A jégsphinx.

Két nappal utóbb a tengerbe merült két hajó életben maradt emberei közül egyik sem volt már a déli sark-tengernek ezen a pontján.

Február 21-dikén, reggel hat órakor ültünk be tizenhárman a csónakba s a «Halbrane-föld»-jét elhagytuk.

Gyorsan kellett határoznunk, és gyorsan cselekednünk, hogy a rendelkezésünkre álló egy hónap alatt a jégzónán túl juthassunk, s ha a szerencse kedvez vagy czethalász-bárkával vagy esetleg valamely franczia vagy angol felfedező-útjáról visszatérő hajóval találkozzunk. Márczius közepén túl aligha találunk ezen a tengeren útban levő hajóra.

Eleinte szóba került az is, hogy nem volna-e tanácsosabb itt várni be, mig kitavaszodik, s akkor kelni útra, mikor a jégzóna és «Halbrane-földje» között levő ezer mérföldnyi út megtevésére sokkal több idő fog majd rendelkezésünkre állani. Elvégre, mielőtt Guy Vilmost és társait megláttuk, az itt telelés gondolatába már úgy a hogy beletörődtünk... Az ám, csakhogy a beletörődés tisztán kényszerűségből történt, mert az itt telelés gondolatának borzalma most, hogy csónakunk volt, megszázszorozódott. Nem volt közöttünk senki, a ki nem szeretett volna minél előbb elindulni, hogy ezt az istenátkozta puszta földet elhagyjuk.

A «Jane» kapitánya a mellett volt, hogy rögtön keljünk útra, öcscse is így nyilatkozott, valamint komolyabb megfontolás után West Jem is pártolta a tervet. Én meg a többiek természetesen készséggel csatlakoztunk hozzájuk.

Az útra sietősen elkészültünk, s így február 21-dikén reggel hét órakor «Halbrane-földjé»-től már öt mérföldnyire voltunk. Délután a sziget hegyeinek kékes körvonalai is eltüntek a távol ködében.

Csónakunk derék egy jószág volt. Negyven láb hosszú és hat láb széles, a csónak orra és fara egészen egyforma lévén, nem volt szükség arra, hogy megfordítsuk, ha az útirányán változtatni akartunk. Csónakunkat elneveztük «Paracutá»-nak.

Annyi terhet raktunk rá, a mennyit az utasokon kivül kényelmesen elhelyezhettünk benne. Ruhákat, pokróczokat, gyapjuingeket, nadrágokat, viaszosvászonnal bevont sapkákat, vitorla-vásznat, szigonyt, horgonyt, csákányt, a napmagasság méréséhez szükséges műszereket, fegyvert, lőport, golyót. Vittünk néhány hordó ivó-vizet, wiskyt, zsirt, lisztet, besózott húst, szárasztott főzeléket, kávét és theát. Endicott felrakta a kis takaréktűzhelyet s néhány zsák kőszenet is. Abban állapodtunk meg, ha nem sikerül tél beállta előtt a jégzónáig elérnünk, akkor mulhatatlanul visszatérünk «Halbrane-földjé»-re, s itt várjuk meg, hogy kitavaszodjék.

A «Paracuta» személyzete a következő volt: Guy Len kapitány, West Jem hadnagy, Hurliguerly a csónakmester, Hardie, a hajótatarozó; Francis, Stern matrózok, Endicott a szakács, Dirk Péter és én a «Halbrane» részéről; Guy Vilmos kapitány, Robert, Corvin és Trinkle matrózok a «Jane» emberei közül. Összesen tizenhárom... szerencsétlen szám!...

Az első héten semmi különös dolog nem történt. Az áram kedvező volt, a szól vigan lobogtatta azt a kis vitorlát, melyet Hurliguerly hevenyészett West Jem tanácsára. Ellenáram nem térített el az útból.

Gondunk volt rá, hogy az út irányát szemmel tartsuk, hogy a «Halbrane-földjé»-re való esetleges visszatérésnél bajunk ne legyen, s az útat el ne téveszszük.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a «Paracuta» utasai között a legjobb egyetértés uralkodott. Nem kellett attól félnünk, hogy köztünk újra egy Hearne akad, a ki lázadás magvát hinti el. Ki tudja, azokkal a nyomorultakkal is mi történt? Kedvezett-e nekik a szerencse vagy túlterhelt csónakukkal együtt felfordultak, s a hullámsirban lelték halálukat?... Avagy sikerült volna a jégzónán áthatolniok?...

Még arról is meg kell emlékeznem, hogy mióta a «Halbrane-földjé»-ről elindultunk, Dirk Péter még szótalanabb lett, mint az előtt volt. Szegénynek most már éppenséggel nem lehetett reménye, hogy Pym Arthurt megtalálja. Hiába szólottam hozzá, nem válaszolt.

Február 29-dikén megültük a derék Hurliguerlynek a születése napját. Néhány poharat ürítettünk az egészségére ennek a szeretetreméltó, jó kedvű embernek. Méltán rá szolgált, mert neki csak minden negyedik évben vagyis csak a szökő években volt módja a születése napját megülhetni.

E napon 79° 17’ szélesség és 118° 37’ hosszúság alatt voltunk.

A két Guy testvér elővette a térképet, s azt szerette volna megállapítani, hogy minő szigetek lehetnek ebben az irányban.

Nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy mióta a jéghegygyel a déli sark mellett elhaladtunk, beléptünk a keleti hosszúság területére, s így eszünk ágában sem lehetett, hogy a Falkland-szigetekre jutunk el. Ha a «Jane-sund» tenger-áramának iránya meg nem változik, hihetőleg Ausztráliának valamely szigetére jutunk: Tasmaniá-ba, vagy New-Seelandba. Elvégre mindegy az nekünk, hogy a világ bármely részén kötünk ki, hahogy a szerencse kedvez, s valamely emberlakta szigeten kiköthetünk.

Tiz napig haladtunk kedvező körülmények között. A kapitány nem győzte eléggé dicsérni a csónakot, mely derekasan kitartott, s bár egy darab vas sem volt rajta, megküzdött a tenger hullámaival. Sehol egy csepp viz sem szivárgott belé.

Márczius 10-dikén a mérés eredménye a következő volt: 76° 13’ déli szélesség.

Minthogy a «Paracuta» «Halbrane-földjé»-től való elindulása óta húsz nap alatt hatszáz mérföldnyi útat tett meg, egy napra, vagyis huszonnégy órára: harmincz mérföld esett. Ha ez tovább is így tart, s valamely szerencsétlenség nem ér, bizvást számíthattunk arra, hogy a jégzónát még a kellő időben elérjük, s útat lelünk, hogy keresztül haladunk rajta, vagy elég időnk lesz, hogy körülhajózzuk.

A nap ez időtájt már a szemhatár alsó pereme körül járt, s mindinkább közeledett a sarkvidékek hat hónapig tartó sötétségének az ideje. No de észak felé mentünk, s így a teljes sötétségtől nem kellett tartanunk.

Ekkor egy rendkivüli jelenségnek voltunk a tanúi, szakasztott olyannak, minőről Pym Arthur mesél. Czikázva, pattogva szikrák szöktek ki az ujjunkból, a hajunk szálaiból. Elektromos hó-vihar okozta, mely három-négy óráig tartott.

A levegő is megtelt csillagszóráshoz hasonló könnyed hópelyhekkel. A tenger hullámokat hányt, s ugyancsak ügyelnünk kellett, hogy a sajka fel ne forduljon.

A nap fénye mind szűkebb-szűkebb határokra terjedt, gyakran támadt köd, s alig láthattunk néhány fonalnyi távolra. Minduntalan résen kellett lennünk, hogy az úszó jégtömegekkel össze ne ütközzünk. Olykor-olykor déli fény öntötte el az eget mögöttünk. A hőmérsék is szüntelenül csökkent, alig volt 5° Celsius.

Ezek a jelenségek aggodalommal töltöttek el minket. Abban bizakodtunk, hogy a tengeráram ereje és iránya ez ideig nem változott meg, de vajjon ha a hideg fokozódik, nem áll-e meg a szél, s nem halad-e majd csónakunk sokkal lassabban?

Negyvennyolcz órával ezután az ég kissé kitisztult, a köd szétfoszladozott. A két kapitány nagy ügygyel-bajjal megmérte a nap magasságát, s az eredmény ez volt: 75° 17’ déli szélesség 118° 3’ keleti hosszúság.

E napon márczius 12-dikén tehát a «Paracuta» már csak négyszáz tengeri mérföldnyire volt a sarkkörtől.

Azt is észrevettük, hogy a tengerszoros, melynek árama csónakunkat előre hajtotta, észak felé kezdett szélesedni. Még távcsővel sem lehetett kelet felé a szárazföldet megpillantani. Elég baj volt, mert tudhattuk, hogy az ár ereje okvetetlenül csökkenni fog, s a csolnak nem halad majd olyan sebesen előre, mint eddig.

Márczius 13-dikán éjjel sűrű köd szállott fel, elég baj volt ez nekünk, mert minduntalan attól kellett tartanunk, hogy jégtáblákba ütközünk. A szél is elállott, s ime a csolnak még sebesebben haladt előre. Nem tudtuk megmagyarázni, hogy mi lehet az oka. Egészen másnap reggelig tartott, s a köd csak tiz óra tájban kezdett némileg oszladozni... nyugat felé szárazföldet, vagy legalább ahhoz hasonlót pillantottunk meg.

Mintegy negyed mérföldnyire valami nagy, sötét tömeget pillantottunk meg, a mely magasra felnyult, mintha hegy lett volna. Óriási sphinxhez hasonlított, a mint a görög mithologia festi ezt a szárnyas szörnyeteget.

A minő felizgatott volt a kedélyünk, fogékony a fantáziánk: attól féltünk, hogy élő lény, s minket csónakostól együtt el fog nyelni... ime előre nyujtja iszonyú karmait, hogy közelebb húzza a csónakot.

... A sphinx... A sphinx!... eszembe jutott az a látomás, mely megbolygatta lelkemet a jéghegyen, mikor a «Halbrane» katasztrófája előtt viziók gyötörtek... ott hevert a mesebeli szörny a déli poluson, minthogy megtestesült titokzatossága a jég-világnak.

Még sok titokzatos, csodálatos jelenségnek kellett minket bámulatba és rettegésbe ejtenie.

Említettem, hogy a «Paracuta» mind gyorsabban haladt. Most, hogy a sphinxhez közeledtünk, ez a gyorsaság csaknem ijesztő volt.

Egyszerre csak a csónakból kiugrik a horgony, mintha valami ellenállhatatlan erő vonzotta volna, a kötél, melyhez erősítve volt, megfeszült... úgy tünt fel, mintha a vas-horgony akarta volna parthoz vontatni a csolnakot.

– Mi lehet ennek az oka? - kiáltott fel Guy Vilmos.

– Hurliguerly, vágd el gyorsan a kötelet, gyorsan! - kiáltá West Jem, - különben végünk van.

A csónakmester elővette a kését, s alig hogy a kötelet ketté vágta kirepült a nagy kés, a horgonyt pedig vitte... vitte szédítő gyorsasággal az a titkos erő, s oda csapódott a sphinx talapzatához.

És ime a csónakban levő minden vastárgy: a konyhaedények, a puskák, Endicott takaréktűzhelye, a zsebünkben levő kések mind megmozdultak, s azokat is a sphinx felé ragadta valamely csodálatos erő... a csónak pedig villámgyorsan repült ugyanabban az irányban.

A csodák országába jutottunk-e? Avagy velünk is az az érzék-csalódás játszik, melyről Pym Arthur mesél?

Nem, ez mind kézzel fogható, valóságos dolog; megtörtént úgy, a mint elmondom. Csakhogy nem jutott időnk az ok kutatására, mert mihelyt a parthoz ütődött csolnakunk egy másik bárkát, egészen elhagyott bárkát pillantottunk ott meg.

– Nini, a «Halbrane» csónaka! - kiáltott fel Hurliguerly.

Csakugyan az a csónak volt, melyet Hearne és czimborái elraboltak. Ott hevert a parton, az oldalán nagy repedés volt, az egykori derék csónaknak csak roncsa... a sziklákhoz sujtotta a tenger hullám-karja s összezúzta.

Első tekintetre észrevettük, hogy a csolnak vasrészei mind hiányoztak; a bordákat összetartó szögek, a vaskapcsok, a pántok...

Mi lehetett ennek az oka?

West Jem a csolnak közelében, a parton három hullát vett észre: Hearne, Holt Márton és egy falklandi matróznak a hullája. A tizenhárom lázadó közül csak három vergődött el eddig, ezeket itt érte utól a halál....

Vajjon mi történt a többi tizzel?

A partvidéket felkutattuk, de sehol sem találtunk semmit. Sem tűzhelynek, sem holmi hevenyében fogott tanyának... A szerencsétlenek holttestét a tenger hullámai bizonyára elragadták.

Guy Vilmos úgy vélekedett, hogy a lázadók csónaka valamely jégtömbbe ütközött, és felfordult; tiz matróz beleveszett a tengerbe, hárman megmenekültek, s a partra jutva éhhalálnak lettek áldozataivá.

– Vajjon a csónak ilyetén állapotának mi lehet a magyarázata? - veté fel Hurliguerly a kérdést.

– Főleg pedig annak, hogy a csolnak vasrészei elváltak, mintha valaki erővel szakította volna ki? - tevé hozzá West Jem.

Egyelőre nem tudtuk semmi elfogadható magyarázatát adni.

Két matrózt ott hagytunk őr gyanánt a Paracuta mellett, s mi többiek elindultunk, hogy egy kissé nagyobb távolságban nézzünk körül.

A sajátságos alaku, csaknem koromfekete sphinxhez közeledtünk, mintha az anyag, melyből állott, a sarkvidék klimája által oxydálódott volna.

Ekkor valami felvillant az agyamban... valami hipotézis, melynek alapján az eddig észlelt csodálatos tüneményeket mind megmagyarázhattuk....

– Mágnes!... - kiálték fel, - a sphinx nem egyéb, mint mágnes-kő, melyben óriási vonzó erő van.

Csakugyan ez lehetett az oka annak, hogy a vastárgyakat úgy magához vonzotta; ez lehetett a csónak vesztének az okozója is....

Elvitázhatatlan tény, hogy a sphinx-alaku hegyben mágneses erő van, ennek az erőnek a hatása nyilatkozott akkor is, midőn a «Paracuta»-n levő vastárgyakat magához vonzotta, s még előbb, mikor a «Halbrane» csónakját a szó szoros értelmében darabokra szedte.

Eleinte azt hittük, hogy a sark delejes erejével van dolgunk, de csakhamar elvetettük ezt a föltevést. Én e sajátságos jelenségnek a következőleg igyekeztem magyarázatát adni.

A passzátszelek a föld tengelyének vége felé állandóan hajtják a felhőket és párázatokat, melyek tele vannak elektromossággal; a sarkon ez a fluidum roppant mennyiségben felhalmozódik, s a föld nyeli el. Ez az oka az északi- és déli fénynek is. Azt is mondják, - de bebizonyítani nem tudják, - hogy az északi sarkon a positiv elektromosság óriási erővel sül ki; a déli sarkon viszont a negatív elektromosság működik. Nos tehát ez a sphinx itt az elektromos erő következtében roppant intensív mágnessé változott, ehhez nem kellett egyéb csak az, hogy a sphinx gyomrában vasércz-ereknek kell lenniök.

Erre a magyarázatra - őszintén megvallom - én is csak ösztönszerüleg jutottam. Nézeteimet elmondottam társaimnak, s ők is természetes és okszerű magyarázatnak tekintették.

– Azt hiszem bátran közeledhetünk a hegyhez - vélekedék Guy Len kapitány.

– Természetesen - felelém én.

– Ott... igen... ott...

Hogy ez a három rövid szó minő hatással volt reánk, azt én szóval el nem mondhatom. Mintha nem is Dirk Péter kétséggel és reménynyel vegyes kiáltása lett volna, hanem valami szellem-ajk túlvilági hangja....

Dirk Péter a sphinxhez rohant, mintha ő is csupa vasból lett volna, s a mágnes titkos ereje ellenállhatatlanul vonzotta, nem ragadta volna magához. Mi pedig utána siettünk.

Minél inkább közeledtünk a hegy-szörnyeteghez, annál nagyobbnak tünt az fel, mintha szemünk láttára nőtt volna.

A hegy aljához ragadva találtuk mind azokat a vastárgyakat, melyeket a «Paracuta»-ból és a «Halbrane» csónakjából vonzott magához. Most már megértettük, hogy miért kellett a Hearneék csónakjának a szirthez zúzódnia,... s milyen szerencse volt, hogy a mi csónakunkon nem volt semmi vasszerkezet.

Arról persze szó sem lehetett, hogy vas-szerszámainkat: a fegyvereket és késeket újra kézre kerítsük. Hurliguerly hasztalan igyekezett a kését elhúzni a mágnestől... megfenyegette öklével a szörnyeteget:

– Te gaz sphinx, te!...

Azt talán mondanunk sem kell, hogy a sphinx talapzatához tapadva semmi egyéb tárgyat nem találtunk csak azt, a mi a «Paracuta»-ról meg a «Halbrane»-ról kerülhetett oda. E mágnes-koloszszus közelébe, hogy is kerülhetett volna más hajó?...

West Jem figyelmeztetett minket arra, hogy «Sphinx-földjé»-n - így neveztük el a szigetet - nincs időnk sokáig vesztegelni, ha azt akarjuk, hogy még idején elérkezzünk a jégzónához.

Visszafelé indultunk a csónakhoz, s ime újra a meszticz kiáltása állított meg:

– Ott,... igen... ott!...

Közeledtünk a sphinx jobb lábához... Ott térdelt Dirk Péter a földön, s mellette egy csupasz emberi holttest hevert... csontkeménynyé fagyva; az enyészettől a hideg csaknem egészen megkimélte.

Hófehér haja és szakála volt, a körmei nagyra nőttek, karmoknak is beillettek volna.

– Pym,... szegény Pym!

Lehajlott a hullához, megölelte... meg akarta csókolni, fel akarta emelni,... de térde összerogyott... és valami a szivébe markolt - holtan terült el szegény barátja mellett.

... És a hűséges meszticz ott maradt a szegény Pymmel együtt a «Spinx-földjé»-n örökre.