, hogy a szigeten körülnézzek, hátha valami figyelemre méltó dolgot láthatok. Hurliguerly, a szószátyár csolnak-mester, hozzám csatlakozott. No hiszen volt mit hallanom!

Mindenekelőtt szerencsét kivánt nekem azért, hogy a kevés beszédű, de egyébként kitünő Guy Len kapitány szeretetét annyira megnyertem; aztán nyakra-főre dicsérte West Jemet, kinek az egész világon nincsen párja; nyomban ezután kilátásba helyezte, hogy a «Halbrane» szerencsésen meg fog érkezni a déli sarkhoz.

– A sarkról szó sem lehet, csolnak-mester - vetém közbe, csakhogy éppen én is szóljak egy-két szót.

– Eh mit; egyszer csak oda is el kell jutnia valakinek - felelé Hurliguerly, - miért ne lehetnénk éppen mi azok?

– A mi engem illet, engem nem bánt nagyon a déli sark felfedezésének a dicsősége. - Egyelőre megelégszem azzal is, ha Tsalal-szigetig eljutunk.

Ez a Hurliguerly alapjában véve derék ember lehetett, s később meggyőződtem arról, hogy csakugyan derék ember is volt, hanem még mindig a pártfogó szerepét játszotta velem szemben.

Kalauzolásának hasznát vettem, mert ő a Falkland-szigeteket tövéről-hegyére jól ismerte. A sziget partvidéke szaggatott, sziklás, kisebb-nagyobb öblök válnak ki mindenütt. Hegyes vidék a belseje, vegetácziója sem változatos, állatvilágának dísze a sok különféle rozmár és fóka-faj. Ezek néha olyan lármát csapnak, mintha valami ökörcsorda bőgne. A szárnyasok közül legnagyobb számmal a pingvinek fordulnak elő, ezek is fülsiketítő siránkozást szoktak véghez vinni. A tengerpart felett egész sereg hattyú, buvár-kacsa, sirály csattogtatja a szárnyát.

Október 17., 18. és 19-dikén West Jem a hajót javíttatta ki. A «Halbrane» törzse nem sokat szenvedett; itt-ott azonban repedések mutatkoztak. West gondosan betömette csepüvel, s aztán bekenette kátránynyal. A korhadtabb deszkákat és léczeket is újakkal cserélték fel. Mialatt a hajó tatarozásán dolgoztak a matrózok, én Hurliguerlyvel újabb kirándulást tettem a szigeten. A mint úgy hozzávetőleg megbecsültem, mindössze száz-százötven lakosa lehetett a szigetnek; legnagyobbrészt angolok, de akadt köztük indianus, spanyol, portugál és egyéb keverékfaj is. A szigeten levő nagy legelők tele vannak juhnyájakkal, ökör-csordákkal. A falklandiaknak a baromtenyésztés egyik fő foglalkozása.

A Falkland-szigetek igen alkalmasak arra, hogy a déli tenger-vidéket járó hajók élelmiszerekkel bőségesen ellássák magukat: akár a Magellan-szoroson át igyekvők, akár a czet- vagy fóka-vadászatra induló halász-bárkák.

Mikor a hajó törzsével készen voltak, West Jem a hajó fedélzetét tataroztatta ki, a köteleket meg a vitorlákat hozatta Holt Mártonnal rendbe.

E napon október 21-dikén igy szólott hozzám a kapitány:

– Láthatja, Jeorling úr, hogy rajtunk nem mulik, ha a «Halbrane» esetleg czélhoz nem talál jutni. Mindent megteszünk, a mi tőlünk kitelik. Ha isten úgy akarja, hogy a «Halbrane»-t is a hullámsir nyelje el, ez csak annak lesz a bizonyítéka, hogy «ember tervez, isten végez».

– Kapitány úr, én nem hihetem, hogy kudarczot valljunk - felelém én. - A hajóban bizom, a hajó népében még inkább, csak egytől tartok -

– Nos, mi legyen az?

– Hátha nagyon hosszúra találna elnyulni az expediczió, s esetleg az élelmiszerekből kifogynánk?...

– E részben is megnyugtatom, Jeorling úr, a «Halbrane» két álló esztendőre szóló élelmikészletet visz magával.

– Még csak egy dolog aggaszt, megmondjam, hogy mi?

– Kérem, beszéljen egészen nyiltan!

– Elegendő-e a hajó népsége?... Meglehet, hogy vadak támadnak meg minket is, erős ellenállásra lesz szükségünk. Pym Arthur tudósítása szerint Tsalal-szigetén sok ezer benszülött lakik. Hátha az ön Vilmos bátyját és társait ők tartják fogságban...?

– Bizom a «Halbrane» ágyuiban, Jeorling úr, e tekintetben erősebb, mint a «Jane» volt. Egyébként szándékom, hogy a matrózok számát, ha alkalom adódik reá, szaporítsam.

– Azt tudja, hogy a matrózoknak az ilyen útaknál kétszer akkora zsold járja...

– Tudom, s meg is fogják kapni.

– Ha nincs ellenére, szívesen hozzájárulok én is a költségekhez; módomban van...

– Majd rákerülhet arra is a sor; egyelőre köszönöm. Az a fődolog, hogy a hajón minél előbb minden rendben legyen. Legfeljebb egy hét mulva indulnunk kell.

A Falkland-szigeten hamar elterjedt annak a hire, hogy minő útra készül a «Halbrane». Természetesen nagy feltünést, sőt izgatottságot okozott. Néhány faczér matróz tartózkodott akkor is Port Egmontban, a kik várták a czethalászokat, hogy jó pénzért beszegődjenek. Arra persze kevésnek szottyant kedve, hogy olyan bizonytalan végű, sőt nagyon veszedelmes útra vállalkozzék.

A «Halbrane»-nak legalább 32-34 legényre volt szüksége, mert azzal a tizenhárom emberrel, kik a fedélzeten voltak, e merész vállalkozásnak nem lehetett neki vágni. A sziget kormányzója nagyon érdeklődött az ügy iránt, s mindent megtett, hogy a «Halbrane» kapitánya a szükséges új matrózokkal a meglevő hajónépséget szaporítsa.

Szerencsére akadt is matróz; hja, a kétszeres zsold elkábította őket.

Tizenkilencz új matróz állott szolgálatba: hat angol, öt amerikai, a többiek nagyon vegyes nemzetbeliek voltak: félspanyolok, tűzföldiek; a legifjabb tizenkilencz, a legidősebb negyven éves volt.

Egyelőre azt mondta nekik a kapitány, hogy Tsalal szigetére igyekszik a «Halbrane». Az elindulást megelőző este a kikötőben egy tömzsi, izmos matróz lépett a kapitány elé. Rekedt, tompa hangon szólalt meg:

– Kapitány,... valamit mondanék...

– Mit akar?

– Hallja csak,... nincs még egy emberre szüksége?

– Van is, nincs is - felelé a kapitány.

– Így hát van?

– Ha az ember tetszik nekem, akkor van.

– Nézzen reám!

– Te volnál az? szolgáltál már hajón?

– Ide s tova húsz esztendeje járom a tengert.

– Melyiket?

– A délit... Messze jártam,... értse meg jól, igen messze délen.

– Hány éves vagy?

– Negyven.

– Mióta élsz e szigeten?

– Karácsonykor lesz harmadik éve már.

– Czethalászokhoz akartál beszegődni?

– Nem.

– Akkor hát mit kerestél itt?

– Hát, az igazat megvallva, semmit sem kerestem... Tulajdonképen ott akartam hagyni a matrózságot.

– Akkor hát mi ütött beléd, hogy most mégis ajánlkozol?

– Hja,... az furcsa egy gondolat!... Hallottam, hogy a «Halbrane» hova indul.... Ez tetszett nekem,... oda mondok, én is szivesen elmennék, ha a kapitány beleegyeznék.

– Hogy hívnak?

– Huntnak.

– Hová való vagy?

– Amerikai.

Ez a Hunt széles vállú, napbarnított arczú, kurta nyakú ficzkó volt. Roppant erősnek látszott a válla és karja után itélve. A haja már őszbe kezdett csavarodni, s inkább hasonlított holmi gyapjúhoz, mint hajhoz.

Volt valami félelmetes az ő apró, szúró tekintetű szemében; széles, lapos szája, hosszú, ép fogai voltak. Úgy látszik a skorbuttól sohasem szenvedett; ez pedig ritkaság az olyan hajósoknál, a kik messze északon vagy délen szoktak járni.

Harmadik esztendeje lakik a Falklandon. Valahonnan nyugdíjat kap, de azt senki sem tudja honnan; nem barátkozik senkivel, halászgat a maga szakálára; a mit fog, eladja, s igy éldegél.

A kapitány tudakozódott róla, de még kevesebbet tudott meg, mint a mennyit ő mondott el magáról. Apjáról, anyjáról, családjáról senki sem tudott semmit. Nem iszákos, nem verekedő, rettenetes erős ember, matróz volt hosszú időn át. Multjáról sohasem beszélt.

Sebaj, csak hasznavehető ember legyen - gondolá magában a kapitány, s felfogadta őt.

Estére már ott volt a «Halbrane» fedélzetén.

A hajó teljesen fel volt szerelve élelmiszerrel, lőporral, vizzel, pálinkával, mindenről gondoskodott a kapitány, a mire az ilyen merész utaknál szüksége van a hajósoknak.

Másnap, október 7-dikén a «Halbrane» felszedte a horgonyt. Csak a jó és mindentudó isten volt a megmondhatója, hogy vajjon ezeknek az embereknek sikerül-e azt a tervet megvalósítaniok, melyet az emberszeretet és a részvét érlelt meg bennök; vajjon a déli sark-tengerről visszatérnek-e valaha?...