KUTATÓÚT A TIMOR-TENGEREN

A Dolly-Hope 1882. április 3-án délelőtt tíz órakor siklott ki a San Diego-öbölből. Az amerikai partok közelében Ellis kapitány most egy kissé délebbre vette az irányt, mint az első úton. Igazság szerint a legrövidebb úton akart eljutni az Arafura-tengerre, a Torres-szoroson át, amelyen túl bukkantak rá a Franklin orrából származó fadarabra.

Április 26-án értek a Gilbert-szigetcsoporthoz, mely nagy területen szétszórva fekszik. Ebben az évszakban a Csendes-óceán valóban szélcsendes, a hajózás igen nehézkessé válik, különösen a vitorlások számára. Észak felé maguk mögött hagyták a Scarborough- és a Kingsmill-szigeteket, a két fő szigetcsoportot, melyek mintegy ezernyolcszáz mérföldnyire vannak a kaliforniai partoktól, a Karolináktól pedig délnyugatra. Ellis kapitány innen a Vanikoro-szigetek felé hajózott, melyet már tizenöt mérföldről fel lehetett ismerni az égre rajzolódó Kapogo-vulkánról.

Ezek a termékeny, zöld szigetek, melyeknek teljes felületét járhatatlan őserdő borítja, a Viti-csoporthoz tartoznak. Korallzátonyok fogják körül gyűrűszerűen, és emiatt csak nagy veszélyek árán lehet megközelíteni őket. Itt találta meg annak idején Dumont d’Urville és Dillon a *Kutató*nak és a *Reménység*nek, Lapérouse hajóinak maradványait; ezek 1791-ben indultak útnak Brestből, s a Vanikoro-szigetek zátonyain szétzúzódva többé nem tértek vissza hazájukba.

Amíg e szomorú emlékű szigetet nézegették a Dolly-Hope legényei, érthetően jutottak arra a gondolatra: vajon a Franklin is Lapérouse hajóinak a sorsára jutott? És Ellis kapitány ugyancsak az elveszett hajó roncsait fogja megtalálni, ahogy az Dumont d’Urville és Dillon esetében is lejátszódott? Ha pedig nem találják meg a katasztrófa színterét, John Branican és társainak sorsa mindörökké titok marad?

Kétszáz mérfölddel tovább a Dolly-Hope rézsút átvágott a Salamon-szigeteken, melyeket régebben Új-Georgiának meg Medveölő Földnek is neveztek.

Mintegy tíz nagyobb szigetet találunk itt egy kétszáz mérföld hosszan és negyven mérföld szélességen elnyúló térségben. Ezek közt vannak a Carteret-szigetek, melyeket Vérontás-szigeteknek is hívnak; ez az elnevezés sejteti, milyen véres jelenetek játszódhattak le errefelé.

Nem lett volna semmi értelme, hogy Ellis kapitány e szigetek őslakosainál tudakozódjék, vagy bármily módon e környéken kutatgasson. Ki sem kötött sehol, inkább a lehető leggyorsabban igyekezett a Torres-szoros felé, égve a türelmetlenségtől, akárcsak Zach Fren, hogy az Arafura-tengernek arra a szakaszára érjen, ahol a roncsdarabot felfedezték. Onnét fogják végigvinni a nyomozást, olyan aprólékos gonddal és olyan fáradhatatlan kitartással, hogy a siker se maradjon el.

Pápuaföld, más néven Új-Guinea közelében jártak már. Néhány nappal azután, hogy átszelték a Salamon-szigeteket, a Louisiade-szigetcsoport tűnt fel a Dolly-Hope előtt. Elhaladtak a Rossel sziget, a D’Entrecasteaux-szigetek, a Trobriand-szigetek és még egy sor kisebb sziget mellett, melyek szinte megbújtak a kókuszpálmák pompás kupolája alatt.

Végül mintegy háromheti út végén Új-Guinea magas partjait jelezték az őrszemek a láthatáron, majd a York-fok magaslatait, melyek az ausztrál kontinensből nyúlnak ki - e két pont zárja be északról és délről a Torres-szorost.

A szoroson rendkívül veszélyes az áthaladás. Hacsak valami okból nem kényszerülnek rá, a hosszú járatú hajók kapitányai nem szívesen merészkednek bele. Ezen a ponton a hajózási biztosítótársaságok sem mernek kockázatot vállalni.

Jó ok van arra, hogy a hajósok ne bízzanak az állandó kelet-nyugati tengeráramban, mely a Csendes-óceán vizét zúdítja az Indiai-óceánba. A hajózást a felszín alatti rétegek veszélyeztetik. A napnak csak néhány órájában szabad rajta áthaladni, mikor a nap állása, a beeső napsugarak révén érzékelni lehet a szirtek fűrészfogait a hullámzó víz alatt is.

Mikor szemük elé tárult a Torres-szoros, Ellis kapitány megbeszélést tartott a másodkapitánnyal és Zach Frennel, és azt kérdezte ez utóbbitól:

– A Californian ugye pontosan a Melville-sziget magasságában fogta ki a Franklin testéből származó gerendát?

– Pontosan ott - felelte Zach Fren.

– Tehát mintegy ötszáz mérföldnyire a szorostól, az Arafura-tengeren?

– Így van, kapitány, és tudom, hogy mi okoz önnek gondot. Minthogy az ismert áramlatok keletről nyugati irányba mozognak, arra kell gondolni, hogy ha egyszer az orrtőkedarabot a Melville-szigetnél szedtük föl, akkor a Franklin pusztulása itt következett be a Torres-szoros bejáratánál.

– Kétségtelenül így van, Zach Fren, és ebből arra kellene következtetni, hogy John Branican ezt a veszélyes átjárót választotta, hogy Singapore-ba menjen. De ezt sosem hinném el. Hacsak nem bukkannak fel eddig ismeretlen körülmények, ki kell tartanom amellett, hogy a maláj szigetek vizein kellett áthaladnia, ahogy mi is tettük első utunk alkalmával, hisz utoljára Celebesz szigetétől délre látták.

– És minthogy ez a tény kétségbevonhatatlan - jegyezte meg a másodkapitány -, ebből csak arra lehet következtetni, hogy amennyiben Branican kapitány a Timor-tengerre jutott, csak azon tengerszorosok egyikén át jöhetett, melyek a Szunda-szigeteket választják el egymástól.

– Ez nem vitatható - szólt most Ellis kapitány -, és ezért képtelen vagyok felfogni, hogyan került onnan kelet felé a Franklin! Két eset lehetséges: vagy tehetetlenül hánykolódott, vagy nem. Ha igen, az áramlatoknak több száz mérföldnyire nyugatra, messze a Torres-szorostól kellett volna magukkal ragadniok. Ha viszont nem volt kormányozhatatlan állapotban, mért indult volna e szoros felé, amikor Singapore éppen az ellenkező irányban fekszik?

– Én se tudom, mire véljem - szólalt meg újra a másodkapitány. - Ha a gerendát az Indiai-óceánon találták volna, ezzel meg lehetne magyarázni a hajótörés helyszínét, akár úgy, hogy a Szunda-szigeteken, akár úgy, hogy Ausztrália nyugati partvidékén következett be.

– Pedig a Melville-szigetnél fogták ki - tért vissza rá Ellis kapitány -, ami arra mutat, hogy a Franklin az Arafura-tengernek a szoros felé eső szakaszán vagy magában a Torres-szorosban pusztult el.

– Esetleg léteznek - mondta elgondolkozva Zach Fren - olyan ellenáramlatok is az ausztrál partok mentén, melyek éppen a szoros felé hajtották a gerendát. Ebben az esetben a hajótörés az Arafura-tenger nyugati medencéjében is bekövetkezhetett.

– Nos, meglátjuk - sóhajtott Ellis kapitány. - De addig is úgy kell szétnéznünk, mintha a Franklin itt, a Torres-szoros szirtjein kapta volna a halálos sebet.

– Ha pedig okosan hajózunk - kiáltotta Zach Fren -, meg fogjuk találni John kapitányt!

Végül is ez volt még mindig a legjobb megoldás; így is cselekedtek.

A Torres-szoros szélessége mintegy harminc mérföldre becsülhető. Szinte lehetetlen elképzelni a szigetecskék és sziklák töméntelen sokaságát, melyek bejelölését még a legjobb térképészek sem voltak képesek elvégezni. Számuk legalább kilencszáz, a legtöbb alig emelkedik a víz felszíne fölé, és a legnagyobbak kerülete is csak három-négy mérföld. Az andamenék kisebb törzsei lakják, melyek igen kegyetlenek a kezük közé került hajósokkal, amint azt a Chesterfield és a Hormuzier matrózainak lemészárlása bizonyítja.

Ide-oda járva könnyű pirogjaikon, maláji jellegű kis vitorlásaikon, ezek a vademberek különösebb fáradság nélkül átkelnek Új-Guineából Ausztráliába és Ausztráliából Új-Guineába. Ha tehát John kapitány és emberei valamelyik szigetre kerültek volna, aránylag könnyen átjuthattak volna az ausztrál partra, onnét pedig a Carpentaria-öböl vagy a York-félsziget bármelyik falujába, ahonnan hazatérésük nem okozott volna különösebb bonyodalmakat. Nos, minthogy egyikük sem került elő, csak az a feltevés marad, hogy a szoros vadembereinek hatalmába kerültek, akiktől igazán nem lehet azt várni, hogy tiszteletben tartsák a hadifogolyjogokat: irgalom nélkül leölik őket, fel is falják, és mindezek után hogyan lehetne egy ilyen véres szörnyűség nyomait felfedezni?

Erre volt kénytelen Ellis kapitány gondolni, erről beszéltek az emberek a Dolly-Hope-on. Így alakulhatott a Franklin hajótörötteinek a sorsa, ha itt pusztult el a Torres-szorosban. Fennállt természetesen az a lehetőség, hogy nem kelt át a szoroson; csakhogy akkor miként lehet megmagyarázni, hogy a kötélpajzsgerenda roncsával a Melville-sziget vizein találkoztak?

Ellis kapitány tántoríthatatlanul nekivágott a félelmetes átjárónak, természetesen a legszigorúbb óvintézkedések mellett. A gőzhajó kitűnő volt, a tisztek éberek, a matrózok bátrak és hidegvérűek, így joggal számított rá, hogy el tud igazodni a sziklaszirtek labirintusában, és a vadakat is távol tudja tartani, ha támadni merészelnének.

Amidőn a hajók - egy vagy más okból - mégis nekivágnak a Torres-szorosnak, mely a csendes-óceáni bejáratánál korallzátonyokkal van teliszórva, általában az ausztrál part mellett szeretnek végigmenni. De Új-Guinea déli partjainál egy aránylag nagy sziget fekszik, a Murray-sziget, melyet fontos volt alaposan felkutatni.

Ezért a Dolly-Hope két nagyon veszélyes szirt között haladt befelé, név szerint az Eastern Fields és a Boot Reef között. Ez utóbbi furcsán tagolt szikláival messziről egy hajótörésben megdőlt hajó benyomását kelti; ők azt hitték hirtelenében, hogy a Franklin roncsa áll ott. Néhány pillanatra elérzékenyültek, aztán a kis gőzcsónak segítségével hamar kiderült, hogy csak a korallhalmok bizarr tornyosulásait látják.

A Murray-sziget közelében több fatörzscsónakot pillantottak meg, melyeket tűzzel vagy baltával formáltak, és egyensúlyozó kitámasztóval szereltek fel, hogy segítségével billenés nélkül járjanak a tengeren. Öt-hat bennszülött hajtja az ilyet kettős evezőlapáttal, a padlival. A vademberek megelégedtek az üvöltözéssel, helyesebben valóságos vadállati ordítással. A Dolly-Hope félgőzzel körbejárt a sziget körül, de támadás ellen nem kellett védekezniök. Hajótörésből származó maradványokat semerre sem láttak. A szigeteken és zátonyokon csak pompás izomzatú fekete bennszülöttek tűntek a szemükbe, hajuk gyapjas volt, és pirosra volt festve, bőrük csillogott, nagy orruk nem volt ellapítva. Ellenséges érzelmeiket azzal mutatták ki, hogy fenyegetően rázták lándzsájukat, az íjat és a nyílvesszőket, egy csoportba tömörülve a kókuszpálmák alatt, melyeket egyébként ezrével lehet látni itt a szoros környékén.

Ellis kapitány, miután Somersetben, ebben az észak-ausztráliai kikötőben megújította a fűtőanyagkészleteket, egy teljes hónapon keresztül, egészen június 10-ig lelkiismeretesen járta azt a térséget, mely a Carpentaria-öböl és Új-Guinea között terül el. Kikötött a Mulgrave-szigeten, a Banks-, Horn-, Albany- és a Booby-szigeten, melyet sötét, barlangszerű lyukak lyuggatnak keresztül-kasul - ezek egyikét a Torres-szoros postaládájaként használják. A hajósok azonban nem elégszenek meg azzal, hogy a leveleket teszik a postaládába, melyet egyébként - ezt gondolhatjuk - nem túl rendszeresen ürítenek. Mintegy nemzetközi egyezmény alapján a különböző nemzetiségű tengerészek kötelezőnek érzik, hogy a Booby-szigeten szenet és élelmiszert rakjanak le. Attól nem kell félni, hogy a bennszülöttek elviszik, mert a sebes áramlatok miatt törékeny lélekvesztőikkel nem tudják megközelíteni a partot.

Néhány alkalommal sikerült érintkezésbe lépniök a szigetek vezéreivel, a madókkal, miután olcsó kis ajándékokkal előcsalogatták őket. Viszonzásul kaisót, vagyis teknősbékazománc-héjat meg ikrát kínáltak, felfűzött kagylókat, mely ott pénzként is szolgál. Minthogy nem tudták magukat megértetni, és az ő beszédjükből sem értettek egy szót sem, lehetetlen volt megbizonyosodni, hogy tudnak-e valamit ezek az andamenék egy olyan hajótörésről, mely a Franklin eltűnésével azonos időben történt. Mindenesetre semmi nyoma sem volt annak, hogy amerikai gyártmányú tárgyak lettek volna a birtokukban, fegyverek vagy kézieszközök. Nem találtak vasakat sem, ácsolt gerendát vagy deszkát, árboc- vagy lécdarabokat, olyasmit, ami egy szétroncsolt hajóból származott volna. Így aztán Ellis kapitány végérvényesen elhagyta a Torres-szoros szigetkéit, és ha azt nem is állíthatta teljes bizonyossággal, hogy a Franklin nem ezeken a sziklákon zúzódott szét, legalábbis erre utaló jelet nem talált.

A további feladat az Arafura-tenger felkutatása volt, melyhez a Timor-tenger csatlakozik; ezt északról a Szunda-szigetek láncolata, délről az ausztráliai partok határolják. Ami magát a Carpentaria-öblöt illeti, Ellis kapitány feleslegesnek ítélte a felkutatását, mert a partjai mentén történt hajótörés nem maradhatott volna észrevétlen a környék telepesei körében. Ezzel ellentétben először az Arnhem-föld partvidékén akarta folytatni a nyomozást, majd körös-körül a Timor-tenger északi körzetét akarta végigjárni, és a számos átjáró tengerszorost, melyek a Timor-tengerre nyílnak.

Az Arnhem-föld meredek partjainál és a szétszórt szigetkék és zátonyok körül megtett hajóút is több mint egy hónapot vett igénybe. Azzal a megszokott odaadással s egyben nagy merészséggel hajtották ezt is végre, mely semmitől sem riad vissza. De sehol semmi adat nem bukkant fel, a Carpentaria-öböl nyugati csücskétől egész fel a Van Diemen-öbölig. A Dolly-Hope legénysége sehol sem akadt hajótörés nyomaira. Sem az ausztrál bennszülöttek, sem a kínaiak, akik tengeri uborkával kereskednek szerte a vidéken, nem tudtak semmiféle felvilágosítást adni. Egyébként ha a hajótörést túlélő emberek a *Franklin*ről az itteni bennszülött törzsek fogságába estek volna - tekintve, hogy e törzsek emberevők -, egyikük sem maradhatott volna életben, hacsak nem valami csoda folytán.

Július 11-én érték el a 130-ik hosszúsági fokot. Ellis kapitány megkezdte a Melville-sziget és a Bathurst-sziget felderítését; e két szigetet csak egy keskeny átjáró választja el egymástól. E két szigettől tíz mérföldnyire északra találták meg a Franklin orrgerendájának darabját. Hogy nyugati irányba még távolabbra nem sodorta a víz, ahhoz az a körülmény kellett, hogy az áramlás a Californian ottjárta előtt csak aránylag rövid idővel seperje le a szikláról. Elképzelhető volt, hogy nem messze járnak most a katasztrófa színhelyétől.

Az itteni kutatás közel négy hónapig tartott, mert nemcsak a két sziget körzetére terjeszkedett ki, hanem az Arnhem-föld partvonalára is a Királynő-csatornáig, sőt egészen a Victoria folyó torkolatáig.

Viszont igen nehéz lett volna a kutatást beljebb eső területen is elvégezni. Veszélyt és kockázatot vállaltak volna anélkül, hogy bármi esélyük is lett volna adatszerzésre. Az ausztráliai kontinens északi részén kóborló törzsek híre igen félelmetes. Még nemrégiben is - ahogy az egyik kikötőhelyen Ellis kapitány megtudta - emberevő aktusokra került sor ezen a vidéken. Egy holland hajó, a Groningen legénységét lépre csalta a Bathurst-sziget bennszülöttjeinek álságos viselkedése, és aztán legyilkolták és felfalták őket ezek a vadállatok - lehet-e más névvel illetni őket? Ha valaki a fogságukba esik, úgy vehetjük, hogy a legborzalmasabb halál vár reá!

Bár Ellis kapitány kénytelen volt lemondani arról, hogy megtudjon valamit a tekintetben, hol és hogyan kerülhetett a Franklin legénysége a vademberek kezei közé, mégis volt rá esélye, hogy valami jelet talál a hajótörésre vonatkozólag. Annál inkább jogos volt ez a remény, mert alig nyolc hónap telt el azóta, hogy a Melville-sziget közelében a Californian kihalászta az orrtőkéből származó fadarabot.

Ellis kapitány és a többiek pillanatot sem vesztegetve nekiláttak, hogy végigvizsgálják az összes öblöt, pataktorkolatot, a part menti zátonyokat, mit sem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel, a rájuk váró fáradsággal. Így érthető, mért nyúlt olyan hosszúra a kutatóútnak ez a szakasz. Fontos volt, hogy a lehető legaprólékosabban járjanak el.

Néhányszor a Dolly-Hope majdnem léket kapott e tengerrész hiányosan ismert sziklazátonyain. Ugyancsak előfordult néhányszor, hogy a bennszülöttek támadtak, és puskával kellett visszariasztani a közelítő csónakokat, sőt a fejszéjükkel a fedélzet felé kapaszkodó vadakat.

De a kutatás eredménye senkit sem elégített ki sem a Melville-szigeten, sem a Bathurst-szigeten, éppannyira nem, mint az Arnhem-földön, a Victoria folyó torkolatáig és ahogy azelőtt a Torres-szorosban. Hajótörés nyomára nem leltek, maradványokat sem találtak.

Itt tartott az expedíció munkája november 3-án. Mitévő legyen most Ellis kapitány? Küldetését tekintse befejezettnek, legalábbis ami az ausztráliai partvidéket, a közelében fekvő szigeteket illeti? Haza kell már térnie, ha a Timor-tengert északról határoló Szunda-övezet kis szigeteit is végigjárták? Egyszóval nyugodt lehet a lelkiismerete, hogy mindent megtett, ami emberileg lehetséges?

Ez a derék tengerész érthetően viszolygott attól, hogy feladatát elintézettnek tekintse, még ha a kutatást ki is terjesztette egészen az ausztrál partokig.

Egy váratlan esemény vetett véget töprengéseinek.

November negyedikének reggelén a gőzhajó hátsó fedélzetén sétált Zach Frennel, amikor az altiszt felhívta figyelmét néhány tárgyfélére, melyek mintegy fél mérföldre úsztak a Dolly-Hope-tól. Nem fatárgyak voltak, deszkadarabok vagy fatörzsek, hanem óriási fűcsomók, a tenger mélyéről kiszakadt sárgás hínárcsomók, melyek a part mentén úsztak felfelé.

– Ez aztán különös - jegyezte meg Zach Fren. - Ne hívjanak többé a becsületes nevemen, ha ezek a fűcsomók nem nyugatról, pontosabban délnyugatról jönnek errefelé! Kell lenni egy olyan áramlatnak, mely a szoros felé viszi őket.

– Úgy tűnik - felelte Ellis kapitány -, ez valami helyi áramlat lehet, hacsak nem az árapály mozgásáról van szó.

– Azt nem hiszem, kapitány - mondta Zach Fren -, mert hajnalban, ahogy most visszaemlékszem, már láttam egy csomó hínárt ugyanígy felfelé úszni.

– Szolgálatvezető altiszt, határozottan állítja ezt?

– Olyan biztos vagyok benne, mint abban, hogy végül is megtaláljuk John kapitányt!

– Nos hát, ha valóban van ilyen áramlat - szólt ismét Ellis kapitány -, lehetséges, hogy a *Franklin*ból származó gerenda nyugatról jött, végig az ausztrál part mentén.

– Én pontosan így látom a dolgot - mondta Zach Fren.

– Ez esetben nincs mit tétováznunk, altiszt. A kutatást ki kell terjesztenünk végig a Timor-tenger mentén az összes partra, Nyugat-Ausztrália legtávolabbi pontjáig.

– Semmiben sem voltam ennyire biztos, Ellis kapitány, minthogy kétségkívül itt van ez a part menti áramlat, melynek a pályája jól kivehetően a Melville-szigetet is érinti. Ha azt tételezzük fel, hogy Branican kapitány a nyugatra fekvő vizeken szenvedett hajótörést, ily módon megmagyarázható, hogy a hajó egy darabkája eljutott azokra a vizekre, ahol a Californian hajóról kihalásztuk.

Ellis kapitány magához kérette a másodtisztet, és vele is megtárgyalta, szükséges-e útjukat nyugati irányban folytatni.

A másodkapitány is azon a véleményen volt, hogy a helyi áramlat felfedezése azt parancsolja: a kutatást folytatni kell, legalább az áramlat kiindulópontjáig.

– Folytassuk hát utunkat nyugat felé - mondta Ellis kapitány. Nem kételyeket, hanem bizonyosságot vagyunk kötelesek magunkkal vinni San Diegóba. Azt a bizonyosságot, hogy a *Franklin*ből már semmi sem maradt, ha egyszer itt veszett az ausztrál partokon!

E kijelentés eredményeképpen, mely egyébként nagyon is helyénvaló volt, a Dolly-Hope felhajózott Timor szigetére, hogy feltöltse tüzelőanyag-készletét.

Negyvennyolc órás tartózkodás után visszaindultak a Londonderry-fok felé, mely Nyugat-Ausztrália kiindulópontjaként ugrik ki a partvonalból.

Amint túljutottak a Királynő-csatornán, Ellis kapitány igyekezett a szárazföld vonalát követni, amennyire közelről csak lehetséges volt, már a Turtle-nyúlványtól kezdve. Errefelé az áramlat nyugat-keleti irányát nagyon jól meg lehetett figyelni.

Így tehát ez nem árapály-jelenség volt, valami oda-vissza áramlás, hanem a lenti vizek állandó felfelé vonulása a Timor-tengernek ezen a déli részén. Volt értelme tehát, hogy végigjárják, és betekintsenek az összes kis öbölbe és sziklamélyedésbe, egész odáig, míg hajójuk ki nem ér a nyílt tengerre, az Indiai-óceán vizeire.

Amikor a Cambridge-öböl bejáratához értek, melynek vize a Cockburn-hegység talapzatát nyaldossa, Ellis kapitány úgy ítélte meg, hogy oktalanság volna hajóját e hosszú tölcséröbölben kockáztatni, melynek belsejét éles szirtek barázdálják, és melynek partjain félelmetes hordák barangolnak. Ezért a gőzbárkát tizenhét jól felfegyverzett emberrel Zach Fren parancsnoksága alá rendelte, hogy járják be az öböl partjait.

– Ha John Branican a szárazföldnek ezen a pontján esett a bennszülöttek fogságába - bocsátotta őt útra Ellis kapitány -, fel sem tételezhető, hogy ő vagy bárki a legénységből életben maradt volna. Nekünk az is fontos, hogy kikutassuk, maradt-e valami a *Franklin*ből, amennyiben az ausztrálok itt, a Cambridge-öbölben süllyesztették volna el.

– És ez számomra nem is volna meglepetés - húzta össze szemöldökét Zach Fren -, mert kitelik ezektől a jómadaraktól!

A vállalkozás tehát indokolt volt, és altisztünk lelkiismeretesen meg is oldotta úgy, hogy közben állandóan résen állt. A kis hajót egészen az Adolphus-szigetig vezette, az öböl mélyére. Megkerülte a szigetet, de nem látott olyasmit, ami a kutatás kiterjesztésére ösztönözte volna.

A Dolly-Hope folytatta útját a Cambridge-öblön túl. Megkerülte a Dussejour-fokot, és északnyugatnak fordult, azt a partot követve, mely a Nyugat-Ausztrália néven ismert hatalmas ausztrál közigazgatási területhez tartozik. Számos kis sziget van itt, a parti öblök szeszélyes rajzolatot mutatnak. De sem a Rhuliers-foknál, sem Londonderry hegyfokánál nem koronázta siker a legénység erőfeszítéseit, hiába vállalták oly lelkesen a tengernyi megpróbáltatást.

A fáradalmak és a veszélyek más módon súlyosodtak rájuk, amint a Dolly-Hope megkerülte Londonderry hegyfokát. Ezt a partot az Indiai-óceán óriási hullámhegyei már közvetlenül ostromolják, és nemigen akad megfelelő menedék, ahol egy mozgásképtelenné vált hajó biztonságot kereshetne. Nos, egy gőzhajó sorsa többnyire a gépezetére van bízva, mely időnként cserbenhagyhatja, mikor például a heves hullámzás a hajót hosszirányú bukdácsolásra és dülöngélésre kényszeríti. A hegyfoktól kezdődően a Collier-öbölig, a York-csatornában éppúgy, mint a Brunswick-öbölben mást sem látni, mint kis szigetek tömkelegét, a sziklahátak és sekély vizek útvesztőit, melyek némileg hasonlatosak a Torres-szoros zűrzavaros felszíni viszonyaihoz. A Talbot- és a Bougainville-foknál pedig a partot olyan iszonyú hullámtorlaszok védelmezik, hogy megközelítése csak a bennszülöttek csónakjaival lehetséges, mert azok a kitámasztók révén nem borulnak fel. Az Admiralty-öböl, mely a Bougainville-fok és a Voltaire-fok közt nyílik, annyi sziklaszirttel van teliszórva, hogy a gőzbárka nemegyszer került veszélybe. De ez sem csökkentette az emberek buzgalmát, a bátor tengerészek továbbra is vetélkedtek a veszélyes feladatokért. Itt megjegyezhetjük egyébként, hogy az e vidéken használt sok francia elnevezés kellőképpen mutatja, milyen nagy szerepet játszottak a francia hajósok e partok felfedezésében.

A Collier-öblön túljutva Ellis kapitány behatolt a Buccaneer-szigetvilágba. Tervei szerint egyébként legfeljebb a Leveque-fokig kellett elhatolniok, melynek csúcsa északnyugatról zárja le a King-öböl csatornáját.

Nem mintha az időjárás okozott volna gondot, hiszen napról napra szebb lett az idő. Az Indiai-óceánnak ezen a részén, mely már a déli féltekén található, az október és november hónap az északi félteke áprilisának és májusának felel meg. Fokról fokra kellemesebbé vált az idő, és a kutatóutat egyre kedvezőbb körülmények között folytathatták volna. De nem volt ok feleslegesen elnyújtani. A legszélső pont csak az lehet, ahol a part menti ellenáramlat, mely keletre haladva még gerendákat is magával tudott sodorni, fel a Melville-szigetig, véglegesen elenyészik.

Végül meg is találták ezt a pontot 1883 januárjának vége felé, miután a Dolly-Hope befejezte - egyébként eredménytelenül - a King-öböl torkolatának a felderítését; itt van egyébként a Fitzroy folyó torkolata. Ennek a fontos vízfolyásnak torkolatánál a kis gőzbárka kénytelen volt egy heves bennszülött-támadást is elszenvedni. Az összecsapásban két matróz megsérült, szerencsére csak könnyebben. Hála Ellis kapitány hidegvérének, a támadási kísérlet nem fordult gyászos katasztrófába.

Amint a Dolly-Hope kiért a King-öbölből, lehorgonyzott a Leveque-fok magasságában. Itt Ellis kapitány tanácsot tartott helyettesével és a szolgálatvezető altiszttel. Miután gondosan tanulmányozták a térképeket, elhatározták, hogy ezt a partot tekintik a kutatóút végének, a déli félgömb 18-ik szélességi vonalának közelében. A King-öblön túl a part végig nyitott, sziget is alig van, és Tasmanföldnek az a része, melyet ez a part zár le az Indiai-óceán felé, a legfrissebb kiadású térképeken is fehér foltként szerepel. Semmi értelme nem volna továbbhajózni délnyugat felé, vagy felkeresni a Dampier-szigetek körzetét.

Egyébként is igen kevés volt már a szén a Dolly-Hope-on; a legegyszerűbb az volt, hogy egyenes irányban Batávia felé indulnak, ahol feltölthetik a szénraktárt. Onnét továbbhaladhatnak a Szunda-szigetek vonalán, keresztül a Timor-tengeren, és így jutnak vissza a Csendes-óceánra. A hajó orrát tehát északnak fordították, és a Dolly-Hope hamarosan elvesztette a szemhatárról az ausztrál partokat.