A táborozás.

Délután a föld már csak egy tengeri mérföld távolságra volt tőlünk. Kérdés, vajjon oda visz-e az ár?

Megvallom, nehezen tudtam volna választani, ha ugyan tőlem függött volna, hogy mi történjék: partra szálljunk-e, vagy a jéghegy tovább vigyen minket.

Erről beszélgettem Guy Len kapitánynyal és a hadnagygyal, midőn a hadnagy hirtelen félbe szakított.

– Ugyan, Jeorling úr, mire való ilyesmire a szót vesztegetni?

– Bizony kár, hiszen tőlünk nem függ semmi - jegyzé meg a kapitány, - meglehet, hogy odavisz az ár, az is meglehet, hogy tovább ragad...

– Igaz,... igaz - felelém, - mindazonáltal mégis csak felvetem azt a kérdést, hogy mi volna reánk nézve előnyösebb: az uszó-jéghegyen maradni vagy partra szállani?

– Egyelőre itt maradunk! - mondá West Jem.

Hiszen, ha a csónak elég nagy lett volna arra, hogy mindnyájunkat felvegyen, s ezenkivül elegendő élelmi szert is vigyünk magunkkal, akkor bizonyára nem kellett volna sokáig tanakodnunk, hogy mittevők legyünk, de hát a csónakban legfölebb tizenegy-tizenkét ember fér el, a többieket a bizonyos halálnak martalékul dobni nem szabad.

Egyelőre tehát nem tehettünk okosabbat, minthogy a jéghegyen maradjunk, s reá bizzuk sorsunkat a jó szerencsére.

Ebéd után mindnyájan a hegy csúcsára másztunk fel, oda, a hol Dirk Péter állott. Mihelyt meglátta, hogy közeledünk, elment onnan, s mire a csúcsra érkeztünk, nem láttam őt sehol.

A sziget, melyhez közeledtünk, jó nagy volt. A távol ködében hegyormok kékellenek, partja sem volt túlságosan szaggatott, úgy hogy könnyű szerrel partra lehetett volna szállani.

E szárazföld láttára bizonyosan nem volt senki közöttünk, a ki e helyzetet vette volna fontolóra, melyben voltunk. Hogy partra jutunk-e vagy nem, az csak az áramtól függött, mely a jéghegyet eddig hajtotta s most is hajtja.

Erről folyt közöttünk a beszéd. Ott voltunk egy csoportban: a kapitány, West Jem, a csónakmester és én; a matrózok is erről beszélgettek. Abban állapodtunk meg, hogy alighanem sikerül a szigetre eljutnunk.

– A mint látom, a sziget teljesen elhagyott - jegyzé meg a kapitány; - a parton nem látok embert.

– Ne feledje el kapitány úr, hogy ez a jéghegy korántsem vonhatta magára a sziget esetleges lakóinak a figyelmét, mint például a «Halbrane» vonná, ha azzal közelednénk.

– Meglehet, Jeorling úr.

– Azért korántsem merném határozottan állítani, hogy a szigeten nem lakik senki.

– Nézze meg csak jobban azt a kopár, terméketlen sziklatömeget, Jeorling úr, s ítélje el, hogy lakhatik-e ott ember?

– Látom, kapitány úr, s mégis szeretném tudni, vajjon nem lenne-e hajlandó egy kissé körülnézni rajta?

– A csónakon, nemde?

– Azon, ha az ár tovább vinné a jéghegyet.

– Nincs elfecsérelni való időnk, Jeorling úr. Nekünk most egyedüli óhajtásunk az lehet, hogy a jégzónán még a tél beállta előtt, jussunk át.

Ujra meg kellett arról győződnöm, hogy Guy Len kapitány többé már nem gondol arra, hogy bátyját és a hajótörötteket megtalálhatja.

A britt zászlót kitűztük a jéghegy ormára, de az sem csalta oda a sziget lakóit - ha ugyan lakott élőlény azon a sivár sziklaháton.

Minél közelebb jutott a mindinkább lassan haladó jéghegy a szigethez, annál több reményünk volt arra, hogy partra jutunk. Az előttünk uszkáló kisebb jégtömbök megállottak, s végül a mi jéghajónkat is egyenesen a sziklasziget egyik öblöcskéje felé sodorta az ár.

Öt órakor megállott a jéghegy.

– Partra!... Partra! - kiálták a matrózok, s nyakra-főre szaladtak a sziget felé.

– Megállj! - riadt rájuk West Jem. - Előbb hallgassátok meg a parancsot.

Hearne és társai láthatólag tétováztak. Mégis ösztönszerűleg győzött bennök az engedelmesség érzete, melyhez annyira hozzá szoktak. A kapitány köré gyülekeztek. Most már nem volt arra szükség, hogy a csónakot eloldjuk, a jéghegy egészen a partig nyult.

Guy Len kapitány, West Jem hadnagy, a csónakmester és én léptünk először a sziget földjére, melyet emberi láb aligha tapodott előbb.

A sziget talaja vulkánikus természetű volt, kőtörmelékek, láva-töredékek, salak hevert ott szanaszét, beljebb jó magas hegyek nyultak fel a szigeten. A legmagasabb közülök lehetett legalább ezerkétszáz lábnyi magas.

A sivár sziklaföldön mintegy husz perczig haladtunk előre. Annak az üde növényvilágnak, mely Tsalal szigetét a földrengés előtt olyan széppé tette, se hire se hamva nem volt itt. Míg a hegy tetejére juthattunk, honnan messze nyilhatott kilátás, eltelt egy jó óra. Már este felé járt ugyan az idő, de azért még jól láttunk.

A hegy ormáról harmincz-harminczöt tengeri mérföld távolságra lehetett ellátni.

Háttérben a tenger sikja terült el beláthatatlan messzeségben, száz meg száz úszó-jégtábla, tömb, vagy hegy váltakozott rajta. A sziget más oldalról e sok jégtábla miatt csaknem egészen hozzáférhetetlen volt.

A sziget nyugatra húzódott. Tulajdonképpen nem tudtuk kivenni, hogy félszigeten vagy szigeten vagyunk-e?

A távcsővel hosszabb ideig néztük a sziget másik peremét, s valóban olyanformát láttunk, mintha part volna. Nyilván egy másik szigetnek vagy félszigetnek a partja. E szerint a kedvező tengerár minket egy szorosba hozott. Hurliguerly nem állhatta meg, hogy fel ne fohászkodjék:

– Hej, ha még megvolna a «Halbrane»!

Az ám, ha megvolna a «Halbrane» avagy legalább a jéghegy vinne, talán rövid idő mulva elérnők a jégzónát... de így a törékeny sajkával ugyan mit csinálhatnánk!

Nem tehettünk egyebet, mint ujra visszatérni a sziget partjára, s átszállítani a jéghegyről mindent, a mi holmink a sátortáborban volt. Szóval be kellett rendezkednünk a téli tartózkodásra.

Arra természetesen nem is gondolhattunk, hogy a «Jane» hajótörötteinek vagy Pym Arthurnak itt nyomára akadunk. A szigeten tanyázó madarak s a part mentén fel-felbukkanó rozmárok és fókák nyugodtan bevárták közeledésünket, nem féltek tőlünk. Ez volt a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy emberi lény a szigeten vagy a sziget környékén nem járt.

A part mentén két gránit-barlangot fedezett fel a csónakmester. Az egyik elég nagy volt arra, hogy mindnyájunknak tanyául szolgáljon, a másikban pedig az élelmi szereket helyezhettük el.

A kapitány a sziget partján összegyűjtötte mind a matrózokat. Dirk Pétert nem számítva, a többiek mind megjelentek. A mesztic, úgy látszik, minden összeköttetést megszakított matróztársai és maga között. Benne megbízhattunk, ha esetleg a matrózok közül a nyugtalanok valami zene-bonát akarnának csinálni. A kapitány világért sem éreztette a matrózokkal, hogy a helyzet, melybe kerültünk, őt kétségbeejti. Mindent elmondott nekik őszintén és híven. Kiadta a parancsot, hogy a jéghegyről minden holmit hordjanak át a szigetre, s a barlangot készítsék el, hogy tanyát foghassunk benne. Az élelmi szer eltart körülbelül egy esztendeig, fütőanyag is van annyi, hogy kellő takarékossággal kitelelhetünk a barlangban.

Mindezt a kapitány nyugodtan mondta, mintha szavainak az igazságáról ő maga is meg lett volna győződve. De hát ez így is volt rendén.

Hátra volt még az, hogy a csónakról is beszéljen. Nyilván ez volt a legkényesebb kérdés. A kapitány tapintatosan hozta szőnyegre. Olyanformán nyilatkozott, hogy ha éppen szükségessé válik, hogy a legénység egy része útra keljen a szigeten maradottaknak segítséget hozni, az csak sors útján fog megtörténni. Mindenki egyforma, akár kapitány, akár hadnagy, akár csónakmester, azaz az elküldendők kiválasztását mindig a sorsra fogják bízni.

A kapitány okosan, higgadtan beszélt. Mikor elvégezte, egyetlen egy megjegyzést sem hallottam; még Hearne is hallgatott. Mit is mondhatott volna? Az igazságnak ellenállhatatlan az ereje.

Este elköltöttük a vacsorát a sátor alatt, aztán lefeküdtünk. Utolsó éjszakánk volt e siralmas tanyán.

Dirk Péter ekkor sem volt közöttünk, éjjelre sem jött oda.

Másnap, február 7-dikén serényen munkához láttunk.

Mindenekelőtt a csónakot szállítottuk át nagy óvatosan, hogy baja ne essék. Biztos helyre tettük, s örömmel tapasztaltuk, hogy teljesen ép, s ha majd szükségünk lesz reá, még igen jó szolgálatot tehet.

A csónakmester intézkedett, hogy a matrózok az élelmi szereket, a kőszenet hordják át a barlangba, s a télire való berendezkedés megkezdődött.

Én magam is, valamint a kapitány és hadnagy segítettünk a munkában. Dirk Péter is eljött, s derekasan dolgozott, matróztársaihoz azonban egy árva szót sem szólott.

Február 10-dikére teljesen elkészültünk a berendezkedéssel. Endicott is pompás helyet talált a konyhájának. Este nyolcz órakor már beköltözhettünk az új lakásba. A barlang nyilásán át elég világosság hatolt be az üregbe.

Mig a berendezés munkálatai folytak, sem Hearne, sem czimborái nem árulták el, hogy titokban valami rosszat forralnak. Szorgalmasan dolgoztak, s nagyon engedelmesek voltak. Dirk Péter éjjel őrizte a csónakot.

Hurliguerly maga is kezdett nyugodtabb lenni. Reménykedett, hogy Hearnék nem fognak zenebonát csinálni a matrózok között.

Az nap este úgy nyilatkozott a kapitány, hogy holnap reggel össze fogja hívni a matrózokat, s dönteni fogunk a kérdés fölött, hogy kiket indítsunk útnak a csónakkal.

Már késő este volt, künn sötétség terjeszté szét szárnyait. Ruhástul együtt feküdtem le az ágyamra, s néhány óráig alhattam, midőn kiáltásokat hallottam.

Talpra ugrottam és siettem ki a barlangból. A kapitány és West Jem nyomon követtek.

– A csónak!... A csónak! - kiáltá West Jem.

A csónak a tengeren lebegett, három matróz volt már abban s a hordókat, ládákat rendezgette benne. Tiz matróz pedig a meszticre vetette magát.

Ezek között volt Hearne és Holt Márton szintén ott állott, de még nem támadott Dirk Péterre.

A nyomorultak újra a csónakot akarták kézre keríteni, s mielőtt a sorsolás megtörténhetnék, elmenekülni. Hitványul cserben akartak minket hagyni.

Orvul támadtak Dirk Péterre, s le is gyűrték volna, ha a mesztic oroszlánbátorsággal nem védi magát.

A kapitány és West Jem visszaszaladtak a barlangba, hogy fegyvert hozzanak, s erőszakkal csináljanak rendet.

Én is utánok akartam sietni, midőn e szavakat hallottam:

– Hallod-e Holt, hagyj békét neki, jer inkább velünk!

Hearne mondotta.

A meszticet ugyanis sikerült a matrózoknak a földre teperniök, s Holt Márton hálából élete megmentője iránt éppen segítségére akart sietni.

– Hagyd ott, Holt - ismétlé Hearne, - csak nem akarod megmenteni a bátyád, Holt Ned, gyilkosát?...

– Bátyám gyilkosa?... kiáltá Holt Márton elrémülve.

– A «Grampus»-on agyonütötte...

– Dirk Péter?...

– Ő... ő, s azután felfalta! - üvölté Hearne ezeket az irtózatos szavakat.

Hearne intett czimboráinak, s azok megragadták Holt Mártonnak a karját, s akarata ellenére is bevonszolták a csónakba.

Dirk Péter felugrott a földről, a még utolérte az egyik matrózot, a ki a csónakba akart beszállani, megragadta a lábánál fogva, fölemelte, s úgy csapta a sziklához, hogy az agyveleje szétlocscsant.

E pillanatban Hearne pisztolya eldurrant, s a golyó Dirk Péter vállába fúródott, úgy hogy a mesztic a földre zuhant.

Mire a kapitány, West Jem, a csónakmester s a néhány régi matróz oda érkeztek, a csónakot vitte már az áram, egy kábelnyire lehetett a parttól.

West Jemnek volt még annyi ideje, hogy a csónakban ülő egyik matrózt leterítse. A kapitány Hearnet vette czélba, de a golyó csak mellét surolta a gaz ficzkónak. A csónak a jégtömbök között eltünt.

Mire a hegyfok másik oldalára siettünk, hogy esetleg ott vehessük czélba a lázadók fejét, a csónak már lőtávolon kivül volt.

A nyomorultak ellopták a csónakot, s minket sorsunkra biztak.