A köd kellő közepében.

– Nos hát, Jeorling úr - mondá másnap a csónakmester, - most már csináltathatunk magunknak gyászruhát.

– Gyászruhát, Hurliguerly? Ugyan miből?

– A déli sarkból, melynek még a csücskét sem láthattuk meg...

– Bizony, aligha már hátunk megett nincs legalább húsz mérföldnyi távolságban.

– Hja a szél éppen akkor fújta ki a déli sark égő lámpását, mikor mellette haladtunk el...

– Elég baj, mert többé aligha lesz módunkban újra elhaladni mellette.

– Azt is merem állítani, hogy ez a mi jéghajónk soha ez életben nem juttat el minket a «Zöld Cormoran»-hoz czimzett korcsmába... Istók ucscse, haszontalan egy vállalkozás volt ez a mienk! Ugyancsak kérnünk kell az Istent, hogy segítsen ki ebből a szürke világból, mert jaj nekünk, ha a tél ide fagyaszt, akkor aztán elhegedülte szent Dávid a halálos nótánkat. Kárba veszett minden munkánk. Guy Len kapitány nem találta meg a bátyját s a szerencsétlen angolokat, Dirk Péter sem az ő szegény barátját, Pymet...

Magam is eltünődtem azon, hogy milyen siralmasan meddő volt fáradozásunk! A «Halbrane» oda veszett, a matrózok közül nyolczan elpusztultak, s ki tudja hányan fognak még életükkel adózni, mig a köd e világából biztos révbe jutunk?

A déli sarktól a sarkkörig mintegy 23° 27’ van, ezerkétszáz tengeri mérföldnyi út; erre legalább egy hónap vagy rossz esetben hat hét kell, ha ugyan a jégzóna el nem zárja előlünk az útat. Ha a tél itt fog, aligha éli túl csak egy is közülünk.

Bármint töröm is a fejemet, arra a végső elhatározásra jutunk, hogy a dolgot a maga folyására kell biznunk. Egyebet a jelen körülmények között nem tehetünk.

Mit törődtünk mi azzal, hogy Falkland és a Kerguelák helyett a Jóremény fokára vagy New-Seelandra lyukadunk ki. Hurliguerlynek tökéletesen igaza volt, mikor azt mondta, hogy a «Zöld Cormoran» boldog gazdájával, Atkinssal, nem találkozik egyhamar.

– Különben legyen nyugodt, Jeorling úr, - mondá vigasztalásul - Ausztráliában is vannak jóravaló korcsmák. A fődolog az, hogy valahol szerencsésen kikötőbe jussunk.

A köd február 2., 3. és 4-dikén sem oszlott szét, így tehát fogalmunk sem lehetett arról, hogy mióta a déli sark mellett elhaladtunk, mekkora útat tettünk meg. Guy Len kapitány és West Jem kétszáz tengeri mérföldre becsülték.

A tengeráram iránya és sebessége is lényegesen megváltozott, mióta a tengerszorosból kijutottunk. Mennyire sajnálom, hogy partra nem vergődhettünk.

Erre vonatkozólag beszédbe elegyedtem Guy Len kapitánynyal, s ő így szólott:

– Látja, Jeorling úr, mi irányt nem szabhatunk a jéghegynek. Visz a maga útján; a ködfátyol pedig reánk nehezedik, s tájékozódnunk a legjobb akarat mellett sem lehet. A nap magasságát nem mérhetjük meg, különösen most nem, mikor a nap nemsokára el fog tűnni és jó hosszú ideig nem tűnik fel az égen.

– Megint csak a csónakra gondolok - viszonzám én. - Vajjon nem kellene-e megkisérlenünk...

– Körül puhatolózni?... Ugyan, hogy is juthat ilyesmi az eszébe? Eszeveszett vállalkozás volna, én abba bele nem egyezhetem, s a legénység is tiltakoznék ellene.

Már a nyelvem hegyén volt, hogy ezt mondjam:

– Hátha Guy Vilmos, az ön bátyja és a «Jane» matrózai valahol itt vetődtek partra...

De nem, elhallgattam a dolgot. Miért is téptem volna fel újra a szegény Guy Len szivének e fájó sebét!...

Arra is gondoltam, hogy a «Jane» hajótöröttjeit ugyanez az ár, mely a mi jéghegyünket sodorja most, szintén ebbe az irányba vitte, s a Csendes-óczeán valamely szigetén partra juttatta? Itt esetleg angol hajóval találkoztak, az felvette őket, s haza szállította. Némi fantáziával ezt mind valószinűnek tarthatta az ember...

West Jemnek is elmondottam ezt az én gondolatomat, de ő, mint józan, higgadt tengerész, a ki mesebeszédnek tartott minden fantasztikus dolgot, kereken kijelentette, hogy azt még csak elgondolni sem lehet.

Bezzeg más véleménynyel volt Hurliguerly:

– Hát tudja, Jeorling úr, sok minden képtelenségnek látszó dolog megtörténik ezen a világon. Tegyük fel, hogy Guy Vilmos és bajtársai szintén átvergődtek valahogy ezen a tengeren, s ez idő szerint az ó- vagy újvilág valamely korcsmájában vigan poharaznak... Miért ne hinnők el, ha pénzünkbe nem kerül?...

Ez alatt a három nap alatt nem találkoztam Dirk Péterrel. Matróztársai is alig látták; folyton a csónak mellett maradott. Mióta megtudta, hogy Holt Márton sejt valamit a rémes titokból, még inkább kerülte őt. Míg a társai napközben fenn voltak, aludt néhány órát, éjjel pedig fennvirrasztott. Néha azt hittem, hogy tőlem is fél, mióta bizalmasan közölte velem a titkát, pedig nem volt reá oka, én nem undorodtam tőle, én a szegény meszticet kimondhatatlanul sajnáltam.

A sűrű gyászszemfedő, mely a szemhatárra borult, olyan szomorúvá, egyhangúvá tette a mi életünket. Hiába erőltettük a szemünket, hogy valamit láthassunk. Azt sem tudtuk, hogy minő irányban visz a tenger árja, mióta a déli sark mellett elhaladtunk, csak sejtettük, hogy északnyugotra. Guy Len kapitány a sebességet sem határozhatta meg, a melylyel haladtunk, sőt mióta a szél megszünt, arról sem volt biztos tudomásunk, hogy megy-e a jéghegy, vagy megállott.

Egyik napon a csónakmester nagy ügygyel-bajjal felkapaszkodott a jéghegy legmagasabb csúcsára. Hirtelen valami mellbe csapja, s a derék Hurliguerly hanyatt vágódik a jégen. Kevésbe mult, hogy alá nem gurult a tengerbe. Egy óriási madár (Quebreluta-Huesos), mely tizenkét láb széles lehetett kiterjesztett szárnyaival, ütötte le a lábáról.

Ugyanezen a napon délután pingvinek iszonyú tömege szállott le a jéghegyre, s olyan pokoli lármát csaptak, hogy a fülünk dobját majd megrepesztették. Ebből méltán arra következtettünk, hogy valahol a közelben szárazföld van, mert a pingvinek jégmezők és szigetek tájékán szoktak tartózkodni.

Megkérdeztem a kapitánytól, hogy ő mire következtet a pingvinek e csoportos látogatásából.

– Arra, a mire ön, Jeorling úr - felelé a kapitány. - Mióta e jéghegy hátán jövünk, még egyetlen egy pingvin sem szállott reá. Alig kételkedhetünk abban, hogy valahol itt körülöttünk szárazföld van, s onnan jöttek hozzánk látogatóba...

– West Jem is így vélekedik?

– Ő is, már pedig West Jem nem szokott képzelődni, jól tudja Jeorling úr.

– Bizony nem.

– Ő azt is észrevette, a mi, úgy látszik, önnek a figyelmét kikerülte, hogy a pingvinek kiáltásába igen szomorú, panaszos hangok vegyülnek... Hallgassa csak meg jobban!...

– Igaz... igaz, mintha rozmárok és fókák hangját is hallanám.

– Nos hát, valószinű, hogy ezen madaraknak és emlős állatoknak ez a hely a hazájuk. Mióta Tsalal szigetét elhagytuk, ilyesmivel alig találkoztunk. Bizvást számíthatunk arra, hogy szárazföld közelébe jutottunk.

– Csak ez az átkozott köd ne zárná el a világot előttünk, ha csak egy negyed mérföldnyire láthatnánk!

– Vagy legalább a jéghegy aljáig hatolhatnánk le, ott újabb nyomokra bukkanhatnánk.

– Miért ne próbálnók meg, kapitány úr?

– Szó sincs róla! Nagyon könnyen belepottyanhatnánk a tengerbe. A sátor mellékéről senkinek sem szabad eltávoznia, nem engedem. Ha a közelben szárazföld van, a jéghegy odavisz majd bennünket.

– De hátha nem visz? - vetém közbe.

– Arról mi nem tehetünk.

Megint a csónak jutott az eszembe, de Guy Len kapitány hallani sem akart róla. És talán igaza volt.

Hogy a köd este felé milyen sűrű lett, azt én leirni sem tudom. Öt óra tájban a sátor mellett két-három lépésnyire sem láthattunk semmit. Tapogatóznunk kellett, csak úgy tudhattuk meg, hogy valaki a közelünkben van. Beszélgetni sem tudtunk, mert a hang nem terjedett.

Nyolcz óra tájban a megsűrűsödött köd még a járásban is akadályozott minket, olybá tünt fel, mintha a levegő meg akarná halmaz állapotát változtatni és szilárd testté kezdene változni.

Kilencz órakor vaksötétség borult reánk.

A kapitány meg akart győződni arról, hogy az emberei mind együtt vannak-e a sátor-táborban. Meggyujtotta a hajólámpást és összehivatta a matrózokat.

Rendre felolvasta mindenkinek a nevét, s annak, a kinek a nevét már felolvasta, be kellett mennie a sátorba, hol a ködborította lámpások nagyon fösvény világosságot terjesztettek.

Csak a mesztic nem felelt, mikor a nevét a kapitány felolvasta.

Vártak néhány perczig, de Dirk Péter nem jelent meg.

Alig hihettük, hogy a csónak mellett van, azt ugyancsak fölösleges dolog lett volna ebben a ködben őrizni. Kinek juthatott volna eszébe, hogy ellopja?

– Nem látta senki Dirk Pétert ma? - kérdé Guy Len kapitány.

– Nem, - felelé a csónakmester.

– Ebédnél sem?

– Akkor sem, pedig ha jól tudom, nem volt nála semmi ennivaló.

– Talán a tengerbe esett?

– Legyen nyugodt e felől, kapitány úr, Dirk Péter nem fél a tengertől, megmutatta már egyszer, olyan ő, mint a jegesmedve.

– Én azt hiszem, hogy Dirk Péter ott volt valahol a közelben, de szántszándékkal nem jelentkezett, mert nem akart a matrózok közé jönni.

Az éjszaka elég nyugodtan telt el. Aludni nem igen tudtunk, mert a sátorban fojtott volt a levegő. Alig vártuk, hogy kimenjünk és friss levegőt szívjunk a tüdőnkbe.

Reggel friss tengeri szél csapta meg az arczunkat, s minden jel arra mutatott, hogy a köd már nem fog sokáig tartani.

Kilencz órakor kezdett a köd szétfoszlani.

Láttuk az eget, láttuk a tenger végtelen sikját, melyre a nap sugarai immár nagyon ferdén estek. A jéghegy alján örvényzett, hullámokat hányt a viz.

A szél és a tengerárja hajtotta jéghajónkat kelet-északkeleti irányban...

– Föld!... Föld!...

Hallatszék a jéghegy csúcsáról. S ime ott állott a tetőn Dirk Péter, s diadalmasan mutatott észak felé...

Ezúttal nem csalódott a mesztic. Csakugyan szárazföld volt az, mintegy három-négy tengeri mérföld távolságra tőlünk.

Tiz órakor és délben megmértük a nap magasságát.

Az eredmény a következő volt:

86° 12’ déli szélesség,
114° 17’ keleti hosszúság.

A jéghegy csaknem négy fokkal volt túl a sarkon, a nyugoti hosszuságtól átcsaptunk a keletibe.