AZ EMBERRABLÁS UTÁN

„Texar!....”- ezt a nevet, a Burbank család ellenségének gyűlölt nevét kiáltotta Zermah, amikor Burbankné és Alice kiértek a folyó partjára, a Marino-öbölhöz. A leány felismerte a mindenre elszánt spanyolt. Bizonyos tehát, hogy ő agyalta ki és irányította az emberrablást.

A tettes valóban Texar volt. Néhány kipróbált embere kísérte.

Nagy türelemmel készítette elő a támadást. Feldúlni Camdless-Bayt, kirabolni Castle-House-t, szétszórni a Burbank családot, foglyul ejteni vagy megölni a családfőt - ez volt a célja. Ezért zúdította rablóbandáit az ültetvényre. De a támadást nem személyesen vezette, hanem legelvadultabb cinkosait állította a fosztogatók élére. A támadók közé elvegyülő John Bruce tehát nem láthatta a spanyolt, és ezért jelentette James Burbanknek, hogy Texar nem vesz részt az ültetvény ostromában.

A támadás tulajdonképpeni irányítója a Marino-öböl partján ólálkodott. Oda torkollt a Castle-House-ból kiinduló föld alatti folyosó. Texar tudott az alagútról, és arra számított, hogy ha a támadók betörnek az épületbe, Camdless-Bay védői erre vonulnak vissza.

Egy jacksonville-i bárkán átkelt a folyón. Squambo meg két néger rabszolga egy másik bárkán követte. Megszállták az öbölpartot, mert hiszen bizonyosnak látszott, hogy James Burbank erre menekül.

A spanyol jól okoskodott. Az öbölparti nádasban elrejtett camdless-bayi csónak is ezt bizonyította. Texar emberei észrevétlenül megközelítették, megtámadták és megölték a két őrtálló négert, majd elrejtőztek és vártak. A folyosó torkolatában hamarosan feltűnt Zermah, a kisleánnyal. A félvér nő segítségért kiáltott. Texar félt, hogy a többiek a védelmére sietnek, megragadta hát Zermah-t, és Squambo bárkájába tuszkolta. Ugyanez lett a sorsa a kisleánynak is.

Amikor Burbankné és Alice kilépett az alagútból, az indián bárkája, s benne Zermah és Dy, már eltávolodott a parttól.

A további camdless-bayi eseményeket már ismerjük.

Az emberrablás tehát sikerült. Texar azonban jobbnak látta, ha nem követi az indián bárkáját: az áldozatokat Squambóra bízta.

Az indián kutyahűséggel ragaszkodott gazdájához, és jól ismerte a megközelíthetetlen rejtekhelyet, ahová Zermah-t és a kis Dyt vinnie kellett. A spanyol még az öbölben maradt. De hamarosan eldördült a három ágyúlövés: az ostromlókat visszahívták Jacksonville-be, mielőtt még egy utolsó rohammal betörhettek volna a Castle-House-ba.

Amint a spanyol meghallotta a jelzőlövéseket, bárkájával rézsút irányban átvágott a folyón, és eltűnt.

Hová ment? Senki sem tudta.

Annyi bizonyos, hogy ezen az éjszakán, március 3-ról 4-re virradóra, nem tért vissza Jacksonville-be. Csak huszonnégy óra múlva tűnt fel ismét. Távollétének okát senki sem ismerte; ő pedig nem adott magyarázatot rejtélyes útjáról. Hol járt? Nem sejtette senki.

Pedig ha egyszer felmerül a gyanú, hogy részt vett Zermah és Dy elrablásában, a huszonnégy órás távollét feltétlenül ellene szól majd. Az emberrablásnak és Texar rejtélyes eltűnésének egybevágása még terhelő adat lehet a spanyol ellen.

Texar csak március 5-én délelőtt tért vissza Jacksonville-be. Megérkezése után azonnal hozzálátott a déliek védelmének szervezéséhez. Mint láttuk, még mindig elegendő ideje maradt ahhoz, hogy Gilbert Burbanket tőrbe csalja, s mint a rögtönítélő bíróság elnöke előkészítse az ifjú tiszt halálos ítéletét.

Annyi bizonyos, hogy Texar nem szállt be Squambo bárkájába, amely az éjszakai sötétségben a dagály segítségével felfelé haladt a folyón. A kormánynál az indián ült.

Zermah hamarosan rájött, hogy lakatlan partok között haladnak, minden segélykiáltás hiábavaló. Elhallgatott hát, s a kis Dyt magához szorítva, némán kuporgott a bárkában.

A megrémült leányka nem mert panaszkodni. Zermah-hoz bújt, s fejét a félvér asszony bő köpenyének redőibe fúrta. Egyszer-egyszer megszólalt, néhány szót nyöszörgött:

– Mama!... Mama! Édes Zermah!... Félek!... Félek!... Vigyetek haza!...

– Ne félj, drágám! - nyugtatta Zermah. - Hazamegyünk... Ne félj! Ne félj semmitől!... Vigyázok én reád!

Ugyanakkor a rémült Burbankné hiába rohant a folyó jobb partján a bárka után, amely kislányát a túlsó part felé vitte.

Most már teljesen besötétedett.

Az ültetvényen lassan kialudtak a tűzvész lángjai, recsegve-ropogva szakadtak le az üszkös gerendák. A gomolygó füstoszlopot észak felé sodorta a szél. Egy-egy fellobbanó láng cikázó villámként verődött vissza a víz tükrén. Majd teljes csend és sötétség borult a tájra.

A bárka a folyó közepén haladt, a két part már a homályba veszett. Mintha magányos hajó úszott volna a nyílt tengeren.

Vajon melyik öböl felé kormányozza Squambo a bárkát? Ezt kellene megtudni mindenekelőtt! Az indiánt azonban hasztalanul kérdezné. Zermah tehát tájékozódni próbált, de a vaksötétben, amíg Squambo bárkája a folyó közepén folytatta útját, eredménytelen maradt minden igyekezete.

A dagály erősbödött, a két néger evezőcsapásai gyorsan repítették a bárkát déli irányban.

Pedig milyen fontos lett volna, hogy Zermah valamilyen jelet hagyjon hátra, s ezzel nyomra vezesse gazdáját! A folyón azonban ez elképzelhetetlen volt. Ha a part mentén eveznek, elég lett volna, ha köpenyének néhány leszakított darabját feltűzi egy-egy bokorra. Ha felfedezik a jelet, jelzésről jelzésre nyomon követhetik őket egészen a rejtekhelyig.

S ha a folyóba hajítana egy tárgyat... egy ruhadarabot, a magáét vagy a kislányét?... Remélheti-e, hogy a víz sodrára bízott jelzés a véletlen segítségével James Burbank kezébe kerül? Nem, erről le kellett mondania. Nem maradt hátra más, mint gondosan megfigyelni mindent, hogy lehetőleg felismerje majd, hogy a Saint John melyik pontján szállnak partra.

Így múlt el egy teljes óra. Squambo nem szólalt meg. A két néger némán evezett. A homályba borult partokon itt-ott feltűnt egy-egy épület, egy-egy facsoport elmosódó körvonala. De sehol egy fénysugár, sem a házakban, sem a fák között.

Zermah hol jobbra, hol balra tekingetett. A partot kémlelte, a legcsekélyebb útbaigazító jelzést is meg akarta figyelni. De közben egyre azon rágódott, hogy milyen veszedelem fenyegetheti a kislányt. Azzal, hogy maga is életveszélyben forog, édeskeveset törődött. Csak a gyermeket féltette.

Tudta, hogy Texar raboltatta el a kislányt. Ehhez kétség sem fért. Felismerte a spanyolt: ott állt lesen a Marino-öbölben, vagy azért, hogy az alagúton keresztül behatoljon a Castle-House-ba, vagy azért, hogy az alagút kijáratánál megvárja a kastély védelmezőit, ha ezen az úton kísérelnék meg a menekülést.

Ha Texar valamivel türelmesebb, nemcsak Dy és Zermah, hanem Burbankné és Alice Stannard is a kezébe kerül. Pedig hát éppen azért mondott le a katonai alakulatok és a rablóbanda személyes vezetéséről, mert arra számított, hogy a Marino-öbölben könnyebben elfoghatja a Burbank család tagjait.

Texar nem tagadhatja majd, hogy részt vett az emberrablásban. Zermah tele torokból kiáltotta a parton állók felé Texar nevét. Burbankné és Alice bizonyára meghallották.

S ha az igazságszolgáltatás órája elérkezik, és a spanyolnak felelnie kell bűneiért, nem bújhat ki majd a felelősség alól holmi alibi segítségével, mint a múltban, amikor ezzel az eszközzel hárította el magáról bűnének következményeit.

Milyen sorsot szánt két áldozatának? Talán az Everglades mocsaras bozótjában rejti el kettejüket, túl a Saint John forrásvidékén? Vagy megöleti őt, Zermah-t, a veszedelmes tanút, akinek vallomása egyszer még vesztét okozhatja?

Ezen töprengett a félvér nő. Szívesen feláldozta volna életét, hogy megmentse a gyermekét. De ha ő meghal, milyen sors vár a kisleányra Texar és cinkosai kezében? Gyötrelmes gondolat volt. Szorosabban magához ölelte Dyt; mintha Squambo máris el akarta volna ragadni tőle a gyermeket.

Zermah ekkor észrevette, hogy a bárka a bal parthoz közeledik. Vajon ott könnyebb lesz a tájékozódás? Aligha. Hiszen Zermah-nak fogalma sem volt arról, hogy a spanyol a Fekete-öböl egyik eldugott zugában, a lagúnavilág egyik kis szigetén él.

Nem tudták ezt még Texar hívei sem. Az elhagyott őrházban sohasem járt látogató. A rejtekhelyet Texaron kívül csak néger rabszolgái meg Squambo ismerték.

Az indián valóban oda hurcolta Zermah-t és Dyt. A titokzatos, áthatolhatatlan rengetegben senki sem akadhat nyomukra.

Aki nem ismerte a szigeteket s a közöttük vezető zegzugos csatornákat, nem igazodhatott el az öbölben. Száz meg száz kitűnő rejtekhely kínálkozott itt, ahol senki sem akadhat a foglyok nyomára. Ha James Burbank szigetről szigetre haladva, megpróbálná átkutatni az öblöt, az emberrablóknak még mindig elegendő idejük lenne ahhoz, hogy a félvér nőt és a gyermeket továbbhurcolják a félsziget déli részébe. Ott azután senki sem találhatna rájuk többé: floridai telepesek ritkán tévednek a roppant déli síkságra, csupán néhány indián horda kóborol az egészségtelen, mocsaras tájon.

A Fekete-öböl negyvenöt mérföldre fekszik Camdless-Bay-től. A bárka gyorsan megtette ezt az utat, és tizenegy óra tájban már maga mögött hagyta a Saint John kanyarulatát, tehát alig kétszáz méterre járhatott az öböltől. Most már csak a lagúna bejáratát kellett megtalálni. Ez pedig nem volt egyszerű feladat, minthogy a folyó bal partját vaksötét éjszaka borította. Squambo kitűnően ismerte a parti bozótot, de most még ő is bizonytalankodott, hogy mikor fordítson a kormányrúdon, mikor vágjon neki rézsút irányban az árnak.

Könnyebb lett volna elérni a Fekete-öböl bejáratát akkor, ha a bárka közvetlenül a part mentén halad, a sűrű nádassal és vízinövényekkel borított öblöcskék csipkés szegélyén. Az indián azonban attól félt, hogy a bárka megfeneklik, s azt semmiképpen sem akarta megkockáztatni. A tengerjárás ugyanis hamarosan irányt változtat, s a Saint John ismét a torkolat felé áramlik, s az indiánnak a zátonyra futott bárkával ott kellene rostokolni a következő dagályig, azaz: tizenegy órát kellene egy helyben várakoznia. Közben felkel a nap. Akkor pedig majdnem bizonyos, hogy észreveszik a bárkát.

A folyónak ez a szakasza általában forgalmas volt; hajók, bárkák, dereglyék közlekedtek rajta. A legújabb események óta pedig kiváltképp állandó és sűrű volt az összeköttetés Jacksonville és Saint-Augustine között. S az is bizonyos, hogy a Burbank család tagjai már másnap megkezdik a nyomozást, hacsak nem pusztultak el mind egy szálig a Castle-House ostromakor.

Squambo bárkája tehát rendkívül veszélyes helyzetbe kerülne, ha megfeneklenék a part mentén; ez esetben nem menekülhetne el az üldözők elől.

Az indián ezért jobbnak látta, ha a folyó közepén marad, a víz sodrában. Sőt, arra is készen állt, hogy szükség esetén lehorgonyoz, és bevárja a hajnalt. Napfelkeltekor már könnyen rátalál a Fekete-öböl bejáratára. S ha egyszer bejutott a lagúnák közé, ott már senki sem követheti.

Az áramlás eközben tovább sodorta a bárkát. Squambo most aszerint tájékozódott, hogy mennyi idő telhetett el, amióta elhagyták a kanyart. Úgy számította, hogy a bárka még nem lehet a lagúnák bejáratának vonalában.

Tovább akart hát haladni a folyó közepén. Ekkor hirtelen valami zajt hallott, mégpedig közelből. Hajókerekek zakatoltak. Tompa, egyenletes zúgásuk gyorsan terjedt a vízen. S néhány másodperc múlva nagy mozgó árnyék tűnt fel a bal parti kanyarban.

Squambo intett a két négernek. Azok abbahagyták az evezést. Majd elfordította a kormányrudat, s a jobb part felé irányította a bárkát, azért is, hogy kitérjen a hajó útjából, meg azért is, hogy elrejtőzzék.

Csakhogy az őrszemek a gőzösön már felfedezték a bárkát. A hangtölcséren már fel is hangzott a parancsszó, hogy a bárka azonnal evezzen a hajó mellé.

Az indián nagyot káromkodott. De a határozott felszólításnak engedelmeskednie kellett, szökésre nem is gondolhatott.

A gőzös megállt, bevárta a bárkát. Az a következő percben a hajó oldalához simult.

Zermah azonnal felállt.

Megcsillant előtte a menekülés reménye. Most végre segítségért kiálthat, megmondhatja, kicsoda, védelmet kérhet, megmenekülhet Squambótól.

Az indián azonban máris melléje ugrott. Egyik kezében hegyes, széles pengéjű kés villant meg. Másik kezével megragadta a kisleányt. Zermah hiába próbálta kiszabadítani.

– Ha megmukkansz, megölöm! - sziszegte fenyegetően.

Zermah-t semmiféle fenyegetés sem némíthatta volna el, ha csak saját élete forog kockán. De az indián a gyermeknek szegezte a kését, s így Zermah-nak hallgatnia kellett. A hajóról senki sem láthatta mindezt, hiszen a bárka sötétben maradt.

A gőzhajó segélycsapatokat szállított Picolatából Jacksonville-be, a folyam védelmére kirendelt déli csapatok megerősítésére.

A parancsnoki hídon egy tiszt jelent meg, s a korláton kihajolva azt kiáltotta az indián felé:

– Hová igyekeztek?

– Picolatába - válaszolta Squambo.

Zermah megjegyezte ezt a nevet, noha tudta, hogy Squambo bizonyára nem vallotta be útjuk igazi célját.

– Honnan jöttök?

– Jacksonville-ből.

– Mi újság arrafelé?

– Semmi.

– Mi hír Dupont hajórajáról?

– Semmi.

– Utolsó hírünk Fernandina eleste és a Clinch-erőd ostroma. Mi történt azóta?

– Semmi.

– Egy naszád sem kelt át még a Saint John zátonyán?

– Eddig egy sem.

– Míg a dagályt vártuk, lehorgonyozva, észak felől valami tűzfényt láttunk, és több robbanást is hallottunk. Mi volt az?

– Az éjszaka megtámadták a camdless-bayi ültetvényt.

– Kik? Az északiak?

– Dehogy!... A jacksonville-i nemzetőrség tagjai. Az ültetvény tulajdonosa nem teljesítette a hatóság rendelkezéseit...

– Helyes! Szóval James Burbankről van szó... Arról a megveszekedett rabszolga-felszabadítóról...

– Róla, bizony.

– És hogyan végződött a támadás?

– Nem tudom. Csak útközben, futólag láttam az ültetvényt... Azt hiszem, lángokban áll!

A kisleány ekkor felnyögött... Az indián kezében megvillant a kés, de Zermah gyors mozdulattal befogta a gyermek száját. Fenn a gőzhajó parancsnoki hídján a tiszt semmit sem vett észre a jelenetből.

– A tüzérség is részt vett Camdless-Bay ostromában?

– Nem hiszem.

– Pedig három ágyúlövést is hallottunk, mégpedig Jacksonville irányából. Mi lehetett az?

– Sejtelmem sincs róla.

– Azt mondod hát, hogy a folyó Picolatától egészen a torkolatig szabad?

– Biztosan az. Nyugodtan folytathatják útjukat, nem kell tartaniuk az ágyúnaszádoktól.

– Akkor rendben van minden. Indulás!

Parancsot adott a gépészeknek. Minden előkészület megtörtént, hogy a gőzhajó folytathassa útját.

Ekkor Squambo szólalt meg:

– Kaphatnék egy felvilágosítást, kapitány úr?

– Tessék.

– Nagyon sötét van... Nem ismerem ki magam... Megmondhatná-e, hogy pontosan hol vagyunk?

– A Fekete-öböllel egy vonalban.

– Köszönöm.

A bárka néhány méternyire eltávolodott a hajótól. A kerekek forogni kezdtek, lapátjaik egyre gyorsabb ütemben hasították a víz tükrét. A gőzös lassan eltűnt az éjszakában. A felzavart víz sokáig őrizte az óriás kerekek széles barázdanyomát.

A bárka egyedül maradt a folyó közepén. Az indián elhelyezkedett a kormánynál, s parancsszavára a két néger ismét evezéshez fogott. Most már tudta, hogy a folyó melyik pontján tartózkodnak, s a bárkát ismét a bal part felé kormányozta, egyenesen az előttük öblösödő karéj alakú beszögellés irányában. Ennek a beszögellésnek a mélyén nyílott a Fekete-öböl bejárata.

Most értette meg Zermah, hogy az indián erre az alig megközelíthető rejtekhelyre hurcolja őket. Tudta, merre járnak, de tájékozottsága immár semmit sem ért.

Hogyan értesíthetné gazdáját, hogy merre vannak, s azok miként akadhatnának nyomukra ebben az áttekinthetetlen útvesztőben? Hiszen az öböl partján túl, a duvali járás sűrű erdőiben könnyen egérutat nyerhetnek az emberrablók, ha James Burbank és barátai behatolnak a lagúnákba. Nyugat-Floridának egy akkor még szinte teljesen feltáratlan, vad vidéke volt ez. Az üldözők azonnal elvesztenék itt a menekülők nyomát. De különben sem volt tanácsos errefelé kalandozniuk.

Rettegett szeminol törzsek kóboroltak a mocsaras, erdős tájon. Kifosztották, vagy ha harcra került a sor, lemészárolták a véletlenül elébük vetődő utasokat.

Az elmúlt napokban különösen sok szó esett a duvali erdőségről. A járás felső vidékén, Jacksonville-től északnyugatra, egy utascsoport furcsa kalandba keveredett.

Mintegy tíz-tizenkét floridai lakost, aki a Mexikói-öböl partvidékére igyekezett, útközben megtámadott egy szeminol törzs. Az utasok semmiféle ellenállást nem fejtettek ki, s ennek köszönhetik, hogy életben maradtak. Egyébként amúgy is hasztalan lett volna minden védekezés, hiszen a támadók tízszer annyian voltak.

Az utasokat tehát átkutatták az indiánok, majd kirabolták őket: elvették mindenüket, még a ruhájukat is. Azután halálos fenyegetéssel megtiltották nekik, hogy valaha is visszamerészkedjenek erre a vidékre, amelyet a szeminolok saját birtokuknak tekintettek.

Csak az okozott gondot a szeminoloknak, hogy miként ismerjék fel a vidékükről kitiltott floridaiakat, ha netán megszegnék a rendelkezést, és mégis visszatérnének a duvali erőbe. A bandavezér végül is igen egyszerű eljáráshoz folyamodott: vékony, hegyes tűvel különös jelet tetováltatott a foglyok karjára. Valami festőnövény nedvét használták fel erre a célra: a bélyeg kitörölhetetlen volt.

Egyéb bántódás nem érte az utasokat. A tetoválás végeztével elzavarták őket. Hosszú gyaloglás után, szánalmas állapotban érkeztek meg egy észak-floridai ültetvényre, karjukon az indián törzs tetovált jelvényével.

Legfőbb gondjuk az volt, hogy ne kerüljenek még egyszer a szeminolok kezébe. S ez érthető is, hiszen a vad indián törzs már csak a saját bélyege iránti tiszteletből is legyilkolná őket.

A duvali járás katonai alakulatai békésebb időben nem hagyták volna megtorlatlanul a merényletet. Azonnal üldözőbe vették volna az indiánokat. Most azonban egyéb dolguk volt, mintsem hogy kóbor törzsek ellen szervezzenek büntető hadjáratot. Mindenekfelett attól rettegtek, hogy az északi csapatok meghódítják a félszigetet. Számukra most a Saint John védelme volt a legfontosabb, nehogy a folyó és partvidéke az északiak kezére kerüljön.

A déli csapatok Jacksonville és a georgiai határ között helyezkedtek el, s parancsnokaik egyetlen alakulatot sem vonhattak ki ebből a védelmi láncból. A szeminolok megfékezésére majd akkor kerül sor, ha Florida már biztonságban lesz.

Pedig a polgárháború alaposan felbátorította a kóbor törzseket. Lassan már Észak-Floridába is visszaszivárogtak, noha a félsziget lakói azt hitték, hogy erről a vidékről véglegesen kiűzték az indiánokat. A polgárháború után nyilván visszaszorítják majd a szeminolokat Everglades mocsarai közé.

Addig azonban Nyugat-Floridában kockázatos kalandok várnak az esetleg odatévedő utasra. Ha tehát James Burbank a nyugati erdőségekben folytatná a nyomozást, az ilyenféle vállalkozások egyéb veszélyein kívül még a szeminol törzsek esetleges támadására is fel kellene készülnie.

A bárka eközben elérte a folyó bal partját, Squambo most már tudta, hogy a Fekete-öböl magasságában eveznek. Az öböl bejáratát ismerte, nem félt hát attól, hogy zátonyra futnak.

Alig öt perccel később a bárka már sűrű, lombtetővel borított lagúnákban haladt előre. Itt még sötétebb volt, mint kint a folyón.

Squambo ugyan nagyszerűen kiismerte magát a kanyargó csatornákon, de ebben az áthatolhatatlan sötétségben még ő sem boldogult volna, ha nem gyújt világot. Nyugodtan megtehette, mert a sűrű-lombozaton nem szűrődhetett át a fény. Valamelyik parti fáról letört egy gyantás ágat, meggyújtotta, és a bárka orrába tűzte. A fáklya sok füsttel és halvány fénnyel égett, de az indián gyakorlott szeme így is rátalált a szűk csatornák bejáratára.

Fél óráig haladt a bárka az öböl tekervényes lagúnavilágában, az elhagyott erőd szigetéig.

A bárka megállt. Zermah, az indián intésére, kiszállt. A gyermek kimerülten aludt, fel sem ébredt. A félvér nő ölben vitte az erdőbe. Betuszkolták őket egy szobába, amely a nagyteremből nyílt, és rájuk zárták az ajtót.

A földön egy takaró hevert. Zermah becsavarta a gyermeket, és lefektette valami rozzant ágyra, ő maga pedig mellette virrasztott hajnalig.