A corryvrekani örvény.

Esti hat óra volt most. A nap legfölebb négy ötödrészét futotta be pályájának és a »Glengarry«-nak minden valószinüség szerint előbb kell Obanba érkeznie, mintsem a nap az atlanti oczeán hullámaiba száll nyugodni. Miss Campbell tehát azt hihette, hogy kivánsága esetleg még ma este fog teljesülni. A felhőtlen, páramentes menyboltozat roppant alkalmasnak látszott a tünemény megfigyelésére és a tengeri szemhatárnak az Oroncay, Colonsay és Mull szigetek közt, az utazás hátralévő része alatt, állandóan láthatónak kellett maradnia.

Váratlan esemény jött azonban közbe, mely némileg megakasztotta a gőzös menetét.

Rögeszméjének behatása alatt és mindig ugyanazon helyen vesztegelve, miss Campbell sohasem tévesztette szem elől azt a körvonalat, mely a két sziget közt elnyult. Az éjjel való érintkezés helyén a visszfény ragyogó háromszöget képezett, melynek utolsó szinsugarai a »Glengarry« oldalán tünedeztek el.

A fedélzeten kétségkivül miss Campbell volt az egyetlen, kinek tekintete a szemhatár ama részéhez ragadt; ő volt az egyetlen, ki azt is észrevette, hogy a tenger a már érintett csucs és Scarba sziget közt mennyire mozgalmas. Egyidejüleg messziről hatolt füleibe az egymással összekavarodó hullámok zugása, bár a könnyü szél alig hagyott egyes csikocskákat a szinte iszapos vizen, - oly nyugodt volt a tenger a gőzös közvetlen közelében.

– Mi okozza azt a vizmozgást és ezt a zajt? - kérdé miss Campbell, bácsijához fordulva.

Melvill-testvérek a legnagyobb zavarban lettek volna, ha felvilágositást kellett volna neki adniok, mert ők ép oly kevéssé értették, mint a fiatal leány, hogy a körülbelül három mértföldnyi távolban mi történik ott a szük vizi uton.

Miss Campbell azonban odafordult most a »Glengarry« kapitányához, ki a kormányhidon járt fel és alá és tőle kérdezte meg, hogy mi az oka a hullámok e dörgésének és zugásának.

– A dagálynak egyszerü tüneménye - felelt a kapitány. A mit ide hall, az a corryvrekani örvény zugása.

– De hisz az idő pompás, mondá miss Campbell, alig érezni a szelet.

– Az a tünemény legtöbb esetben nem is függ az időjárástól, felelt a kapitány, eredménye az a növekedő tengernek, mely a Jura-szoroson áthaladva, nem talál más utat, mint a Jura és Scarba szigetek közt. Ez a magyarázata annak, hogy a hullámok szokatlan erővel rohannak és kisebb tonnatartalmu jármütől merész elhatározás lenne, ha oda merne behatolni.

Azt a corryvrekani örvényt, melytől ama tájakon méltán félnek, a Hebridák szigetcsoportozata egyik legnevezetesebb helyének és pontjának tartják. Talán a Sein vad áramlatával lehetne összehasonlitani, mely a tengernek megszoritása által a hasonnevü gát és Trépassés öböl közt, a Bretagne partján képződik, vagy a blancharti árhoz, melyen keresztül Aurigny és a cherburgi partvidék közt az a Lamanch csatorna vizei tolulnak. A monda szerint ez a hely egy skandináviai fejedelemtől nyerte nevét, a kinek hajója ott, az ős kelták idejében, tönkrement. Tényleg szerfelett veszélyes átjárás van ott, a hol sok hajó elpusztult már és mely áramlatainak hirhedtsége tekintetében Norvégia komor partvidékének Mael folyamával vetekedhetik.

Miss Campbell szüntelenül nézte amaz örvény hatalmas vizhegyeit, a mikor figyelmét egyszerre csak a tengerszoros egy bizonyos pontja ragadta meg. Ugy látszott, mintha ott a kavargó vizből szikla nyulna ki, ha tömege a csapkodó tenger morgásaival együtt nem emelkedett és sülyedt volna.

– Nézze, nézze, kapitány, kiáltott miss Campbell, ha ez nem szikla, hát mi egyéb?

– Igen, valóban, felelt a kapitány, az csakis egy tengeri horgony lehet, melyet az áramlat odasodort, vagy pedig...

Szemeihez emelte a távcsövet.

– Csolnak! kiáltott hangosan.

– Csolnak! ismétlé miss Campbell.

– Igen, nem tévedek... csolnak, mely a corryvrekani örvénybe tévedt!

A kapitány e szavainak hallatára többen felsiettek a kormányhidra. Mindnyájan az örvény irányába meresztették tekintetüket. Hogy egy kisebb jármü sodortatott e pokoli örvénybe, az már kétségtelen volt. A dagadó ár ereje által megragadtatva, a gyilkos örvény erejétől vonatva, mulhatatlanul a pusztulásnak néz eleibe.

Minden tekintet az örvénynek ama pontja felé irányult, mely négy-öt mértföldnyi távolban volt a »Glengarry«-tól.

– Valószinüleg csak elszakadt és tovaragadt dereglye, vélekedett az utasok egyike.

– Ó nem, embert látok benne, felelt egy másik.

– Egy embert..., két embert! kiáltott Patridge, ki most miss Campbell mellé került.

Csakugyan két ember volt benne, kik nyilván nem birtak csolnakukkal. A szárazföld felől lengedező szellő nem birta volna vitorláikat annyira megdagasztani, hogy kihajtsa a hullámhegyek közül, az evezők pedig semmikép sem tarthatták volna távol a Corryvrekan vonzó központjától.

– Kapitány, kiáltott miss Campbell, azt a két szerencsétlent mi nem hagyhatjuk veszni!... Már pedig elvesznek, ha magukra maradnak!... Segitenünk kell nekik!... Kell!...

A hajónlevők mindnyájan ép ugy gondolkoztak és aggódva lesték, hogy mit határoz a kapitány.

– A »Glengarry«, monda ő, a Corryvrekan közepébe nem hatolhat, de ha ama pontig csak közeledünk is, sikerül talán a dereglyét annyira megközelitenünk, hogy megmenthessük.

Ezzel a többi utasokhoz fordult, mintha azok beleegyezését várná.

Miss Campbell még egyszer odalépett hozzá.

– Meg kell tenni, kapitány, meg kell tenni! kiáltott reszkető hangon. Utitársaim ugyanazt kivánják, a mit én! Két emberéletről van szó, melyeket talán megmenthet... ó, kapitány, esdve kérem!...

– Igen, igen! szólt néhány utas, kiket a fiatal leány szivélyes közbenjárása felizgatott.

A kapitány kezébe fogta távcsövét, figyelemmel nézte a szoros áramlatának elvonulását, aztán pedig a hidon mellette álló kormányoshoz fordult.

– Vigyázz! kiáltott, a kormányt a jobb felére!

A kormánykerék hatása alatt a gőzös nyugotnak fordult. A gépész parancsot kapott, hogy teljes gőzerőt adjon és a »Glengarry« csakhamar elhagyta Jure szigetének bal felől eső csucsát.

A hajón senkisem szólt egy szót sem. Minden ember tekintete kinos aggodalommal függött a mindinkább feltünedező dereglyén.

Kicsiny halászbárka volt az csak, melynek árboczát lefektették a benne ülők, kétségkivül azért, hogy kikerüljék az ellenlökéseket, melyeket a hullámok heves rohamainak okvetlenül okozniok kellett.

A két férfi közül, kik a jármüvön voltak, az egyik a hátsó végében elnyujtózva feküdt; a másik minden ereje megfeszitésével a viz vonzó erejének központjától igyekezett távol maradni. Ha ez nem sikerül, mindketten menthetetlenül elvesznek.

Fél órával később a »Glengarry« elérte a Corryvrekan határát és már az első hullámhegyek alatt rémes módon kezdett libegni; de a hajón senkisem panaszkodott miatta, bár az áramlat hevessége az egyszerü turistákat elrémithette volna.

A tengerszoros e részében a viz olyan egyforma fehérnek látszott, mintha legalább is három napos szél kavarta volna fel. Nem lehetett egyebet látni, mint iszonyu mennyiségü habot, mely a viz aránylag csekély mélysége mellett óriási hegyekké vált.

A dereglye még fél mértföldnyi távolban volt. A két ember közül az, ki a köteleket tartotta, szörnyen erőlködött, hogy az örvényből kiszabaduljon. Azt tudta, hogy a »Glengarry« az ő segitségére jön, de belátta azt is, hogy a gőzös nem jöhet előbbre és hogy most már az ő dolga, hogy azt elérhesse. A hátsó részben fekvő társa eszméletlennek látszott. A legkinosabb izgatottság áldozatakép, miss Campbell tekintete odaragadt a végveszélyben levő csolnakhoz, melyet az örvény vizén ő fedezett fel legelőször és a mely felé, - hála az ő állhatatos kérelmeinek - most a »Glengarry« igyekszik.

A helyzet ezalatt mind végzetesebbé vált. Félni lehetett, hogy a gőzös nem éri el idejekorán czélját. Már csak kisebb gyorsasággal haladt, hogy komolyabb bajt mindenkép kikerülhessen és mégis, az elölről tornyosuló hullámok máris a gép- és fütőház elárasztásával fenyegettek, a mikor a viz mulhatatlanul kioltotta volna a tüzet, ez pedig oly eshetőség, melynek a szörnyü áradatban a legveszélyesebb következményei lettek volna.

A parancsnokhid korlátjának vasrudához támaszkodva, arra ügyelt a kapitány, hogy a csatornán ki ne térjen az irányból és ügyesen intézkedett, hogy a hajó ne széles felével feküdjék az árnak.

A dereglyének különben nem sikerült, hogy önerejéből kiszabaduljon az örvényből. Időnkint teljesen eltünt egy-egy óriási hullámhegy mögött; néha ismét megragadtatva, az örvény központi áramlatától, melynek gyorsasága a növekedő kerülettel arányban emelkedett, a nyil sebességével, vagy helyesebben a parittya végében köralakban mozgó kő sebességével repült tova.

– Gyorsabban, gyorsabban! buzgólkodott miss Campbell, ki nem birta már mérsékelni aggódó nyugtalanságát.

Az egymásra toluló, zugó, kavargó vizhegyek láttára azonban egyes utazók időnkint már ijedten kiáltoztak. A vállaira nehezedő felelősség tudatában a kapitány nem akart a Corryvrekan szük utján tovább is előre hatolni.

A dereglye és a »Glengarry« közt azonban alig volt már a távolság egy fél kabelhosszuságnál, azaz háromszáz lábnál több és most már tisztán fel lehetett ismerni a két szerencsétlent is, kik ott vesztükbe rohantak.

Az egyik vén tengerész volt, a másik fiatal ember, az egyik a hátsó részben elnyulva, mig a másik a hosszu kötelekkel kinlódott.

E pillanatban iszonyu nagy hullám lökte fel magasba a gőzöst és nagyon veszélyes helyzetbe sodorta.

Csakugyan; a kapitánynak nem lehetett a szorosba tovább hatolni és elég baja volt annak, hogy a hajót, a keréklapátok lassu forgatásával, a hullámok ellenébe orrával fordithatta.

A csolnak most egyszerre, miután egy pillanatig toronymagasságu hullám tetején uszott, oldalra simult és eltünt.

A hajón csak egy kiáltás hallatszott, a rémület felkiáltása!...

A mélységbe sodortatott a törékeny jármü? Nem. Egy másik hullám tetején ismét feltünt és az evezés ujabb erőlködése megint közelebb hozta a gőzös oldalához.

– Vigyázz! Vigyázz! kiáltott néhány, az előrészen álló matróz.

Karikába hajtott kötelet lengettek és az alkalmas pillanatot lesték, hogy annak végét kidobhassák.

A kapitány most két megtörő hullámhegy közt nyugodtabb vizet pillantott meg és teljes gőzerővel indittatta meg a hajót.

A »Glengarry« gyorsabban hatolt előre és merészen betolakodott a két sziget közé, mig a dereglye még néhány fonallal közelebb ingott feléje.

Most kirepült a kötél, megragadták, az árbocz alja közé csavarták, aztán ellengőzt kapott a »Glengarry«, hogy gyorsabban szabadulhasson, mig az oldalán fekvő dereglye most vontatva siklott tova.

E pillanatban a fiatal ember letette az evezőket, kisérőjét izmos karokkal ragadta meg és a gőzös matrózainak segélyével azt az öreg tengerészt felhuzták a hajóra. Rettentő hullámcsapás által sujtatva, a mikor mindketten a tengerszorosba szorittattak, lehetetlenné vált a fiatal ember igyekezetét támogatnia, ki ilykép tisztán saját erejére volt utalva.

Ez azonban felugrott a »Glengarry» fedélzetére. Megőrizte teljes higgadtságát, arcza nyugodtnak látszott és fellépése bizonyitotta, hogy erkölcsi bátorsága ép oly természetü, mint testi ereje.

Kisérőjét azonnal a lehető legnagyobb gondozásban sietett részesiteni. Ő volt a dereglye tulajdonosa, kit egyébként néhány korty pálinka lassankint ismét talpra állitott.

– Olivier ur! mondá alig hallhatólag.

– Oh, derék tengerészem, felelt a fiatal ember, az a borzasztó hullámcsapás...

– Nem ejtett bennem kárt; már rosszabb dolgokat is átéltem, ... hisz már nyoma sincs az egésznek...

– Hála Istennek... De majdnem drágán fizettük volna meg esztelenségemet, hogy mind előbbre igyekeztem hatolni!... Végre meg vagyunk mentve!

– Az ön segitségével, Olivier ur!

– Nem... Isten segélyével.

A fiatal ember ez alatt szivéhez szoritotta a vén tengerészt és nem is igyekezett meghatottságát palástolni, mely e jelenet tanuit is meginditotta.

Erre aztán odafordult a »Glengarry« kapitányához, ép a mikor az a parancsnokhidról lejött.

– Kapitány ur, nem tudom, mint háláljam meg önnek a szeretet müvét, melyet nekünk teljesitett...

– Uram, én csak kötelességemet teljesitettem és őszintén megvallva, utasaimnak több joguk van az ön hálálkodására, mint nekem magamnak.

A fiatal ember szivélyesen szoritotta meg a kapitány kezét, aztán megemelte kalapját és elegáns meghajlással üdvözölte az utazókat.

A »Glengarry« közbenjötte nélkül kisérőjével együtt okvetlenül odaveszett volna, ha a corryvrekani örvény egyszer megragadja őket.

Miss Campbell a kölcsönös udvariaskodások alatt helyesnek vélte, ha egy kicsit elvonul. Kerülni kivánta azt, hogy a szinte drámai kifejletü életmentésnek őt megillető része valami különös módon ki ne emeltessék.

A felső födélzet előrészén maradt, midőn egyszerre csak, mintha képzelete álomból riadt volna fel, nyugatnak fordulva, e szavakba tört ki:

– És a sugár?... A nap?...

– Nincs már nap, szólt Sam testvér.

– Akkor hát persze sugarat sem lehet látni, tette hozzá Sib testvér.

Igen, elkéstek vele. A bámulatos tisztaságu szemhatár mögött eltünő, izzó korong utolsó zöld sugarát kiröpitette már a világürbe. Abban a pillanatban persze miss Campbell gondolatait egészen más dolgok foglalkoztatták; szórakozottságában elmulasztotta az alkalmat, mely talán hosszu idők multán sem fog ujra kinálkozni.

– Nagy kár! mondá magában, de azért nem nagy fájdalommal, tekintettel a történtekre.

A »Glengarry« ezalatt megtette a szükséges fordulatokat, hogy a Corryvrekan utról kikerülhessen és ujra az előbbi, északi irányba indult. Az öreg tengerész pedig, miután még egyszer kezet fogott uri kisérőjével, lemászott a dereglyére és mintha misem történt volna, visszaevezett Jura szigetére.

A fiatal ember maga, kinek »dorlach«-ját, bőrből készült utitáskáját, a hajóra czipelték, egygyel szaporitotta az utazók számát, kiket a »Glengarry« Obanba szállitott.

Shuna és Luing szigeteket, melyeken Breadalbane marquis gazdag palabányái vannak, jobbról elhagyva, a gőzös elsiklott Seil sziget mellett, mely a skót part e részét védi; nemsokára aztán behatolván a Firth of Lornba, a vulkánikus Kerrera sziget és a sik szárazulat közt haladt tova és a mint az esti szürkület utolsó fénysugara is eltünni készült, az obani kikötő czölöpgátjánál kivetette horgonyköteleit.