EGY FURCSA MŰTÉT

Másnap, március 3-án reggel nyolc órakor, Squambo benyitott Zermah és a kisleány szobájába. Ennivalót vitt: kenyeret, hideg sültet, vadat, gyümölcsöt, egy korsó erős sört, egy kancsó vizet és evőeszközt. Majd az egyik néger betolt egy ütött-kopott bútordarabot, és a sarokba állította. Valami polcféle volt, asztalnak és szekrénynek egyaránt megfelelt. Lepedőt, törülközőt is hozott, meg a mindennapi élethez szükséges használati tárgyakat Zermah és a kisleány számára.

Dy még aludt. Zermah néma mozdulattal kérte az indiánt, hogy ne keltse fel a gyermeket.

A néger lerakta a holmit, majd kiment. Zermah ekkor suttogva megkérdezte Squambótól:

– Mit terveznek velünk?

– Nem tudom - felelte Squambo.

– Milyen parancsot kapott Texartól?

– Hogy kitől kaptam a parancsot, Texartól-e, vagy másvalakitől, nem tartozik rád - felelte az indián. - Hanem hogy mi a parancs, azt megmondhatom. Ajánlom, hogy alaposan szívleld meg: ameddig itt vagytok, ebben a szobában laktok; éjszakára az ajtó zárva lesz.

– És nappal?

– Nappal sétálhattok az udvaron, de a kerítésen túl nem mehettek.

– Ameddig itt vagyunk... - felelte Zermah. - De hát azt szeretném tudni, hol vagyunk?

– Ott, ahová a parancs szerint szállítanom kellett benneteket.

– És meddig maradunk itt?

– Amit meg akartam mondani, azt megmondtam. Minden további kérdés felesleges, úgysem válaszolok reá.

Squambo valóban azt a parancsot kapta, hogy e néhány kurta utasításnál többet ne közöljön. Sarkon fordult hát, kiment a szobából, egyedül hagyta a félvér nőt a gyermekkel.

Zermah a kisleányt nézte. Könnyezett, de gyorsan felszárította könnyeit. Ha a kisleány felébred, ne lássa, hogy dajkája sír. A legfontosabb most az, hogy a gyermek lassan megszokja új helyzetét, noha ez a helyzet alkalomadtán igen veszedelmessé válhatott, hiszen a spanyol olyan ember volt, aki semmiféle gaztettől sem riadt vissza.

Zermah még egyszer átgondolta az utolsó órák eseményeit. Miközben a bárka gyorsan távolodott Camdless-Baytől, jól látta a parton rohanó Burbanknét és Alice-t. Kétségbeesett kiáltozásukat, szívtépő jajszavukat még a folyó közepén is hallotta. Vajon meg tudták-e tenni az utat visszafelé az alagútban, elérték-e Castle-House-t, bejutottak-e az ostromlott házba, beszámolhattak-e James Burbanknek és társainak az újabb szörnyű csapásról?

Lehet, hogy a spanyol cinkosai elfogták, sőt talán meg is ölték a két szerencsétlen nőt. Ha ez megtörtént, akkor James Burbank még mindig nem tudja, hogy leányát és Zermah-t elrabolták. Azt kell hinnie, hogy felesége, Alice, a gyermek és a félvér nő szerencsésen csónakba szállt a Marino-öbölben, eljutott a cédrus-sziklai házikóba, és biztonságban van. Ebben az esetben viszont semmiképpen sem kezdi keresni őket!...

Ha azonban Burbankné és Alice visszajutott Castle-House-ba - töprengett tovább Zermah -, akkor James Burbank mindent megtudott. De még ha mindent tudott is, megtörténhetett, hogy a támadók utóbb elfoglalták, kifosztották, lerombolták és felgyújtották a házat... S ha így esett, vajon milyen sorsra jutottak a védők? Ha fogságba estek vagy elpusztultak, Zermah nem számíthat arra, hogy segítség érkezik; veszve vannak tehát, még ha az északiak meg is szállják a Saint John alsó szakaszának partvidékét. Hiszen Gilbert Burbank és Mars sohasem értesülnek arról, hogy egyiküknek a húgát, másikuknak a feleségét fogva tartják a Fekete-öböl egyik szigetén. De ha mindez így van, ha Zermah valóban csak önmagára számíthat, akkor sem veszítheti el bátorságát és lélekjelenlétét. Mindent elkövet, hogy megmentse a gyermeket, akinek rajta kívül talán már senkije sincs a világon. Egész életét egyetlen gondolat fogja kitölteni: a menekülés! Minden órában, minden percben a menekülésre fog gondolni, a szökést fogja előkészíteni!

Hanem hát elképzelhető-e, hogy bárki is kijátssza Squambo és legényei éberségét, lecsillapítsa a kerítés körül ólálkodó két dühös vérebet, s végül is egérutat nyerjen a lagúnák zegzugos útvesztőjén keresztül?

Igen, elképzelhető! De csak akkor, ha a spanyol valamelyik rabszolgája titkon segítséget nyújt nekik. Hiszen ezek a négerek kitűnően ismerik a Fekete-öböl minden csatornáját.

Egyiküket talán valóban rá lehetne venni, hogy gazdag jutalom reményében segítse elő a szökést. Meg kell kísérelni! Ez lesz most Zermah legfőbb célja.

A kis Dy eközben felébredt. Első szavával anyját szólította. Majd körülnézett a szobában.

Lassan eszébe jutottak az előző nap eseményei. Megpillantotta dajkáját, és hozzáfordult.

– Zermah... édes Zermah! - suttogta. - Félek... nagyon félek!

– Ne félj, kicsikém!

– Mama hol van?

– Nemsokára itt lesz!... Menekülnünk kellett... Hiszen tudod!... De most biztonságban vagyunk!... Itt már nincs mitől tartanunk!... Burbank úr, mihelyt segítséget kap, szintén idejön!...

Dy csak a tekintetével kérdezte:

– Igaz ez?

– Igaz, kicsikém! - felelte Zermah. Mindenképpen meg akarta nyugtatni a gyermeket. - Maga Burbank úr mondotta, hogy itt várjuk meg.

– Hát a csónakos meg az evezősök, akik idehoztak bennünket? - kérdezte tovább a kisleány.

– Ezek, kedvesem, Harvey úr szolgálatában állnak!... Tudod, kicsoda Harvey úr? Édesapád barátja, Jacksonville-ben lakik!... Ez a ház, ahol most vagyunk, Harvey úr tanyája.

– De hiszen tegnap mama és Alice is velünk voltak. Miért nincsenek most itt?...

– Burbank úr visszahívta őket, éppen akkor, amikor be akartak szállni a bárkába... Hiszen emlékszel, hogyan történt!... Amint kiűzik Camdless-Bayből a gonosz támadókat, mindannyian értünk jönnek!... No csak, no csak!... Ne sírj, drágám!... Ne félj! Az sem baj, ha néhány napig itt kell maradnunk... Kitűnő rejtekhely ez, itt biztonságban vagyunk!... Most pedig gyerünk, öltözzünk fel.

A kisleány egyre Zermah-t nézte. A magyarázat nem nyugtatta meg. Nagyot sóhajtott. Máskor nevetve ébredt, most mosolyogni sem tudott.

Valami szórakozást kell keresnie a kicsinek, le kell kötni a figyelmét.

Ez volt most Zermah legfőbb célja, s nagy gyöngéden hozzá is fogott a megvalósításához. Olyan gonddal mosdatta, öltöztette a kislányt, mintha otthon volnának, a Castle-House kényelmes gyermekszobájában. Közben mesélt, mulattatta a kisleányt.

Aztán reggelihez ültek, és Zermah együtt evett a gyermekkel.

– Most pedig, ha neked is kedved van, sétáljunk egyet a ház udvarán...

– Harvey bácsi tanyája bizonyára nagyon szép... - mondta Dy.

– Hogy szép?... Azt bizony nem mondhatnám - felelte Zermah. - Rozoga, öreg viskó! De itt vannak a fák meg a folyó. Érdemes sétálni egyet. Egyébként úgyis csak néhány napig maradunk itt. Addig is viseld magad jól, ne légy nyűgös. Édesanyád nagyon örül majd, ha elmondom neki, hogy jó voltál.

– Jó leszek, Zermah, meglátod, jó leszek! - bizonykodott a kislány.

Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Zermah kézen fogta a gyermeket, és kilépett vele a szobából. Egy nagy, homályos helyiségbe jutottak. De egy pillanat múlva már kint álltak a verőfényes udvaron. Sétára indultak a terebélyes fák árnyékában. A nap tűző sugarai alig hatoltak át a sűrű lombokon.

Az udvar elég kicsi volt, alig egyholdnyi, és ennek a területnek jókora részét is a faerőd foglalta el.

A kerítés elzárta a kilátást. Zermah nem állapíthatta meg, hogy a kis sziget a lagúnás öböl melyik részén fekszik. A kapu korhadt lécei között valami kis rés kínálkozott, ezen keresztül azonban csak annyit láthatott, hogy szigetüket széles, zavaros vizű csatornák választják el a szomszéd szigetektől. Egy asszony, gyermekkel a karján, aligha szökhetik meg ebből az erődből.

De még ha sikerülne is csónakot szereznie, hogyan tehetné meg az utat a kacskaringós lagúnákon keresztül? Így gondolkozott Zermah, pedig nem is tudta, hogy Texaron és Squambón kívül senki sem ismeri a lagúnák útvesztőjét.

Texar néger rabszolgái ott éltek a szigeten, sohasem hagyták el az erődöt. Fogalmuk sem volt arról, hogy voltaképpen hol tartja őket gazdájuk. Ha tehát Zermah szökni próbál - akár a Saint John irányában, akár az öböl nyugati partján húzódó mocsaras vidék felé -, a véletlenre kell bíznia magát. Márpedig ha vaktában vág neki a lagúnáknak, biztos pusztulás vár mindkettőjükre.

Néhány nap elegendő volt ahhoz, hogy Zermah világosan lássa helyzetüket. Texar rabszolgáitól nem remélhetett segítséget.

Legtöbbjük félig elállatiasodott ember volt. Külsejük sem adott okot a bizalomra. Rabok voltak, de még csak láncra verni sem kellett őket. Ennivalójuk megtermett a szigeten; egyetlen szenvedélynek éltek: az erős pálinkának, s Squambo nem fukarkodott a pálinkafejadagok kiosztásakor. Nem volt más dolguk, mint hogy az erődítményt őrizzék, és szükség esetén védelmezzék. Eszükbe sem jutott, hogy más életmóddal cseréljék fel ezt az életet.

A Fekete-öböltől néhány mérföldnyire harc dúlt a rabszolgaság kérdése körül. De Texar négereit mindez nem érdekelte. Hogy felszabadítják őket? Minek nekik a szabadság, mit kezdjenek vele? A spanyol legalább gondoskodik róluk. Squambo nem gyötörte őket, de habozás nélkül szétloccsantotta volna a fejét annak, amelyik lázadni merészel.

A Fekete-öböl rabszolgái azonban még csak nem is gondoltak a lázadásra. Üresfejű, kegyetlen fickók voltak, még az erőd körül keringő vérebeknél is rosszabbak.

A két kutya mintha valóban értelmesebb lett volna a szigeten élő embereknél. Nagyszerűen tájékozódtak az öbölben. Egyik szigetről a másikra úszkáltak a zegzugos csatornákban; bámulatos ösztönük vezette őket, sohasem tévedtek el. Messzire elkóboroltak, ugatásuk néha a folyam túlsó partjára is áthallatszott. De alkonyatkor hívás nélkül visszatértek az erődhöz. Ha csónak hatolt be a Fekete-öbölbe, ez a két félelmetes őrszem azonnal jelezte. S ha valaki megpróbálná elhagyni a szigetet - Texaron és Squambón kívül -, könnyen lehet, hogy széjjeltépné a két vérszomjas kutya.

Zermah megfigyelte az erődítés körüli őrszolgálatot, és rájött arra, hogy az őröktől nem várhat segítséget. Más ember talán minden reményét elveszítette volna ebben a helyzetben. De Zermah bátor és határozott teremtés volt. Nem ismerte a csüggedést. Majd csak érkezik segítség; vagy James Burbanktől, ha ugyan nem fogták el, vagy Marstól, amennyiben tudomást szerez feleségének eltűnéséről.

Ha pedig nem kap segítséget, saját erejéből kell megmentenie a kislányt. Annyi bizonyos, hogy kötelességét teljesíteni fogja!

Zermah egyedül volt a lagúnavilág rejtett zugában. Durva, vad tekintetek vigyáztak minden lépésére. Észrevette azonban, hogy az egyik fiatal néger őr néha-néha részvéttel pillant reájuk. Ettől a fiútól talán remélhet valamit?

Rábízhatja magát? Ha megmagyarázná, hol fekszik Camdless-Bay, vajon rávehetné-e arra, hogy szökjék meg, és vigyen hírt a Castle-House-ba?... Nem valószínű.

Egyébként nyilván Squambo is észrevette, hogy a fiatal rabszolga érdeklődéssel kíséri a foglyok sorsát. Az ifjú néger csakhamar eltűnt, Zermah nem látta többé, hiába lesett ki séta közben a palánkon.

Múltak a napok, de a foglyok helyzete mit sem változott.

Zermah és Dy reggeltől estig szabadon járhatott-kelhetett. Squambo esténként sem zárta be kulccsal az ajtajukat, az erőd épületét azonban nem hagyhatták el. Az indián egyszer sem távozott el a szigetről, de egyetlen szót sem szólt a foglyokhoz. Zermah lemondott arról, hogy bármit is kérdezzen tőle.

A félvér nő mindenütt magán érezte Squambo tekintetét. Egész nap a gyermekkel foglalkozott, ez volt egyetlen tennivalója. Szükség is volt erre, hiszen a kisleány egyre csak anyja iránt érdeklődött.

– Hamarosan itt lesz! - felelte ilyenkor Zermah. - Üzenetet küldött! Apád is idejön, kicsikém, Alice-szal együtt...

Mindezt sokszor elmondta, de mindez kevés volt. A szerencsétlen teremtés már nem tudta, milyen választ eszeljen ki.

Mulattatni próbálta a korához viszonyítva igen értelmes gyermeket.

Így múlt el március negyedike, ötödike és hatodika. Zermah egyre várta a távoli ágyúdörgést. Az ágyúszónak kellett volna hírül hoznia, hogy az északi hajóraj behatolt a Saint John folyóra. De semmiféle csatazaj sem hallatszott el a szigetre. A Fekete-öbölben mély csend uralkodott.

Zermah-nak arra kellett következtetnie, hogy az északi haderők még nem hódították meg Floridát. Ez nagyon nyugtalanította. Ha James Burbank és társai fogságba estek és nem siethetnek kiszabadításukra, csak Gilbertben és Marsban bízhatik. Ha az északi ágyúnaszádok már hatalmukba kerítették volna a folyót, Gilbert és Mars nyilván azonnal átkutatta volna a partvidéket, és eljutott volna a Fekete-öböl szigetéig is. Hiszen csak akadt volna valaki Camdless-Bayben, aki beszámol nekik az ültetvény ostromáról!

De minden arra vallott, hogy az egymással szemben álló északi és déli erők még nem ütköztek meg a folyón.

Különös volt az is, hogy a spanyol egyszer sem mutatkozott az erődben. Nem járt ott sem nappal, sem éjjel. Legalábbis Zermah semmit sem vett észre, amiből a jelenlétére következtethetett volna. Pedig az éjszakákat nagyrészt átvirrasztotta, s az álmatlanul töltött órák alatt egyre figyelt, hallgatózott. Mindeddig - hiába.

De ha Texar a Fekete-öböl szigetére érkeznék, és magához hívatná is, vajon meghallgatná-e könyörgését vagy fenyegetéseit a spanyol? Nehéz megmondani, hogy mi a veszélyesebb: ha itt van Texar, vagy ha nincs itt.

Ezt forgatta a fejében Zermah március 6-án este. Tizenegy óra felé járt az idő. A kis Dy mélyen aludt.

A szobára, a két fogoly börtönére, teljes sötétség borult. Semmi nesz sem hallatszott, csak az enyhe szél dudorászott a faerőd szúette deszkái között.

Zermah egyszer csak lépéseket hallott. Mintha valaki járkált volna a nagyteremben. Első gondolata az volt, hogy az indián befejezte szokásos őrjáratát az erődítmény körül, és aludni megy a szemközti szobába.

De Zermah ekkor hangokat hallott. Néhány szófoszlányból arra következtetett, hogy két férfi beszélget. Óvatosan az ajtóhoz lépett. Erősen figyelt. Előbb Squambo, majd Texar hangját ismerte fel.

Borzongás futott végig rajta. Mit keres a spanyol az éjszaka közepén az erődben? Valami újabb fondorlatot tervez ellenük? Talán valami eldugottabb rejtekhelyre, még a Fekete-öbölnél is megközelíthetetlenebb vidékre hurcolja őket az őrházból?

Mindez szinte egyszerre villant fel Zermah agyában.

De nem sokat okoskodott, hamar erőt vett magán, fülét az ajtóhoz tapasztotta, és figyelt.

– Mi újság? - kérdezte Texar.

– Semmi, uram - felelte az indián.

– Mit csinál Zermah?

– Kérdezget, de egyetlen kérdésére sem feleltem.

– Megpróbálkozott-e valaki a közelükbe férkőzni a camdless-bayi események óta?

– Megpróbálták, de eredménytelenül.

Ebből a válaszból Zermah azonnal megértette, hogy már keresik őket. De kik?

– Honnan tudod? - hangzott ismét Texar szava.

– Néhányszor kieveztem a Saint Johnig - felelte az indián -, s egy-két nappal ezelőtt észrevettem, hogy egy bárka cirkál a Fekete-öböl bejáratánál. Sőt, két ember partra is szállt az egyik kisebb szigeten.

– Kik voltak?

– James Burbank és Walter Stannard.

Zermah alig bírt uralkodni felindulásán. James Burbank és Walter Stannard! A Castle-House védői tehát nem pusztultak el az ültetvény ostromakor! S minthogy a nyomozást megkezdték, tudniuk kell arról, hogy a gyermeket és a félvér nőt elrabolták! Ezt pedig csak Burbanknétól és Alice-tól hallhatták. Akkor hát azok is életben vannak! Meghallották Zermah sikolyát, a segélykérést és Texar nevét, és azután sikerült visszajutniuk a Castle-House-ba.

James Burbank tehát tudja, hogy mi történt. Tudja, ki követte el az aljas gyermekrablást. Talán már azt is sejti, hová rejtették el áldozataikat a banditák. S fel fogja kutatni rejtekhelyüket!

Zermah egyetlen pillanat alatt végiggondolta az események láncolatát. Feltámadt benne a remény. De hamarosan szertefoszlott, amint meghallotta a spanyol válaszát:

– Hát csak nyomozzanak. Sohasem akadnak rájuk! Egyébként még néhány nap, és James Burbanktől sem kell többé tartanunk.

A félvér nő nem értette meg, hogy miféle terv lappang a szavak mögött. De annyit tudott, hogy Jacksonville új vezetői vakon engedelmeskednek ennek az embernek, szavai tehát félelmetes fenyegetést rejtenek magukban.

– Most pedig, Squambo, szükségem van rád egy órára - mondta a spanyol.

– Parancsára, uram.

– Gyere velem!

Mindketten átmentek az indián szobájába.

Mi dolguk van ott? Nyilván valami titokzatos ügy. Zermah úgy vélte, hogy alkalomadtán még hasznát láthatja, ha megtudja, miről van szó.

Ebben a helyzetben minden fontos lehet a számára, minden célja felé segítheti.

A foglyok szobájának ajtaját, mint tudjuk, éjszaka sem zárták be. Erre az óvóintézkedésre nem volt szükség, hiszen a belső erőd zárva volt, s a kulcsot az indián mindenkor magánál tartotta. A foglyok nem juthattak ki az erődből, szökéssel tehát nem is próbálkozhattak. Zermah kinyitotta szobája ajtaját, és óvatosan, visszafojtott lélegzettel, átment a nagyterembe.

A terem sötét volt, csak az indián szobájából szűrődött ki némi halvány fény.

Zermah az ajtóhoz lopakodott. Rést fedezett fel a deszkák között; azon át benézett a szobába.

Különös dolgot látott, nem is értette, mi történik odabent.

Gyantából készült gyertya világította meg a szobát. S a gyér fény mellett az indián ugyancsak kényes munkát végzett.

Texar ott ült előtte. Bőrbekecsét levetette, ingét bal karján felgyűrte. Karja egy kis asztalon nyugodott, közvetlenül a gyertya fénykörében. Mezítelen karján, belül, a csukló fölött, papírlap feküdt, rajta valami apró lyukakkal kirajzolt különös ábra. Squambo pedig egy vékony tűvel követte a mintát: minden lyukba beleszúrt, s így rászurkálta az ábrát a spanyol karjára.

Ez a furcsa műtét: a tetoválás. Squambo a szeminol törzs gyermeke volt, ennél fogva értett a művelethez. Rendkívül ügyesen, könnyed mozdulatokkal kezelte a tűt. Hegye éppen csak érintette a bőrt, s a legcsekélyebb fájdalmat sem okozta.

Amikor Squambo a munka végére ért, levette a papírlapot a spanyol karjáról. Majd valami növény leveleivel bedörzsölte gazdájának karját.

A növényi nedv behatolt a tűszúrásokba. Erős viszketést okozott, de ezzel a csekélységgel a spanyol édeskeveset törődött.

A műtét ezzel véget ért. Squambo odatartotta a gyertyát a tetovált ábra fölé. Texar alkarján vöröses rajz látszott. Ez a rajz a papíron lyukakkal kirajzolt minta hajszálpontos másolata volt. A sok egymást keresztező vonal a szeminolok egyik varázsjelét ábrázolta.

Semmi sem moshatta le többé ezt a jelet Texar karjáról.

Zermah mindent látott, de mint már mondottuk, semmit sem értett belőle. Mi érdeke fűződhetett Texarnak ahhoz, hogy tetováltassa magát? Az útlevelekben „különös ismertetőjelnek” nevezik az ilyenféle jegyeket. Mi szüksége lehet erre a spanyolnak? Azt akarja talán, hogy indiánnak nézzék? De hiszen nemcsak bőrének színe, de egész mivolta is elárulja, hogy nem indián vér folyik az ereiben. Nem, a magyarázatot másutt kell keresni!

Talán inkább azoknak a floridai utasoknak a kalandjával függ össze az ügy, akiket a járás északi vidékén egy szeminol törzs foglyul ejtett, s akikre saját törzsi jelvényét tetoválta erőszakkal?! Lehet, hogy Texar ismét valami rejtélyes alibit készít elő, mint ahogy a múltban is mindig így menekült a bajból?

Vagy talán magánéletének valamiféle titkáról van szó, amelyre csak a jövő deríthet fényt?

De ezen a kérdésen kívül más is foglalkoztatta Zermah-t.

Vajon csak azért jött az erődbe a spanyol, hogy igénybe vegye Squambo tetováló művészetét, s a műtét után elhagyja a Fekete-öblöt, és visszatérjen Észak-Floridába - nyilván Jacksonville-be, ahol hívei még kezükben tartják a hatalmat? Vagy az erődben marad reggelig, kikérdezi őt, Zermah-t, és új utasításokat ad az indiánnak a foglyok őrizetére?

Erre a kérdésre hamarosan választ kapott.

Amikor a spanyol felállt, hogy visszamenjen a nagyterembe, a félvér nő sietve visszahúzódott a szobájába. Fülét az ajtóhoz szorítva hallgatta tovább az indián és gazdája beszélgetését.

– Az eddiginél is gondosabban vigyázz reájuk! - mondta Texar.

– Vigyázok, uram - felelte Squambo. - De mi történjék, ha James Burbank netán ránk törne itt, a Fekete-öbölben?

– Értsd meg, hogy még néhány nap, és nem kell félnünk Burbanktől. Egyébként tudod, hogy szükség esetén hová kell vinned a félvér nőt és a gyermeket... Ott majd csatlakozom hozzátok.

– Tudom, uram - felelte Squambo -, de gondolnunk kell arra is, hogy James Burbank fia, Gilbert, vagy Zermah férje, Mars...

– Két napon belül ők is a kezemben lesznek - nyugtatta meg Texar az indiánt -, akkor azután...

A mondat végét Zermah már nem hallotta, s így nem tudta meg, mit forral a spanyol a férje és Gilbert ellen.

Texar és Squambo kilépett az erődből. A kapu bezárult mögöttük.

Néhány perc múlva már a lélekvesztőben ültek. Az indián evezett, s a tekervényes, sötét lagúnákon át kifutottak a Saint Johnra. Az öböl bejáratánál egy másik csónak várta a spanyolt.

Texar még néhány utasítást adott Squambónak, majd elvált az indiántól, és átszállt a másik csónakba. Az apály sebesen sodorta Jacksonville felé.

Hajnalban megérkezett a városba. Még elég ideje volt ahhoz, hogy terveit megvalósítsa.

S egy-két nap múlva - mint tudjuk - Mars valóban eltűnt a Saint John hullámaiban, Gilbert Burbankre pedig a bíróság kimondta a halálos ítéletet.