Az éjjeli támadás

Hod kapitány augusztus 26. hajnalára nagyobbszerű vadászatot tervezett. Az idő a lehető legkedvezőbb volt; felhőtlen ég, csöndes légáramlatok nélkül, telőfélben levő hold, mely hajnalra jött fel. Teljes sötét éjjel a vadak nem szívesen hagyják el búvóhelyeiket, de félhold s hajnali szürkület homálya leghamarabb kicsalja őket rejtekeikből.

Banks nem akart résztvenni e vadászatban s így a szanitariumban otthon maradt, Hod kapitány és én, valamint Fox és Storr, ebéd után, hat órakor, fegyvereinkkel vállunkon, a král felé indultunk, mivel Van Guitt úr, Kalagáni s nehány hindu is, részt szándékoztak venni a vadászatban. Mikor a králba érkeztünk, esti nyolc óra után, Van Guitt éppen vacsoráját végezte. Szokott figuráival fogadott, melyekkel udvarias előzékenységét cifrázni szerette. Aztán mivel éjfél után kellett csak indulnunk, rendelkezésünkre bocsátotta a král legjobb fekvőhelyeit, hogy - példáját követve - pár órai álomra bocsássuk magunkat, amire - tekintve a következő nap feladatát - valóban szükségünk is lett volna.

Mi azonban, - Hod és én, - legkisebb kedvet sem éreztük az álomra s még kevésbé arra, hogy ha elaludnánk is, éppen a legédesebb első álomból veressük fel magunkat éjféltájban. Hagytuk tehát Van Guitt urat saját hálókamrájába vonulni; többi társainkat pedig vackaikra heveredni s míg Kalagáni mint szokása szerint mindennap - körüljárta a král belsejét és gondosan megnézte nincs-e rés valahol a palizádokon s a kemény faajtót belülről elreteszelte és aztán maga is lefeküdt, - mi addig Hoddal a magas fák közt járkáltunk, beszélgetve s élvezve a Himalája éjének üde, balzsamos lehelletét, mely a rengeteget s benne e kis rejteket is egészen eltöltötte, körüljártuk az állatok fekvőhelyeit; a bivalyokat almaikon csendesen pihenve találtuk, némelyeket alva, másokat szelíd értelmes szemeikkel, kérődzés közben ránktekintve. A ketrecekben a vadállatok, a macska szokása szerint összegomolyogva, fejeiket vállaik s első lábaik közé behúzva feküdtek; elkülönözve egymástól, nehogy egymást tépjék szét. Csak a hím és nőstény ugyanazon fajból, volt egymás mellé eresztve; de tigris és leopárd, párduc és oroszlán, mind külön ketrecekben. Az oroszlán és leopárdok mélyen, nesztelenül aludtak; a tigrisek szeme, mint az eleven szén, csillogott a sötétben...

Éjfél után feljött a hold; mint ezüst sarló emelkedett a fák között. Minket álom nem környékezett, folytattuk kellemes éji sétánkat. Az erdőn teljes csend uralkodott; mintha a hold derengő fénye egyetlen állatot sem költött volna fel mély álmából s az erdő rablói, a sakálok is mind az igazak álmát aludnák... Nem mulasztottuk el Hod kapitánnyal, hogy meglepetésünket e szokatlan csend fölött ki ne fejezzük. Ránk is elragadt az. A nélkül, hogy éppen elálmosodtunk volna, bizonyos mély elmerültség vett rajtunk erőt, mely ajkainkon megfogta a szót? álmodozni kezdettünk, a nélkül, hogy aludnánk; hosszú szüneteket tartottunk a társalgásban; majd egy kaktusz tövében egy szikladarabra leültünk s csak azért szóltunk még egymáshoz olykor, hogy jelt adjunk ébrenlétünkről.

Meddig tartott az álmodozó merengés ez ideje: nem tudnám megmondani. Egyszerre tompa siket moraj rázott föl ez álmodozó hangulatból... Hod és én egyszerre ugrottunk talpra... Semmi kétség: a moraj a vadak kalitkáiban kezdődő mozgolódásból eredt, melynek azonban okát nem tudtuk. Az oroszlánok, tigrisek, párducok, leopárdok, mind egyszerre morogni kezdettek, a macskafaj sajátságos dorombolásával. Majd talpra ugrottak s nagy erős lépésekkel kezdték mérni kalitkáik szűk üregét, előbb méltóságosan, aztán mérges és hatalmas ugrásokkal. Némelyik a kalitkát elzáró vasrácsozatnak vetette magát s dühösen rázta meg annak pálcáit, hogy az egész alkotmány recsegett bele.

– Mi történik? - kérdeztem.

– Nem tudom, - felelt Hod... - hacsak valaminek a közeledtét nem érzik.

Egyszerre irtózatos bőgés hallatszott a kralon kívülről, de közvetlen közelből.

– Tigrisek! - kiáltott Hod kapitány s a Van Guitt Mátyás szobája felé iramodott. Ám az ordítás oly rögtönös és oly hatalmas volt, hogy a král összes lakói egyszerre talpra ugrottak s maga a gazda, embereivel, rögtön megjelent a küszöbön.

– Megtámadás! - kiáltott.

– Az ám, - mondta Hod.

– Megálljon, mindjárt meglássuk. - S mint egy macska, szaladt föl a král kerítéséhez támasztott létrán.

– Tíz tigris s vagy tizenkét párduc, - kiáltott elképedve.

– Ez komoly dolog, - mondta Hod. - Mi indulunk őket űzni s ezek a bestiák maguk támadnak meg.

– Fegyverre, fegyverre! - kiáltott Van Guitt Mátyás.

Nem telt bele húsz másodperc, mindenki fel volt fegyverkezve, készen a védelemre és támadásra.

A vadak ily támadása nem ritkaság e hegyvidéken. Olykor megtámadják a falukat, telepeket, pásztorok tanyáit, - s kiköltözésre kényszerítik a lakosokat.

A králban levő vadak megérezték rokonaik közelítését; s most a kerített udvar felelt a rengeteg erdőnek. A benn levők csakúgy üvöltöttek, ordítottak, mint a künn levők.

– A paliszádokra! - vezényelt Van Guitt úr; - s azonnal odasiettünk, védelmezni a kerítést a berohanásoktól. A bivalyok, ösztönszerű félelemtől megragadva, felugráltak s ugrálni, futkosni kezdtek. Hajcsárjaik nem bírták őket visszatartani. Egyszerre a král kapuja, melyet pedig Kalagáni vizsgált meg s hagyott helyben, fölpattant s egy sereg fenevad rohant be nyílásán.

– A házba! A házba! - kiáltott Van Guitt úr - s maga szaladt először, az egyetlen menedékbe. De van-e idő, mindnyájunknak, oda bejutni? Két csikari, az udvaron, már áldozatul esett a berohanó vadállatok első dühének. A többiek nem érhetvén el a házat, ott kerestek menedéket, ahol lehetett. A szállító, Storr és hat hindu menekült a házba, melynek ajtaját abban a percben csapták be magok után, mikor két párduc éppen oda érkezett. Kalagáni, Fox s a többi hindu a magas fákra menekültek. Hod és én elkéstünk. A kapitányt egy tigris a farkával majd leütötte a lábáról. Segítségére odaugrottam. E percben vettem észre az utolsó tigrisre váró s szerencsénkre nyitva álló üres ketrecet. Odavontam a kapitányt. Egy másodperc mulva belesuhantunk, lecsaptuk a vasrácsot s fedve és mentve valánk. Az üldöző fenevadak dühösen vetették magokat a rácsra, de mitsem tehettek ellenünk. Egyik a kalitka tetejére ugrott s óriási rázással igyekezett azt feldönteni. Ha a helyzet oly borzalmas nem lett volna, nevethettünk volna rajta; vadászok a ketrecben, a vadállatok kívül...

A támadók látva, hogy nekünk nem árthatnak, bizonyosabb prédára vetették magokat: bivalyainkra. Lehetetlen leírni a következő jelenet összevisszaságát minden részletében. Minden oldalról harc, zaj, iszonyat keletkezett.

A házból puskalövések hallatszottak; egyik tigris - robbanó-golyótól találva, mely csak Storré lehetett - ugrás közben bukott le, szörnyet halva. Túl felől egy párduc, egy bivaly hátára ugorva, mint bősz lovas száguldott tova, megrémült martalékával. Fox, Kalagáni s a fákra menekült hinduk, hogy könnyebben kapaszkodhassanak, eldobták puskáikat; mi, Hod és én, csakhamar kilődöztük a magunk kevés töltését (miközben Hod a maga negyvenkilencedikét csakugyan elejtette); a házból esett még néhány lövés, de a szegény megrohant bivalyokról az sem háríthatta el a támadást.

E megrémült állatok a legvégső veszedelemnek voltak kitéve. Szerencsére a král ajtaja nyitva volt s azon sikerült néhányunknak kiszaladni s az erdőbe menekülni; de egy pár tigris és párduc velök ugrott oda s valószínű, hogy ott is martalékul estek.

Idebenn a kalitkába zárt fenevadak egyre dühösebbekké váltak, annál inkább, minél tehetetlenebb volt dühöngésük. Az egy kalitkába zárt két tigris addig-addig s oly erővel ugrált ketrece oldalának, míg az egészet feldöntenie sikerült. S mivel az rácsos oldalára esett, a nyugtalan vadak egyszerre sötét éjbe merültek és többé mit sem láthattak a szabadban folyó ádáz harcból. Itt egy tigrisnek sikerült felkapaszkodni egy fára, amelyre két hindu menekült - s egyiket lerántani onnan. A szerencsétlent, amint a földre bukott, egyszerre két párduc rohanta meg s irtózattal hallottuk, mint ropogtatták csontjait a vértócsában, melybe szétmarcangolva fulladtak bele...

Iszonyú látvány, - melytől a következő percben minket is megmentett egy tigris; oly bősz dühhel ugrott kalitkánk hátuljára, hogy előre döntötte azt s mi is sötétben elzárva voltunk. Már csak hallottuk künn a dulakodást, az üvöltözést, egy puska roppanását... majd kezdett mindez kisebbedni... elhalni - végre egészen megszűnt.

A támadók napfeljöttére visszavonultak az ostromtól; csak a pusztulást és saját holtjaikat hagyva hátra.

Most a král ajtaját nyílni hallottam. Van Guitt úr s emberei óvatosan kiléptek. Kalagáni s Fox is lejöttek a fáról; ami ketrecünket is talpra állították; - minden, ami történt, egy rémálomként eltűnt a reggel érkeztére. De hogy nem álom volt, négy emberünk szétmarcangolt hullája, két elesett tigris s egy párduc és néhány bivaly bizonyította. A mi embereink közül egynek sem esett baja. A ketrecekbe zárt vadak közül sem menekült ki egy sem; sőt számuk még eggyel szaporodott; egy fiatal tigrissel, mely a kerekes kalitkába valahogy beletévedt s ott fogva is maradt.

Így lett teljes a Van Guitt úr állatsereglete.