Törvényen kívül

Ez volt tehát az a levél, amelyet a postai kézbesítést megkerülve, az Egyesült Államok kormányának címére a főkapitányságra juttattak. Azt a személyt pedig, aki a levelet a július 14-ről 15-re virradó éjszaka hozta, senki sem látta.

Pedig a főkapitányság környékén elég sok türelmetlen ember tolongott napnyugta és napkelte között is. De hát hogyan vehették volna észre a levelet hozó embert - talán magát a levél íróját -, aki a járdán a postaládáig lopózott, és bedobta a levelet?... Hiszen sötét volt, újhold éjszakája. Az utca egyik oldaláról a másikra sem lehetett átlátni.

Mint említettem, a hatóságok azonnal értesítették a sajtót a levélről, és az közölte hasonmását. Azt ne gondoljuk azonban, hogy a levél első hatására így szóltak volna az emberek:

– Ez csak valami rossz tréfa!

Nem, csak nekem volt ez az első benyomásom, amikor öt héttel azelőtt a Nagy Sasfészekből küldött levelet megkaptam. De hogy még mindig ugyanúgy gondolkodtam volna?... A következtetéseim nem változtatták meg első érzéseimet?... Be kell vallanom, már nem voltam olyan biztos benne, és valójában már magam sem tudtam, mire véljem az egészet.

Egyébként nem ez a vélemény alakult ki sem Washingtonban, sem az Unió más részein. A hatás végeredményben természetes volt. És ha a közvéleménybe keveredtek is olyan hangok, amelyek azt állították, hogy a levelet nem szabad komolyan venni, az óriási többség azonnal sietett válaszolni:

– Az a levél nem szélhámostól ered! Azt a levelet a kézre keríthetetlen gép feltalálója írta!

Úgy látszik tehát, hogy mindenki szilárdan hitt a maga elképzelésében, mert az emberi gondolkodásmód ilyen, és ez eléggé érthető is. Mindazoknak a tényeknek, amelyeknek a kulcsát még nem találták meg, most már határozott magyarázatot adtak.

Ez a magyarázat pedig a következő:

Ha a feltaláló egy idő óta el is tűnt, most ismét felbukkant. Szó sincs arról, hogy baleset következtében elpusztult volna; csak olyan helyre húzódott vissza, ahol a rendőrség nem érheti el... Most pedig válaszul a kormány ajánlatára megírta ezt a levelet. De ahelyett, hogy postára adta volna bármelyik helységben, ahonnan eljutott volna rendeltetési helyére, személyesen jött el az Egyesült Államok fővárosába, és a levelet a főkapitányságra vitte, amint a hivatalos jelentés közli.

Ha pedig ez a személy arra számított, hogy ezzel a magáról adott újabb életjellel nagy feltűnést kelt az emberek között, vágya most teljesült. Azon a napon az olvasók milliói olvasták el újra meg újra az újságjukat, mert - hogy a közismert kifejezéssel éljünk - „nem akartak hinni a szemüknek”.

Sokáig vizsgálgattam a levelet, amely arra vallott, hogy írójának nehézkes a keze. Egy írásszakértő bizonyára könnyen kiolvashatta volna a vonalakból, hogy aki írta, erőszakos és nehezen kezelhető jellem.

Ekkor felkiáltottam - szerencsére Grad nem hallotta meg. Hogy is nem vettem észre azonnal, mennyire hasonlít ennek a levélnek a kézírása ahhoz, amelyet Morgantonból kaptam?...

De volt egy sokkal jelentősebb egyezés is, az aláírásként szereplő két betű a „Világ Ura” kezdőbetűje volt! És hol írták ezt a levelet? A Rém fedélzetén... Ez pedig annak a hármas rendeltetésű gépnek a neve, amelyet az a titokzatos kapitány vezetett!

Ez tehát az ő keze írása, mint ahogy ő írta az első levelet is, amely megfenyegetett, ha újból próbálkoznék a Nagy Sasfészek megmászásával!

Felálltam, elővettem íróasztalomból a június 13-i levelet, és összehasonlítottam az újságban közölt hasonmással... Semmi kétség! Ugyanannak a kéznek a jellegzetes írása!

És akkor az agyam gyorsan kezdett dolgozni, igyekeztem következtetéseket levonni ebből az egyezésből, amelyet csak én ismertem; abból, hogy a két levél kézírása azonos, tehát szerzőjük csakis annak a *Rém*nek a parancsnoka, amely nagyon is rászolgált szörnyű nevére!

És akkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy ez az egyezés lehetővé teszi-e a nyomozás újrakezdését kedvezőbb körülmények között... El tudjuk-e indítani nyomozóinkat biztosabb nyomon, amely elvezet a célhoz?... És végül milyen összefüggés van a Rém és a Nagy Sasfészek között; milyen kapcsolatban állnak egymással a Kék-hegységben tapasztalt rejtélyes jelenségek és a titokzatos jármű nem kevésbé rejtélyes megjelenései?...

Úgy cselekedtem, ahogy tennem kellett, és a levéllel a zsebemben a főkapitányságra mentem.

Megkérdeztem, Ward úr az irodájában van-e. Az igenlő válaszra az ajtóhoz siettem, talán valamivel erősebben kopogtattam, mint illendő lett volna, a „tessék!” szóra gyorsan beléptem, és lihegve álltam meg az íróasztal előtt.

Ward úr éppen az újságokban közölt levelet nézegette, nem a hasonmását, hanem a főkapitányság levelesládájába bedobott eredetit.

– Tud valami újat, Strock?

– Győződjék meg róla, Ward úr!...

Zsebemből előhúztam a kezdőbetűkkel aláírt levelet.

Ward úr elvette, megvizsgálta az írást, és mielőtt elolvasta volna, megkérdezte:

– Miféle levél ez?

– Egy kezdőbetűkkel aláírt levél, mint ön is látja...

– És hol adták postára?

– A morgantoni postán, Észak-Carolinában.

– Mikor kapta?

– Június 13-án... körülbelül egy hónapja.

– És mire gondolt először?

– Hogy valami rossz tréfa...

– És... most... Strock?...

– Most bizonyára azt gondolom, amit ön is, Ward úr, ha majd elolvassa.

A főnököm újra felvette a levelet, elolvasta az utolsó sorig.

– Az aláírása csak két betű? - jegyezte meg.

– Igen, Ward úr, és ez a „Világ Ura” szavak kezdőbetűje, amely a levél hasonmásán is látható...

– És itt az eredetijén - felelt Ward úr, és felállt.

– Nyilvánvaló - tettem hozzá -, hogy a két levelet ugyanaz a kéz írta...

– Ugyanaz a kéz, Strock...

– Látja, Ward úr, mivel fenyegettek meg, ha még egyszer megpróbálok bejutni a Nagy Sasfészekbe...

– Igen... halállal fenyegették! De Strock, ezt a levelet egy hónappal ezelőtt kapta... Miért nem mutatta meg hamarabb?

– Mert nem tulajdonítottam neki fontosságot. Most azonban, miután a *Rém*ről is érkezett levél, komolyan kellett vennem.

– Ezt helyeslem, Strock. Az ügyet súlyosnak találom, és azon töröm a fejem, hogy a levelek nem vezetnek-e annak a titokzatos személynek a nyomára...

– Ezen én is gondolkoztam, Ward úr.

– Csakhogy miféle összefüggés lehet a Rém és a Nagy Sasfészek között?...

– Erre én sem tudok válaszolni, el sem tudom képzelni.

– Csak egy magyarázat lehet - folytatta Ward úr -, ami valójában nehezen elképzelhető, majdnem lehetetlen...

– És az mi?

– Hogy a feltaláló éppen a Nagy Sasfészket választotta holmijának tárolóhelyéül.

– Nahát! - kiáltottam fel. - De hogy jut be oda... és hogy jön ki onnan? Azok után, amiket magam is láttam, Ward úr, az ön magyarázata elfogadhatatlan.

– Hacsak, Strock...

– Hacsak? - ismételtem.

– Hacsak ez a Világ Ura nem olyan gépet készített, amelyiknek szárnya is van, és így tanyát verhet a Nagy Sasfészekben!

Arra a gondolatra, hogy a Rém versenyezhet a keselyűkkel és a sasokkal, nem tudtam megállni, hogy ne tegyek egy nagyon hitetlenkedő mozdulatot, de nyilván Ward úr sem tartotta véglegesnek ezt a feltevést.

Egyébként ismét kezébe vette a két levelet, összehasonlította, és egy kis nagyító segítségével megállapította, hogy azonos kéz írta őket. Nemcsak hogy ugyanaz a kéz, de ugyanaz a toll is... És az elsőn szereplő két betű a második levél aláírójának, a Világ Urának monogramja...

Pár pillanatnyi gondolkodás után Ward úr megszólalt:

– Itt tartom a levelét, Strock, és határozottan úgy gondolom, maga arra hivatott, hogy nagy szerepet játsszék ebben a különös ügyben... helyesebben ebben a két ügyben! Nem tudnám megmondani, milyen kapcsolatban áll egymással a két ügy, de szerintem van kapcsolat a kettő között. Maga már belekeveredett az elsőbe, nem lenne különös, ha benne lenne a másodikban is...

– Én is ezt szeretném, Ward úr, és nem is lepheti meg egy olyan kíváncsi ember részéről...

– Amilyen maga, Strock! Rendben van, és újra csak azt mondhatom: álljon készen, hogy bármikor indulhasson.

Azzal az érzéssel távoztam a főkapitányságról, hogy hamarosan berendelnek munkára. A két rendőrömmel egy órán belül indulhatunk, Ward úr számíthat ránk.

Amióta a Rém kapitánya visszautasította az amerikai kormány ajánlatát, az izgalom egyre fokozódott. A Fehér Házban és a minisztériumban egyaránt érezték, hogy a közvélemény cselekvést követel. Igen ám, de hogyan? Hol találják meg a Világ Urát, és ha ismét feltűnik valahol, hogyan fogják el? Az ügyben még rengeteg megmagyarázhatatlan részlet volt. Semmi kétség, hogy a gépe csodálatosan gyors. De hogyan tudott bejutni a Kirdall-tóba, amely nem áll összeköttetésben a kinti vizekkel, és hogy jutott ki belőle? Aztán a jelentések szerint utoljára a Felső-tavon bukkant fel, de ismétlem, a két tavat elválasztó nyolcszáz mérföldes útvonalon sehol sem látták...

Valóban, micsoda ügy, és mennyi megmagyarázhatatlan részlet! Egy okkal több, hogy teljesen tisztázzák. Mivel a dollármilliókkal kudarcot vallottak, az erőszakhoz kellett folyamodni. A feltalálót és találmányát nem lehetett megvásárolni, és az olvasó tudja, milyen gőgös és fenyegető kifejezésekkel utasította vissza az ajánlatot. Ám legyen! Most már közönséges gonosztevőnek tekintik, aki ellen minden eszközzel fel kell lépni, amivel csak ártalmatlanná tehető... Nemcsak Amerikának, hanem az egész világnak a biztonsága követelte ezt. Az a feltevés, hogy valamilyen baleset következtében elpusztult, a hírhedt július 15-i levelével megdőlt. Élt, nagyon is élt, és léte veszélyt, állandó veszélyt jelentett mindenki számára!

Ilyen meggondolások alapján a kormány a következő közleményt adta ki:

Mivel a Rém parancsnoka nem hajlandó tárgyalni titkának átengedéséről még a felajánlott milliókért sem, továbbá mivel gépét olyan körülmények között használja, amely állandó veszélyt jelent, és ez ellen nem lehetséges a védekezés, nevezett parancsnokot törvényen kívül állónak nyilvánítjuk. Eleve jóváhagyunk minden olyan intézkedést, amelynek eredménye a gépnek és személyének a pusztulása lehet.

Ez hadüzenet volt, felhívás a végsőkig folytatandó harcra a Világ Ura ellen, aki olyan erősnek hiszi magát, hogy szembeszáll egy egész nemzettel, az amerikai nemzettel!

Ettől fogva jelentős jutalmat kínáltak fel annak az embernek, bárki legyen, aki megtalálja ennek a veszélyes személynek a búvóhelyét, akinek sikerül elfognia, aki megszabadítja tőle az országot.

Ez volt a helyzet július második felében. Ha tehát az egészet végiggondoljuk, nem az a végső következtetés adódik-e, hogy a helyzetet csak a véletlen oldhatja meg? Nem arra van-e szükség először is, hogy ez a „törvényen kívül álló” valaki megjelenjen valahol, hogy észrevegyék és jelentsék, hogy a körülmények lehetővé tegyék a letartóztatását? Ezt a járművet nem akkor lehet feltartóztatni, amikor mint autó jár a szárazföldön, mint hajó megy a tengeren vagy mint tengeralattjáró a víz alatt. Nem! Csak váratlanul lehet lecsapni rá, mielőtt sikerülne olyan nagy sebességgel elmenekülnie, hogy egyetlen más közlekedési eszköz sem éri utol.

Így tehát állandóan résen álltam, Ward úr parancsát várva, hogy nyomozóimmal elinduljak. A parancs azonban nem jött, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az, akire vonatkozik, láthatatlan maradt.

Közeledett július vége. Az újságok állandóan irkáltak erről az ügyről. Néha újabb hírek jelentek meg, és ezek a végsőkig fokozták a közönség kíváncsiságát. Újabb nyomokat jelentettek. Lényegében azonban semmi komoly fejlemény nem történt. Táviratok keresztezték egymást az ország egész területén, de ellentmondtak egymásnak, így meg is semmisítették egymást. Különben érthető, hogy az óriási jutalmak csábító ereje csak növelte a téves adatokat, még ha azok jóhiszeműségből fakadtak is. Egyszer az autót látták feltűnni, mint valami forgószelet... Máskor a hajó jelent meg a számtalan amerikai tó egyikének a felszínén... Aztán a tengeralattjáró manőverezett valamelyik partvidéken... Valójában mindez a túlzaklatott és megrémült emberek képzeletének a szüleménye volt, mert a jutalom nagyítóüvegén át mindenütt ezt a járművet vélték felfedezni.

Végre július 29-én a főnökömtől utasítást kaptam, hogy azonnal jelenjek meg a hivatalban.

Húsz perc múlva ott álltam előtte.

– Egy órán belül indulnia kell, Strock! - mondta.

– Hová?

– Toledóba.

– Látták?

– Igen... és ott majd megkapja a szükséges felvilágosításokat.

– Egy óra múlva a két emberemmel úton leszek.

– Jól van, Strock, és azt a határozott parancsot adom magának...

– Milyen parancsot, Ward úr?

– Hogy járjon sikerrel... ezúttal járjon sikerrel!