AZ ELHAGYATOTT HÁZ

Serge Ladko és nyomában Dragos Károly öt perc alatt az első városszéli házakhoz ért.

Ruszcsukban, bár elég fontos kereskedelmi központ volt, abban az időben nem világították az utcákat, úgyhogy az éjszaka sötétjében a szabálytalanul épült városnak még csak a körvonalait sem lehetett látni. A rakpart szélén roskatag bódék sorakoztak, melyeket raktárnak vagy ivónak használtak. De a két éjszakai látogató most nem gondolt a várossal. Serge Ladko gyors léptekkel haladt, és úgy nézett előre, mintha a sötét éjszakában fénylő csillagot látna maga előtt. Dragos meg olyan megfeszített figyelemmel követte a révkalauzt, hogy nem vette észre azt a két férfit sem, aki most fordult ki az utcából, amelyen ő átment.

A két férfi, mihelyt kiért a folyó menti útra, elbúcsúzott egymástól. Egyikük jobbra indult, a folyó mentén lefelé.

– Jó estét - köszönt bolgár nyelven.

– Jó estét - felelt a másik, majd balra fordult, és arra ment, amerre Dragos.

E hang hallatára a nyomozó összerezzent. Egy pillanatig habozott, és ösztönösen lassított, majd megtorpant. Nem követte tovább Serge Ladkót. Megfordult.

Egy rendőrtisztnek sok és különböző vele született vagy szerzett képességre van szüksége, hacsak nem akar alantas beosztásban megpenészedni. De e sok képesség közül a legértékesebb az, hogy tökéletesen emlékezzék mindarra, amit látott és hallott. Dragos Károly minden ilyen képességgel rendelkezett. Halló- és látóidegei valóságos felvevőkészülékként működtek, és sem a látottakat, sem a hallottakat soha el nem felejtette, bármilyen hosszú idő telt is el. Egy arcot, amelyet valaha talán csak egy pillanatra látott, vagy egy hangot, amely csak egyetlenegyszer ütötte meg fülét, még hónapok, évek múlva is azonnal felismert.

Így volt ezzel a hanggal is. Ez esetben tévedésről annál kevésbé lehetett szó, mert ezt a hangot nem is olyan régen hallotta. Az a hang, amelyet a Pilis-hegység lábánál elterülő tisztáson az éj sötétjében hallott először, most kezébe adta a sokáig hiába keresett vezérfonalat. Akármilyen ragyogó okfejtések születtek is agyában útitársával kapcsolatban, ezek végtére mégiscsak feltevések voltak. De ez a hang most a bizonyosságot jelentette számára. Valószínűség és bizonyosság között nagy a különbség, itt nincs helye a tétovázásnak, és ezért a nyomozó nem követte tovább Serge Ladkót, hanem az új nyomra vetette magát.

– Jó estét, Titscha - szólalt meg Dragos Károly németül, amikor a másik ember a közelébe ért.

Az megállt, szemét meregette, hogy lásson valamit.

– Ki szólt hozzám?

– Én - válaszolt Dragos.

– De ki az az én?

– Max Raynold.

– Nem ismerem.

– De én ismerem magát, hallja, hogy a nevén szólítom!

– Ez már igaz - válaszolt Titscha. - Jó szeme lehet magának!

– Bizony kitűnő.

A párbeszéd egy pillanatra megszakadt.

– Mit akar tőlem? - folytatta kisvártatva Titscha.

– Beszélni akarok magával és még valakivel - válaszolt Dragos. - Csak ezért jöttem Ruszcsukba.

– Szóval nem idevalósi?

– Nem! Ma érkeztem.

– Na, maga aztán jó időpontot választott! - röhögött Titscha, aki nyilván a bulgáriai zűrzavarra célzott.

Dragos közömbösen legyintett, majd így folytatta:

– Én esztergomi vagyok.

Titscha nem felelt.

– Nem járt talán Esztergomban? - faggatta tovább Dragos.

– Nem.

– Hát ez elég furcsa! Hiszen olyan közel volt oda!

– Olyan közel?... - visszhangozta Titscha. - Honnan veszi, hogy Esztergom közelében jártam?

– Hogy honnan? - nevetett Dragos Károly. - Hiszen a Hagueneau-villa nincs olyan messze Esztergomtól!

Titscha megremegett. De igyekezett továbbra is helykének látszani.

– Hagueneau-villa?... - próbálta tréfára fogni a dolgot, de csak hebegett. - Azt éppúgy nem ismerem, mint magát, barátom!

– Ugyan! - mondta gúnyos hangon Dragos. - No, és a pilisi tisztást? Ott sem járt?

Titscha hirtelen közelebb lépett, és megragadta a nyomozó karját.

– Halkabban beszéljen, hallja-e!... - mondta, és most már nem is próbálta izgalmát leplezni. - Bolond maga, hogy így kiabál?

– Nem jár erre senki - felelte Dragos.

– Mit tudhatja azt maga! - válaszolt Titscha, majd megkérdezte: - De hát mondja meg már: mit akar?

– Ladkóval akarok beszélni - válaszolt Dragos változatlanul hangosan.

Titscha még jobban megszorította a karját.

– Csendesebben! - szólt, és riadtan nézett körül. - Mindenáron akasztófára akar minket juttatni?

Dragos Károly elnevette magát.

– De hát hogyan értenénk meg egymást, ha ki sem nyitjuk a szánkat?

– Akkor se szokás az éjszaka kellős közepén csak úgy rákiabálni az emberre! - dörmögött Titscha. - Meg aztán vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni az utcán.

– Nem ragaszkodom én ahhoz, hogy az utcán beszéljünk. Menjünk máshova!

– De hova?

– Nekem mindegy. Csak van valami kocsmaféle itt a közelben?...

– Igen, van itt egy, néhány lépésnyire.

– Menjünk oda.

– Jó - bólintott Titscha. - Jöjjön utánam.

Ötven méterrel odébb a két férfi egy kis térre érkezett. Velük szemben egy ablakon át halvány fény szűrődött ki.

– Ott van! - szólt Titscha.

Az ajtón át egyenesen egy szegényes kis vendéglő ivójába léptek. A kihalt teremben mintegy tíz asztal állt a falak mentén.

– Na, itt jól megleszünk - szólt Dragos.

A kocsmáros a nem remélt vendégek elé sietett.

– Mit iszunk? Én fizetek! - mondta a nyomozó, és a zsebére ütött.

– Talán egy pohárka rakit¹? - kérdezte Titscha.

– Gyerünk a rakival! Na, és mit szólna még egy kis borókapálinkához?

– Jól van, az is jöhet! - helyeselt Titscha. Dragos a várakozó kocsmáros felé fordult.

– Szóval megértette, barátom? Gyerünk, egy-kettő! Mialatt a kocsmáros körülöttük sürgött-forgott, Dragos jól szemügyre vette, hogy kivel áll szemben. Pillanatok alatt látta, miféle ember ez. Széles vállú, bikanyakú férfi volt, alacsony homlokát mélyen benőtte az őszülő haj. Amolyan vásári díjbirkózóforma, ostoba, faragatlan fráter.

Amikor a vendéglős letette az asztalra a két üveget és a poharakat, Titscha folytatta a beszélgetést, ahol az előbb abbahagyták.

– Szóval azt mondja, hogy ismer engem?

– Hát nem hiszi?

– Meg hogy az esztergomi esetet is ismeri?

– Azt is. Ott együtt dolgoztunk.

– Az lehetetlen.

– Pedig így volt.

– Ezt aztán nem értem! - dünnyögte Titscha, és erősen törte a fejét. - Hiszen mi csak nyolcan voltunk...

– Bocsánat, kilencen! Minthogy én is ott voltam.

– Szóval maga is benne lett volna a dologban? - kételkedett tovább Titscha.

– Igen, a villánál, meg aztán a tisztáson is. A szekérrel is én hajtottam el.

– Vogellal együtt?

– Úgy bizony.

Titscha egy pillanatra elgondolkozott.

– Ez lehetetlen! - tiltakozott ezután. - Hiszen Kaiserlick volt Vogellal.

– Nem! Én voltam! - válaszolt Dragos szemrebbenés nélkül. - Kaiserlick ott maradt magukkal.

– Biztos?

– Mint ahogyan itt ülök - jelentette ki Dragos.

Titscha mintha megingott volna. A banditának szemlátomást nem sok jutott, mikor az észt osztogatták. Az előbb nem vette észre, hogy ő maga mondta meg Vogel és Kaiserlick nevét az állítólagos Max Raynoldnak, aztán meg éppen az győzte meg, hogy Max Raynold ismeri ezt a két nevet.

– Na, iszunk egy pohárka borókapálinkát? - kínálgatta Dragos.

– Miért ne? - válaszolt Titscha. Majd amikor az italt egy hajtásra kihörpintette, így folytatta: - Ez igazán furcsa - mormolta, már-már meggyőzve. - Először történt volna, hogy egy idegent is beavatunk a dologba.

– Egyszer csak el kell kezdeni! - válaszolt Dragos. - S ha már bevettek a bandába, már nem is vagyok idegen.

– Miféle bandába?

– Ne köntörfalazzon, barátocskám! Ha én mondom, akkor a dolog rendben van.

– Mi a csoda van rendben?

– Hát hogy én is magukkal tartok.

– És ki mondta ezt?

– Ladko.

– Hallgasson! - förmedt rá Titscha. - Már megmondtam, hogy ezt a nevet ne ejtse ki!

– Igen, az utcán - ellenkezett Dragos. - De itt?...

– Se itt, se máshol a városban ne említse! Érti?

– De hát miért? - kérdezte Dragos, mint aki végre jó nyomon van.

De Titschában még mindig maradt egy csepp kétely.

– Ha bárki kérdezné magától - válaszolt óvatosan -, csak annyit mondjon, hogy nem ismeri. Azt látom, hogy maga sokat tud, de nem mindent. Egy ilyen vén rókának, mint én vagyok, nem fog túljárni az eszén.

De Titscha tévedett, mert olyan bajvívóra talált Dragosban, akivel szemben nem állhatta meg a helyét. A vén róka mesterére akadt. A józanság nem volt erős oldala Titschának, és a nyomozó hamarosan észrevette ellenfele páncélzatának ezt a gyenge pontját. Alaposan ki is használta. Állandóan töltött a poharakba, és ezzel teljesen leszerelte a bandita amúgy is gyenge ellenállását. A raki után pár pohár borókapálinkát töltött neki, majd megint raki következett. Az alkohol már kezdte éreztetni hatását. Titscha szeme zavarossá vált, nyelve botladozott, már nem volt olyan óvatos. És ki ne tudná, milyen síkos lejtő a részegség, és azt, hogy aki inni kezd, egyre szomjasabb lesz?

– Szóval arról beszéltünk - folytatta Titscha nehezen forgó nyelvvel -, hogy már megbeszélte a dolgot a vezérrel.

– Meg bizony! - erősítgette Dragos.

– Jól van, jól van... Derék, megbízható fickónak látszol - bökte ki Titscha, aki a szesz hatása alatt tegezni kezdte a nyomozót.

– Afelől nyugodt lehetsz - mondta Dragos, és ő is áttért a tegezésre.

– De baj van ám!... A vezérrel bizony nem találkozhatsz!

– Miért ne találkozhatnék vele?

Titscha, mielőtt válaszolt volna, egymás után két pohár rakit is felhajtott. Amikor kiitta, rekedt hangon így válaszolt:

– Elment... a vezér...

– Nincs Ruszcsukban? - faggatta Dragos csalódottan.

– Már nincs itt!...

– Szóval itt volt?

– Igen, négy napja.

– És most?

– Most lefelé megy a tenger felé a dereglyével.

– És mikor jön vissza?

– Talán két hét múlva.

– Kéthetes késedelem! Hát ezt jól kifogtam! - kiáltott Dragos.

– Neked, úgy látszik, sürgős, hogy beállj közénk! - röhögött Titscha.

– Hogy a csodába ne! Én paraszt vagyok, és ott, Esztergom mellett, egy éjszaka többet kerestem, mint amikor egy éven át túrom a földet.

– Megjött hozzá a kedved, ugye? - nevetett harsányan Titscha.

Dragos észrevette, hogy Titscha pohara üres, és gyorsan töltött neki.

– Hát sose iszunk, pajtás?! - kiáltotta. - Egészségedre!

– Egészségedre! - visszhangozta Titscha, és felhajtotta az italt.

A nyomozó jó munkát végzett. Most már tudta, hány emberből áll a dunai banda. Nyolc tagja van, mint Titscha mondta. Most már háromnak, sőt a vezért beleértve, négynek a nevét ismerte. Azt is megtudta, hogy a tenger felé tartanak, ahol a zsákmányt bizonyára hajóra rakják.

Ruszcsuk pedig a főhadiszállásuk. Mire Ladko körülbelül két hét múlva visszaérkezik ide, minden intézkedés megtörtént már, hogy azonnal letartóztassák, ha ugyan korábban a Duna torkolatánál nem sikerül elfogni.

De maradt még néhány homályos pont is. Dragos úgy gondolta, hogy legalább az egyik pontot tisztázni tudja, ha kihasználja Titscha részegségét.

– Mondd csak - kérdezte közömbös hangon egy pillanatnyi hallgatás után - miért mondtad az előbb, hogy ne ejtsem ki Ladko nevét?

Titscha, aki most már teljesen elázott, révetegen bámult a nyomozóra, és a részeg ember kedélyeskedésével nyújtotta feléje a kezét.

– Várj csak, neked megmondom, mert te jó barátom vagy!...

– Igen, bizony - válaszolt Dragos, és megszorította a részeg ember kezét.

– Testvérem vagy!...

– Igen.

– Vidám fickó vagy, meg kemény legénynek is nézlek...

– Az is vagyok!

Titscha az üvegek felé pislantott.

– No, még egy kis pálinkát! - javasolta.

– Elfogyott - válaszolta Dragos.

A nyomozó látta, hogy társa már olyan részeg, majd lefordul a székről, és ezért suttyomban a földre öntötte az üvegek tartalmának jó részét. De ez sehogy sem tetszett Titschának, aki keserves képpel vette tudomásul, hogy a borókapálinka elfogyott.

– Hát akkor rakit! - kunyerált.

– Na jó - bólintott Dragos Károly, és odatolta a rakisüveget, melyben még volt pár csepp. - De vigyázat, pajtás, nem szabad becsípnünk.

– Még hogy én becsípnék!... - tiltakozott Titscha, és kiitta, ami még az üvegben volt. - Még ha akarnék, sem tudnék!

– Szóval Ladkóról beszéltünk... - kanyarodott vissza türelmesen Dragos a cél felé vezető útra.

– Ladkóról? - kérdezte Titscha, aki már nem tudta, miről van szó.

– Miért nem szabad a nevét említeni? - Titscha kapatosan nevetett.

– Fúrja az oldaladat, ugye öcskös!... Merthogy Ladkót itt Strigának hívják... hát ezért!

– Strigának?... - ismételte Dragos értetlenül. - Miért Strigának?

– Mert ez az igazi neve a jámbornak. Ahogy téged... Na, hogy is hívnak téged?

– Raynoldnak.

– Na, téged Raynoldnak hívnak, őt meg Strigának... Most már csak érted?...

– De hát Esztergomban... - folytatta Dragos.

– Esztergomban Ladko volt, de Ruszcsukban Striga! - vágott közbe Titscha, és ravaszul hunyorított hozzá. - Így aztán illa berek, nádak, erek...

Azt még csak értette a nyomozó, hogy egy gonosztevő álnéven követi el gaztetteit. De sehogy sem ment a fejébe, hogy miért viseli éppen a Ladko nevet, amelyet a bárkán talált arcképen olvasott.

– De mégiscsak kell lenni egy valódi Ladkónak is! - kiáltott fel türelmetlenül Dragos, mintegy összefoglalva azt, amit gondolt.

– Hát hogy a csodába ne lenne! Hiszen éppen ez a legszebb az egészben!

– És ki az, mi az a Ladko? - kérdezte türelmetlenül Dragos.

– Egy alávaló! - nyomta meg a szót Titscha.

– Bántott talán?

– Engem?... Engem nem!... De Strigát...

– És mit vétett Striga ellen?

– Elvitte az orra elől a nőt!... A szép Natsát...

Natsa! De hiszen ugyanez a név állott az arcképen is! Dragos most már biztosan tudta, hogy jó nyomon van, és mohón figyelte Titschát, aki már nem is kérette magát.

– Azóta nem valami jó barátok, azt elhiheted nekem! Ezért vette fel a nevét Striga. Van annak esze!

– Még most sem értem, miért nem szabad kiejteni a Ladko nevet!

– Mert itt nem jó előhozakodni ezzel a névvel... - magyarázta Titscha. - Esztergomban, meg máshol tudjuk, hogy kit értsünk alatta. De itt, Ruszcsukban egy olyan révkalauzféle embert hívnak így, aki a kormány ellen van... összeesküvést sző a mafla... és a város csak úgy nyüzsög a törököktől.

– Na és mi történt vele? - kérdezte. Titscha vállat vont.

– Eltűnt - mondta. - Striga azt mondja, hogy meghalt.

– Meghalt?!...

– És úgy látszik, hogy ez igaz, mert most Strigáé az asszony.

– Melyik asszony?

– Hát a szép Natsa! A neve után az asszonyát is elvette... De nem nagyon tetszik ám a galambomnak... Csakhogy Striga jól vigyáz rá a dereglyén!

Dragos most már mindent megértett. Nem közönséges gonosztevő, hanem száműzött hazafi társaságában töltötte hát az elmúlt heteket a bárkán. Micsoda fájdalom marcangolhatja most annak a szerencsétlen embernek a lelkét, amikor annyi keserves megpróbáltatás után végre célhoz ér, és üresen találja otthonát! Feltétlenül utána kell sietnie... Ami pedig a dunai rablóbandát illeti, Dragos most már mindent tudott, és könnyűszerrel elfoghatja az egész társaságot.

– De meleg van itt!... - sóhajtozott, mint akivel elbánt a szesz.

– Meleg bizony - bólintott Titscha.

– A rakitól van... - dadogta Dragos.

Titscha öklével az asztalra vágott.

– Te ugyan nem sokat bírsz, pajtás! - tréfálkozott otrombán. - Nézz meg engem!... Akár újra kezdeném!...

– Nem tudok veled versenyezni - ismerte be Dragos.

– Gyenge virágszál vagy! - csúfolódott Titscha. - Na, gyerünk hát kifelé, ha nincs maradásod.

A kocsmáros megkapta a pénzét, és a két vendég kilépett a térre. A levegőváltozás nem tett jót Titschának. A szabadban még jobban elhatalmasodott rajta a részegség. Dragos maga is megijedt, hogy talán túlzottan leitatta.

– Mondd csak - és a Duna folyásának irányába mutatott -, szóval az a Ladko...

– Melyik Ladko?...

– Szóval a révkalauz! Arra lakik?

– Nem!

Dragos Károly erre a város felé fordult.

– Arra?

– Arra sem!

– Szóval arrafelé? - kérdezte, és a Duna folyásával szembe mutatott.

– Arra... - hebegte Titscha.

A nyomozó maga után vonszolta társát, aki érthetetlen szavakat motyogva, hagyta magát húzni. Öt perc múlva megtorpant. Imbolyogva állt a lábán.

– Hát hogyan mondhatta Striga, hogy ez a Ladko meghalt? - dadogta.

– Hogyhogy?

– Nem halt az meg, hiszen van nála valaki!

Titscha pár lépésnyire előre mutatott egy ablakra, amelynek zsalugáterén át világosság vetődött az útra. Dragos az ablakhoz lépett. A zsalugáter egyik nyílásán át Titschával együtt benézett a házba. Meglehetősen kicsi, de csinosan berendezett szobát pillantott meg. A felforgatott bútorok és rajtuk a vastag porréteg arra vallott, hogy a szobában dulakodtak, de most már jó ideje senki sem járt benne. A szoba közepén nagy asztal állott, most egy gondolatokba merült férfi könyökölt rá. Ujjai görcsösen markolták zilált haját, látszott, hogy lelkét nagy fájdalom marcangolja. A férfi szeméből nagy könnycseppek peregtek alá.

Dragos Károly valóban útitársát ismerte fel ebben a férfiban. De nemcsak ő ismerte meg a kétségbeesetten töprengő embert.

– Ő az - mormolta Titscha, és keményen küzdött a részegsége ellen.

– Ő?

– Igen! Ladko.

Titscha végigsimította az arcát keze fejével, és kicsit magához tért.

– Szóval nem halt meg a gyalázatos! - mormolta fogai között. - De majd lesz rá gondom... A törököktől szép pénzt kapok a bőréért. Hát még Striga hogy megörül majd... Ne mozdulj innen, pajtás - mondta Dragosnak. - Üsd le, ha el akarna menni!... Hívj segítséget, ha egyedül nem bírsz vele... Én szaladok rendőrért...

Titscha választ sem várva elrohant. Már nem is nagyon tántorgott, a nagy izgalomtól egészen magához tért.

A nyomozó mihelyt egyedül maradt, belépett a házba. Serge Ladko meg sem moccant. Dragos Károly a vállára tette a kezét. A szerencsétlen ember felemelte a fejét. Gondolatai azonban még mindig távol jártak, és réveteg tekintete azt mutatta, hogy nem ismerte fel Dragost, aki most csak egyetlen szót szólt:

– Natsa!...

Serge Ladko felpattant. Pillantását kérdően szegezte Dragosra.

– Jöjjön velem - mondta a nyomozó. - Siessünk!