A szökés.

A két tiszt, az őrmester és a katonák távozása után, Horeb óvatosan végig csúszva a kút kávája mentén, utánuk osont, hogy megfigyelje őket.

Mikor a lépések zaja már teljesen elhalt, a targui jelt adott társainak, hogy kövessék.

Djemma, a fia és Achmet tüstént mellette is termettek és nesztelen, óvatos léptekkel végig haladtak egy kis kanyargós utcán, melyet régi roskadozó lakatlan viskók szegélyeztek. Ez a sikátor az erőd felé vezetett.

Az oázis errefelé teljesen elhagyatott volt, mi sem emlékeztetett a mozgalmas negyedek zajára.

A csendes légben mozdulatlanul függő felhők óriási kupolája alatt leszállt az éjszaka.

A csendben csak a hullámok halk, monoton zaja hallatszott a tengerpart felől.

Horeb egy negyedóra alatt eljutott az újonnan megbeszélt helyre, egy levantei ember félig kocsma, félig kávéházszerű helyiségébe. A merkanti is bele volt avatva az ügybe és lehetett számítani a hűségére, mert hiszen a tuaregek nagy összeget fizettek neki, melyet még megkettőznek, ha a szökés sikerül. De nagy szükség is volt reá a terv kivitelénél.

A kocsmában összegyűlt tuaregek között ott volt Harrig is. Harrig egyike Hadjar leghűségesebb, legodaadóbb embereinek. Néhány nap előtt verekedést rögtönzött Gabesben, a franciák elfogták s az erődítmény fogházába zárták. Miután a közös udvaron több órát is töltöttek a foglyok, Harrignak sikerült érintkezésbe jutni a tuareg vezérrel. Hiszen, mi sem természetesebb, hogy a két közös fajból származó férfi egymáshoz vonzódik és egymás társaságában érzi magát a legjobban.

A franciák mitsem tudtak arról, hogy Harrig Hadjar bandájához tartozott. Akkor, a nagy küzdelem alkalmával, midőn a tuareg vezért, a félelmetes Hadjart elfogták a spahik, Harrignak sikerült észrevétlenül elmenekülni. Ő volt az aki Djemmát elkísérte menekülése közben. Azután az Achmettel és Soharral megbeszélt terv szerint elment Gabesbe és a fogságban eltöltött időt arra használta fel, hogy Hadjarral érintkezésbe lépjen.

Ám az egész tervnek vége, ha ki nem szabadul még a hajó megérkezte előtt, melynek Tuniszba kell majd szállítani a tuareg vezért.

A hajó pedig rövid időn belül meg fog érkezni a gabesi kikötőbe. Tehát Harrignak mindenáron ki kell szabadulnia a börtönből, hogy érintkezésbe léphessen társaival. A tuaregek tisztában voltak azzal, hogy vezérüket még az éjszaka folyamán meg kell szöktetni, mert másnap már késő lenne, hiszen Hadjart átszállítják a következő nap reggelén a hajóra. Akkor pedig mindennek vége!... A tuareg vezért többé, semmiféle hatalom ki nem szabadíthatja a katonai hatóság hatalmából.

Ez volt a helyzet, mikor a merkanti közbelépett. Ugyanis ismerte az erőd fogházának őrét. Az a kis büntetés, melyet Harrig a verekedés miatt kapott, már előző nap estéjén lejárt. De Harrig még nem jött. A tuaregeket a legszörnyűbb kétség gyötörte. Talán valami fegyelmi vétséget követett el és büntetésből meghosszabbították fogságát. De nem ezt a gondolatot tüstént el is vetették maguktól, hiszen Harrig kétségkívül a legnagyobb elővigyázatossággal viselkedett...

Mindenesetre meg kell tudni, hogy tulajdonképpen hogy áll a helyzet és ami a legfontosabb, keresztül kell vinni Harrig szabadonbocsátását.

A merkanti magára vállalta, hogy elmegy a fogházőrhöz, aki szabad idejét szívesen töltötte kávéházban. Estefelé útnak indult az erőd felé.

Mikor a merkanti már az erőd közelébe jutott, egy ember jött vele szemben a szűk ösvényen.

Harrig volt és tüstént megismerte a levanteit. Ott álltak az erődhöz vezető szűk kanyargós úton és nyugodtan beszélhettek egymással, mert egyiknek sem kellett félnie a katonaságtól. Hiszen Harrig nem szökőfélben levő fogoly volt, kitöltötte már büntetését és szabadon járhatott-kelhetett a városban.

A merkanti első kérdése ez volt:

– És Hadjar?...

– Már mindent tud, - felelt Harrig.

– Ma éjszaka?

– Úgy van, ma éjszaka. És Sohar?... Achmet?... és Horeb?

– Ott lesznek a kellő pillanatban.

Tíz perc mulva Harrig már bent volt barátai között, a kávéház alacsony helyiségében. Elővigyázatosságból még egy őrt is állítottak, aki állandóan szemmel tartotta az utat!

Körülbelül egy óra mulva Djemma és fia, Horebbel együtt megérkezett a kávéházba, ahol Harrig mindenről felvilágosította őket.

Djemma első kérdése az volt:

– Mit tudsz a fiamról?

– Mi van a testvéremmel? - kérdezte Sohar izgatottságtól remegő hangon.

– Hadjar mindent tud, - felelt Harrig. - Abban a pillanatban, mikor kiszabadultam az erődből, meghallottuk a gőzös ágyúlövését... A vezér tudja, hogy holnap reggel már a hajóra fogják szállítani és még ma éjjel megkísérti a szökést...

– És ha nem sikerül? - kérdezte Djemma elfúló hangon.

– Sikerülni fog! - felelte meggyőződéses hangon Harrig.

– De mégis, hogyan terveztétek? - kérdezte Sohar.

Harrig önkéntelenül is letompított hangon elmondta a tervet.

A cella, melyben Hadjar alszik, az erődítmény sarkában, azon a részen van, hol a tenger hullámai már a cella falát locsolják. A fogoly kamrájából szabad kijárás nyílott egy kis, sűrű ráccsal elzárt udvarra.

Hadjar észrevette, hogy a rács felette rossz állapotban van. A nedvesen sós tengeri levegőtől teljesen berozsdásodott.

Ezt a rácsot nem lenne nehéz dolog áttörni és akkor Hadjar kijuthatna az erődítmény tenger felé eső falának tetejére.

A szabadulás egyetlen módja csak az lehet, ha Hadjar beleveti magát a tengerbe. Ám még akkor is kétséges dolog, hogy el tudja-e érni az öböl másik partját, mert hiszen a sötétségben könnyen irányt téveszthet, nem is beszélve az öböl áramlatairól, melyek magukkal ragadhatják.

Ám a terv mellett szól, hogy a tuaregek vezére még nem töltötte be negyvenedik évét, Hadjar magas, izmos, karcsú férfi volt, testének minden izma acélossá erősödött a szabad, pusztai életben, az állandó lovaglásban, fegyverforgatásban, küzdelemben. A mellett egész életében gyermekkora óta, mindig mértékletes életet élt, tápláléka, mint általában a törzsbeli férfiaké, főként tejtermékekből, fügéből és datolyából állt.

Mert nem ok nélkül játszott Hadjar vezetőszerepet a fajtájabeli férfiak között. Merészsége, testi ereje, fizikai bátorsága, éppen olyan nagy volt, mint tehetsége, észbeli képessége és elszántsága.

Ezeket az értékes tulajdonságokat, mind-mind anyjától, Djemmától örökölte, aki tanácsaival, terveivel állandóan segítségére volt fiának.

A tuaregek törzse nagyon megbecsüli a nőket. A nők szava, véleménye, tanácsa, legalább is annyit ér, mint a férfiaké.

Éppen ezért egy szabad asszonynak és férfirabszolgának a gyermeke szabad ember, - az ellentétes esetre pedig nem volt még példa.

Djemma minden energiáját, kitartását rettenthetetlen bátorságát örökölte fia, Hadjar, aki az immár húsz év óta özvegyen maradt asszony mellett nőtt fel. Djemma nevelte és erősítette fiában elhivatottsága érzését, azt az érzést, hogy nagy és emelkedett hivatás vár reá: a bennszülött törzsek felszabadítása.

És Hadjar nemcsak tehetség, bátorság, önfegyelmezés és elhatározási készség, de külseje folytán is nagyszerű vezér volt. Izmos alakja, nemesvágású arca, villogó fekete szempárja uralkodott a körülötte csoportosuló férfiakon.

A tuareg vezér élete virágában lévő férfi volt, de minden testi kiválósága és rettenthetetlen bátorsága ellenére sem gondolhatott volna komolyan a szökésre, ha a külső segítségre nem számíthat. Mert ha az ajtó rácsát kifeszítve, sikerül is eljutnia észrevétlenül az erőd falára, mindez még korántsem jelenti a szabadulást. A tuareg vezér jól ismerte a tengeröblöt, melybe az erőd belenyúlt. A tengeröblöt, mely számára a szabadulás egyedüli lehetőségét jelentette. Ámbár a víz nem mély, erős áramlatok folynak az öböl vizén keresztül és még a legjobb úszó is veszélyben forog, hogy valamelyik áramlat tovaragadja és kisodorja a nyílt tengerre. Így tehát ahhoz, hogy az öböl bármelyik partjára eljuthasson, valami segítségre, csónakra volt szüksége.

Ez volt az a hír, melyet a hű Harrig a legnagyobb óvatosság mellett társainak tudtára adott.

Mikor Harrig befejezte beszédét, a merkanti megszólalt:

– Van egy csónakom. Rendelkezéstekre áll.

– Vezetni fogsz? - kérdezte Sohar.

– Ha az óra üt, rendelkezésedre állok.

Most Harrig beszélt, komoly ünnepélyes hangon:

– S ha megteszed kötelességedet, nyugodt lehetsz, mi is megtesszük a magunkét, és mihelyt a vezér visszanyerte szabadságát, megduplázzuk az igért összeget.

– A vezér szabad lesz, a terv sikerülni fog, - mondta a merkanti, aki vérbeli levantei létére az egész dologban csak jó üzletet látott.

Sohar fölállt helyéről és azt kérdezte:

– Hány órakor vár bennünket Hadjar?

– Tizenegy óra és éjfél között, - felelt Harrig.

– A csónak már tizenegy előtt ott lesz, - felelt Sohar. - És mihelyest testvérem már bent lesz a csónakban, elvisszük a marabuthoz, ahol a lovak már várakoznak.

– És mondd csak, itt ezen a helyen nem fenyeget benneteket veszedelem? Hogy valaki meglát benneteket?

– A part holnap reggelig teljesen elhagyatott.

– Hát a csónakkal mi lesz? - vetette közbe Horeb.

– Csak arra kérlek benneteket, húzzátok ki a homokra, hogy aztán majd megtalálhassam, - felelt a merkanti.

Immár csak egy kérdés maradt eldöntetlenül. Egy kérdés, de talán a legfontosabb.

– Ki megy el közülünk Hadjarért? - kérdezte Achmet.

– Én! - felelte Sohar.

– Én pedig el foglak kísérni, - mondotta Djemma nyugodt, méltóságteljes hangon.

– Nem anyám, nem - felelte Sohar. - Harrig és én jól el tudunk evezni a csónakban... Ha pedig találkoznánk valakivel, a te jelenléted még sokkal gyanúsabbá, veszedelmesebbé tenné a helyzetet. Neked a marabuthoz kell menned, Horebbel és Achmettel. Harrig és én megyünk el a csónakkal.

Djemma maga is belátta, hogy fiának igaza van, s csak ennyit mondott:

– Mikor válunk el egymástól?

– Tüstént, - felelt Sohar. - Félóra mulva nektek a marabutnál kell lennetek, mi pedig félórán belül az erőd elé érkezünk csónakunkkal, ahol a bástya sarkában észrevétlenül meghúzódhatunk.

– És ha bátyám nem jelennék meg a megjelölt órában, akkor?... Igen anyám, akkor mi megpróbálunk behatolni a várba.

– Igen, fiam, igen... - mondotta remegő ajakkal az anya, - mert ha ma ki nem szabadul, akkor többé nem látjuk... Soha-soha többé...

A búcsúzás pillanata elérkezett. Horeb és Achmet indultak előre, a szűk ösvényen, mely a vásártér felé vezetett. Djemma óvatosan, meghúzódva ment utánuk, hiszen esetleg véletlenül szembe kerülhetett volna katonákkal, akik jól ismerik. Könnyen megeshetik, hogy Nicol őrmesterrel találkoznak és az öregasszony tisztában volt vele, hogy ez a találkozás milyen végzetes katasztrófát jelentene.

Az oázison túl aztán már semmitől sem kellett tartani, a homokbuckák mentén, egészen a marabutig, bizonyára nem találkoznak egyetlen lélekkel sem.

Kisvártatva Sohar és Harrig is elindultak. Tudták, hogy merre van a merkanti csónakja és egyik sem akarta, hogy a levantei elkísérje őket, attól féltek, hogy valami késői járókelő előtt még esetleg gyanússá válhatnak.

Körülbelül kilenc óra lehetett, Sohar és barátja elindultak az erőd felé. A két férfi az erőd délre eső falához igyekezett.

A vár teljesen nyugodt volt. Hiszen a csöndes esti levegőben a legkisebb zaj, a legkisebb izgalom jelét is azonnal észrevették volna.

Sötét volt. A trópusi eget nehéz, sötét nyomasztó felhők borították.

Csak a tengerparton látszott valami mozgalom és élénkség. A fövényen halászok jártak-keltek. Egyrészük most tért vissza dús zsákmánnyal, mások pedig csónakjaikon kifelé igyekeztek.

Itt is - ott is tűz csillogása látszott az öböl csendesen ringatódzó hullámai felett.

Talán félkilométernyire vesztegelt a Chanzy gőzös. A tengerhullámokra vetődő fénycsíkok jelezték, hogy merre áll a hajó.

A két tuareg óvatosan kikerülte a halászokat. Egy épülőfélben levő móló felé igyekeztek.

A móló lábánál ott vesztegelt a merkanti csónakja. A csónakban két evező pihent egymás mellett, várva az utasokat.

Abban a pillanatban, mikor Harrig éppen be akart szállni a csónakba, Sohar megragadta a karját.

Két vámőr jött feléjük a tenger partjáról.

Könnyen meglehet, hogy ismerték a csónak tulajdonosát és éppen azért csodálkoztak, hogy Sohar és társa birtokukba akarják venni az idegen jószágot.

Érthető, hogy a két targui minden feltűnést el akart kerülni. Már pedig a vámőrök egészen biztosan megkérdik tőlük, hogy mit akarnak az idegen csónakkal?

És ők még azzal a kifogással sem élhetnek, hogy halászni akarnak, mert hiszen semmiféle halászatra való felszerelés nem volt velük.

Óvatosan visszahúzódtak és a móló lábánál észrevétlenül elrejtőzködtek.

Több mint félórát töltöttek ezen a kényszerű rejtekhelyen, a lehető legszörnyűbb lelkiállapotban.

Feszült figyelemmel lesték-várták, hogy mikor távozik el a két vámhivatalnok? Már attól tartottak, hogy az egész éjszakát ott töltik el a parton.

Ám végre, legnagyobb megkönnyebbülésükre, két hivatalnok mégis elment. Sohar óvatosan elhagyta rejtekhelyét és mihelyt a két vámtiszt alakja eltűnt a sötétben, halkan szólította barátját, aki tüstént mellette termett.

Aztán mind a ketten beültek a csónakba.

A két evezőpárt helyükre illesztették és lehetőleg nesztelen, óvatos evezőcsapásokkal vitték előre a csónakot. Végigsiklottak a móló mentén és a széles, hosszú fal mentén, melynek lábát már a tengeröböl hullámai öntözték.

Negyedóra mulva a két barát az erőd sarkánál volt. Csónakjukkal megálltak azon a helyen, ahol vezérük megjelenik, föltéve, hogy sikerül kiszabadulnia cellájából...

Hadjar teljesen egyedül volt abban a börtönhelyiségben, melyben ezt az utolsó éjszakát el kellett töltenie. Egy órával előbb az őr visszavonult, miután kulcsával bezárta azt az ajtót, mely a cellából a kis udvarra vezetett. A fogoly vezér teljesen nyugodt lelkiállapotban várta a percet, midőn majd megkísérelheti a szabadulást. Hadjar, ámbár tisztában volt azzal, hogy mi vár reá, hogyha nem sikerül az éjszaka folyamán megszöknie - hiszen ő is hallotta azokat az ágyúlövéseket, melyek a gőzös megérkezését jelezték, - mégis arabhoz - Mohamed hitét valló férfihoz - illő fatalista nyugalommal várt a kedvező pillanatra.

Azzal tisztában volt, hogy a bástya falára ki tud jutni, viszont azt is tudta, hogy a bástya fala még korántsem jelenti a szabadulást. Minden attól függ, hogy híveinek sikerült-e csónakot szerezni és ott lesznek-e a kitűzött időben? Az öböl veszélyes áramlatai között még a legjobb úszó sem bízhatik abban, hogy eljut a partig.

Az őr már egy órája visszavonult. Hadjar kiment cellájából és a csatornanyílásnál megfeszített figyelemmel hallgatódzott. A falhoz súrlódó csónak zaja kétségkívül megütötte volna fülét, hiszen mint minden pusztai ember, a tuaregek vezére is rendkívül éleshallású volt, de semmi neszt sem hallott az éjszakában. Hadjar visszatért cellájába, leült és mozdulatlanul nyugodtan várakozott.

Ha társainak sikerül csónakot szereznie és el tudnak jutni az erőd fala alá, akkor Hadjar megmenekült. De hát még ezt a tervet is felboríthatja és a menekülést teljesen meghiúsíthatja egy eshetőség, az, ami Hadjarnak csak most jutott eszébe: hátha még az éjszaka folyamán, be sem várva a reggelt, átviszik a hajóra? Az erőd azonban teljesen csöndes volt, senki sem közeledett a fogoly tuareg vezér cellája felé. És Hadjar igazi keleti emberhez illő mozdulatlansággal ült helyén.

Az idő már éjfél felé járt. Már pedig abban állapodtak meg Harriggal, hogy éjfél előtt félórával Hadjar kinyitja a kis udvarra vezető rácsot és kilopódzkodik az erőd szélére.

Ha a csónak ott lesz, akkor természetesen rögtön beleül. Amennyiben a csónak nem lenne ott, Hadjar egészen hajnalhasadásig ott marad az erőd falán és akkor, ha már látja, hogy hívei nem tudnak eljönni érte, a tengerbe veti magát. Hátha kedvez a szerencse és kitűnő úszó létére el tudja érni a partot?

A tuaregvezér egy pillanatra sem rettent vissza a szabadulásnak ettől az utolsó, kétségbeesett lehetőségétől. Tudta, hogy az életét kockáztatja, de megszokta már kalandos élete folyamán, hogy bátran szembenézzen a halállal.

Hadjar elhagyta celláját. Óvatosan körülnézett, hogy nincs-e valami őr a közelben és miután meggyőződött, hogy senki sem jár arrafelé, nesztelen léptekkel megindult a szabadulás irányában, az udvar felé.

Ruháit szorosan körülcsavarta testén, hogy a lehető legkevésbbé akadályozzák szabad mozgásában.

Említettük, hogy az a rács, mely a kis udvart elzárta, igen rossz állapotban volt. Az izmos férfinak nem esett nehezére kiemelni helyéből néhány megrozsdásodott vasrácsot.

Hadjar keresztülmászott a nyíláson.

Most körülbelül két méternyire volt az erőd külső, tengerbe nyúló falától, de ez a rövid út volt a legveszedelmesebb.

Ám a tuareg vezér biztos volt benne, hogy menekülésének nincs más módja és egy pillanatig sem habozott, hogy a testi ügyességét, lélekjelenlétét, bátorságát és óvatosságát egyaránt próbáratevő utat megtegye. A hosszú, tengerbe torkolló cső segítségével megpróbált felkapaszkodni az erőd külső falára. És végre emberfeletti erőfeszítés után, - fent volt a tetőn.

*

A fal tetején megkapaszkodott. Egy pillanat és halk suttogás ütötte meg fülét:

– Itt vagyunk Hadjar...

A fal tövében álló társai adtak jelt. Már ott várakoztak a csónakkal.

A tuareg vezér bámulatos ügyességgel leereszkedett a falról. Még jó magasan volt a víz színétől.

Harrig és Sohar a leggondosabb elővigyázatossággal felemelkedtek csónakjukban, hogy vezérüknek segítségére lehessenek.

Ám abban a pillanatban, mikor Sohar kinyujtotta karját testvére felé, lépések zaja hallatszott.

Emberfeletti bátorságuk ellenére a férfiak egész testükben megremegtek.

Mind a három ember agyában ugyanaz a rémületes gondolat cikázott át.

Talán az őrök közelednek a kis udvar felől?!...

Hiszen nagyon könnyen lehetséges, hogy Hadjart még azon éjjel át akarták szállítani a hajóra és az őr mikor belépett, hogy elvezesse a foglyot, üresen találta a cellát?!

Akkor már tudják, hogy a tuaregvezér megszökött.

Ha pedig így áll a dolog és az őr észrevette Hadjar szökését, akkor a katonaságot pár pillanat mulva fegyverbe szólítják és az egész erőd a tuaregvezér üldözésére indul.

Szerencsére aggodalmuk teljesen alaptalan volt. Az őr egyáltalában nem is gondolt a fogoly vezér szökésére. Nyugodtan, hogy az őrállás unalmán könnyítsen, fel s alá sétálgatott.

Arról a helyről, ahol állt és járkált, a csónakot nem vehette észre, de meg az éjszakai homály is segítségükre volt, jótékonyan eltakarva a kis járművet.

Azzal természetesen mind a hárman tisztában voltak, hogy merész vállalkozásuk csak a legnagyobb óvatosság mellett sikerülhet.

Néhány pillanatnyi feszült várakozás után Sohar és Harrig megragadták Hadjart és besegítették vezérüket a csónakba.

Néhány erőteljes, ám mégis óvatos evezőcsapással az öböl nyílt része felé terelték a csónakot. El akarták kerülni úgy az erődöt, mint a tengerpartnak népes részét.

Különösképpen el akarták kerülni, hogy a halászbárkákkal találkozzanak, melyek zsákmánnyal terhelten, meglehetősen nagy számban cirkáltak a tengeren.

Mikor a Chanzy hajóhoz értek, Hadjar tekintete elborult, aztán összefonta karját mellén és gyűlölettől izzó pillantást vetett a mozdulatlanul álló hajóra.

Egyetlen szó sem jött ki összeszorított ajkán. Ez a sötét némaság a legszenvedélyesebb kitörésnél is többet mondott.

Félóra mulva Hadjar és két hűséges bajtársa kikötöttek az elhagyott tengerparton.

Igéretükhöz híven, a homokra kihúzták a csónakot és aztán mind a hárman megindultak a találkozásra kijelölt hely, a marabut felé.

Minden baj nélkül értek a kijelölt helyre.

Djemma várta fiát.

Mikor odaértek, az asszony csak ennyit tudott mondani: «Fiam» és karjai közé szorította gyermekét, aki a biztos halál torkából szabadult ki.

Ám a bámulatraméltó asszony elérzékenyülése csak egy pillanatig tartott. Azután kemény, erős hangon mondta:

– Indulj!

És Djemma a férfiakkal kilépett a marabutból. Horeb felé lépett.

A három nemesvérű, pompás paripa már készen állt.

Hadjar nyeregbe pattant.

Harrig és Horeb is felültek lovaikra.

Djemma ott állt mozdulatlanul a három lovas mellett. Aztán lassú, ünnepélyes mozdulattal kinyujtva kezét, Djerid komor tája felé mutatott.

És most csak ennyit mondott:

– Menj!

Egy pillanat mulva Hadjar, Horeb és Harrig tovaszáguldottak.

Az erőslelkű arab nő reggelig ott maradt a marabutban.

Djemma kívánságára Achmet visszajött Gabesbe. Djemma mindenekelőtt azt akarta megtudni, hogy elterjedt-e már fia szökésének híre? És hogy vajjon a hatóság katonasággal akarja-e üldöztetni a megszökött tuareg vezért?

Talán még azt is meg lehetne tudni, - gondolta Djemma, - hogy Djerid melyik részében kutatnak a megmenekült vezér után?

Ezekről a dolgokról szeretett volna Djemma bizonyosságot szerezni, mielőtt elindul a chottok titokzatos vidéke felé.

Ám Achmet semmi bizonyosságot sem tudott Gabesben szerezni. Pedig hát egészen az erődig elmerészkedett.

Visszament a merkanti házába is, aki csak tőle tudta meg, hogy a szökés szerencsésen sikerült és a tuaregek hős vezére szabad.

A merkanti még mitsem tudott erről az új dologról, ebből azt következtette Achmet, hogyha a szemfüles, ravasz ember még nem hallott semmit, akkor Hadjar szökésének hírét mély titok fedi.

A hajnal lassanként derengeni kezdett. Achmet elhagyta az oázist, hiszen már semmi értelme sem volt, hogy továbbra is itt időzzön. Visszaindult hát a marabut felé, mert hiszen mindennél fontosabb volt, hogy a vezér anyja még a reggel beállta előtt elhagyja Gabes környékét.

A városban ugyanis igen jól ismerték Djemmát és így könnyen megtörténhetik, hogy a megszökött vezér helyett anyját vetik fogságba.

Achmet tehát visszasietett a marabuthoz és a hajnali szürkületben már mind a ketten ott jártak a homokbuckák közötti kanyargó ösvényen.

Kora reggel a Chanzy nevű hajó egyik csónakja kikötött az erőd előtt, hogy a fogoly tuareg vezért átvegye.

Az őr kinyitotta a cella ajtaját: a fogoly, legnagyobb megdöbbenésükre eltűnt.

Egy-két perc mulva az egész erőd mint felbolygatott hangyaboly nyüzsgött.

Hamarosan megállapították, hogy a fogoly hogyan menekült meg, mert hiszen a kis udvarra vezető vasrács ki volt törve.

Nem lehet másként, Hadjar úszva próbált elmenekülni és ebben az esetben az öböl örvényeiben pusztult el, vagy az áramlások kihajtották a nyílt tengerre.

Még egy feltevés is lehetséges.

Hogy talán társai csónakkal érte jöttek?...

Hogy miként menekült el a fogoly tuareg vezér, hogy megmenekült-e és eljutott-e élve a tenger partjára, azt a kutatás nem tudta kideríteni. Az egész vidéken keresték, üldözték mindenfelé.

A tuaregek vezére nyomtalanul eltűnt.

Sem Djerid végtelen síksága, sem a kis Kis-Syrtis hullámai nem adták ki a menekültet.

Még holttestét sem bírták üldözői megkapni.