A Falkland-szigetek felé.

A «Halbrane» kapitánya megengedte, hogy a Falklandi-szigetekig a hajóján mehessek. Így aztán szeptember 8-dikán este elbucsúztam a tristan d’acunhai sziget kormányzójától, s nem sokkal azután a «Halbrane» felszedte a horgonyt. Mintegy kétezer tengeri mértföldről volt a szó; úgy reméltük, hogy két hét mulva czélhoz érünk, hahogy az időjárás kedvez, s a szél segítségünkre jön.

A kapitánynyal beszéltem néhányszor, de a Pym-históriáról úgy látszik szándékosan hallgatott. Mindazonáltal kiolvastam az arczából, hogy minden áron oda igyekezik, hol a «Jane» eltünt.

Az első héten kedvező volt az időjárás. Nem történt semmi különös dolog. Ha azt különösnek nem tekintem, hogy Guy kapitány átadta nekem mindazokat a könyveket, melyekben a déli sarktengeren tett utazásokról van szó. Csaknem beteges mohósággal estem a könyveknek, nemcsak elolvastam, hanem alaposan át is tanulmányoztam.

Pym Gordon Arthur 1828-ban vállalkozott merész útjára, minthogy azóta a mai napig ide s tova tizenkét esztendő telt el, az újabb kísérletekről természetesen nem tudhatott semmit. Ime én ezekről is számot adok rövidesen; s kezdem a dolgot a legeslegelső kisérletnél.

Cook és Founeaux kapitányok 1772-ben indultak el, az 58°-nál jégre bukkantak, deczember közepén vergődtek el áldatlan kinlódás után a 64-dik fokig, januárban áthaladtak a déli sark-körön, s itt aztán jéghegyek torlaszolták el a hajó útját. A 67° 17’-nál meg kellett állaniok. A rákövetkező évben Cook kapitány megkisérlette, hogy tovább hatoljon. Leirhatatlan akadályokkal daczolva eljutott valamicskével a 71°-on túl, de itt újra meg kellett állapodnia, mert körül nézve, látta, hogy minden oldalról torony magasságú jéghegyek meredtek ellenében...

A vakmerő angol kapitánynak vissza kellett térnie.

Harmincz évvel azután (1803) orosz expeditió indult útnak Krusevistern és Lisiansky vezetése alatt, de ezek még addig sem jutottak el, mint Cook, pedig sokkal kedvezőbbek voltak a körülmények.

1818-ban Smith Vilmos, s utána Borniesfield felfedezték a South-Settland-szigeteket; 1820-ban Botwell a South-Orkney-eket; Palmer és más fókavadászok a Trinitat-földig is eljutottak, de ezen túl nem mertek menni.

1819-ben két orosz tengerész: Bellingshausen és Lazarew a hetvenedik fokig hatoltak el, s két szigetet fedeztek fel («I. Péter és I. Sándor.»)

1822-ben az angol Weddell a 74° 15’ déli szélességig járt, ha ugyan tulzás nincs a tudósításában.

1823-ban Morell Benjamin amerikai kapitány a 70° 14’-ig jutott, s állítólag szabad tengerre bukkant. Ő fedezte fel a következő évben Dél-Grönland szigetét.

1830-ban Biscoë János indult el. A 68° 51’ szélesség alatt megpillantott egy nagy szigetet, de nem tudott kikötni rajta. Elkeresztelte «Enderby-földjé»-nek.

1835-ben Kamp angol hajóhadnagy tett kisérletet, de ő sem juthatott a 60°-on túl. Valami szigetet ő is látott, de az valószinűleg az «Enderby-földjé»-nek egyik nyujtványa volt.

Végül 1839. év elején Balleny kapitány 67° 7’ déli szélesség és 104° 25’ nyugati hosszúság alatt egy egész szigetkoszorút fedezett fel, a melyet az ő nevéről neveztek el. Tovább haladva a «Salbrina» szigetet fedezte fel.

Abban az időben tehát, mikor a «Halbrane» útra kelt, a déli sark-tenger vidékének mintegy öt millió négyzet mérföld (17 és fél millió négyzet kilométer) területe teljesen ismeretlen volt.

Őszintén be kell vallanom, hogy mióta Patterson hulláját a jégtömbről kihalászták, s jegyzőkönyvében azokat a sorokat láttam, bármily józan ember vagyok is különben: valami sajátságos kivánság fogott el, hogy Pym Arthur szerencsétlenül járt társainak a megszabadítására menjek én is. Erről a szándékomról egyelőre nem szólottam semmit a «Halbrane» kapitányának. Nem volt okom arra, hogy siessek, majd ha a kellő alkalom kinálkozik, szóba hozom.

A «Halbrane»-t tíz napon át kedvező szél siettette útjában, de a tizenegyedik napon tökéletes szélcsend állott be. Ekkor győződtem meg arról, hogy minő derék hajó a «Halbrane», pompásan működött, s ha jóval lassabban is, de előre haladtunk.

Szeptember 22-dikétől október 3-dikáig nagyon kevés utat tehettünk meg. A tengerár minduntalan Amerika felé hajtotta a hajót, s ugyancsak kellett dolgozni, hogy ne Patagoniában lyukadjunk ki.

Ez alatt a hosszú idő alatt sehogysem ejthettem annak a módját, hogy a kapitánynyal négyszem között beszéljek.

Október 4-dikén kedvező irányú szél támadt, s mintegy hat napig tartott. A következő nap délelőtt egy padon ültem gondolataimba mélyedve, midőn Guy kapitány kijött a szobájából, s a fedélzeten körülnézett. Aztán egyenesen felém tartott és mellém ült.

Hallk, csaknem suttogó hangon kezdett beszélni:

– Mióta Tristan d’Acunhából elindultunk, nem beszéltem önnel, Jeorling úr...

– Úgy van, kapitány úr, s elhiheti, hogy őszintén sajnálom.

– Bocsásson meg, - mondá, - tele van gonddal a fejem... útiterv kidolgozásán töprengek,... minden apróságra ki kell terjednie a figyelmemnek... Úgy-e nem veszi zokon?

– Világért sem.

– Köszönöm, Jeorling úr. Mióta jobban megismertem önt, igazán örvendek, hogy legalább a Falkland-szigetekig a hajómon van.

– Jól esik, hogy ezt a kedvező véleményt hallhatom öntől.

– Nos hát, Jeorling úr, még mindig az a meggyőződése, hogy Pym Arthur kalandjai a Poë Edgar agyában születtek meg csupán?

– Nem, kapitány úr.

– E szerint nem kételkedik abban, hogy Pym Arthur és Dirk Péter valósággal élő emberek voltak, s hogy Vilmos bátyám és öt szerencsétlen társa valahol életben vannak még?

– Józan emberi elmével nincs okom arra, hogy többé kételkedjem. Az volna a leghőbb kivánságom, hogy szegényeket megszabadítsák.

– A mit emberi erővel meg lehet tenni, azt én bizonyára megteszem; s ha a jó isten megsegít, czélhoz kell jutnom.

– Remélem,... sőt meg vagyok arról győződve, hogy sikerülni fog önnek, kapitány úr.

– Találkozott ön Tristan d’Acunhán azzal a bizonyos angol káplárral, Glaszszal, a ki tetszeleg magának, hogy «kormányzó»-számban veszik? - kérdi tőlem a kapitány.

– Beszéltem; s az, a mit tőle hallottam, hathatósan hozzá járult kétségeim eloszlatásához. Glasz igen jól emlékezett Guy Vilmos kapitányra; rendkívül dicsérte, beszélt vele, s látta a «Jane»-t; azt mondta, hogy éppen ott vetett horgonyt, hol minap a «Halbrane»...

– Hát Pym Arthur és Dirk Péter?

– Őket is személyesen ismerte. Pymet vakmerő, kalandos természetű emberként tüntette fel, a ki minden badarságot el tudott követni...

– Úgy van,... úgy, bolond volt, még pedig kötözni való, veszedelmes bolond. Ő volt az oka bátyám szomorú sorsának.

– Pattersont is jól ismerte - az a bizonyos Glasz.

– Patterson igen derék, nemes szivű ember volt, Jeorling úr. Mindenki szerette; bátyámért a vérét is kiontotta volna...

– Mint West Jem önért, kapitány úr!

– Ó miért hogy holtan kellett őt feltalálnunk!...

A kapitány kis ideig hallgatott. Tünődve nézett maga elé.

– Nagy segítségére lehetett volna önnek további kutatásában.

– Még csak azt szeretném öntől megkérdezni, Jeorling úr, vajjon mindennek hitelt lehet adni, a mit Poë Edgar Pym Arthur tudósításaiban megirt?

– Nos hát őszintén szólva úgy vélekedem, hogy a természeti tünemények leírása, továbbá Pym Arthur kalandjai kissé mintha túlzottak, sőt néhol hihetetlenek volnának. Ami Guy Vilmos kapitányra és a «Jane» embereire vonatkozik, azt bizvást elhiheti az ember. Legfeljebb azt kell tévesnek mondanunk, a mit a «Jane» legénységének és kapitányának elpusztulásáról mesél. A mint ön is olvasta, Patterson feljegyzése alaposan megczáfolta...

– Elvégre Poë azt nem mondja határozottan, hogy Guy kapitány és emberei elvesztek, legfeljebb olyasmit sejtet. A fekete arczúak megtámadták a hajót, a lőporos kamra felrobbant, Pym és Dirk már eleve elrejtőztek... nemde úgy meséli Poë Edgar?

– Helyes, így olvastam én is.

– Patterson könyvecskéjéből megtudtuk, hogy bátyám és öt matróz még életben vannak, e szerint a benszülöttek körmei közül valahogy kimenekültek --

– Ebben sem kételkedünk, csupán az a kérdés, hogy a «Jane» szerencsétlen hajósai nem estek-e újra a tsalaliak hatalmába azóta, hogy Patterson elszakadt tőlük...

– Azt majd megtudjuk, Jeorling úr, azt nekünk meg kell tudnunk... Annyi bizonyos, hogy való történettel és nem kigondolt regény meséjével van dolgunk. Patterson könyvecskéje erről meggyőzött...

– Kapitány úr - vágék közbe - hajlandó beleegyezni abba, hogy útjára elkisérjem önt?

A kapitány csodálkozva, merően nézett reám. Azt olvastam ki az arczából, hogy ezt a kérdést szinte várta. Röviden ezt válaszolta:

– Nagyon szivesen!