Nyomozunk

Így hát az Egyesült Államok területének egyik pontján ismét feltűnt az a kapitány, akit sehol sem lehet megtalálni. Európai utakon és tengereken sohasem mutatkozott. Az Atlanti-óceánon nem egészen négy nap alatt kelt volna át, de ezt az utat nem tette meg... Csak Amerikát választotta hát kísérletei színhelyéül, s vajon ebből arra kell-e következtetni, hogy maga is amerikai?

Ne lepődjön meg az olvasó, ha annyira kiemelem, hogy a tengeralattjáró átkelhetett volna az Ó- és az Újvilágot elválasztó hatalmas tengeren. Arról nem is beszélve, hogy nagy sebességgel rövidebb idő alatt járta volna meg az utat, mint Anglia, - Franciaország vagy Németország leggyorsabb gőzösei; nem kellett félnie a pusztító tengeri viharoktól sem. Az erős hullámverés semmit sem árt neki. Csak húszlábnyira merül a tenger színe alá, és teljesen nyugodt vizet talál.

De végül is nem próbálkozott ezzel az óceáni úttal, és ha sikerül elfogni, az valószínűleg Ohio államban történik meg, mivel Toledo ott található.

A titkot egyébként jól megőrizte a főkapitányság és az a nyomozó, aki a jelentést küldte, és akivel rövidesen kapcsolatba lépek. Egyetlen újság sem tudott erről a szenzációról, pedig rengeteg pénzt adtak volna érte. Fontos volt, hogy a hír ki ne tudódjék, amíg a nyomozás be nem fejeződik. Az biztos, hogy sem társaim nem árulják el, sem én.

Azt a nyomozót, akit Ward úr megbízólevelével fel kellett keresnem, Arthur Wellsnek hívták; Toledóban várt.

Mint az olvasó már tudja, néhány napja útra készen álltunk. Három kisebb bőrönd volt a csomagunk, mert számoltunk azzal, hogy távollétünk hosszabb ideig tart. John Hart és Nat Walker zsebében revolver volt. Nekem szintén. Ki tudja, nem kell-e támadnunk vagy védekeznünk?...

Toledo városa az Ohiót északról határoló Erie-tó csücskénél épült. A gyorsvonat, amelyen három helyet foglaltak le számunkra, éjszaka áthaladt Kelet-Virginián és Ohión. Nem volt késésünk, és a mozdonyunk reggel nyolc órakor megállt a toledói állomáson.

Arthur Wells a peronon várt. Értesítették Strock főfelügyelő érkezéséről, és így - mint mondotta - azonnal kapcsolatot keresett velem, mint ahogy én is mindjárt őt kerestem.

Alig szálltam ki a vonatból, máris kitaláltam, melyik lehet az én emberem, olyan erősen vizsgálgatta az utasok arcát.

Odaléptem hozzá.

– Wells úr? - kérdeztem.

– Strock úr? - hangzott a válasza.

– Az vagyok.

– Rendelkezésére állok - folytatta Wells.

– Egyelőre Toledóban maradunk? - kérdeztem.

– Nem, engedelmével, Strock úr. A pályaudvar előtt áll egy bricska két jó lóval, és azonnal indulnunk kell, hogy besötétedés előtt a helyszínre érjünk...

– Akkor mehetünk - feleltem, és intettem a két nyomozónak, hogy jöjjenek utánunk. - Messzire megyünk?

– Vagy húszmérföldnyire...

– Hogy hívják azt a helyet?

– Black Rock-öböl.

Bár minél előbb el kellett érnünk az öbölhöz, előbb mégis jónak láttam, hogy egy szállodát keressünk, ahol letehetjük bőröndjeinket. Arthur Wells segítségével nem volt nehéz a választás a százharmincezer lakost számláló városban.

A kocsi a White Hotelba vitt, ott gyorsan megreggeliztünk, és tíz órakor már úton is voltunk.

A bricskán a kocsisülésen kívül még négy ülés volt. A kocsiládákba több napra való élelmet tettünk. A Black Rock-öbölben ugyanis nem kapunk semmit, mert arra az elhagyott helyre nem vetődnek el sem a környékbeli parasztok, sem halászok. Nincs vendégfogadó sem, ahol ehetnénk és megszállhatnánk. Július lévén, a nyár közepén jártunk, a nap tüzesen sütött. Az időjárástól tehát nem kellett tartanunk, ha egy-két éjszakát a szabad ég alatt kell is töltenünk.

Ha viszont vállalkozásunk sikerül, valószínűleg néhány óra alatt végzünk. Vagy sikerül rajtaütnünk a Rém kapitányán, mielőtt el tudna menekülni, vagy elmenekül, és akkor le kell mondanunk annak a reményéről is, hogy letartóztatjuk.

Arthur Wells negyven év körül járhatott, a szövetségi rendőrségnek ő volt az egyik legjobb nyomozója. Erejét, bátorságát, vállalkozó szellemét és hidegvérét már többször is bebizonyította, néha élete kockáztatásával is. Felettesei megbíztak benne, és nagyra becsülték. Egész más ügy kivizsgálása miatt járt Toledóban, amikor a véletlen a Rém nyomára vezette.

A kocsis a lovak közé csapott, a bricska gyorsan haladt az Erie-tó partján, annak délnyugati sarka felé. Ezt a hatalmas víztömeget északról Kanada, a többi oldalról Ohio, Pennsylvania és New York államok határolják. Történetünk szempontjából nem érdektelen, ha néhány szót szólok a tó földrajzi fekvéséről, mélységéről, kiterjedéséről, a beléje ömlő vizekről, továbbá a vízfölöslegét levezető csatornákról.

Az Erie-tó felszíne nem kevesebb, mint 24 768 négyzetkilométer. Tengerszint feletti magassága csaknem hatszáz láb. Északnyugat felől összeköttetésben áll a Huron-tóval a St. Clair-tavon és a Detroit folyón keresztül, amelyek vízzel táplálják; de vannak kisebb vízhozamú folyói is, mint a Rocky, a Guyahoga és a Black. Északkeleti irányban van a lefolyása az Ontario-tó felé, a vízeséséről híres Niagara folyón át.

Az Erie-tavon mért legnagyobb mélység százharmincöt láb. Ebből is látszik a tó tekintélyes víztömege. Itt sorakoznak egymás mellett a csodálatos nagy tavak Kanada és az Amerikai Egyesült Államok határán.

Bár ez a terület a 40. szélességi fokon fekszik, az éghajlata télen nagyon hideg, mivel a sarkvidéki légáramlatoknak semmi sem állja útját, így nagy erővel törnek előre. Nem meglepő tehát, hogy minden évben novembertől áprilisig jég borítja az Erie-tó felszínét.¹

Ennek a hatalmas tónak a partjain a következő jelentősebb városok fekszenek: New York állam területén Buffalo, Ohióban Toledo, az előbbi a tó keleti, az utóbbi a tó nyugati csücskében; délen pedig az Ohio állambeli Cleveland és Sandusky. Ezeken kívül még sok kisebb mezőváros és egyszerű falu található a partvidéken. Az Erie-tó kereskedelmi forgalma is számottevő, ennek évi összegét legalább kétmillió-kétszázezer dollárra becsülik.

A bricska meglehetősen kanyargós úton haladt, amely követte a partvonal beszögellését.

A kocsis gyors ügetésben hajtotta a lovakat, én pedig közben Arthur Wellsszel beszélgettem, és megtudtam tőle, miért táviratozott a washingtoni főkapitányságra.

Negyvennyolc órával azelőtt, július 27-én délután Wells a kis Hearly mezőváros felé lovagolt, és öt mérföldre onnan, amikor egy kis erdőn haladt át, egy tengeralattjárót vett észre, amint a víz színére emelkedett. Megállt egy sűrű bozót mögött, leszállt a lóról, és a saját szemével látta, amint a tengeralattjáró megállt a Black Rock-öböl belső végében. Vajon ez a víz alól felbukkanó és a parthoz simuló tengeralattjáró azonos volt-e azzal, amelyik a bostoni partvidéken és a Kirdall-tavon járt, és amelyet nem tudtak elcsípni?...

Amikor a tengeralattjáró a sziklák tövéhez ért, két ember ugrott ki róla a part fövényére. Egyikük bizonyára a Világ Ura lehetett, akit nem láttak azóta, hogy utoljára a Felső-tavon felbukkant. Vajon a rejtélyes Rém merült most fel az Erie-tó mélyéről?...

– Egyedül voltam - mondta Wells -, teljesen egyedül ott, az öböl végénél... Ha akkor itt lett volna az embereivel, Strock úr, mivel többen lettünk volna náluk, megpróbálhattuk volna elfogni ezeket az embereket, mielőtt hajóra szállnak és elmenekülnek...

– Feltétlenül - feleltem. - De más nem volt a hajón? Persze, ha ezt a kettőt elfogtuk volna, talán megtudjuk, hogy kicsodák...

– Főleg ha az egyik a Rém kapitánya - tette hozzá Wells.

– Én csak attól tartok, hogy ez a tengeralattjáró akár azonos azzal, amelyiket keresünk, akár nem - elment az öbölből, amióta ön itt volt...

– Néhány óra múlva megtudjuk, és adja az ég, hogy még ott találjuk! - És amikor alkonyodni kezdett...

– De gondolom, nem maradt estig ott a kis erdőben? - kérdeztem.

– Nem. Öt óra felé elmentem, és megérkeztem Toledóba, ahonnan táviratoztam Washingtonba.

– És tegnap visszament a Black Rock-öbölbe?

– Igen.

– A tengeralattjáró még ott volt?

– Ugyanazon a helyen.

– És a két ember?

– A két ember is. Véleményem szerint valami hibát kellett kijavítaniuk, azért mentek arra az elhagyott helyre.

– Valószínűleg valami hiba keletkezett a hajón, azért aztán nem tudtak az állandó búvóhelyükre visszatérni. Bárcsak így lenne!

– Azt hiszem, így lehet, mert a holmijuk egy része a fövényen hevert, és ahogy észrevétlenül megfigyelhettem, a hajón dolgoztak.

– Csak ez a két ember?

– Igen.

– De vajon - kérdeztem - ez a személyzet elegendő-e ilyen nagy sebességgel haladó járműhöz, amely egyszer autó, másszor hajó vagy tengeralattjáró?

– Nem hiszem, Strock úr. De akkor is csak azt a két embert láttam, akiket az előző nap. Többször is eljöttek addig a kis erdőig, ahol rejtőzködtem, rőzsét szedtek, és tüzet raktak a homokon. Ez az öböl elhagyott, és nem számítottak rá, hogy bárkivel is találkozhatnak.

– Megismerné őket?

– Egész biztosan. Az egyik középtermetű, erős, kemény vonású, körszakállas. A másik vállas, alacsonyabb. Aztán, mint az előző nap, öt óra felé elmentem. Toledóban megkaptam Ward úr táviratát, hogy ön érkezik, és kimentem az állomásra.

Az biztos volt, hogy a tengeralattjáró harminchat órája a Black Rock-öbölben tartózkodott, valószínűleg azért, mert javításra szorult, és ha szerencsénk lesz, még ott találjuk... Azt könnyű volt megmagyarázni, hogyan jutott a Rém az Erie-tóba, és ebben Arthur Wellsszel egyetértettünk. A hajót utoljára a Felső-tavon látták. Onnan az Erie-tóba eljuthatott szárazföldön Michigan állam utain a tó nyugati partjáig, vagy vízi úton, végighaladva a Detroit folyón, még a víz alatt is. Az bizonyos, hogy az oda vezető utakon sehol sem látták, pedig ennek az államnak az utait éppen olyan erősen figyelte a rendőrség, mint az amerikai terület bármely más részét. Az a feltevés látszott tehát valószínűnek, hogy az autó hajóvá vagy tengeralattjáróvá változott. Ilyen körülmények között a kapitány társaival észrevétlenül juthatott el az Erie-tó partjára.

Mármost ha a Rém közben eltávozott az öbölből, vagy elmenekülne, amikor éppen el akarnánk fogni, vajon elveszítenénk-e a játszmát?... Nem tudom. Az eredmény mindenesetre nagyon kétséges lenne.

Annyit tudtam, hogy éppen akkor két torpedóromboló tartózkodott Buffalo kikötőjében, az Erie-tó másik végén. Ezt Ward úr közölte velem, mielőtt Washingtonból eljöttem. Elég volna táviratozni a két torpedóromboló kapitányának, ha szükségesnek mutatkozna, hogy a Rém üldözésére induljanak. De hogyan érnék utol, és ha tengeralattjáróvá változna, hogy támadnák meg az Erie-tó vize alatt, ahol menedéket keresne?... Arthur Wells elismerte, hogy ebben az egyenlőtlen küzdelemben nem a két torpedóromboló maradna felül. Ha tehát most éjjel nem járunk sikerrel, nyomozásunk kudarccal ér véget!

Wells azt mondta, hogy a Black Rock-öböl környékén nem járnak emberek. Még Toledóból a néhány mérfölddel távolabb fekvő Hearly mezővárosába vezető út is a parttól messzebb halad. Így bricskánkat sem lehetett észrevenni a partról, amikor az öböllel egy vonalba ért. Amikor majd elérjük az erdő szélét, amely az öblöt eltakarja, a bricskát könnyű lesz elrejteni a fák alatt. Mihelyt besötétedik, társaimmal megfigyelőállásba helyezkedünk az erdő szélén, az Erie-tó pártján, és könnyen szemmel tarthatjuk, mi történik az öbölben.

Egyébként Wells jól ismerte ezt az öblöt. Már többször járt itt, amióta Toledóban tartózkodik. A tó partján majdnem függélyesen magasba törő sziklákat csapkodtak a hullámok, a víz mélysége a part mentén mindenfelé harminc láb lehetett.

A Rém tehát akár a víz alatt, akár a víz színén egészen a partig mehetett. Két-három helyen a part menti sziklák megszakadnak, és itt fövenyes partrész húzódik a kis erdő széléig két-háromszáz lábnyi területen.

Félúton megpihentünk, és a bricskánk este hét órakor ért el az erdő szélére. Ahhoz még túl világos volt, hogy lemenjünk az öböl széléhez, akár a fák alatt haladva is. Könnyen észrevehettek volna, és ha a tengeralattjáró még azon a helyen van, gyorsan a nyílt vízre megy, feltéve persze, hogy a javítást már befejezték.

– Itt állunk meg? - kérdeztem Wellst, amikor a bricskánk megállt az erdő szélén.

– Nem, Strock úr - felelte. - Jobb lesz, ha beljebb telepszünk le. Akkor biztosan nem vesznek észre...

– A kocsi tud haladni a fák között?

– Tud - mondta Wells. - Már bejártam ezt az erdőt. Öt-hatszáz lépésre innen egy tisztáson a lovak találnak legelőt. Mihelyt pedig elég sötét lesz, a parti homokon elmegyünk a sziklák tövébe, az öböl végéhez.

Wells tanácsait megfogadtuk. A kocsis kantárszáron vezette be a lovakkal a kocsit, mi pedig társaimmal gyalog mentünk a tisztásra.

Az erdőben tengeri fenyők, örökzöld tölgyek, ciprusok nőttek egymás mellett. A talajt vastag fűszőnyeg és avar borította. A fák magas lombkoronája olyan sűrű volt, hogy a lenyugvó nap utolsó sugarai nem tudtak áthatolni rajta. Sem kocsiútnak, sem gyalogútnak még csak nyoma sem látszott. A kocsink mégis elvergődött tíz perc alatt a tisztásra.

Az ovális alakú tisztáson fű zöldellt, körös-körül magas fák szegélyezték. Itt még világos volt, és csak egy óra múlva várható a sötét. Van tehát időnk letelepedni, és kipihenni a zötyögős út után a kocsikázás fáradalmait.

Persze már nagyon türelmetlenül vártuk, hogy lemenjünk az öbölhöz megnézni, ott van-e még a Rém... Az óvatosság azonban visszatartott. Még egy kis türelem, és a sötétségben észrevétlenül lopózhatunk le a partra. Ez volt Wells véleménye, én is helyesnek tartottam, és meg is fogadtam.

A kocsis kifogta a lovakat, szabadon engedte legelni őket, és majd vigyáz rájuk, amíg mi távol leszünk. John Hart és Nab Walker kinyitották a kocsiládákat, kivették az elemózsiát, és lerakták a fűre egy óriási ciprusfa alá, amely Morganton és Pleasant-Garden környékének erdeit juttatta eszembe. Éhesek és szomjasak voltunk. Ételben és italban azonban nem volt hiány. Aztán pipára gyújtottunk, és vártuk az indulás pillanatát.

Az erdőben tökéletes volt a csend. Már minden madár elhallgatott. Az alkonyattal elült a szél, és a levelek alig rezdültek meg a magas ágak hegyén. Mihelyt a nap lenyugodott, az ég gyorsan sötétedett, és a szürkületet felváltotta az éjszaka.

Órámra néztem. Fél kilencet mutatott.

– Ideje lenne, Wells...

– Amikor óhajtja, Strock úr.

– Akkor induljunk.

A kocsisnak még gyorsan lelkére kötöttük, hogy ne engedje a tisztásról elkóborolni a lovakat, amíg távol leszünk.

Wells haladt elöl. Én a nyomában, mögöttem pedig John Hart és Nab Walker. A sötétségben nehezen tudtunk volna tájékozódni, ha Wells nem vezet minket.

Végre elérjük az erdő szélét. Előttünk terül el a fövenyes part egészen a Black Rock-öbölig.

Minden csendes, sehol egy lélek. Nyugodtan mehetünk, senki sem vesz észre. Ha a Rém itt van, nyilván a sziklák mögött áll.

De itt van-e még?... Ez a kérdés, az egyetlen kérdés, és bevallom, ahogy közeledünk az izgalmas ügy kibontakozásához, a szívem majd kiugrik.

Wells int, hogy tovább... A parti föveny csikorog a lépéseink alatt. Még kétszáz lépés, csak néhány perc, és ott vagyunk az egyik sziklahasadék előtt, amely a tópartra vezet...

Semmi... semmi!... Az a hely, ahol Wells eltávozásakor, huszonnégy órával azelőtt a Rém állt, most üres!... A Világ Ura már nincs a Black Rock-öbölben.