A mérnök előadása.

Miután kifejezte őszinte, háláját a segítségért, miután köszönetet mondott a tiszteknek, a francia és tuniszi hivatalnokoknak, akik Gabes magasrangú és befolyásos személyeivel együtt jelenlétükkel megtisztelték a gyűlést, Schaller folytatta beszédét:

«Be kell ismernünk uraim, hogy hála a tudomány fokozatos, mondhatnám rohamos fejlődésének, a történelem és legenda közötti konfuzió egyre valószínűtlenebb, egyre lehetetlenebb lesz. A történelmet a legendától elválasztó határvonal egyre élesebbé válik.

A legenda a költőké, a történelem pedig a tudós lelkiismeretes kutató munkásságának tárgya.

Önök is velem együtt, bizonyára tiszteletben tartják a legendát, a mesét, hiszen sok gyönyörűséget szerzett mindnyájunknak, ám tisztában vagyunk azzal, hogy tárgyának édeskevés köze van a valósághoz és tisztán és kizárólag az emberi fantázia szülötte. Nos uraim, állapítsuk meg egyszer s mindenkorra, hogy a legendák az emberi képzelet birodalmából származnak és engedjék meg, hogy én most olyan igazságokról beszélhessek, melyek a tudomány talajában gyökereznek.»

A gabesi kaszinó közönsége nagy tetszéssel fogadta a mérnök beszédét. Nyilvánvaló volt, hogy a hallgatóság, mely sejtette, hogy az előadás folyamán miről lesz szó, előre is egyetértett a szónokkal. Mindössze egy-két bennszülött fogadta kedvetlenül azt a tervet, melyet Schaller mérnök a nagyszámú közönség előtt kifejtett.

Kétségtelen, hogy a terv, mely félszázada kísértett, a legnagyobb mértékben ellenszenves volt, úgy a djeridi nomád, mint az immár egy helyben lakó törzsek előtt.

«Be kell ismernünk, - folytatta Schaller, - hogy a régi emberek életében a fantázia játszotta a döntő szerepet. A történetírás sem volt más, mint nemzeti legendák feldolgozása. Legendáké, melyek egy hős, vagy király alakját vették körül.

Azt hiszem, nem is kell erről részletesebben beszélnem. Elég, ha emlékezetükbe idézem Herodotos, Pomponius Melas és Ptolomaeus nevét. Herodotos egy országról beszél, mely egészen a Triton folyóig terjed. A görög történetíró szerint ez a folyó a Triton öbölbe ömlik... És midőn leírja az argonauták útját, kik Jason vezetése alatt elindultak a csodálatos aranygyapjúért, megemlékezik az utazás egyik epizódjáról. Ugyanis Jason hajóját a vihar a libiai part felé hajtotta és a hajó nyugati irányba sodródva, elkerült egészen addig a bizonyos Triton öbölig, melynek nyugati határa már nem volt látható. Már pedig ebből az állításból arra kell következtetnünk, hogy az a bizonyos öböl a tengerrel összefüggésben volt.

Egyébként Scylax is ugyanezt írja művében erről a tóról, melynek partjait különböző libiai törzsek lakták. A tó körülbelül a mai sebkhák és chottok vidékén lehetett, a Kis Syrtis-szel keskeny kanális kötötte össze.

Herodotos után Pomponius Melas, aki a keresztény időszámítás kezdetén élt, ír erről a nagy Triton-tóról, melyet ő Pallas-tónak is nevez. Ebben az időszakban a tó már nincs összeköttetésben a Kis Syrtis-szel, a mai Gabes tengeröblével.

Végre, Ptolomaeus szerint az egykori tó, a geológiai változások folytán, négy kisebb terjedelmű tó lett, a Triton-Pallas tavak, a Libiai-tó és a Hosszú-tó. Ma az algériai Melrir és Rharsa, a tuniszi Djerid és Fedjedj chottok vannak helyükön.

Nos, uraim, e régi hagyományokban kétségkívül nagy szerepet játszott a fantázia és távol áll tőlem, hogy azt a mértéket alkalmazzam a régi történetírók elbeszélésére, mint a modern tudományos kutatás eredményeire. Ám az is tagadhatatlan uraim, hogy van egy és más e régi historikusok megjegyzéseiben, ami gondolkozásra kell hogy késztessen bennünket...

Bizonyos, hogy Jason hajóját nem sodorhatta a vihar abba a belső tengeröbölbe, mely sohasem állt a Kis-Syrtis-szel összeköttetésben. A XIX. század geológiai kutatásai kimutatták, hogy a chottok és sebkhák vidékét sohasem borította tenger a Szaharában. Hiszen a legfontosabb pontjai, éppen azok, melyek legközelebb vannak a tengerparthoz, tizenöt-húsz méterrel is magasabban feküsznek a gabesi tengeröbölnél. Ám ha a tenger nem is borította soha a sivatagot, az a nagy tó, melyet Scylax megemlít és mely Ptolomaeus munkájában is szerepel, az én véleményem szerint minden valószínűség szerint igenis volt.

Nos, uraim, kapcsoljuk össze a régi historikusok misztikus feljegyzéseit a jelennel. Kapcsoljuk össze a multat a mával és vizsgáljuk meg szabad, fürkésző tekintettel, hogy micsoda jelentősége lehet a valaha igaznak vélt, sokáig mesének tartott feljegyzéseknek a mi számunkra?

Uraim, az a szaharai tenger, melyről Herodotos említést tesz, egyre és egyre jobban foglalkoztatja manapság a tudós világot. Mintha az emberi értelem és emberi akarat, mely bizony csak lassan ballag a fantázia nyomán, most évezredek multán akarná megalkotni azt, amiről valaha régen, mikor a történetírás és a mese között alig volt határvonal, írtak, beszéltek és álmodtak az emberek. Igen, uraim, a mai tudomány egyre komolyabban, egyre intenzívebben foglalkozik a Szaharát elborító tenger problémájával, mely a gabesi tengerszorossal állna összeköttetésben.

Uraim, engedelmükkel röviden vázolni fogom ennek az elképzelt tengernek a történetét s a tudósok fáradozásait, akik hasztalan próbálták megvalósítani az óriási jelentőségű gondolatot.»

Helyeslő morajlás futott végig a tömegen és mikor az előadó a falra kifüggesztett nagy térképhez lépett, önkéntelenül is minden tekintet a mappára szegeződött.

A térkép Algírnak és Tunisznak déli részét ábrázolta, amelyet a 34-ik szélességi fok szel keresztül és a 3. és 8-ik hosszúsági fok közé esik. Az algéri chottok mélyebben feküdtek, mint a tenger. A chottok közül a legjelentősebbek Melrir, a Nagy Chott, Asludje voltak és egészen Tunisz határáig húzódtak le.

Melrir szélén meg volt jelölve az a csatorna, melynek majd a Kis-Syrtis-szel kell összekötnie a sivatagot.

Északon terültek el a bennszülött törzsektől lakott nagy síkságok. Délen pedig a homokbuckák sivár, kietlen vidéke húzódott.

A nagyobb városok, községek is pontosan megjelölve: Gabes az öböl partján, La Hamma délen, Limagnes Softim, Bu Abdallah és Bechia a Fedjedj és Djerid között elterülő földnyelven, Seddada, Kri-Tuzeur, Nefta, északon Chebika és ettől nyugatra Bir-Klebia-Zeribet-Ain-Aga, Tahir Rassou, Mraier, Faguss, amelyek a chottoktól nyugatra tervezett vasúthálózat mellett terülnek el.

A hallgatóság így hát tisztán láthatta maga előtt azt a mélyületet, ahol talán valamikor - és ki tudhatja, esetleg a közel jövőben, - az afrikai tenger terül majd el.

Rharsát és Melrirt kivéve, magassági szempontból az egész vidék megfelelt a nagy tervnek.

«Hosszú és fáradságos és lelkiismeretes munka után bizonyosodtak meg arról, - folytatta Schaller beszédét - hogy a chottok medencéje fekvésével mindenképpen megfelel a nagy célnak.

Oran szenátor, Pomel és Rocard mérnök, akik 1872-ben tudományos expedíciót vezettek a Szaharának ebben a részében, azt állították, hogy a terv a chottok alakulata miatt megvalósíthatatlan. 1874-ben kezdték újra komolyan tanulmányozni ezt a tervet. Mégpedig Roux Roudaire vezérkari kapitány»...

Lelkes tapsvihar szakította félbe a szónokot, mikor a kapitány nevét kimondta.

«Az ő és Freycinet, a minisztertanács elnöke, meg Lesseps Ferdinánd nevéhez fűződik a terv kezdeményezésének érdeme. Igen, uraim, az ő nevükhöz fűződik ennek a nagyjelentőségű tervnek az első, hogy úgy mondjam, tudományos alapokra fektetett előkészítése.

1874-ben fogott neki a bátorlelkű tiszt a terv megvalósításának. Ez a megvalósulás teljesen megváltoztatná a sivatag képét. Bizonyos vagyok benne, uraim, hogy mikor lelkesedéstől hevítve, nekifogott a nagy munkának, nem is sejtette, hogy mekkora akadályok állnak majd a terv útjába. Olyan akadályok, melyeket talán még az ő vasenergiája sem tudott volna leküzdeni.

De térjünk vissza Roudaire munkájára. A francia kormány, miután Roudaire benyujtotta a tervet az illetékes forumnak, hivatalosan megbízta a vezérkari tisztet a tudományos kikutatások vezetésével. Megkezdődtek a geológiai megfigyelések. Pontos, tudományos megállapítások nemsokára világosságot vetettek sok mindenre, amiről eddig csak homályos, vagy téves fogalmuk volt a tudósoknak.

Elsősorban is kiderült, hogy a sivatagot sohasem borította tenger vagy a tengerrel közvetlen összeköttetésben lévő öböl. Ez a hiedelem csak a hagyományon épült.

A geológiai megfigyelések és kutatások azonban azt is kimutatták, hogy ez az óriási, Gabestől egészen az algéri chottok legvégéig terjedő terület korántsem eláraszthatatlan. Illetve, csakis egy aránylag nem is számottevő terjedelmű részét lehetne fekvésénél fogva a csatornán elvezetendő vízzel elárasztani. Tehát a «Szaharai-tenger» tudományos szempontból nagyon is helytálló terv, csakhogy éppen a vízterület terjedelme nem lenne akkora, mint ahogy a közhit elképzeli és várja.

A pontos geológiai kutatások előtt úgy vélték, hogy a vízterület terjedelme körülbelül 15 ezer négyzetkilométer lesz. Ám a megfigyelések kimutatták, hogy ekkora terjedelmet nem lehet tervbe venni. Ötezer kilométer, a tuniszi shebkhák vidéke (mely a Földközi-tengernél magasabban fekszik), elesik. Azonfelül még másutt is van olyan terület, mely a tenger szintjénél magasabban fekszik. Roudaire kapitány kutatásai alapján körülbelül nyolcezer négyzetkilométert kell számba venni. Ez a terület átlag 27 fokkal fekszik alacsonyabban, mint a gabesi öböl.»

És a mérnök vékony pálcáját végigvezette a térképen, hogy a közönségnek aprólékosan is megmutassa a szóbanforgó földrészt.

«Igen, uraim, - folytatta a mérnök beszédét - Roudaire geológiai kutatásai és megfigyelései kimutatták, hogy a sivatag területéből nyolcezer négyzetkilométernyi alkalmas arra, hogy a tenger csatornán elvezetett vize elárassza. A tervbevett kanális hosszúsága 22 kilométer.

Most már csak azt kellett megállapítani, hogy vajjon a talaj alkalmas-e egy ilyenméretű csatorna elkészítésére, hogy ez a vállalkozás nem haladja-e meg az emberi erőt?

Hosszantartó és lelkiismeretes megfigyelések után Roudaire kapitány erre a kérdésre is megadta a feleletet.

Engedjék meg, uraim, hogy éppen evvel a kérdéssel kapcsolatban, megemlítsem Roudaire egyik újságcikkét, mely ezzel a problémával foglalkozik.

Roudaire ugyanis kifejti, hogy a chottok és shebkhák homokos talaja egészen különleges természetű. A csatorna megépítésének munkája korántsem ütközne olyan nehézségekbe, mint Suezben, ahol homoksivatagon keresztül vezették a kanálist, vagy Panamában és Korinthusban, ahol mésztartalmú emelkedéseken kellett a kanálist átvezetni.»

Schaller aztán néhány ékesszóló mondatban összefoglalta mindazokat az előnyöket, melyeket Roudaire kapitány tervének megvalósítása jelentene a lakosság számára.

Elsősorban is Tunisz és Algír klímája lényegesen megjavulna. A déli szél hatására az új tenger kigőzölgéséből keletkezett felhők jótékony eső alakjában áradnának le a környékre. Szükségtelen kifejteni, hogy a sűrű esőzések mit jelentenének a földmívelés szempontjából.

A földművelés fellendülése természetszerűleg maga után vonná a kereskedelem felvirágzását is, ezen a ma még olyan kopár, kietlen vidéken, melyet az emberi munka teljesen át fog alakítani.

Végezetül pedig rátért Roudaire egyik legfontosabb argumentumára. Ugyanis az Aurestől délre, egészen az Atlaszig terjedő vidéknek új és biztonságos utai lesznek. A karavánok életét nem veszélyezteti semmiféle támadás. Azonfelül a hajók révén el lehet jutni és kereskedelmi összeköttetésbe lehet lépni olyan területekkel is, melyek mindeddig megközelíthetetlenek voltak.

És mégis annak ellenére, hogy lelkiismeretes, alapos tudományos kutatások mutatták ki ennek a belföldi tengernek óriási földművelésügyi és kereskedelmi előnyeit, - nem is szólva a közbiztonság megerősödéséről és a kultúra fellendüléséről, - mégis, ismétlem, sokan kétségbevonták ezeket az előnyöket és különféle érveléssel támadták meg Roudaire tervét.

És a szónok egyenként felsorakoztatta azokat az érveléseket, melyekkel újságcikkekben, szónoklatokban támadták Roudaire nagyjelentőségű tervét.

Elsősorban is azt hozták fel, hogy a csatornák hossza, mely a tenger vizét Rharsába és Melriren vezeti át, olyan óriási lenne, hogy a gabesi tengeröbölből elvezetett víz sohasem tudná a medencéket teljesen kitölteni.

Azután pedig az az ellenvetés merült fel, hogy a szaharai tenger sós vize lassanként átszivárogna a talajon keresztül - a hajszálcsövesség természetes fizikai folyamata értelmében - és idővel teljesen tönkretenné az oázisok dús növényzetét, különösképpen a datolyafatelepeket, melyeknek jelentősége pedig tudvalevőleg igen nagy ezekben a tartományokban.

Egyesek pedig azt állították, hogy a tengervíz nem is alkotna sohasem belső tengert a sivatag helyén, ugyanis a víz nagyrésze elpárologna, míg a hosszú kanálison át a nagy medencékig jutna...

«Ami ezt az argumentumot illeti, - mondta a szónok - ez egyenesen tarthatatlan, hiszen Egyiptomban, ahol a nap sugara helyenként épen olyan égetően forró, mint a Szaharában, a Monzaleth-tavat, - melyről azt állították, hogy nem lehet vízzel megtölteni - szintén csatornák segítségével árasztották el vízzel.»

Felhozták azt is, hogy a kanális megépítése olyan költséges lenne, hogy az építési munkába fektetett tőke jóval meghaladná mindazokat az esetleges, vagy tényleges előnyöket, melyeket ez a Szaharai-tenger jelentene.

Ám a geológiai kísérletek kimutatták, hogy a talaj annyira lágy Gabestől kezdve egészen az első nagy medencéig, hogy a csákány úgyszólván a saját súlya folytán merül bele.

Roudaire ellenségei - igen tekintélyes, nagyszámú csoport, - a támadó argumentumokon kívül még sok és kivétel nélkül sikertelenségre célzó, mondhatnám, Kassandra-jóslatokat bocsátottak közre, - folytatta Schaller. - A jóslatok közül, ha megengedik, elmondok most néhányat, a legfontosabbakat.

Mivel a chottok medencéjének széle nagyon alacsony, minden valószínűség szerint mocsarak alakulnak majd ki és megfertőzik a környéket. A legfontosabb szelek is inkább észak felől fújnak, mint déli irányból. És így a tenger párolgásából keletkezett felhők esője sem Algír és Tunisz földjére hull, hasztalanul elpazarolódik a nagy sivatag végtelen homoktengerében.

A támadások folytán a terv megvalósítása kitolódott.

Mintha csak a végzet hiúsította volna meg Roudaire kapitány tervét, a lakosság - legalább az itteni mélységesen fatalista lakosság - hajlott erre a hiedelemre.

Pedig hát ez a merész, grandiózus gondolat sok embernek megkapta érdeklődését, fantáziáját. Többek között Lesseps is élénken érdeklődött iránta, míg aztán a Panama-csatorna építése le nem foglalta energiáját.

Természetesen Roudaire terve, a támadások és ellenvetések élénken foglalkoztatták a bennszülötteket is. Az ő szemükben a tervnek megvalósulása egyenesen kétségbeejtő lenne, hiszen akkor egész Dél-Algír átmenne a rumik hatalmába. Igen, ha ez a terv megvalósul, vége lenne a bennszülöttek független szabadságának. A tenger elfoglalná végtelen, homokos pusztaságaikat, elfoglalná kérlelhetetlenül, örökre. És a bennszülött törzsek elkeseredetten tiltakoztak, itt-ott, elfojtottan ugyan, de lázadoztak. A sivatagot elborító tenger az ő számukra, független életük elvesztését és jogaiknak melyek, úgy hitték, megilletik őket - elrablását jelentené.

A sok támadás, húzás-halasztás, az egyre bizonytalanabb messzeségbe tolódó megvalósulás nagyon megviselte Roudaire kapitányt. Élete utolsó éveiben már talán tudta, de mindenesetre sejtette, hogy a nagy mű, melybe oly szívvel-lélekkel vitte bele minden energiáját, minden munkakedvét, az ő életében már nem valósul meg. És nem is betegség, hanem valami végtelen lelki és testi csüggedés okozta halálát.

Roudaire kapitány meghalt és mintha vele együtt elpusztult volna az, ami, mint minden alkotó tehetségnek, neki is százszorta kevesebb volt életénél: műve. De aztán mégis évek multán Roudaire terve felébredt a tetszhalál dermedtségéből... Mikor az amerikaiak visszavették Panamát, 1904 után, néhány évvel, nagytőkésekből és mérnökökből álló csoport újra foglalkozni kezdett Roudaire tervével, még pedig oly komoly módon, hogy hamarosan részvénytársaság is alakult. Ez a Francia-Külföldi Részvénytársaság rögtön munkálni kezdett.

Egyre több és több embert foglalkoztatott a Szahara-tenger problémája, a tengeré, mely Tunisz és Algír gazdasági életét hihetetlenül felvirágoztatná. Egyre többen és többen beszéltek, vitatkoztak, írtak erről a kérdésről és a terv, Roudaire kapitány már-már feledésbe merült terve, most újra ott állt az érdeklődés középpontjában.

«Nem akarom most bővebben részletezni, - mondta Schaller - hogy milyen nagy munkát fejtett ki a Francia-Külföldi Részvénytársaság, sem azokat a vállalkozásokat, melyekben a bátorságnak s mondhatnám, merészségnek jóval nagyobb volt a szerepe a józan megfontolásnál. Bizonyára önök is nagyon jól tudják, uraim, hogy a társaság óriási területre terjesztette ki működését s hogy a tulajdonképpeni terv megvalósításán kívül, más számos vállalkozásba is belebocsátkozott. Elsősorban is megindult a fásítás, a chottoktól északra fekvő homokos területet igyekeztek faültetéssel megrögzíteni. A társaság azon dolgozott, hogy a városokat és telepeket és az összes oázisokat ily módon biztosítsa a homokkal és a hullámokkal szemben. Mert hiszen a sivatagot elborító tenger bizonyára nem lesz valami csendes, békésen hullámzó tó és amennyire emberi erőtől telik, iparkodtak már jóelőre megvédeni a városokat és falvakat a víz és a homok pusztítása ellen.

És mindenekelőtt arra vigyázott a társaság, hogy az amúgy is békétlenkedő és elégedetlen bennszülötteket ne haragítsák magukra. Éppen azért teljes igyekezetükkel rajta voltak, hogy a lehető legnagyobb óvatosság és elővigyázat mellett el érjék a kitűzött célt. Mert ha az arab törzseket maguk ellen haragítják, a fojtott elégedetlenkedés esetleg nyílt lázadásba törhet ki - és akkor mindennek vége.

Természetesen ezek a nagy vállalkozások teljesen megváltoztatták a környék képét. Rengeteg munkás dolgozott mindenfelé s ott, ahol néhány nap előtt teljes elhagyatottság volt, sebtében épült, ideiglenes használatra összetákolt házak alkottak városokat.

A bennszülöttek ámbár bensőleg elégedetlenkedtek, lázadoztak, valószínűleg, főként a munkások nagy számbeli fölénye miatt, - csendesen viselték magukat. A mérnököknek pedig abszolút tekintélyük volt a munkássereggel szemben és mivel egytől-egyig kiváló szakemberek, a munka eleinte nagyon jól haladt.

Rövid idő alatt Dél-Tuniszt valósággal ellepte a vállalkozók, kereskedők, ügynökök hada, közöttük mint mindig, igen sok gyanús exisztencia, akik hamarosan meggazdagodtak a mások munkája révén.

Elégedetlen bennszülöttek, óriási, Európából ideözönlött munkássereg, akik mérnökeik vezetése alatt lázas iramban dolgoztak, a spekulánsok, ügynökök, kereskedők nemzetközi hada: ez volt a megváltozott, az átalakulófélben levő Tunisz képe akkoriban.

És a lázas munka, a nagy pénzügyi manipulációk, az újonnan alakult nagy vállalatok felett ott lebegett állandóan valami furcsa, néha csak alig-alig érezhető, de mégis nyomasztó érzés. Valami, amit csak a nagy viharokat megelőző nyomott és nyugtalanító atmoszférával tudnánk összehasonlítani. Mintha valami forrongana a végtelen homoktengerben, mintha valami készülne a sivatagban, titokzatos és meghatározhatatlan dolog, amitől, anélkül hogy tudnák miért, mindenki retteg. Mintha a végeláthatatlan sárga homoktenger valami rejtelmes titkot őrizne...»

«Uraim, - folytatta a szónok - csak néhány szóval akarok megemlékezni a részvénytársaság szomorú csődjéről, mely bizonyára a hallgatóság nagy része előtt ismeretes.

A részvénytársaság túlságosan sokat akart, túlságos nagy volt a programm, sokfélék és túlontúl költségesek a vállalkozások. A csőd szinte máról-holnapra következett be. A Francia-Külföldi Részvénytársaság kénytelen volt fizetéseit beszüntetni, a munkásokat és hivatalnokokat szélnek ereszteni. A nagy munka félbeszakadt, Roudaire kapitány óriási horizontú terve megint messze esett a megvalósulástól.

De ez a megkezdett és a szerencsétlen spekulációk miatt félbeszakadt munka megvan még, hála az afrikai klímának, mely ebből a szempontból áldásos tulajdonságú. A Francia-Külföldi Részvénytársaság építkezése, ismétlem, épségben van és szerintem, tisztelt hallgatóság, mi sem volna észszerűbb és természetesebb, mint ha - magától értetődik, hogy biztosabb alapokon - új részvénytársaság alakulna. Mert hiszen a Francia-Külföldi Részvénytársaság szerencsétlen spekulációi mit sem vonnak le Roudaire tervének értékéből.

Az egész gazdasági életet átalakítaná, a bennszülött törzsek túlkapásait megakadályozná, békét, jólétet teremtene Roudaire élete álmának megvalósulása.

Meg vagyok győződve, mélyen tisztelt hallgatóság, hogy önök is velem együtt így gondolkoznak erről a kérdésről s mert így gondolkoznak, önök is fontosnak tartják, hogy az új és ismétlem, biztos alapokra fektetett részvénytársaság megalakuljon. Ám, azt hiszem, abban is egyetértenek velem, hogy az új részvénytársaságnak első feladata az legyen, hogy komoly, megbízható szakemberekkel megvizsgáltassa az abbamaradt építkezést. Én részemről a legnagyobb örömmel vállalom el az expedíció vezetését. Természetesen megfelelő számú és minden tekintetben megbízható kíséretről is gondoskodnánk, hogy a raktárak és műhelyek biztonságban legyenek és hogy a mérnökök is nyugodtan végezhessék megfigyeléseiket.

Nem mintha komoly panaszaim lennének a bennszülöttek ellen. Néhány tuareg törzs kivételével, igazán mindannyian békésen viselkednek, sőt a beduinok tudvalevőleg a Suezi-csatorna munkálatánál segítségünkre is voltak. Ám azért egy percre sem szabad megfeledkeznünk az óvatosságról, hiszen mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy az arabok nem nézik jó szemmel ezt a tervet, mert azt hiszik, hogy szabadságukat, függetlenségüket, illetve azt, amit ők szabadságnak, függetlenségnek tartanak, megnyirbálná a sivatagot elborító tenger.

Annyi biztos, hogy a bennszülöttek nagy része bizalmatlansággal fog viseltetni munkánkkal szemben és mi sem természetesebb, mint hogy nekünk is le kell vonnunk a konzekvenciát s a legnagyobb tapintattal és körültekintő óvatossággal kell eljárnunk.

Én azt hiszem, hogy például a kitűnő Hardigan kapitány vezetése alatt álló megbízható spahi-csapattal nem kell tartanunk az esetleges zavargásoktól, támadásoktól. Hardigan kapitány úr jól ismeri a bennszülöttek szokásait, érti nyelvüket és úgy ismeri a vidéket, mint a saját tenyerét.

Egyébként a lehető legrövidebb idő alatt igyekeznénk végezni és kutatásainkról, megfigyeléseinkről pontos beszámolót adnánk, így aztán meg lehetne állapítani a munka részletes tervezetét és a lelkiismeretes, pontos költségvetést.

Uraim, úgy érzem, hogy most, mikor a nagy tervhez vezető út kezdetén állunk, nincs önök között egy sem, aki ne gondolna meghatottsággal és tisztelettel arra az emberre, kinek ez a grandiózus terv élete álma volt. Ki tudja, talán rövid volt egy emberöltő az álom megvalósulására. Nem teljesedhetett be és Roudaire élete kettétörött. De álma, eszméi íme élnek és életet követelnek. Uraim! Tudom, érzem, hiszem, hogy nincs önök közt egy sem, aki gondolatban meg nem hajolna a nemeslelkű és szerencsétlen kapitány emléke előtt, kinek eszméje, álma, terve íme most új életre kell s a diadalmas megvalósulás felé indul. Hogy a beteljesedéshez vezető út rögös és fáradságos? Önök is, én is, mindannyian igen jól tudjuk. Ám van-e szebb feladat annál a munkánál, mely fáradságos ugyan, de hazánk dicsőségét, embertársaink boldogulását szolgálja. Uraim, az ilyen munkánál szebb és nagyobb valamit gyarló, kicsinyes, szűk korlátok közé szorított emberi életünk nem adhat.

Engedjék meg, hogy végezetül néhány, talán szerénytelennek látszó szóval fejezzem be mondanivalómat. Higyjék meg, nemcsak saját érzéseim, de a dolgok szükségessége is követeli ezt így. Önök tudják, hogy én ki vagyok, azt is tudják, hogy mik azok a pénzügyi erők, melyeket meg tudok mozgatni. Tisztában vannak azzal, mennyit érnek azok a financiális és intellektuális erők, melyek, hogy úgy mondjam, a hátam mögött, rendelkezésemre állanak. Biztosítom önöket, hogy ez az új részvénytársaság biztos, nyugodt léptekkel haladna előre a terv megvalósulásához vezető nehéz és fáradságos úton. Mindenféleképpen jobban felkészülve minden eshetőségre és lehetőségre, pontos költségvetéssel, megbízható vezető emberekkel dolgozva, egyenesen fog előre haladni az úton, melyen az első, kevéssé megfontolt, nem eléggé biztos alapokra fektetett társaság elakadt.

Úgy érzem, uraim, hogy mindezt el kellett mondanom önöknek, mielőtt elutaztam volna délre. Úgy érzem, hogy meg kell mondanom önöknek: én bízom, én hiszek a sikerben, mely kitartó és lelkiismeretes fáradozásainknak osztályrészül jut. Én bízom abban, hogy a chottok és shebkhák kietlen vidékén az új, az emberi kéz munkája alkotta tengeren, francia zászlós hajók siklanak majd a hullámokon, én bízom abban, hogy Algír és Tunisz lakosai egyszer még áldani fogják azt a munkát, mely megkíméli földjeiket az időjárás mostohaságától és fellendíti a gazdasági jólétet. Igen, uraim, én bízom, én hiszek munkánk diadalmas sikerében.»