A MEGSZÁLLÁS

Az északiak végre elfoglalták Jacksonville-t. Ezzel kezükre került a Saint John völgye. Stevens kapitány alakulatai azonnal megszállták a város főbb pontjait. A hatalom bitorlói közül csak Texar került kézre, a többiek megszöktek.

Az utolsó napokban Texar és cinkostársai váltig sarcolták a várost, s a lakosság már torkig volt visszaéléseikkel. Az is lehet, hogy a floridaiak már közönyösen szemlélték a rabszolgaság ügyét, amelyet Észak és Dél a fegyverek erejével próbált megoldani. Mindez közrejátszhatott abban, hogy a hajóraj tisztjeit, a washingtoni kormány képviselőit barátságosan fogadták Jacksonville-ben.

Dupont tengernagy Saint-Augustine-ben ütötte fel főhadiszállását, s most mindenekelőtt arra törekedett, hogy elzárja a floridai partvidéket a fegyver- és lőszercsempészek elől. Hajói hamarosan megszállták a Moszkitó-öböl szorosainak bejáratát. Ezzel elvágták az angol Bahama-szigetekről - az egykori Lucaye-szigetcsoportról - Floridába tartó csempészhajók útját.

Florida állam lényegében ismét a washingtoni kormány fennhatósága alá került.

James Burbank, Gilbert, Stannard és Alice még aznap átkelt a Saint Johnon, hogy visszatérjen Camdless-Baybe.

A kis kikötőben Perry és a felügyelők várták a Castle-House urát. A négerek egy része már visszatért az ültetvényre, s most ott várakozott a rakparton. Nem nehéz elképzelni, milyen lelkesen és mennyi szeretettel fogadták az érkezőket.

Néhány perc múlva James Burbank és Gilbert, Stannard és Alice már ott állt Burbankné betegágya körül.

A beteg asszony csak ekkor tudta meg, hogy milyen veszély fenyegette férjét és fiát. De most már ott volt Gilbert, és végre megölelhette anyját. Mars a beteg kezét csókolgatta. Többé nem hagyják magára. Alice majd gondosan ápolja, hogy hamarosan talpra álljon. Most már nem kell tartaniuk Texar ármányától, nem kell félniük a bosszúhadjáratban részt vevő cinkosaitól. A spanyol az északi sereg fogságában van, és Jacksonville behódolt a washingtoni kormánynak.

Burbanknénak tehát nem kellett többé aggódnia férjéért és fiáért. Minden gondolata eltűnt kislányáé volt. Burbankné Dyt akarta viszontlátni, Mars pedig Zermah-t.

– Megtaláljuk őket! - nyugtatgatta feleségét James Burbank. - Tovább kutatunk, Marsszal és Gilberttel együtt.

– Induljunk, apám... mégpedig azonnal. Egyetlen napot sem szabad elvesztegetnünk - szólt az ifjú hadnagy.

– Texar a kezünkben van - folytatta James Burbank. - Texarnak vallania kell.

– S mit teszünk, ha megtagadja a vallomást? - kérdezte Stannard. - Ha azt állítja, hogy mit sem tud Dy és Zermah elrablásáról?

– De hiszen ez képtelenség! - vágott közbe Gilbert. - Zermah felismerte a spanyolt a Marino-öbölben. Alice és anyám tisztán hallotta, hogy Zermah a távolodó bárkából Texar nevét kiáltotta! Kétség sem férhet ahhoz, hogy ő tervelte ki és ő irányította az emberrablást.

– Ő volt! - csattant fel Burbankné hangja, s a beteg asszony most kiegyenesedett, mintha fel akarna kelni ágyából.

– Ő volt! - ismételte Alice. - Felismertem!... Csónakja a folyó közepe felé tartott, s ő ott állt a csónak farában.

– Tehát Texar volt a tettes! - mondta Stannard. - Ehhez kétség sem fér! De mit csinálunk, ha mégsem beszél? Ha nem mondja meg, hogy hová hurcolta Dyt és Zermah-t? Hol keressük őket? Hiszen a folyó mindkét partját már több mérföldes vonalon átkutattuk!

Erre a kérdésre nehéz lett volna megfelelni. Minden attól függ, hogy mit mond majd a spanyol. Vajon mi az érdeke? Az, hogy megőrizze, vagy az, hogy kiszolgáltassa titkát?

– Egyszóval, nem ismerjük a rejtekhelyét? - kérdezte Gilbert.

– Sem mi, sem más. Soha senki sem tudott róla - felelte James Burbank. - A járás déli részén óriási erdőségek, áthatolhatatlan mocsarak húzódnak. Ezt a vidéket nem lehet átkutatni. Az északi haderők sem próbálkoznak azzal, hogy a mocsarakon át üldözzék a visszavonuló déli segédcsapatokat. Minden fáradozás hiábavaló volna.

– Adjátok vissza a leányomat! - zokogta Burbankné. Férje alig győzte csillapítani.

– A feleségemet! Meg kell találnom a feleségemet!... - kiáltotta Mars. - Ha az a gazember nem mondja meg, hogy hová rejtette, megfojtom.

– Ha azt látja majd, hogy élete forog kockán, és csak a vallomás árán menekülhet, beszélni fog! - nyugtatta James Burbank. - Ha sikerült volna megszöknie, valóban nem volna reményünk! De Texar az északiak kezében van, ki fogjuk szedni belőle titkát. Ebben bíznod kell neked is, kedvesem - fordult feleségéhez. - Végre együtt vagyunk, felkutatjuk és visszahozzuk a gyermeket.

Burbankné kimerülten hanyatlott vissza párnáira. Alice mellette maradt. Stannard, James Burbank, Gilbert és Mars lement az előcsarnokba, hogy megbeszélje a teendőket Edward Carrollal.

Hamarosan megállapodtak a következőkben:

Megvárják, amíg az északiak befejezik a megszálló hadműveleteket, addig semmit sem tesznek. Dupont tengernagyot nemcsak a jacksonville-i, hanem a camdless-bayi eseményekről is tájékoztatják. Valószínű, hogy Texart a hadbíróság vonja felelősségre. Ebben az esetben csak a floridai megszálló csapatok parancsnoka adhat utasítást az eljárás megindítására.

Gilbert és Mars azonban sem ezt a napot, sem a következőt nem akarta tétlenül vesztegetni. Elhatározták, hogy azonnal megkezdik a nyomozást. James Burbank, Stannard és Edward Carrol majd megteszi a hivatalos lépéseket. Ők eközben csónakba ülnek, feleveznek a Saint Johnon, talán sikerül valami nyomra bukkanniuk.

Joggal tarthattak attól, hogy Texar megtagadja a vallomást. Elvakult gyűlöletében talán inkább a halált választja, de nem adja ki áldozatait. Arra kellett hát törekedniük, hogy a nyomozás a spanyol vallomása nélkül is eredményes legyen. Mindenekelőtt fel kell kutatniuk állandó rejtekhelyét - ezt tekintették legfontosabb feladatuknak.

Fáradozásuk azonban eredménytelen maradt. A Fekete-öbölről senki nem tudott. Mindenki azt hitte, hogy a lagúnába nem is lehet behatolni. Gilbert és Mars több ízben elevezett a parti bozót mentén, mégsem vette észre a szűk bejáratot, amelyen át könnyű csónakjuk bejuthatott volna az öbölbe.

Március 13-án nem történt említésre méltó esemény. A helyzet nem változott.

A camdless-bayi ültetvényen lassan ismét megindult a munka. A négerek az ültetvény ostromakor szétszóródtak a környéken, bevették magukat a környező erdőkbe; most azonban csapatostul tértek vissza Camdless-Baybe. James Burbank nemes elhatározással felszabadította ugyan rabszolgáit, de azok úgy érezték, hogy hűséggel tartoznak neki. Nem voltak rabszolgái többé, mégis szolgálatában akartak maradni. Barakkjaikat Texar bandái felgyújtották. Most a négerek visszasiettek az ültetvényre, hogy felépítsék házaikat, helyreállítsák a műhelyeket, a feldolgozó üzemeket, s megkezdjék a munkát.

Mindenekelőtt újjászervezték a munkabeosztást. Edward Carrol már lábra állt, és folytatta régi munkáját. Perry és a felügyelők is nagy buzgalommal dolgoztak. Nem henyélt senki, még Pyg is egész nap sürgött-forgott. Persze, nem sok vizet zavart. A jámbor fickó kissé engedett egykori fellengős modorából. Most is büszkén emlegette, hogy szabad ember, de valójában úgy viselkedett, mintha csak elméletileg szabadult volna fel, nem tudott mit kezdeni az őt megillető szabadsággal.

Egyszóval a munkások visszatértek Camdless-Baybe, megkezdték a romba dőlt épületek helyreállítását. Az ültetvény lassacskán visszatért a megszokott kerékvágásba. A polgárháború ugyan még nem ért véget, de a nagy floridai ültetvények birtokosai már biztonságban érezhették magukat.

Jacksonville-ben helyreállt a rend. Az északiak nem avatkoztak a közigazgatásba. Beérték a katonai megszállással, a város irányítását átengedték a régi vezetőknek, akiket néhány héttel ezelőtt félreállítottak a lázadók.

A rend biztosításához tulajdonképpen már egymagában az is elegendő volt, hogy a középületekre felhúzták a csillagos lobogót. A lakosság nagy részét nem is nagyon érdekelte a rabszolga-felszabadítás kérdése, amely az Egyesült Államokat két pártra szakította. S a közönyösek könnyen elismerik a győző igazát!

Az észak-amerikai egység híveinek tehát nem sok ellenségük akadt Floridában. Az államok „önrendelkezési” elvének, amely tűzbe hozta a délieket - főként Georgiát és a két Karolinát -, Floridában még akkor sem támadt volna sok híve, ha az északi kormány visszavonta volna csapatait ebből az államból. Ezzel mindenki tisztában volt.

A hadihelyzet e napokban a következőképpen alakult:

A déliek erősítést küldtek a Beauregard-hadseregnek, Hollins tengernagy parancsnoksága alatt hat ágyúnaszádot vezényeltek a Mississippire. A naszádok Új-Madrid és a Tizedik-sziget között helyezkedtek el. Ebben a körzetben Foote tengernagy északi egységei élénk harci tevékenységet fejtettek ki, hogy megvédjék a folyó felső szakaszán kiépített állásaikat. Azon a napon, amikor Stevens tengerészgyalogsága partra szállt Jacksonville-ben, az északi tüzérség olyan lőállást foglalt el, amelyből tűz alá vehette Hollins ágyúnaszádjait.

Az északiak a Tizedik-sziget és Új-Madrid elfoglalásával döntő fölényhez jutottak. Kétszáz kilométeres szakaszon megszállva tartották a Mississippit és a kanyargós partvidéket.

A washingtoni hadvezetés azonban éppen ebben az időszakban bizonytalankodott. MacClellan tábornok beterjesztette terveit a haditanácsnak. A tanács többsége jóváhagyta a tábornok elgondolásait, Lincoln elnök azonban ezúttal rossz tanácsadókra hallgatott, és megakadályozta a MacClellan-terv végrehajtását. A Potomac menti hadsereget kettéosztották, hogy ezzel Washington védelmét erősítsék. Még szerencse, hogy a Monitor győzelme és a Virginia megfutamodása biztosította a szabad hajózást a Chesapeake-öbölben.

Ehhez járult még, hogy a déliek Manassas kiürítése után gyorsan visszavonultak, és az északi hadsereg berendezkedett a meghódolt városban. A Potomac folyó ezzel az északiak ellenőrzése alá került.

Csakhogy a politika könnyen tereli rossz irányba a hadműveleteket, s ez a veszély fenyegette az északiakat is. Az északi haderők legfőbb parancsnoka ez idő tájt már nem MacClellan volt. Az ő hatáskörébe csak a Potomac körzetében folyó hadműveletek tartoztak. Minden más erő, a potomaci hadseregtől elkülönítve, Lincoln elnök közvetlen irányítása alá került.

Ez pedig hibás intézkedés volt. MacClellant mélyen sértette e méltatlan mellőzés. De katona lévén, tudta, mi a kötelessége; belenyugodott a döntésbe. Már másnap kidolgozta új tervét, amely szerint csapatai partra szállnak a Monroe-erőd előtt. A hadtestparancsnokok elfogadták, az elnök pedig jóváhagyta a tervet. A hadügyminiszter parancsára New Yorkból, Philadelphiából, Baltimore-ból különféle hajóegységek érkeztek a Potomacra, hogy behajózzák MacClellan hadseregét a szükséges hadianyagokkal együtt.

Sokáig Washingtonra, az északi fővárosra nehezedett a déliek nyomása. Most a déli fővárost, Richmondot fenyegette az északiak támadása.

Ez volt tehát a hadihelyzet abban az időszakban, amikor a floridai félsziget meghódolt Sherman tábornoknak és Dupont tengernagynak. Az északi hajóraj tengerzár alá vette a floridai partokat, majd behatolt a Saint Johnra, és ezzel lényegében birtokba vette a félszigetet.

Gilbert és Mars újra meg újra eredménytelenül kutatta végig a folyam két partját és a szigeteket, egészen Picolatáig. Nem volt hát más megoldás, közvetlenül Texartól kellett kicsikarniuk a titkot. A börtönben szigorúan őrizték a spanyolt, semmiképpen sem érintkezhetett cinkosaival. Így tehát a kis Dy és Zermah nyilván még mindig ugyanott voltak, ahová a Saint John megszállása előtt hurcolták őket.

Jacksonville-ben már működik a bíróság, s az igazságszolgáltatás lesújt a spanyolra, ha az megtagadná a vallomást. De erre talán nem kerül sor, a szabadlábra helyezés reményében bizonyára mégis vallani fog.

Castle-House-ban március 14-én határozták el ezt a lépést, a megszálló hatóságok előzetes hozzájárulásával.

Burbankné ismét erőre kapott. Fia visszatért, s ő bizakodott, hogy kislányát is hamarosan magához ölelheti; a környéken helyreállt a rend, a camdless-bayi ültetvény biztonságban volt - mindez hozzájárult ahhoz, hogy az anya visszanyerje lelkierejét.

Texar cinkosaitól, a jacksonville-i zsarnokoktól már nem kellett tartaniuk. A déli segédcsapatok visszavonultak a putnami járás belső körzetébe. A saint-augustine-i csapatok átkelhetnek ugyan a folyó felső folyásánál, hogy egyesüljenek a Jacksonville-ből visszavonuló déli alakulatokkal, és valamiféle támadást indítsanak az északiak ellen. De e távoli veszéllyel nem kellett törődniük mindaddig, amíg Dupont és Sherman hadserege Floridában állomásozik.

Elhatározták hát, hogy James és Gilbert Burbank még aznap átmegy Jacksonville-be. Carrol, Stannard és Mars az ültetvényen marad, Alice pedig nem mozdul Burbankné mellől. Az ifjú hadnagy és apja egyébként azt remélte, hogy estére jó hírrel térhet vissza a Castle-House-ba. S ha Texar elárulja a rejtekhelyet, ahol emberei fogva tartják Dyt és Zermah-t, néhány óra vagy legfeljebb egy nap alatt kiszabadíthatják a kisleányt és a félvér asszonyt.

James Burbank és Gilbert már útra készen állt, amikor Alice félrevonta az ifjú hadnagyot.

– Gilbert! Néhány óra múlva találkozik Texarral, szemtől szemben áll majd azzal a gonosztevővel, aki annyi szenvedést okozott mindannyiunknak, és vesztőhelyre akarta küldeni magát és apját... Gilbert, ígérje meg nekem, hogy megőrzi önuralmát...

– Az önuralmamat!... - kiáltott fel Gilbert, aki már a spanyol nevének hallatára is megremegett a haragtól.

– Bizony, szüksége lesz rá - felelte Alice. - Ha elragadják az indulatai, semmit sem érhet el... Felejtse el a bosszút! Ne gondoljon másra, csak a kishúgára... aki hamarosan az én húgom is lesz! Az ő megmeneküléséért minden áldozatot meg kell hoznia. Ha kell, ígérjen teljes büntetlenséget Texarnak.

– Büntetlenséget ígérjek neki? Felejtsem el, hogy anyámat csaknem a halálba kergette?... Apámat pedig a vesztőhelyre akarta küldeni?...

– És magát is, Gilbert! - szólt közbe Alice. - Már-már lemondtam a reményről, hogy valaha is viszontlássam. Mindezt Texar tette. De magának most nem szabad erre gondolnia... Félek, hogy ha apját elragadják indulatai, s maga is elveszti önuralmát, mindketten dolgukvégezetlenül jönnek vissza. Miért is nem mehetek magukkal... Szelídebb szóval talán inkább célt érnénk.

Gilbert érezte, hogy Alice-nak igaza van.

– És ha Texar nem akar felelni? Mi lesz akkor?... kérdezte.

– Akkor majd beszél a bíróság előtt. Élete forog kockán. Ha látja, hogy csak vallomással mentheti meg a bőrét, vallani fog... Gilbert, a szerelmünkre kérem, ígérje meg, hogy megfogadja a tanácsomat.

– Megígérem, Alice, megígérem! - felelte Gilbert. - Ha Texar visszaadja a kishúgomat, minden bűnét elfelejtem.

– Köszönöm, Gilbert. Szörnyű megpróbáltatásokon estünk át. De most már minden jóra fordul!... Minden napnyi szenvedésért egy-egy évnyi boldogsággal kárpótol bennünket az ég.

Gilbert megszorította menyasszonyának kezét. Alice nehezen fojtotta vissza könnyeit. Elbúcsúztak.

Tíz órakor James Burbank és fia kezet szorított barátaival, és csónakba szállt a camdless-bayi kis kikötőben.

Az átkelés rövid ideig tartott, de Gilbert kérésére nem kötöttek ki Jacksonville-ben, hanem előbb Stevens kapitány parancsnoki hajójához kormányozták csónakukat.

Stevens kapitány volt a város katonai parancsnoka, James Burbanknek tehát először hozzá kellett fordulnia.

A kapitány állandó összeköttetésben állt a város vezetőivel. Tudta, hogy milyen körülmények között kerültek hatalomra Texar cinkosai, milyen felelősség terheli a spanyolt Camdless-Bay pusztulásáért, s hogy miért tartóztatták le a déli nemzetőri alakulatok visszavonulása után. Tudta azt is, hogy Jacksonville immár Texar ellen fordult, s a város becsületes lakossága egy emberként követeli megbüntetését.

Stevens kapitány az érdemeiket megillető megbecsüléssel fogadta James Burbanket és fiát. Gilbert az ő hajóján teljesített szolgálatot; ismerte egyenes jellemét és bátorságát; szerette és becsülte az ifjú hadnagyot. Amikor Mars visszatért a hajórajhoz, és hírül vitte, hogy Gilbert a déliek kezére került, a kapitány mindenáron meg akarta menteni hadnagyát. De a Saint John zátonyai megállították. Már úgy látszott, hogy nem érhetik el Jacksonville-t a kellő időben... Az olvasó tudja, hogy James Burbank és fia végül is milyen körülményeknek köszönhették életüket.

Gilbert röviden beszámolt az eseményekről Stevens kapitánynak; megerősítette és kiegészítette Mars jelentését.

Egészen bizonyos, hogy Texar személyesen irányította az emberrablást a Marino-öbölben. Kétségtelen tehát az is, hogy egyedül ő mondhatja meg, hogy cinkosai hol, Florida melyik részében tartják fogva Dyt és Zermah-t. Sorsuk a spanyol kezében van, ez is bizonyos.

Így vélekedett Stevens kapitány is. Szabad kezet adott tehát James és Gilbert Burbanknek: cselekedjenek belátásuk szerint. Előre hozzájárult minden intézkedéshez, amely a félvér nő és a gyermek megmentése érdekében szükségessé válhatik. Ha kell, akár azt is megígérhetik Texarnak, hogy szabadon bocsátják - az északi parancsnokság be fogja váltani az ígéretét. S ha a jacksonville-i hatóságok akadékoskodnának, Stevens kapitány maga fog közbenjárni.

James és Gilbert Burbank tehát teljes cselekvési szabadságot kapott. Köszönetet mondtak Stevensnek, átvették az írásos engedélyt, hogy a spanyollal beszélhessenek, majd csónakba szálltak, és a kikötőbe eveztek.

Harvey a parton várta őket, minthogy James Burbank előre értesítette érkezésükről. Mindhárman a városházára siettek. A város vezetői azonnal intézkedtek, hogy a három látogatót bocsássák be a börtönbe.

Aki az emberi arcvonásokat kutatja, sok érdekeset megfigyelhetett volna Texar arcán, és még inkább viselkedésén letartóztatása óta. A spanyol dühöngött, amiért az északi csapatok közbelépése véget vetett pünkösdi királyságának; sajnálta az elvesztett hatalmat, amelyet eddig mint a város feje gyakorolhatott, sajnálta az elvesztett bosszúállás lehetőségét. Hiszen ha csak néhány órával tovább van uralmon, James és Gilbert Burbank most már halott!

De mintha semmi gondja sem volna, közönyösen vette tudomásul, hogy a legsúlyosabb vádakkal terhelten börtönben ül, és nemsokára felelnie kell törvénytelen tetteiért és kegyetlenkedéseiért.

Viselkedése furcsa volt, megmagyarázhatatlan. Csak az foglalkoztatta, hogy a Burbank család ellen szőtt cselvetése nem járt teljes sikerrel. Letartóztatásának következményeivel mit sem törődött.

Sikerül-e valaha is átlátni ezen a titokzatos emberen?

Sikerül-e valaha is megfejteni furcsa, rejtélyes magatartásának titkát?

A börtöncella ajtaja kinyílt. James és Gilbert Burbank szemtől szemben állt a fogollyal.

– No lám! Atya és fia! - kiáltott fel Texar, a tőle megszokott arcátlansággal. - Valóban hálás lehetek a washingtoni uraknak! Az ő közbelépésük nélkül aligha fogadhatnám megtisztelő látogatásukat! A kegyelmet most már bizonyára nem saját maguknak kérik, hanem nekem ajánlják fel.

A kihívó hang hallatára James Burbank nehezen türtőztette magát. Fia csillapította.

– Engedje meg, apám, hogy én feleljek. Texar a múltat akarja felhánytorgatni, de mi nem követhetjük ezen az úton. Nem a múltról akarunk beszélni, hanem a jelenről, csakis a jelenről.

– A jelenről! - vágott közbe Texar. - Helyesebben a jelen helyzetről. De hiszen a helyzet tiszta! Három nappal ezelőtt maguk voltak ebben a cellában, s innen egyenesen a vesztőhelyre kellett volna menniük. Ma én ülök itt a maguk helyén, és sokkal jobban érzem magam, mint gondolnák.

Ennek a feleletnek nyilván az volt a célja, hogy megzavarja James Burbanket és fiát, akik a szabadságot akarták felkínálni Texarnak a rejtekhely titkáért.

– Figyeljen ide, Texar! - kezdte Gilbert. - Beszéljünk nyíltan! Amit itt, Jacksonville-ben művelt, nem tartozik ránk. Amit pedig Camdless-Bayben követett el, azt elfelejtjük. Egyetlen kérdés érdekel bennünket. Mialatt a maga hívei feldúlták az ültetvényt, és Castle-House-t ostromolták, kishúgomnak és Zermah-nak nyoma veszett. Elrabolták őket, ez bizonyos.

– Elrabolták? - vágott közbe Texar gúnyosan. - Erről örömmel értesülök!

– Csak most értesül róla? - csattant fel James Burbank. - Tagadja, nyomorult, hogy maga a tettes, tagadni merészeli?

– Nyugodjék meg, édesapám! - szólt az ifjú hadnagy. - Meg kell őriznünk hidegvérünket... Igen, Texar, mindkettőjüket elrabolták az ültetvény ostromakor. Vallja be, hogy maga követte el az emberrablást!

– Nem tartozom felelni.

– Megtagadja a választ? Nem mondja meg, hogy hová hurcolták a maga parancsára kishúgomat és Zermah-t?

– Ismétlem, nincs semmi közölnivalóm.

– Akkor sem, ha szabadságával fizetünk a válaszért?

– Nincs szükségem a segítségükre. Anélkül is szabadulni fogok.

James Burbank itt közbevágott, mert ekkora arcátlanságra elveszítette türelmét:

– És ki nyitja meg börtönének ajtaját?

– A bíráim. Már kértem is, hogy állítsanak bíróság elé.

– A bírái? Azok irgalom nélkül elítélik!

– Majd akkor gondolkodom azon, hogy mit tegyek.

– Tehát nem hajlandó felelni? - kérdezte Gilbert.

– Nem.

– Akkor sem, ha ennek fejében szabadlábra helyezik?

– Nem kérek ebből a szabadságból.

– És ha a szabadságot vagyonnak beillő összeggel toldjuk meg?...

– Tartsa meg a vagyonát. Most pedig arra kérem az urakat, hogy hagyjanak magamra.

A spanyol biztonsága teljesen megzavarta James Burbanket és fiát.

Miben bizakodik Texar? Hogyan vállalhatja a bírósági tárgyalás kockázatát? Hiszen csak a legsúlyosabb ítéletet várhatja! Szabadságot kínáltak neki, aranyat, pénzt: hiába. Ez a kiismerhetetlen ember, úgy látszik, még saját érdekét is feláldozza elvakult gyűlöletében, és a legnagyobb veszedelem árnyékában sem hazudtolja meg eddigi magatartását.

– Mehetünk, apám. Itt nincs több dolgunk - mondta az ifjú hadnagy.

Mindketten elhagyták a börtöncellát.

Harvey várta őket. Együtt mentek Stevens kapitányhoz, hogy jelentést tegyenek az eredménytelen tárgyalásról.

Éppen ekkor érkezett meg az a kiáltvány, amelyet Dupont tengernagy intézett Jacksonville lakosságához.

A tengernagy ünnepélyesen közölte, hogy senkit sem fognak üldözni politikai felfogásáért, és senkitől sem kérnek számon olyan tettet, amelyet a polgárháború alatt, Florida védelmében követett el. Aki hűséget fogad a washingtoni kormánynak, mentesül a politikai felelősség alól.

Bölcs intézkedés volt ez, Lincoln elnök hasonló helyzetben mindig így rendelkezett.

Közönséges bűncselekményre azonban nem terjedt ki a közkegyelmi rendelkezés, tehát Texar ügyére sem vonatkozhatott. A spanyolt nem vonják majd felelősségre azért, mert kisajátította, bitorolta és a floridai ellenállás megszervezésére használta fel a törvényes hatalmat. A washingtoni kormány az effélét a déliek belügyének tekintette. De Texar ezenfelül merényleteket is követett el, ostrom alá fogta és feldúlta Camdless-Bayt, egy északi polgár birtokát, és elrabolta annak leányát és szolgálóját. Ezek közönséges bűncselekmények, s mindenképpen az igazságszolgáltatásra tartoznak.

Így vélekedett Stevens kapitány. S ezt a felfogását vallotta Dupont tengernagy is, amikor elébe terjesztették James Burbank panaszát és feljelentését a spanyol ellen.

Másnap, március 15-én, a tengernagy utasította a Saint-Augustine-ben székelő hadbíróságot, hogy kezdje meg a fosztogatással és emberrablással vádolt Texar ügyének tárgyalását.