ISMÉT EGY ÉV

Azok a levelek, melyeket Mrs. Branican az expedíció útjáról kapott, nem nagyon biztatták azon reményeiben, hogy a vállalkozást siker koronázza. Az utolsó levél érkezésekor szinte semmi reményt se táplált többé Ellis kapitánynak a Maluku-szigetek környékén végzett kutatásaira vonatkozóan.

Amint értesült, hogy a Dolly-Hope megjelent San Diego előtt, Mrs. Branican Mr. William Andrew-val a kikötőbe sietett. És alig horgonyzott le a hajó, mindketten felkísértették magukat a fedélzetre.

Ellis kapitány és a matrózok arca eléggé elárulta, hogy a kutatóút második része sem járt több szerencsével, mint az első fele.

Mrs. Branican kezet fogott a kapitánnyal, majd az utazás fáradalmaitól megviselt emberek felé fordult, és szilárd hangon így beszélt:

– Köszönök mindent, Ellis kapitány, önöknek is köszönöm, barátaim! Önök mindent megtettek, amire odaadásuk alapján számíthattam! Nem jártak sikerrel, és talán ezért már nem is hisznek a siker lehetőségében! Én pedig nem csüggedek! Továbbra is hiszem, hogy Johnt és a Franklin hajósait viszontláthatjuk. Bizalmamat a gondviselésbe helyezem, és az segíteni fog!

E szavak, melyekből rendkívüli hit sugárzott, ritka nagy lelkierőről tanúskodtak, és oly erővel jelezték Mrs. Branican elszántságát a kishitűséggel szemben, hogy e meggyőződésnek át kellett volna hatnia mindannyiuk szívét. De ha a személyének kijáró tisztelettel hallgatták is, senki sem akadt köztük, aki kételkedett volna a Franklin és legénysége visszavonhatatlan pusztulásában.

Talán mégis jobb lett volna rábízni magukat arra a titkos érzékre, mellyel a természet gyakran megáldja az asszonyokat? Míg a férfi főként a tények közvetlen megfigyelésével és az abból levonható következtetésekkel törődik, kétségtelen, hogy a nő beleérző képessége révén néha pontosan meglátja, mi fog történni. Valamiféle vele született ösztön vezérli, és felruházza bizonyos megérzésekkel. Ki tudhatja, hogy nem Mrs. Branican igazsága fog-e egy napon érvényesülni az általános vélekedéssel szemben?

Ekkor a hős lelkű asszony Mr. William Andrew társaságában lement a Dolly-Hope szalonjába, és ott Ellis kapitány részletesen beszámolt az expedícióról. Polinézia és Malájföld térképét végigterítették az asztalon, és így nyomon követhették a gőzös útját, támpontjait a felderítő utak között, a fontosabb kikötőkben és a bennszülött falukban szerzett értesüléseket, a szigetek és szigetecskék belsejében aprólékos türelemmel és fáradhatatlan buzgalommal végzett nyomozást.

Végezetül azt mondta Ellis kapitány:

– Engedje meg, Mrs. Branican, hogy különösen erre hívjam fel a figyelmét: a Franklin*t utoljára Celebesz déli csúcsánál látták, 1875. május 3-án, körülbelül hét héttel San Diegóból történt indulása után, és e nap után senki sem látta többé. Így tehát, minthogy Singapore-ba nem futott be, a katasztrófa kétségtelenül a Jáva-tengeren következett be. De miképpen? Két lehetőség van. Az egyik az, hogy a *Franklin menet közben süllyedt el, vagy összeütközés következtében pusztult el, és nem maradt utána semmiféle nyom. A második feltételezés szerint egy sziklazátonyon zúzódott szét, vagy maláj kalózok tették harcképtelenné, e két utóbbi esetben viszont kellett volna valami törmeléket találni. Mi viszont a szorgos kutatás ellenére sem találtunk semmi bizonyítékot a Franklin szétroncsolódására.

Ebből a fejtegetésből az következett, hogy ésszerűbb az első feltételezést elfogadni - vagyis elfogadni, hogy a Franklin pusztulását a maláj vizeken gyakori tornádó kitörése okozta. Az összeütközés esetén a dolog előbb vagy utóbb kiderült volna, hiszen igencsak ritkán történik meg, hogy a két ütközésbe került hajó közül egyik sem tud fennmaradni a víz színén. Így hát nem volt ok további reménykedésre.

Mr. William Andrew ezt csakhamar belátta, és szomorúan lehajtotta fejét, hogy elkerülje Mrs. Branican tekintetét, aki újabb és újabb kérdéseket intézett hozzájuk.

– Nos hát, nem! - mondta. - A Franklin nem süllyedt el, John és a személyzet nem pusztulhatott el. Nem és nem!

Dolly kitartó sürgetésére folytatódott a beszélgetés. Ellis kapitánynak mindenről a legrészletesebben be kellett számolnia. Dolly makacsul visszatért az elhangzottakra, kérdezett, vitázott, nem engedett saját véleményéből.

A beszélgetés háromórányira nyúlott, végül is Mrs. Branican készülni kezdett a távozásra. Ekkor Ellis kapitány megkérdezte, hogy szándékában van-e a Dolly-Hope-ot leszereltetni.

– Egyáltalán nem, kapitány - mondta Dolly -, és azt is nagyon sajnálnám, ha ön vagy a hajósok meg akarnának válni a hajótól. Ki merné állítani, hogy újonnan előkerülő jelek alapján nem kell-e újabb expedícióra vállalkoznunk? Ha szíves egyetértésével megtartaná a Dolly-Hope parancsnokságát...

– Igazán nagyon szívesen tenném - felelt Ellis kapitány -, de én az Andrew cég szolgálatában állok, mely igényt tarthat munkámra.

– Efelől ne legyen gondja - szólt Mr. William Andrew. - Szívesen veszem, ha Dolly asszony rendelkezésére áll továbbra is, ha ő úgy kívánja.

– Így hát az ő rendelkezésére fogok állni, Mister Andrew. A legénység és magam továbbra is a Dolly-Hope-on fogunk szolgálni.

– Arra kérem, kapitány - szólt újra Mrs. Branican -, gondoskodjék róla, hogy a hajó bármikor indulásra készen álljon.

A hajóvállalkozó csupán azért adta meg a hozzájárulását, hogy Dolly kedvében járjon. De sem ő, sem Ellis kapitány nem kételkedett abban, hogy az asszony le fog mondani egy újabb expedícióról, ha az első végül is ilyen hasztalannak bizonyult. Ha az idő nem is tudta elmosni benne a katasztrófa emlékét, végül legalábbis szét fogja foszlatni a maradék reménységet.

A Dolly-Hope tehát Mrs. Branican kívánsága értelmében nem került leszerelésre. Ellis kapitány és emberei változatlanul szerepeltek a személyzeti névsorban, ugyanúgy megkapták fizetésüket, mintha kint jártak volna a tengeren. Egyébként a veszedelmes maláj vizeken töltött tizenkilenc hónap után komoly javításokra volt szükség. A hajótestet a dokkban tüzetesen át kellett nézni és javítani, a kötélzetet nagyrészt felújítani, a kazánokat kicserélni, néhány gépalkatrészt ugyancsak. Amikor mindezek a munkálatok befejeződtek, a Dolly-Hope megrakodott élelemmel és szénnel, úgyhogy az első parancsszóra ki tudott volna futni ismét a tengerre.

Mrs. Branican ismét a régi életét élte a Szépkilátó házban, és ott Mr. William Andrew és Ellis kapitány kivételével senkit sem fogadott. Emlékeivel és reményeivel töltekezve élt, az őt ért kettős csapás állandóan ott égett lelkében. A kis Wat most volna hétéves - ez az a kor, amelyben a fogékony kis elméket az első következetes gondolatok fényei járják át, de a kis Wat nincs többé! Dolly gondolatai máskor afelé terelődtek, aki önfeláldozóan viseltetett iránta, Zach Fren felé, akit annyira szeretett volna megismerni, és aki még mindig nem jött meg San Franciscóból. De erre már nem kell sokat várni. A hajózási közlönyök többször is hírt adtak a Californian*ről,* és az 1881-es év minden bizonnyal nem fog úgy lezárulni, hogy vissza ne térjen anyakikötőjébe. Mrs. Branican magához akarta hívatni Zach Frent, amint megérkezik, hogy leróhassa hálájának adóját, és biztosíthassa a jövőt számára.

Egyébként sem szűnt meg segíteni a Franklin katasztrófája által érintett családokat. Csak azért távozott időnként a Szépkilátó házból, és ment le az alsóvárosi utcákba, hogy felkeresse egyszerű hajlékaikat, enyhítsen gondjaikon, adományait átadja nekik. Nagylelkűsége többféleképpen is megnyilvánult, mert éppúgy törődött védencei lelki, mint testi szükségleteivel. Ugyancsak ez év elején tanácskozta meg Mr. William Andrew-val legújabb tervét, melyet sürgősen meg akart valósítani.

Egy gyermekotthon alapításáról volt szó, mely befogadhatná az elhagyott gyermekeket, az apátlan-anyátlan árvákat. San Diego városának óhajtotta adományozni ezt az intézményt.

– Kedves Mister Andrew - mondta a hajótulajdonosnak -, gyermekem emlékének szeretném szentelni ezt az intézményt, és biztosítani a fenntartásához szükséges összeget. John, semmi kétségem sincs benne, helyeselni fogja, ha visszatér. Hogyan tudnánk ennél jobb célra felhasználni a pénzünket?

Mr. William Andrew-nak semmi ellenvetése nem volt e tárgyban, és készségesen eljárt Mrs. Branican nevében az intézmény alapításával kapcsolatos ügyekben. Százötvenezer dollárt kellett biztosítani a megfelelő épület megvásárlására és az alkalmazottak éves fizetésére.

Az egész ügy jól és gyorsan haladt, miután a városi hatóság is támogatta Mrs. Branicant. Aztán nem is kellett építkezni. Sikerült megvásárolni egy szép nagy házat, jó levegőjű környéken, fenn a dombokon, az Óváros szomszédságában. Egy hozzáértő építész új rendeltetésének megfelelően kissé átalakította, és úgy rendezte be, hogy mintegy ötven gyermek és a hozzátartozó személyzet, nevelők, dadák, tanítók elhelyezésére legyen alkalmas. Hatalmas kert vette körül, teli árnyas fákkal, csörgedező patakocskákkal. Az egészségügyi követelmények tekintetében mindazt nyújtotta, ami a hosszú tapasztalat alapján kívánatos.

Május 19-én avatták fel az otthont, mely a Wat Háza nevet kapta; ott ünnepelt az egész város, és mindnyájan szerették volna Mrs. Branican iránti hő érzelmeiket kifejezni. De a jótékony asszony nem jelent meg az avatóünnepségen, nem akart emiatt kis házából kimozdulni. De attól kezdve, hogy néhány gyereket már elszállásoltak Wat Házában, mindennap lejött őket meglátogatni, mintha édesanyjuk lett volna. A gyerekek tizenkét éves korukig maradhattak az otthonban. Amint iskoláskorba értek, írásra, olvasásra kezdték őket tanítani; igyekeztek megfelelő erkölcsi nevelésükről is gondoskodni, később pedig egy képességüknek megfelelő szakma elsajátításáról. Néhányukat, akik tengerészcsaládból származtak, és volt kedvük a hajósélethez, hajósinasnak vagy matróznövendéknek szánták. Igazában úgy tűnt, hogy Dolly kissé jobban szerette ezeket a többieknél - bizonyára John kapitány emléke befolyásolta.

1881 végéig egyetlen hír sem jött a Franklin*ról San Diegóba, se máshová. Bár jelentős jutalom volt kitűzve annak a számára, aki akár a legkisebb jelre bukkan, nem volt semmi tárgyi ok, hogy a *Dolly-Hope elinduljon második útjára. Mrs. Branican azonban még mindig nem adta fel reményeit. Amit 1881 nem hozott meg, meghozhatja 1882!

Mi történt eközben a Burker házaspárral? Hová menekülhetett Len Burker, hogy elkerülje az ellene foganatosított körözést? A szövetségi rendőrség végül megszüntette a további nyomozást, így Mrs. Branicannek is le kellett mondania arról, hogy bármit is megtudjon Jane sorsáról.

Pedig ez nagyon nyomasztotta Mrs. Branicant, aki oly sokszor gondolt szerencsétlen rokonának helyzetére. Csodálkozott, mért nem ír neki soha Jane; nyugodtan írhatott volna, ezzel nem veszélyeztette volna férje rejtekhelyét. Talán nem tudták, hogy Dolly felgyógyult, és már hajót is indított a Franklin felkutatására, s ez az expedíció nem járt eredménnyel? Ezt aligha lehetett feltételezni. Hiszen minden ország lapjai végigkísérték a vállalkozás egyes állomásait, és elképzelhetetlen lett volna, hogy Len és Jane Burker minderről nem szerzett tudomást. Még azt is tudniok kellett, hogy Mrs. Branicant gazdaggá tette Edward Starter, a nagybácsi halála, és hogy most olyan helyzetben van, hogy segíthetne rajtuk. Mégsem próbált egyikük sem levélben fordulni hozzá, bár helyzetük minden valószínűség szerint ugyancsak szűkös lehetett.

Elmúlt január, február, március, az emberek azt hihették, hogy az 1882-es esztendő sem hoz semmi változást az eddig kialakult helyzetben, midőn olyasvalami történt, ami talán némi fényt deríthet majd a Franklin pusztulásának körülményeire.

Március 27-én a Californian nevű gőzhajó, melyen Zach Fren is szolgált, lehorgonyzott a San Franciscó-i öbölben, miután több éven át járta Európa vizeit.

Amint Mrs. Branican a hajó befutásáról értesült, írt Zach Frennek, aki szolgálatvezető altiszt volt a Californian fedélzetén, és kérte, hogy a lehető leggyorsabban jöjjön át hozzá San Diegóba.

Minthogy Zach Frennek éppen az volt a szándéka, hogy hazamegy néhány hónapi pihenésre szülővárosába, azt felelte, hogy mihelyt le tud számolni a hajón, átmegy San Diegóba, és első útja a Szépkilátó házba fog vezetni. Néhány napra van még szüksége ehhez.

Ugyanekkor elterjedt egy olyan hír, mely az Államok egész területén nagy visszhangot vert: hogy a Californian egy roncsdarabra bukkant, mely valószínűleg a Franklin*ről származik. Egy San Franciscó-i újság még többet mondott: a *Californian Ausztrália északi partjai fölött találta a fagerendát, a Timor-tenger és az Arafura-tenger közt elterülő vizeken, a Melville-sziget magasságában, a Torres-tengerszorostól nyugatra.

Amint ez a hír San Diegóba ért, Mr. William Andrew és Ellis kapitány, akik távirati értesítést kaptak, rohantak a Szépkilátó házba.

Az első szavaknál, amelyeket ez ügyben hallott, Mrs. Branican holtra sápadt. De aztán azon a hangján szólalt meg, ami nála a rendíthetetlen meggyőződés jele volt.

– A roncsdarab után a Franklin*t is meg fogjuk találni, és a *Franklin után megtaláljuk Johnt és a többi embert.

Kétségkívül, a gerenda felbukkanásának igen nagy volt a jelentősége.

Végül is ez volt az első eset, hogy az eltűnt hajóról valami is előkerült. A katasztrófa színhelyének feltalálásához Mrs. Branicannek most már a kezében volt az első láncszem abból a láncból, mely a jelent a múlt eseményeihez kapcsolja.

Tüstént odahozatott egy térképet Óceániáról. Majd Mr. William Andrew és Ellis kapitány máris kénytelen volt egy újabb kutatóút előkészítésének ügyét meghányni-vetni, mert az asszony azt kívánta, hogy már a mostani együttlétkor döntsenek.

– Tehát a Franklin a Singapore-ba vezető utat nem a Fülöp-szigetek érintésével és a maláji vizeken keresztül akarta megtenni - ez volt Mr. William Andrew első megjegyzése.

– Ez valószínűtlen, sőt lehetetlen - ellenkezett Ellis kapitány.

– De ha a rendes úton haladt volna - mondta a hajótulajdonos -, hogyan találhattak a fadarabra az Arafura-tengeren, a Melville-szigettől északra?

– Nem tudom megmagyarázni, de felfogni se nagyon tudom, Mister Andrew - válaszolta Ellis kapitány. - Csak annyit tudok, hogy a *Franklin*t útközben Celebesz szigetétől délnyugatra látták, amint kifelé haladt a Makasari-tengerszorosból. Nos, ha ezen a szoroson haladt át, ez nyilván azt jelenti, hogy észak felől jött és nem kelet felől. Tehát nem a Torres-szoroson át haladt.

Ezt a témát hosszasan megvitatták, és végül el kellett fogadniuk Ellis kapitány érveit.

Mrs. Branican a legkisebb megjegyzés nélkül hallgatta végig az ellenvetéseket, az érveket. Csak a homlokán egy kis függőleges ránc jelezte, mekkora makacssággal, micsoda állhatatossággal utasítja el azt a gondolatot, hogy John és a társai elpusztultak. Nem, ezt sohasem hinné el, míg csak a halál tényét egyszer kézzelfoghatóan nem bizonyítják.

– Ám legyen - mondta Mr. William Andrew. - Elhiszem, ahogyan ön mondja, hogy a *Franklin*nek át kellett haladnia a Jáva-tengeren, amikor Singapore felé tartott.

– Legalábbis egy részén, Mister Andrew, ha egyszer a hajótörés valahol Singapore és Celebesz között történt.

– Ám legyen, mondtam már. De hogyan ereszkedhetett le a fadarab az ausztrál vizekre, ha a *Franklin*t valahol a Jáva-tengeren zúzta szét egy sziklazátony?

– Ezt csak egyféleképpen lehet felfogni - mondta Ellis kapitány -, ha feltételezzük, hogy a fagerenda a Szunda-szoroson vagy a Timor- és Arafura-tenger szigetei közt nyíló valamelyik szoroson keresztül sodródott.

– Az áramlatok ilyen irányban mozognak?

– Igen, Mister Andrew, sőt még hozzátehetem, hogy ha történetesen a *Franklin*t egy szélvihar kormányozhatatlanná tette, a szél könnyen beverhette egy ilyen szorosba, és végül az ausztráliai partoktól északra zúzódott szét a sziklákon.

– Valóban, kedves Ellis - bólintott Mr. Andrew -, ez az egyetlen elfogadható magyarázat, és ebben az esetben, ha hat évvel a hajótörés után találták meg a roncsot a Melville-sziget magasságában, ez azt jelenti, hogy nemrég sodródhatott le a szikláról, melyen a Franklin a hajótörést elszenvedte.

Ezt a megfontolt magyarázatot egyetlen tengerész sem próbálta volna megcáfolni.

Mrs. Branican, aki egy pillanatra se fordította el tekintetét az asztalon végignyúló térképről, így szólt most:

– Ha egyszer a Franklin a feltevés szerint Ausztrália partjain zúzódott szét, és ha a hajótöröttek azóta nem jelentkeztek, ez annyit jelent, hogy bennszülött törzsek fogságába kerültek.

– Ez éppen... nincs kizárva, kedves Dolly, de azért... - felelt neki Mr. William Andrew.

Mrs. Branican már arra készült, hogy erélyesen tiltakozik a Mr. William Andrew iménti szavaiban megnyilvánuló kishitűség ellen, midőn Ellis kapitány jónak látta kijelenteni:

– Még meg kell állapítani, hogy a Californian által kihalászott gerendadarab valóban a *Franklin*ből származik-e.

– Nem hisz benne? - szegezte neki a kérdést Dolly.

– Nemsokára biztosat fogunk tudni erről - szólt a hajótulajdonos -, már kiadtam az utasítást, hogy a roncsdarabot ideküldessék.

– Én pedig arra adok utasítást - tette hozzá Mrs. Branican -, hogy a Dolly-Hope álljon menetkészen egy óceánutazásra.

E megbeszélés után három nappal Zach Fren szolgálatvezető, amint San Diegóba érkezett, sietett jelentkezni a Szépkilátó házban.

Harminchét éves volt ekkor, élénk és határozott léptű, pirospozsgás a tengeri levegőtől és napfénytől, arca pedig őszinte és bizalomgerjesztő, szóval azok közül a matrózok közül való volt, akik feltétlen bizalmat tudnak kelteni.

Mrs. Branican oly mélyen átérzett köszönettel és hálával fogadta, hogy a derék tengerész szinte meg se tudott szólalni.

– Drága barátom - mondta az asszony, miután szabadon engedte szíve túláradó érzéseit -, tehát ön az, aki az én életemet megmentette, aki mindent megpróbált, hogy kisfiamat is megmentse. Mit tehetnék önért?

A tengerész szabadkozott; csak annyit tett, amennyit el is várhatnak tőle. Ha egy másik matróz nem ugyanazt tenné, amit ő, az nem is volna matróz, csak egy bérszolga. Egyedül azt sajnálja, hogy a csecsemőt nem tehette ismét az anya karjaiba. Szóval ő nem érdemel ezért semmit. De köszöni Mrs. Branican iránta tanúsított jóindulatát, és ha megengedi, meglátogatja néha, míg újra hajóra nem kell szállnia.

– Sok éve várok önre, Zach Fren - mondta Mrs. Branican -, és azt remélem, hogy akkor is itt fog mellettem állni, amikor John kapitány hazatér.

– Amikor John kapitány hazatér?

– Zach Fren, hát el tudja képzelni...

– Hogy John kapitány meghalt? Nem, azt aztán nem - vágta rá gyorsan a tengerész,

– Így hát ön reménykedik?

– Nemcsak reménység ez, Mrs. Branican, ez igazi és teljes bizonyosság. Hát egy olyan parancsnok, mint John kapitány, csak úgy eltűnhet, mint egy sapka a szélviharban? Szépen is volnánk! Ilyet én még nem pipáltam!

Mindaz, amit Zach Fren mondott, s ahogyan mondta, teli feltétlen bizakodással, ugyancsak megdobogtatta Mrs. Branican szívét. Már nincs teljesen egyedül, van még valaki, aki hisz John előkerülésében! Valaki megosztja vele ezt a hitet, és az a valaki éppen az az ember, akinek életét köszönheti. Mindebben a gondviselés intését vélte felfedezni.

– Ó, köszönöm, Zach Fren, köszönöm. Nem is sejti, mekkora jót tett velem. Ismételje meg, kérem, mondja ki újra, hogy John kapitány túlélte a hajótörést.

– De mennyire, úgy ám, Mrs. Branican! A bizonyság erre, vagyis hogy túlélte, éppen az, hogy előbb vagy utóbb meg fogják találni. Kell ennél nagyobb bizonyíték?

Ezután Zach Frennek aprólékosan el kellett mondania, milyen körülmények között sikerült a *Californian*nek a roncsdarabot kihalásznia. Végül pedig Mrs. Branican így szólt hozzá:

– Zach Fren, úgy határoztam, hogy haladék nélkül újra el kell kezdeni a kutatást.

– Nagyon helyes. Ezúttal eredményes is lesz. És én is ott leszek, ha ön, asszonyom, beleegyezik!

– Kész volna Ellis kapitányhoz csatlakozni?

– A lehető legnagyobb örömmel.

– Ezt is köszönöm önnek, Zach Fren. Úgy képzelem, hogy ha ön is ott lesz a Dolly-Hope fedélzetén, eggyel több esélyünk lesz.

– Azt meghiszem, Mrs. Branican - felelte vidáman a matróz, és még hunyorított is hozzá. - Igen, én is úgy hiszem, és kész vagyok azonnal útrakelni.

Dolly megragadta Zach Fren kezét, és úgy szorongatta, mint a legjobb barátjáét. Képzelete máris elragadta, szinte megszédítette. De szilárdan hitt abban, hogy ahol a többiek kudarcot vallottak, ez a tengerész sikert arat.

Ezenközben Ellis kapitány közbevetésének megfelelően meg kellett arról bizonyosodni, hogy a Californian által idejuttatott gerenda egykor valóban a *Franklin*hoz tartozott-e - még akkor is, ha Mrs. Branican véleménye e tekintetben végleges volt.

Mint szó volt róla, Mr. William Andrew rendelésére elküldték a gerendadarabot. Vonaton érkezett San Diegóba, és azonnal átvitték a hajóműhelybe. Azokkal a mérnökökkel és művezetőkkel vizsgáltatták meg, akik a Franklin építését irányították.

Ez a fadarab, melyet a Californian legénysége a Melville-sziget magasságában pillantott meg, tíz mérföldnyire a parttól, az orrtőke egy darabja volt, vagy még inkább az orrtőke végére szerelt és szépen kifaragott kötéltartó pajzsnak egy darabja, mely rendszerint ott díszeleg minden vitorlás hajó orrán. A fadarab már nagyon tönkrement, nem mintha soká lett volna vízben, hanem mert a szabad levegőnek, száraz szélnek lehetett sokáig kitéve. Ez indokolja azt a következtetést, hogy sokáig heverhetett a hajó pusztulását okozó sziklazátonyon, majd jóval később ismeretlen okból - talán egy áramlat hatására - megmozdult, és a vízár mentén ereszkedett lefelé hónapok vagy hetek óta, amíg a Californian matrózai megpillantották. De hát miféle hajóról származik? Nem John kapitány hajójáról? A válasz igen volt, mert a megrongálódott faragás, ahogy pontosan megnézték a fadarabon, megegyezett azzal a díszítéssel, amelyet a Franklin orrtőkepajzsára készítettek.

Ezt állapították meg a San Diegó-i hajóműhelyben. A hajóépítők részéről teljes volt a bizonyosság. A gerendához felhasznált tikfa is a műhely raktáraiból származott. Felfedezték annak a vasbilincsnek a nyomait is, mellyel annak idején az orrtőkéhez erősítették, továbbá egy megmaradt kis piros festékréteget, egy csöppnyi aranyfüsttel, amit külsején használtak az indamintákhoz.

Így tehát a Californian által elhozott fadarab minden kétséget kizáróan az Andrew cég eltűnt hajójából származik, mely után hiába nyomoztak a maláji vizeken.

Miután a vizsgálat eredményt hozott, minden indok megvolt arra is, hogy Ellis kapitány magyarázatát fogadják el; ha a *Franklin*t még jelezték a Jáva-tengeren, Celebesztől délnyugatra, ebből szükségképpen következik, hogy néhány nap múlva átsodródott a Szunda-szoroson vagy bármely másik szoroson, mely a Timor-tengerre vagy az Arafura-tengerre nyílik, s végül az ausztrál partok meredek szikláin lelte pusztulását.

Mindez teljesen jogossá tette, hogy újra elindítsák a hajót, azzal a feladattal, hogy kutassa fel a Szunda-szigetek és az ausztrál partvidék között elterülő medencét. Vajon eredményesebb lesz ez az expedíció, mint az első, mely a Fülöp-szigetekre, Celebeszre, végül a Maluku-szigetekre vezetett? Minden ok megvolt, hogy reménykedjenek benne.

Ez alkalommal Mrs. Branican arra gondolt, hogy személyesen is részt vesz az expedícióban, és felköltözik a Dolly-Hope-ra*.* De Mr. William Andrew-nak, Ellis kapitánynak és a hozzájuk csatlakozó Zach Frennek, ha nem is könnyűszerrel, végül is sikerült erről lebeszélni. Egy ilyen szükségképpen hosszúra nyúló hajózás sikerét esetleg éppen az veszélyeztetheti, hogy a fedélzeten ott van egy asszony.

Zach Fren a Dolly-Hope-ra is mint szolgálatvezető altiszt hajózott be. Ellis kapitány az utolsó intézkedéseket is megtette, hogy a hajóval a lehető leggyorsabban kifuthasson az óceánra.