AZ ÉSZAKKELETI SZÉL

Az elítélteknek most már csupán egyetlen reményük maradt. Csak akkor menekülhetnek, ha az északiak tizenkét órán belül elfoglalják a várost. Az ítélet szerint James Burbanket és fiát, Gilbertet, másnap hajnalban kivégzik. Börtönüket éppen olyan szigorúan őrizték, mint Harvey házát. Akkor sem szökhetnének meg, ha valamelyik börtönőr segítené őket.

A Fernandinában néhány nappal ezelőtt partra szállt északi csapatokra nem számíthattak. Ezek az alakulatok nem hagyhatták el a fontos észak-floridai támaszpontot, Jacksonville megszállásának feladata Stevens ágyúnaszádjaira várt. Ezeknek azonban mindenekelőtt át kell jutniuk a Saint John zátonyain. Ha ez sikerül, a bárkák záróláncát már könnyen áttörik, s a hajóraj ellenállás nélkül vethet horgonyt a jacksonville-i kikötő előtt.

S ha egyszer az ágyúk tűz alá veszik a várost, a déli alakulatok minden bizonnyal meghátrálnak, és a járás nehezen megközelíthető mocsaras vidékére vonulnak vissza.

Texar és hívei a katonai alakulatokkal együtt nyilván sietve elhagyják a várost, mielőtt még bűneikért felelősségre vonhatnák őket. Texar bandája annak idején - mint tudjuk - eltávolította hivatalukból a becsületes polgárokat. Ezek ismét átvehetik a város vezetését, s tárgyalhatnak a washingtoni kormány megbízottaival.

De vajon átkelhet-e a hajóraj a zátonyokon, méghozzá ilyen rövid idő alatt? Az ágyúnaszádok előnyomulását az alacsony vízállás akadályozza - leküzdhető-e ez az akadály? Mint látni fogjuk, erre nem volt sok esély.

Az ítélet kihirdetése után Texar és a jacksonville-i önkéntes alakulatok parancsnoka a kikötőbe sietett, hogy megtudja, mi a helyzet a folyó alsó szakaszán. Kitartóan kémlelték a bárkák záróláncát, s figyelték, hogy nem hallatszik-e ágyúszó a torkolat felől.

Texar kiment a cölöpgát végére.

– Nem érkezett új jelentés? - kérdezte.

– Nem - felelte az önkéntesek parancsnoka. - Felderítő úton jártam északon. Megállapítottam, hogy a washingtoni csapatok nem hagyták el Fernandinát, és nem készülnek támadásra Jacksonville ellen. Valószínűleg megállnak a georgiai határon, s ott várják be, hogy a hajóraj előrenyomuljon.

– És a saint-augustine-i csapatok? Nem lehetséges, hogy Picolatánál átkelnek a folyón, és déli irányból vonulnak Jacksonville ellen? - kérdezte a spanyol.

– Alig hiszem - felelte a parancsnok. - Dupontnak aránylag kevés szárazföldi alakulata van. Saint-Augustine-ban csak megszálló csapatokat raktak partra. Dupontnak az a célja, hogy biztosítsa a tengerzárat a partvidéken, a Saint John torkolatától Florida déli csúcsáig. Saint-Augustine felől tehát nem fenyeget veszély.

– Akkor csak Stevens hajórajától kell tartanunk. Az ágyúnaszádok három napja a zátonyok előtt horgonyoznak. Ha sikerül átkelniük...

– Ez a veszély kétségkívül fennáll. De néhány óra múlva biztosabbat tudunk erről is. Végeredményben az is lehetséges, hogy az északiak csak a folyó alsó szakaszát akarják elzárni, hogy elvágjanak minden összeköttetést Saint-Augustine és Fernandina között. Ne feledkezzék meg arról, hogy az északiaknak e pillanatban nem Florida megszállása a fontos. A titkos hadianyag-szállítás a déli szorosokon át folyik, ezt akarják megakadályozni. Feltehető, hogy hadműveletüknek ez az egyetlen célja. Különben miért vesztegelnének csapataik közel tíz napja az Amelia-szigeten, miért nem vonulnak Jacksonville felé?

– Lehet, hogy igaza van - felelte Texar. - De akárhogy is, most csak egy dolog fontos: átkelnek-e a hajók a zátonyokon?

– Ezt még ma megtudjuk.

– Mit tesz ön akkor, ha Stevens hajóraja megjelenik a kikötő előtt?

– Azt a parancsot kaptam, hogy az önkéntes alakulatokkal vonuljak vissza az ország belsejébe, ne ütközzem meg az északiakkal. Ám szállják meg a washingtoniak a járás valamennyi városát! Amúgy sem tarthatják sokáig ezeket a területeket. A Georgiába és a két Karolinába vezető összekötő vonalakat elvágjuk, s azután nem lesz nehéz visszafoglalnunk a városokat.

– De ha ők lesznek az urak Jacksonville-ben, akár csak egy napig is - felelte Texar -, akkor megkezdődik a megtorlás... Megint azok az úgynevezett becsületes polgárok és ültetvényesek, a rabszolga-felszabadítás hívei kerülnek hatalomra. Akkor pedig... De nem, ez nem fog bekövetkezni!... Nem! Ha el kell hagynunk a várost, inkább...

A spanyol nem fejezte be a mondatot. De könnyű kitalálni, hogy mit gondolt magában. Nem adja át a várost az északiaknak, hiszen ezzel ismét uralomra kerülnének Jacksonville régi vezetői, azok, akiket a csőcselék elkergetett. Nem! Inkább felgyújtja, elpusztítja a várost. Ő maga pedig, legjobb híveivel együtt, visszavonul, követi a déli alakulatokat, s majd csak talál valami megközelíthetetlen rejtekhelyet az alsó-floridai mocsaras vidéken. Ott azután kivárhatja, amíg fordul a kocka.

Erre természetesen csak akkor kerül sor, ha az ágyúnaszádok átjutnak a zátonyokon. Átjutnak-e? Ez a kérdés hamarosan eldől.

A csőcselék egyszerre a kikötőbe tódult, s pillanatok alatt ellepte a rakpartot. Fülsiketítő kiáltozás hallatszott.

– Átkelnek!

– Dehogyis! Meg sem moccannak a naszádok.

– A dagály nagyon erős!

– Nézd... Ott! Ott!...

– Most már biztos! Készül valami - mondta az önkéntes alakulatok parancsnoka. - Nézze csak, Texar!

A spanyol nem felelt. A folyót figyelte. A torkolat irányában, a keresztbe állított bárkák láncolatára szegezte tekintetét.

A bárkasoron túl, vagy fél mérföldnyire, a látóhatár peremén a Stevens-hajóraj árbocai és kéményei meredeztek. Sűrű fekete füstfelhő gomolygott a hajók fölött; Jacksonville felé sodorta az erősbödő szél.

Stevens kapitány nyilván ki akarja használni az erős dagályt, hogy mindenáron átkeljen a zátonyokon.

Vajon sikerülhet-e ez a vállalkozás? Elég magas lesz-e a vízállás, hogy a naszádok átcsússzanak a fövenytorlaszon, még ha fenekük súrolja is a homokpadot? Ezt lesték oly lázas izgalommal a rakparton összecsődült jacksonville-iek.

Az ácsorgók egyre nyugtalanabbakká váltak. Mindenki látni vélt valamit, s izgatottan magyarázkodott a többieknek, akik mindebből mit sem láttak.

– Már vagy száz métert haladtak előre!

– Szó sincs róla! Meg se moccantak! Fel sem szedték a horgonyt.

– Az egyik előretört!

– Igen ám, de máris visszafordult, mert alacsony a víz.

– Mekkora füst!

– Amerika minden szenét eltüzelhetik, akkor sem kelnek át!

– Vége! A dagály visszahúzódik!

– Hurrá! Éljen Dél!

– Éljen! Éljen!

A hajóraj áttörési kísérlete mintegy tíz percig tartott. Hosszú tíz perc volt ez Texarnak és híveinek, s mindazoknak, akik rettegtek Jacksonville elfoglalásától és a felelősségre vonástól, mert szabadságukat, esetleg életüket féltették.

Voltaképpen most sem tudták pontosan megítélni a helyzetet. A zátonyos övezet viszonylag messze volt, a kikötőből nemigen lehetett pontosan áttekinteni az ágyúnaszádok hadmozdulatait. Behatoltak az átjáróba? Vagy talán éppen most hatolnak be oda? Nem volt korai a tömeg örömujjongása?

Hátha Stevens kapitány kidobott minden fölösleges terhet, hogy megkönnyebbedett hajói átjussanak azon a rövid szakaszon, mely a mélyvíztől elválasztja őket! Ha a naszádok egyszer a könnyen hajózható folyamszakaszra jutottak, egykettőre Jacksonville előtt állnak. A rakparton várakozók joggal félhettek ettől, mindaddig, amíg véget nem ér a dagály.

De a dagály, mint többen megállapíthatták, már valóban kezdett visszahúzódni. S ha a tengerjárás megfordul, a Saint John vízállása gyorsan leapad.

Egyszerre minden kar felemelkedett, mindenki a torkolat felé mutatott:

– Csónak közeledik!... Csónak! - hangzott a kiáltás.

Könnyű ladik tűnt fel a bal parton, a dagály sodrában. A folyó közepén ugyanis a víz már a tenger felé áramlott. A ladik gyorsan közeledett. Farában egy tiszt ült, a floridai önkéntesek egyenruháját viselte. A ladik hamarosan elérte a mólót. A tiszt fürgén felkapaszkodott az oldalsó lépcsőn. Meglátta Texart, és egyenesen feléje tartott. A parton ácsorgók odarohantak, szorosan körülfogták, mindenki látni és hallani akarta.

– Mi történt? - kérdezte a spanyol.

– Semmi sem történt, és ezentúl nem is történik már semmi! - felelte a tiszt.

– Kinek az utasítására jött ide?

– Bárkarajunk parancsnoka küldött. Bárkáink hamarosan visszatérnek a kikötőbe.

– Miért?

– Mert az ágyúnaszádoknak nem sikerült átkelniük a zátonyokon, hiába dobták ki a fölösleges terhet, hiába indultak neki teljes gőzzel. Most már nincs félnivalónk...

– Úgy érti ezt, hogy ma már nem kelhetnek át a zátonyon? - kérdezte Texar.

– Sem ma, sem holnap. A veszély elmúlt, legalábbis néhány hónapra.

– Éljen!... Éljen!

Körülöttük örömkiáltásban törtek ki a várakozók. A garázda csőcselék ismét a spanyolt, gonosz indulatainak megtestesítőjét ünnepelte. A józanabbak pedig kétségbeesetten gondoltak arra, hogy még egy ideig tűrniük kell a város urainak gyalázatos zsarnokságát.

A tiszt igazat mondott. A tenger szintje egyre csökkent, és a dagály egyre kevésbé hatolt be a Saint John medrébe.

Március 12-ére esik az év egyik legerősebb dagálya. A folyam vízállása csak hónapok múlva éri el a március 12-i magasságot. A naszádok tehát nem kelhetnek át a zátonyokon, Jacksonville megmenekül Stevens hajórajának ágyútüzétől. Texar hatalmon maradhat, és zavartalanul végrehajthatja bosszúját.

Igaz, hogy Wright tábornok Fernandinában állomásozó csapatai Sherman tábornok parancsára előnyomulhatnak dél felé, és megkísérelhetik Jacksonville elfoglalását, de ehhez a hadművelethez idő kell. Márpedig a két Burbanket másnap hajnalban kivégzik, semmi sem mentheti meg az életüket...

A hír gyorsan elterjedt a városban és környékén. Elképzelhető, hogy a fékevesztett csőcselék mekkora lelkesedéssel fogadta. Ismét megkezdődött a dínomdánom, garázdálkodás. A becsületes emberek döbbenten látták, hogy az aljanép ismét a leggyalázatosabb gaztettekre készül. Sokan csomagoltak, és menekülni készültek, mert érezték, hogy a városban nincsenek biztonságban.

Az éljenzés, az örömujjongás áthatolt a börtön falain is. Így tudták meg a foglyok, hogy sorsuk meg van pecsételve.

A Harvey-házba is eljutott a hír. Képzeljük el Stannard és Alice kétségbeesését. Mit tehetnének most már a foglyokért? Hogyan menthetnék meg James Burbanket és fiát? Vesztegetéssel próbálkozzanak? Arannyal fizessenek a börtönőrnek az elítéltek megszöktetéséért? De hiszen el sem hagyhatják a házat, amely immár börtönük is! Egy szakasznyi, mindenre kapható bandita őrizte a Harvey-villát, káromkodásuk behallatszott a szobákba is.

Leszállt az éj. Napok óta időváltozást vártak, s ez most be is következett. A szél megfordult. Eddig a szárazföld felől fújt, most pedig északkeleti irányból zúdult a félszigetre. Nagy, szürke felhőgomolyokat kergetett óriási sebességgel a nyílt tenger felől. A felhők csaknem a víz szintjéig ereszkedtek alá, de a gyors száguldásban nem csapódhattak le esőként. Olyan alacsonyan szálltak, hogy egy háromárbocos vitorlás árboccsúcsait már elnyelte volna a vastag páratakaró.

A légsúlymérő hirtelen leszállt, vihart jelzett. Az Atlanti-óceán távoli vizeiről orkán közeledett. Az éj leszálltával dühödt erővel sepert végig a vidéken.

Az orkán a Saint John alsó szakaszán adta ki mérgét. A torkolat felkavart vize hol óriási hullámokban csapódott a partra, hol megint visszahúzódott a medrébe, mint a szökőár, amelynek hatalmas hullámai oly sok kárt okoznak a parti gazdaságoknak a nagy folyamok mentén.

A borzalmak éjszakája szakadt Jacksonville-re. A vihar dühödten korbácsolta végig a várost. A hullámok letépték és elsodorták a cölöpmóló egy részét. A szél cérnaszálként szaggatta el a vastag hajóköteleket, s darabokra zúzta a halászbárkákat a vízzel borított rakparton.

A városban lehetetlenné vált a közlekedés. A sok törmelék kartácsként zúdult az utcákra és a terekre. A csőcselék a kocsmákba menekült. A pálinkával öntözött torkok versenyt üvöltöttek a viharral, s nehéz lenne megmondani, melyikük volt hangosabb.

Az orkán nemcsak a partvidéken pusztított. A Saint Johnon a szintkülönbség is fokozta az áradat erejét, s a roppant víztömeg annál magasabb hullámokat vetett, minél nagyobb erővel csapódott a mederfenékhez. A zátony előtt horgonyzó bárkákat olyan hirtelenül lepte meg a hullámverés, hogy már nem sikerült visszajutniuk a kikötőbe. A vasmacskák elszabadultak, a láncok elpattantak.

A szél felduzzasztotta az éjszakai dagályt, s az ár most ellenállhatatlanul sodorta a bárkákat a város felé. Egy-két ilyen elsodort bárkát a parti cölöpökhöz csaptak a hullámok, a többit magával terelte az áradat. Végül is ott vesztek a part menti szigeteken vagy a Saint John kanyarulataiban, mérföldekkel Jacksonville fölött.

Az orkán olyan váratlanul tört ki, hogy már nem kerülhetett sor a szokásos óvintézkedésekre. A bárkák legénységéből sokan életüket vesztették a viharban.

S mi történt Stevens ágyúnaszádjaival? Felszedték-e a horgonyt, hogy a torkolat közelében, a védettebb öblökben keressenek menedéket? Sikerült-e így elkerülniük a teljes pusztulást? De akár a torkolat felé húzódtak vissza, akár helyükön maradtak, biztos, hogy Jacksohville-t nem veszélyeztetik: a zátonyokon immár semmiképpen sem juthatnak át...

A Saint John völgyére sötét éjszaka borult. A víz szinte egybefolyt a levegővel, mintha valami különleges vegyi folyamat egységes anyaggá olvasztotta volna össze a két elemet. A napéjegyenlőség időszakában nem ritkaság a természeti erőknek ez a tombolása, de ilyen iszonyú vihar még nem sepert végig Florida földjén.

A tünemény éppen robbanásszerű ereje folytán, csupán néhány óráig tartott. Az orkán a floridai félszigeten kiadta erejét, a Mexikói-öböl felé pedig már elenyészett, s mire a nap felkelt, a roppant erejű légáramlás kiegyenlítette a légnyomáskülönbséget.

Négy óra felé, a tiszta hajnali derengésben előbukkantak az éjszakai pusztítás romjai. A tomboló elemek már lecsillapodtak, a vidék megnyugodott.

A kocsmákba menekült garázdák ismét kimerészkedtek az utcákra. A katonák visszatértek elhagyott őrhelyükre. Sok helyütt megkezdték a törmelékek eltakarítását, a vihar okozta károk kijavítását. Főként a rakparton akadt sok tennivaló, az orkán ott pusztított a legádázabbul: törött cölöpök, felfordított bárkák, a folyam felső szakaszáról odasodródott hajóroncsok torlódtak össze a kikötőben.

De a partról csak néhány méteres sávban látott el a szem a roncsokkal zsúfolt víztükörre. A Saint John felett sűrű köd lebegett, és lassan szállt fel a viharban lehullt magasabb légrétegek felé. Öt órakor a folyam közepe még nem látszott a partról. A gomolygó ködöt csak a nap első sugarai oszlatják majd szét; s a parton állók számára csak akkor nyílik meg a szabad kilátás.

Öt óra után néhány perccel fülsiketítő robbanások hallatszottak a ködfüggöny mögül. De ez már nem égzengés volt, nem! Rögtön tudta mindenki, hogy ágyúk dörögnek. Lövedékek jellegzetes, süvítő hangja töltötte be a levegőt.

A kikötő felé tóduló tömeg, a katonaság és a csőcselék rémült kiáltozásban tört ki.

Az ágyúzás lassan szétoszlatta a ködtakarót. A foszló párafelhők között fel-felvillant az ágyútűz, s a köd felszakadt a víztükörről.

Stevens naszádjai ott sorakoztak Jacksonville előtt, az ágyúcsövek a városra meredtek.

– Az ágyúnaszádok!... Az ágyúnaszádok!...

Szájról szájra járt a hír, gyorsan eljutott a távoli külvárosokba is. Néhány perc múlva Jacksonville minden lakója tudta, hogy az északi hajóraj megszállta a Saint Johnt. A becsületes lakosság kitörő örömmel, a csőcselék kétségbeesetten fogadta a hírt.

A városnak meg kell adnia magát, különben kő kövön nem marad!

De hogyan történhetett mindez? Miféle váratlan szövetséges segíthette meg az északiakat?

A vihar!

Az ágyúnaszádok a vihar kitörésekor nem húzódtak vissza a torkolat védett öbleibe. Hullámverésben, tomboló szélben is ott maradtak horgonyzóhelyükön. A jacksonville-i bárkákat elsodorta az ár, de Stevens kapitány és legénysége dacolt az orkánnal. Az életveszéllyel nem törődve, megkísérelték az átkelést, remélve, hogy a hullámok hátán átjutnak a zátonyos övezeten.

Tervük sikerült.

Az orkán óriási víztömeget zúdított a tenger felől a torkolatba. A folyam megduzzadt, s a rendkívül magas szintű vízen az ágyúnaszádok benyomulhattak az átjárókba. A hajók feneke súrolta ugyan a fövenytorlaszt, de a teljes gőzzel haladó naszádok végül is átsiklottak a zátonyok felett.

Stevens kapitány vaksötétben irányította az előnyomulást. Úgy számította, hogy hajnali négy óra felé elérik Jacksonville-t. Négy órakor a hajóraj csatarendben sorakozott és lehorgonyzott. Amikor pedig elérkezett a kellő pillanat, a hajóágyúk lövegei felszakították a ködöt, és kartácstüzet zúdítottak a Saint John bal partjára.

A sortűznek azonnal megvolt az eredménye. A katonai alakulatok percek alatt elhagyták a várost, éppúgy, mint ahogy annak idején Fernandinát és Saint-Augustine-t is kiürítették a déli csapatok.

Amikor Stevens kapitány látta, hogy a rakpart kiürül, „tüzet szüntess”-t parancsolt az ágyúk egy részének. Nem akarta elpusztítani a várost, csak az volt a célja, hogy megadásra kényszerítse és megszállja Jacksonville-t.

A városháza épületén csaknem azonnal megjelent a fehér zászló. Képzeljük el, mennyi aggodalmat és mekkora izgalmat váltottak ki a Harvey-házban az első ágyúlövések. Bizonyos volt, hogy a város ostroma megkezdődött. Akár a hajóraj nyomult előre a Saint Johnon, akár szárazföldi csapatok támadtak Felső-Florida felől: a várost csak az északiak ágyúzhatták. Megérkezett hát a váratlan segítség, az egyetlen, amely James Burbanket és fiát megmentheti!

Harvey és Alice kirohant az utcára. Az őrség már szétszaladt, Texar emberei hanyatt-homlok menekültek a déli segédcsapatok nyomában Belső-Florida felé.

Harvey és a leány lement a kikötőbe. A köd most már teljesen felszakadt, a túlsó part tisztán látszott.

Az ágyúzás megszűnt, minthogy Jacksonville-ben nyilván senki sem gondolt ellenállásra.

Csónakok kötöttek ki a parton. Puskával, pisztollyal, szekercével felfegyverzett katonák szálltak ki belőlük egy tiszt vezetésével.

Az egyik tengerész nagyot kiáltott, s Alice felé rohant.

– Mars!... Mars!... - tört ki a meglepetés szava a leányból.

Zermah férje állt előtte, akiről mindeddig azt hitte, hogy a Saint Johnba fulladt.

– Hol van Gilbert úr? - ez volt Mars első kérdése.

– A börtönben, apjával együtt! Szabadítsátok ki őket! Mentsétek meg Gilbertet és apját!

– Előre a börtönhöz! - kiáltotta Mars társainak, s már vezette is a szakaszt a város felé.

Futólépésben vágtak át az utcákon. Sietniük kellett, nehogy Texar cinkosai végrehajtsák utolsó gaztettüket.

Harvey és Alice mindenütt a nyomukban.

Mars, mint tudjuk, annak idején a folyam vizébe vetette magát. Nem pusztult el, sikerült kimenekülnie a zátonyok örvényeiből. A bátor félvér óvatos volt, nem tért vissza a Castle-House-ba, nem küldött értesítést arról, hogy él, és hogy semmi baja nem történt. Ha Camdless-Bayben keres menedéket, ezzel saját biztonságát veszélyezteti. Márpedig mindenképpen meg akarta őrizni szabadságát, mert tudta, hogy fontos feladat vár reá.

Kiúszott a jobb partra, s a parti nádason keresztül észrevétlenül az ágyúnaszádok horgonyzóhelye felé kúszott. A fedélzetről meglátták a jelzéseit, csónak ment érte, és Stevens kapitány hajójára vitte.

Stevens meghallgatta Mars jelentését. Tudomást szerzett a camdless-bayi eseményekről, megtudta, hogy Gilbert élete veszélyben forog. Azonnal parancsot adott, hogy a naszádok mindenáron törjenek át a zátonyokon.

Az átkelési kísérlet, mint tudjuk, első ízben meghiúsult. A hajóraj nem mozdulhatott el horgonyzóhelyéről.

Majd jött az éjszakai vihar, felduzzasztotta a folyam vizét, s az ágyúnaszádok ismét kísérletet tehettek az előnyomulásra. De az átkeléshez kalauz kellett, aki ismeri a tekervényes átjárókat. Tapasztalt kalauz nélkül a hajók könnyen zátonyra futhattak volna.

Mars, szerencsére, már a parancsnoki hajó fedélzetén volt. Ő irányította az első naszádot, a raj többi egysége pedig ennek a nyomában haladt a tomboló viharban.

A hajóraj egészen Jacksonville-ig nyomult előre. A Saint John völgyét borító óriási ködfelhő leple alatt az ágyúnaszádok csatarendbe álltak, s tűz alá fogták a várost.

A segítség a legjobbkor érkezett: a két elítéltet kora reggel akarták a vesztőhelyre kísérni.

De Burbanknek és fiának most már semmitől sem kellett tartania. A város régi vezetői ismét elfoglalták helyüket, a bitorló Texar hatalma megszűnt.

Amikor Mars és társai a börtön elé értek, megnyílt a cellák ajtaja. A két Burbank végre szabad volt!

Az ifjú hadnagy boldogan ölelte át Alice-t, Stannard és James Burbank is összeölelkezett.

– Hogy van az anyám? - ez volt Gilbert első kérdése.

– Él... Él... - felelte Alice.

– Akkor azonnal induljunk a Castle-House-ba! - mondta Gilbert.

– Majd ha igazságot tettünk! - felelte James Burbank.

Mars megértette gazdája szavait. Máris fordult, és rohant a főtér felé. Talán még ott találja Texart.

De vajon nem oldott-e már kereket a spanyol, hogy kicsússzék az igazságszolgáltatás kezéből? Vajon nem szökött-e meg az ököljog időszakának többi gonosztevőjével együtt a megtorlás elől? Vajon nem követte-e a visszavonuló segédcsapatokat az észak-floridai lapály felé?

De bizony, ez valószínű volt, sőt csaknem bizonyos.

Mégsem így történt. A lakosság egy része nem várta be az északiak partraszállását, hanem körülzárta a városházát. A szökni készülő Texart elfogták, és őrizetbe vették. A spanyol alig ellenkezett. Szinte egykedvűen vette tudomásul, hogy fogoly.

De amikor Mars feltűnt a téren, és egyenesen feléje rohant, Texar érezte, hogy élete veszélyben forog.

A félvér rávetette magát. Az őrök hiába védelmezték, Mars ujjai átfonták a nyakát. Már fuldoklott, amikor James Burbank és Gilbert a városháza elé ért.

– Megállj!... Élve kell elfogni! - kiáltotta James Burbank. - Élnie kell!... Hogy beszélhessen!

Néhány perc múlva Texar mögött bezárult a börtön ajtaja. Abba a cellába került, amely éjszaka még áldozatainak siralomháza volt.