Tizenkettő - hetven közül!

Aznap délután a «Paracuta» elhagyta «Sphinx-földjé»-t, melyet február 21-dike óta állandóan láttunk.

A sarktenger határáig még négyszáz mérföldnyi útunk volt. Számíthattunk arra, hogy útjába esünk valamely czethalászbárkának, mely éppen visszatérőben lehet avagy valamely expediczió hajójával találkozhatunk, s akkor meg vagyunk mentve.

Emlékszem, hogy mikor a «Halbrane» még a Falkland-szigetek előtt horgonyzott, hallottunk valamit az amerikai tengerészet expeditiójáról, a mely Wilkes hadnagy vezetése alatt négy hajóval indult el 1839 februárjában négy nagyobb és néhány kisebb fajta hajóval a Tűz-földről, hogy messze lenn délen új szigetet vagy egyéb szárazföldet fedezzen fel.

Azt természetesen nem tudtuk, hogy időközben mi történt azzal az expediczióval, ha azonban Wilkes esetleg a keleti délkör irányába tért, akkor könnyen megtörténhetik, hogy hajóinak valamelyikével találkozni fogunk.

A fődolog mégis csak az, hogy a téli fagy beállta előtt elmeneküljünk e vidékről, mert arra korántsem számíthattunk, hogy a tenger sokáig szabad lesz.

A «Paracutá»-n Dirk Péter halála után csak tizenketten voltunk. A két hajó népségéből tizenketten maradtunk életben; mikor a «Jane» és a «Halbrane» útra keltek, a két hajón öszszesen hetven ember volt; harmincznyolcz az egyiken, harminczkettő a másikon.

A szél és a tenger árama kedvezett nekünk, s így elég gyorsan haladtunk előre, avagy ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem: haza felé. Talán fölösleges is megjegyeznem, hogy szomorú sorsunk volt, sokat szenvedtünk, éheztünk, s mikor a sarki tél vigasztalan sötétsége reánk borult, folytonos rettegésben éltünk, mert minduntalan az a veszély fenyegetett, hogy valamely jégtuskó szilánkokká zúzza össze csónakunkat, s mi ott veszünk a tengerben. Minthogy az ár felé vitt, a sötétség némileg derengett, s néha a déli fény csoda szép tüneményének szemléletében is gyönyörködhettünk.

A káprázatos szinekben ragyogó fénysugarak kévék alakjában, majd redőzetes függönyt ábrázolva jelentek meg. A szinek káprázatos változatossága - a tűz-pirostól a smaragd-zöldig - ritka szép volt.

Ámde a napot, a napnak éltető fényét és melegét korántsem pótolhatta, s az örökös éjszakának nyomasztó, kínos hatását leküzdeni nem tudtuk. Halálos csüggetegség szállja meg ilyenkor az ember lelkét.

Csak Hurliguerly és kedves, fekete arczú barátja Endicott nem vesztették el jó kedvüket és bölcs nyugalmukat; a csónakmester most is tréfálgatott, Endicott pedig gondoskodott arról, hogy míg van miből, együnk mindnyájan. West Jem, ez a viharedzett hajós is szembe szállott minden akadálylyal, a Guy testvérek pedig azon való örömükben, hogy újra föllelték egymást, néha ügyet sem vetettek azokra a veszélyekre, melyekben minduntalan forgott a «Paracuta».

Különösen a derék Hurliguerlyt nem győzöm eléggé dicsérni, az ember megfeledkezett minden bajról, ha az ő biztató szavait hallotta:

– Meglátjátok, pajtások, hogy mi az utolsó szál emberig szerencsésen haza érkezünk,... haza bizony... Ha szerteszámba veszünk mindent, be kell vallanunk, hogy több szerencse ért minket, mint szerencsétlenség... Igaz ugyan, hogy a «Halbrane» elveszett... szegény «Halbrane»... no de helyébe adott az Isten jég-hajót nekünk, derék, nagy jég-hajót, a mely pompásan elvitt a «Halbrane-földjé»-re; aztán a Gondviselés - áldassék érette - összehozott Guy Vilmossal és társaival... Az áram és a szél még most is a mi malmunkra hajtják a vizet,... ezután is csak legyünk jó reménységgel! Azt az egyet sajnálom legjobban, hogy Ausztráliában jutunk valahol partra, nem a Kerguelákon, hol a «Zöld Cormoran»-ban egy-két pohárka gint szivesen ürítenék Atkins gazdával, az ördögkotolta amerikaival!

Ez bizony Atkins gazdának is kedvére való lett volna, de hát ki tehetett róla!

Egy álló hétig haladtunk e kedvező körülmények között a megkezdett irányban tovább és csak márczius 21-dikén tüntek el «Halbrane-földjé»-nek körvonalai a távol ködében.

Szándékosan használom a «föld» kifejezést, mert nem lehetett ez a nagy kiterjedésű szárazföld holmi sziget, nyilván a déli sark nagy szárazföldjéhez tartozott.

A tengeren sűrűn uszkáltak a közelben és távolban jéghegyek, hatalmas jégtáblák és tömbök; ugyancsak ügyelnünk kellett, hogy a csónaknak baja ne történjék. Arról pedig, hogy a helynek földrajzi fekvését meghatározzuk, szó sem lehetett, mert a nap-magasságot hogyan mérhettük volna meg. A «Paracutá»-t rá kellett a tengeráram kényére-kedvére biznunk. Márczius 27-dikén úgy hozzávetőleg számítva, már csak hetven tengeri mérföldre lehettünk a déli sarkkörtől.

Hiszen, ha nem lesz semmi akadály, s ha nem zárja el a jég-bástya az útunkat, akkor néhány nap alatt eljutunk a déli sarktenger határára, de azt aligha nem körül kell hajóznunk, mert keresztútat rajta nem találunk. Bárcsak már a hátunk megett volna... akkor... Nos hát akkor a végtelen óczeán hátán libegne törékeny sajkánk, szél és hullám játékszere gyanánt s éppen abban az évszakban, mikor a viharok és szelek kegyetlen játékot űznek a hajókkal. Ilyenkor még a legerősebb hajóknak is hajszálon függ a sorsa.

No de erre gondolni sem akartunk... Nem, nem fog minket a jó Isten elhagyni... Útunkba fog egy hajót vezérelni, s az felvesz... természetes, felvesz mindnyájunkat... A csónakmester akár mérget is vett volna reá, hogy úgy fog történni. Mi pedig szívesen elhittük a mi talpraesett csónak-mesterünknek.

A tenger felszine is kezdett itt-ott megfagyni. Útat kellett törnünk a vékony jégrétegen keresztül. A hőmérsék 15° 56’ Celsius volt a fagyponton alul. Elég meleg ruhánk volt, de azért a hidegtől sokat kellett szenvednünk.

Az élelmi szerből szerencsére még nem fogytunk ki, több hétre szóló készletünk volt: besózott hús, három zsák kétszersültünk, két tele hordó ginünk. Ha megszomjaztunk, jégdarabokat halásztunk ki a tengerből s azt szopogattuk.

Hat nappal utóbb, április 2-dikán végre eljutottunk a jégbástyáig, a tenger szine felett mintegy hét-nyolczszáz lábnyira emelkedett fel a jég. Az óriási jégbástyának sem nyugat, sem kelet felé nem láthattuk a végét. Ha nyilásra nem találunk valahol, a jó Isten tudja, hogy mihez fogunk.

A sors ingyenvaló kegyelméből találtunk a jég-bástyán egy helyütt rést... Nem bántuk bármi történjék is velünk, merészen neki vágtunk a rettenetes útnak. Minő ügyességre, bátorságra és éberségre volt a matrózoknak meg a kapitányoknak szükségük, hogy a tekervényes, kigyószerűleg kanyargó úton átjuthassunk. Soha eléggé meg nem köszönhetjük a két Guy testvérnek, West Jemnek és a csónakmesternek.

Végre valahára künn voltunk a déli nagy óczeánon. A «Paracuta» erősen megsinylette ezt a vakmerő útat. Az oldaldeszkák között több helyütt beszivárgott a viz. A matrózok közül nehányan mindig abban fáradoztak, hogy a vizet kimerítsék.

Hasztalanul néztünk folyvást, minden irányban kémlelve, hogy valamerről hajót pillantunk meg. Nem láttunk sehol...sehol...

Az óczeán határtalan országában, a hullámok kényére bizva, egy maga bolyongott a «Paracuta», miként egy dióhéj... Ezerötszáz tengeri mérföld távolságra a legközelebbi szigettől... most, mikor a tél már javában megkezdődött...

Most már az örökké reménykedő Hurliguerlynek is kezdett hova-tovább tünedezni a reménye.

Április 6-dikán fogyatékán volt már az élelmi szerünk. A szél nagyobb erővel kezdett fújni, s a csónak tánczolt a hullámok hátán... minden perczben attól kellett félnünk, hogy felfordul.

– Hajó!

Hallatszik a Hurliguerly kiáltása, a ki a csónak orrában állva, északkelet felé mutatott a kezével. A felszálló ködoszlop alján mintegy négy tengeri mérföld távolban közeledett egy hajó.

Minden módon jelt adtunk, s a hajón levők szerencsésen észrevettek minket. Vizre eresztették a nagy csónakot és felvettek minket.

A hajó neve «Tasman» volt, egy három árboczos amerikai hajó. Igaz emberséggel és szivességgel fogadtak minket. A kapitány olybá tekintette az angolokat, mintha testvéreink lettek volna.

További útunk is ilyen szerencsés volt. Két hét mulva Melbournban kötöttünk ki. Azoknak a matrózoknak, a kik még a «Halbrane» népsége közül életben maradtak, kifizettem az igért jutalmat, melyre busásan reá szolgáltak.

Így végződött ez a kalandos, rendkivüli utazás, mely sajnos, igen sok embernek az életébe került. Való igaz, hogy a déli sark mellett elhaladtunk, s a földteke másik felén folytattuk az útunkat: mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy e vidéken még most is igen sok a megoldatlan kérdés.

Pym Arthur, az amerikai Poë Edgar által dicsőített ifjú hős, mutatta meg nekünk az oda vezető utat. Imhol, kövessék mások is a példánkat, s kisértsék meg a «jég-sphinx»-től kicsikarni a déli sarknak eddig ismeretlen titkát...

-&-