Három kerek év telt el, amióta Cyrus Smith és társai elmenekültek richmondi fogságukból, és e három év során gyakran beszélgettek távoli hazájukról, amelyet soha nem feledtek el egyetlen pillanatra sem!

Nem vonták kétségbe immár, hogy a polgárháború azóta régen véget ért, mégpedig Észak igaz ügyének győzelmével, az ellenkezőjét elképzelni sem bírták. De vajon hogyan, milyen fordulatok során zajlott le az a borzalmas küzdelem? Mennyi vért kellett ontaniok a diadalért? Hány barátjuk esett el a csatákban? Íme, többnyire effélékről beszélgettek, de még csak nem is sejtették, eljön-e valaha is a napja, hogy viszontláthassák szülőföldjüket. Vajon valóra válik-e valaha is az álmuk, hogy - ha csak néhány napra is - egyszer még kapcsolatot találnak az emberi társadalommal, eljutnak a lakott világba, közlekedést teremtenek a hazájuk és a szigetük közt, és aztán visszatérnek a maguk alapította telepre, és ott élik le életük leghosszabb és talán legboldogabb időszakát?

Ez az álom azonban csak kétféleképpen valósulhat meg: vagy úgy, hogy egy szép napon hajó bukkan föl a Lincoln-sziget körüli vizeken, vagy pedig úgy, hogy a telepesek maguk építenek viharálló tengerjáró vitorlást, és azon sikerül elérniök a legközelebbi szárazföldet.

– Hacsak - szólalt meg Pencroff - a mi jóságos őrszellemünk maga nem segít haza bennünket!

És valóban, ha valaki most azt mondja Pencroffnak és Nabnek, hogy a Cápa-öbölben vagy a Léggömb-kikötőben háromszáz tonnás gőzhajó várja őket, egyikük sem tett volna még csak egyetlen meglepett mozdulatot sem.

A mérnököt azonban nem ámította el efféle vakhit, és azt ajánlotta rajongó társainak, hogy sürgősen zökkenjenek vissza a valóságba, gondoljanak végre a hajóépítésre, hiszen ez a feladat most már valóban sürgőssé vált, mivel a Tabor-szigeten mielőbb el kell helyezniök az Ayrton hollétét tudató följegyzést.

A Bonadventure megsemmisült, tehát új hajót kell építeniök, ehhez azonban legalább hathónapi munka szükséges. Mármost mivel rövidesen beköszönt a tél, nem kelhetnek útra tavasz előtt.

– Bőven van időnk, hogy fölkészüljünk a meleg évszakra - mondta a mérnök Pencroffnak, amikor erről beszélgettek. - Úgy vélem hát, barátom, mivel amúgy is teljesen elölről kell kezdenünk a hajóépítést, ajánlatosabb, ha az új vitorlást nagyobbra méretezzük, mint a régit. Igen kétséges, hogy a skót jacht valóban visszatér-e a Tabor-szigetre. Ám az is megeshetett, hogy néhány hónapja már ott is járt, és mivel hasztalan kereste Ayrtont, nyomban vissza is fordult. Nem lenne-e hát vajon helyes olyan hajót építenünk, amelyen szükség esetén akár a polinéziai szigetekre vagy akár Új-Zélandra is eljuthatnánk? Mi a véleménye?

– Az a véleményem, Cyrus úr - felelte a tengerész -, hogy ön éppen olyan könnyen megtervez egy nagy hajót, mint egy kicsit. Fában, szerszámban nincs hiány. Idő kérdése az egész...

– Mennyi időbe telik egy kétszázötven-háromszáz tonnás hajó építése? - kérdezte Cyrus Smith.

– Legalább hét vagy nyolc hónapba - felelte Pencroff. - De ne feledjük, nyakunkon a tél, és a fa nehezen munkálható meg nagy hidegben. Számítanunk kell hát arra, hogy az ácsmunkát néhány hétig kénytelenek leszünk szüneteltetni, ami azt jelenti: igencsak elégedettek lehetünk, ha a hajó elkészül jövő novemberre...

– Helyes - felelte Cyrus Smith -, november éppen a legkedvezőbb hónapja a nagyobb tengeri utaknak, tehát akár a Tabor-szigetre kelünk át, akár valamely távolabbi földre igyekszünk, éppen idejében indulunk.

– Csakugyan, Cyrus úr - bólogatott a tengerész. - Készítse hát el a tervrajzokat, az ácsok munkára készek, és ha jól sejtem, Ayrton is jócskán kiveszi majd részét a szekerceforgatásból!

A mérnök megkérdezte a többi telepest is, mi a véleményük, s azok jóváhagyták a tervet, aminthogy annál okosabbat valóban nem is tehettek. Igaz ugyan, hogy kétszáz-háromszáz tonnás hajó építése hatalmas feladat, ám a telepesek bíztak az erejükben, és eddig elért eredményeik föl is jogosították őket az önbizalomra.

Cyrus Smith nekilátott, hogy megrajzolja a hajó tervét, és elkészítse a vitorlás kicsinyített mintáját. Társai ezalatt fákat döntöttek ki, és fuvaroztak a partra: ezekből készülnek majd a görbe támasztófák, a bordák és a hajópalánkozat deszkái. A Vadnyugat-vadonban találták a legalkalmasabb tölgyfatörzseket és szilfasudarakat. Jó hasznát látták most annak a csapásnak, amelyet legutóbbi kirándulásuk alkalmával vágtak: most kényelmesen járható úttá szélesítették ki, és Vadnyugati útnak nevezték el, a kidöntött szálfákat pedig a Kémény elé szállították, ott ütötték föl egyébiránt a hajóácsműhelyt is. Ami a Vadnyugati utat illeti, igencsak szeszélyesen kanyargott, de azért mégiscsak nagyban megkönnyítette a Kígyó-félsziget jelentős szakaszának a megközelítését.

Igen fontosnak tartották, hogy a fákat sürgősen kivágják és tüstént föl is hasogassák, mert amúgy zöld állapotukban nem sok hasznukat vehették, kiszáradásukra pedig elég sok időt kellett hagyniok. Április havában tehát buzgón szorgoskodtak az ácsok; az időjárást csak a napéjegyenlőség táján zavarta meg néhány túlontúl heves szélroham. Jup mester ügyesen segédkezett munkájukban: hol valamelyik fa csúcsára kúszott föl, hogy odahurkolja erősen a fadöntéshez szükséges kötelet, hol meg a megkopasztott, lehántott rönköket hurcolta izmos vállán.

Az egész faanyagot behordták a Kémény mellett ácsolt tágas deszkafészerbe, hogy ha megmunkálásra kerül a sor, kellő pillanatban kéznél legyen.

Áprilisban fölségesen szép idő járta, amilyen az északi félteke enyhe októbereit szokta bearanyozni. E hónap során a telepesek a földművesmunkát sem hanyagolták el, úgyhogy a Kilátó-fennsíkról rövidesen eltűnt a pusztítás minden nyoma. A malmot helyreállították, és új épületek emelkedtek az egykori baromfiudvar helyén is. Ezúttal azonban terjedelmesebb baromfiólakat ütöttek össze, mert a szárnyasnép időközben tekintélyesen megszaporodott. Az istállókban öt onagga állt már: négy erős, hámba tört példány - egyaránt nyereg alá valók és kordéba foghatók - és rajtuk kívül egy minap ellett csacsi. A telep mezőgazdasági fölszerelése újabban ekével is gyarapodott, az onaggákat pedig igába fogták, és szántottak velük, akár Yorkshire-ben vagy Kentuckyban az ökrökkel. Valamennyi telepes becsületesen kivette részét a munkából, és dolgos karjuk ez idő tájt sem sokat pihent. Mégis, majd kicsattantak valamennyien az egészségtől, derűs jókedvben töltötték együtt a gránitpalota-beli estéket, és ezernyi tervet kovácsoltak jövőjükről!

Mondanunk sem kell, most már Ayrton is szívvel-lélekkel csatlakozott a telepesek kis közösségéhez, és immár esze ágában sem volt, hogy visszaköltözzék a karámba. Kedélye azonban borongós maradt; nemigen lett közlékenyebb, és szívesebben kérte ki részét a telepesek munkájából, mint szórakozásaiból. Ám ha dolgozni kellett, szívós, erős, ügyes, találékony, megértő segítőtársnak bizonyult. Mindenki becsülte és szerette, s ezt észre kellett vennie neki magának is.

Mindazonáltal a karámot sem hagyták sorsára. Valamelyik telepes kordén vagy az onaggák egyikének a nyergében minden másodnap fölkereste a karámot, abrakot döntött a muflonok és a kecskék jászolába, almot vetett alájuk, majd Nab konyhájára szállította a szükséges tejmennyiséget. E kirándulásokon időről időre alkalom kínálkozott vadászatra is. Harbert és Gedeon Spilett - miközben Top előttük futkározott - gyakrabban tették meg a karámba vezető utat, mint társaik bármelyike, és kitűnő fegyvereikkel annyi vízidisznót, agutit, kengurut, vaddisznót és más egyéb vadat - vadrécét, fajdot, nyírfajdot, fénymadarat, mocsári szalonkát és más szárnyast - ejtettek el, hogy a Gránitpalota éléstárából sohasem hiányzott a vadhús. A vadaskert és az osztrigatelep hozama, néhány elfogott teknősbéka, egy-egy halászat fogása a Hála-folyó torkolatába tömegesen tóduló, pompás lazacokból, a Kilátó-fennsík konyhakerti termékei, az erdő vadon termő gyümölcsei a kincsek akkora garmadáit képezték, hogy Nab, a főszakács, alig győzte elraktározni mindezt.

Magától értetődik, hogy helyreállították a karám és a Gránitpalota közt húzódó távíróvezetéket is, és a távírókészülék gyakorta működött is, valahányszor a telepesek egyike vagy másika a karámban tartózkodott, és valamilyen okból szükségesnek látta, hogy ott töltse az éjszakát. A szigeten egyébiránt ismét tökéletes biztonság uralkodott, a telepeseknek semmiféle veszedelemtől - vagy legalábbis ember okozta veszedelemtől - nem kellett tartaniok.

Ámbár, ami egyszer megtörtént, megismétlődhetett máskor is. Számítaniok kellett arra az eshetőségre, hogy kalózok vagy szökött fegyencek alkalomadtán ismét megrohanják a szigetet. Lehetséges, hogy Bob Harvey a Norfolk-szigeti fegyenctelepen maradt cinkostársait is beavatta tervéibe, s azok éppenséggel könnyen követhetik példáját. A telepesek tehát továbbra is szüntelenül szemmel tartották a szigetet szegélyező tengerszakaszt, és távcsövük minden áldott nap végigpásztázta az Unió-öböl és Washington-öböl határolta hatalmas horizontot. A karámba menet pedig ugyanolyan gondosan fürkészték a nyugati tengerrészt, és valahányszor fölhágtak a közeli hegynyúlványra, tekintetük bejárhatta a nyugati látóhatár egész széles körcikkelyét.

Semmi gyanús nem ötlött szemükbe, de ők azt vallották: „nem árt mindig résen lennünk”...

Egy este a mérnök új, jól kigondolt tervet közölt barátaival: elhatározta, hogy a karámot erőddé építi át. Úgy vélte, az óvatosság megkívánja, hogy magasabbra húzzák föl a palánkot, és oldalvást gerendákból összerótt mellvédfélével erődítsék, amelynek fedezetéből a telepesek szükség esetén szembeszállhatnak akár egész ellenséges csapattal is. Magát a Gránitpalotát, már csak fekvésénél fogva is, bevehetetlennek tartották, nyilvánvaló hát, hogy a szigeten partra szálló bármiféle kalózok támadásának célpontja mindig is a karám marad, a benne élő állatok és az ott raktározott készletek miatt; a telepeseknek azért úgy kell falai közt berendezkedniök, hogy ha egyszer ismét ottrekednek, ne szoruljanak hátrányos védekezésre.

A tervnek persze még meg kellett érlelődnie; végrehajtását a telepesek amúgy is kénytelenek voltak elodázni tavaszig.

Május 15-e táján az új hajó tőgerendáját végigfektették már az ácsszérű udvarán, az orrtőke és a fartőke pedig merőlegesen meredezett fölfelé a tőgerenda végébe fúrt csaplyukakból. A hajótő roppant erős tölgysudárból készült, hossza száztíz lábnyira rúgott, ami lehetővé tette, hogy a főkeresztgerendát huszonöt lábnyi szélességűre méretezzék. Ám mindössze ennyit végezhettek az ácsok a hidegek és a viharos időszak beállta előtt. A következő héten még fölerősítették az első farbókonyokat, de ezzel aztán abba is kellett hagyniok a munkát.

A hónap utolsó napjaiban rendkívül rosszra fordult az idő. Keleti szél fújt, némelykor orkánszerű hevességgel. A mérnök féltette is valamelyest a hajóépítő műhely deszkafészereit - ezeket egyébiránt sehol másutt nem üthették volna föl a Gránitpalota környékén, csak ott, ahol most álltak -, mert a zátony alig oltalmazta még a sziget partját a nyílt tenger tomboló hullámai ellen, úgyhogy nagy viharok idején az áradat magát a gránitfal tövét csapdosta.

A mérnök aggodalma azonban szerencsére alaptalannak bizonyult. A szél inkább a délkeleti tengerszegély ellen fordult, a Gránitpalotát tehát tökéletesen megvédte a Gazdátlan Láda fokának lépcsőzetesen előreugró sziklacsoportozata.

Pencroff és Ayrton, az új vitorlás két legbuzgóbb építője, addig folytatta a munkát, ameddig csak bírta. Egyikük sem lévén olyan ember, aki hagyja magát zavartatni holmi hajzatát tépázó szélvihartól vagy csontjukig ható esőtől, azt vallották, hogy egy-egy jó kalapácsütés rossz időben is ér annyit, mint jó időben. Ám később, amikor a nyirkos időszakot farkasordító hideg váltotta föl, s az anyag megmunkálása szerfölött megnehezült, mert a fa rostjai vaskeményre fagytak, június 10-e táján végül ők is kénytelen-kelletlen félbehagyták a hajó építését.

Cyrus Smith és társai éppenséggel nem ekkor tapasztalták először, milyen kegyetlenül zordon a téli időjárás a Lincoln-szigeten. Az itteni hideg az Egyenlítőtől ugyanilyen távol fekvő Új-Angliáéra hasonlított. Ám amíg az északi félgömbön - legalábbis az új-britanniai részen és az Egyesült Államok északi felén - ez a jelenség a sarkvidékkel határos területek sík alakulatával magyarázható (ott még egy földkupac sem emel gátat az északi-sarki szélviharok rohamai ellen), itt, a Lincoln-szigeten efféle magyarázat sehogy sem lehetett volna helytálló.

– Általános megfigyelés - magyarázta egy napon Cyrus Smith a társainak -, hogy a szigetek és a partvidékek bármely szélességi fokon kevésbé szenvednek a hidegtől, mint a szárazföldek belterülete. Gyakran hallottam, hogy Lombardiában például cudarabb telek járnak, mint Skóciában, s ez is azt mutatja, hogy a tenger télen visszasugározza a nyáron magába gyűjtött meleget. Az ekként fölszabaduló hő áldásait tehát leginkább a szigetek élvezik.

– De hát akkor miképpen lehet az, Cyrus úr - tudakolta Harbert -, hogy a Lincoln-sziget mégis kivételnek tekinthető az általános szabály alól?

– Ez bizony nehezen megmagyarázható... - felelte a mérnök. - Mindazonáltal hajlamos vagyok föltételezni, a szigetnek ezt a sajátosságát valószínűleg az indokolja, hogy a déli féltekén fekszik, márpedig, mint te is tudod, fiacskám, a déli félteke hidegebb az északinál.

– Valóban - mondta Harbert -, hiszen úszó jéghegyekkel is gyakrabban találkozhatunk a Csendes-óceán déli szélességi körein, mint északon.

– Szent igaz - ismerte el Pencroff is -, bálnavadász koromtan nemegyszer láttam jéghegyeket a Hoorn-fok magasságában!

– Akkor hát a Lincoln-szigetet sújtó cudar hidegek okát esetleg jéghegyek vagy úszó jégmezők viszonylagos közelségében kell keresnünk... - vélekedett Gedeon Spilett.

– Az ön véleménye valóban teljesen elfogadható, kedves Spilettem - válaszolta Cyrus Smith -, nyilvánvalóan jégmezők közelsége okozza ezeket a kemény teleket. Ám szeretném emlékeztetni valamire: egy pusztán fizikai körülmény is közrejátszik abban, hogy a déli félteke hidegebb az északinál. Minthogy nyáron a nap sokkal közelebb kerül a déli földgömbhöz, mint az északihoz, télen tehát szükségképpen sokkal messzebb távolodik tőle. Ez indokolja hát itt a hőmérséklet mindkét irányú kilengését, mert igaz ugyan, rendkívül hidegek a Lincoln-szigeti telek, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nyaranta viszont igen nagy ám errefelé a hőség...

– De hát miért van az, Smith úr, már megbocsásson - kérdezte Pencroff összevonva szemöldökét -, miért van az, hogy a mi féltekénk mindenben a rövidebbet húzza? Ez nem igazság!

– Pencroff barátom - válaszolta a mérnök nevetve -, akár igazság, akár nem igazság, nem tehetünk egyebet, mint hogy beletörődünk a dologba; a különlegesség okát azonban mindjárt megmagyarázom... A föld nem körpályát ír le a nap körül, hanem a csillagrendszer természetes mechanikájának törvényei szerint inkább ellipszis alakú pályán mozog. A föld az ellipszis egyik gyújtópontjában foglal helyet, és ezért következésképpen pályája bizonyos szakaszán az *afélium*ba, vagyis a naptól legtávolabb levő, más szakaszán pedig a *perihélium*ba, vagyis a naphoz legközelebb eső pontjára érkezik. Mármost a föld éppen télen, a déli félteke tele idején jár legtávolabb a naptól, érthető hát, hogy éppen a földgömb déli vidékei szenvedik el ilyenkor a legnagyobb hideget. Ezen bizony nem segíthetünk, Pencroff, mert az ember bármennyit tudjon is, sohasem változtathat a világegyetem csillagászati rendjén, amelyet maga Isten teremtett ilyennek.

– Pedig mennyi mindent tud az emberiség, Cyrus úr! - csóválta a fejét Pencroff, aki láthatólag nem szívesen törődött bele a megváltoztathatatlanba. - Mekkora könyvet lehetne megtölteni a világ tudományával!

– Hát még mennyivel nagyobb könyvet lehetne megtölteni mindazzal, amit nem tud a világ! - felelte Cyrus Smith.

Végül azonban, bármelyik okból is, június havában ismét szokásos szilajságával rontott a szigetre a hideg, és a telepesek többnyire a Gránitpalotába szorultak.

Hej, valamennyien de sokat szenvedtek a szobafogságtól, a legnagyobb kínokat azonban Gedeon Spilett állta ki.

– Hallod-e, Nab - szólt egyszer a derék négerhez -, közjegyzőileg hitelesített okiratban terád hagynám minden apai és anyai örökségemet, ha lennél olyan szíves, elfutnál valahová, bánom is én, hová, és előfizetnél nekem bármelyik napilapra!... Mert boldogságomhoz csak ez az egy hiányzik: reggelente újságból szeretném megtudni, hogy ugyan mi is történt előző nap a nagyvilágban!

Nab hatalmasat kacagott.

– Hitemre mondom, Spilett úr, nem mehetek - felelte -, nincs egyetlen pillanat időm sem, annyira elfoglalnak a napi teendőim...

Az igazság az, hogy bár a külső munkáról beszorultak is otthonukba, akadt dolog odabenn is éppen elég.

A Lincoln-szigeti telep, lakói háromesztendős szakadatlan igyekezetének eredményeképpen virágzása teljében állt. A megtorpedózott brigg a gazdagság új forrását képezte. Nem szólván a teljes vitorlázatról és kötélzetről, amelynek az ácsszérűben álló hajó látja majd hasznát, a telepesek annyi szerszámot, eszközt, fegyvert, lőszert és ruhaneműt zsákmányoltak, hogy a rengeteg holmi zsúfolásig megtöltötte a Gránitpalota raktárait. Már nem szorultak a maguk gyártotta durva posztóra. Első telelésük idején a telepesek ugyan sokat szenvedtek a hidegtől, most azonban jöhetett a rossz idő, fittyet hánytak a legcsikorgóbb fagyoknak is. Fehérneműjük szintén akadt bőségesen, s ezt a vászonholmit szakszerűen gondozták. Cyrus Smith a tengeri só nátrium-kloridjából könnyűszerrel kiválasztotta a lúgot és a klórt. A lúgot egyszerűen szódává, a klórt pedig klórmésszé alakította át: ezek a vegyi anyagok a legkülönfélébb háztartási célokra is alkalmasnak bizonyultak, a telepesek azonban elsősorban fehérneműmosásra használták őket. Egyébiránt évente csak négyszer rendeztek nagymosást, akárcsak a régimódi családokban szokás, és Pencroff meg Gedeon Spilett - az utóbbi még mindig csak arra várva, hogy a postás meghozza végre hírlapját - kitűnő mosónőnek bizonyultak.

Így telt el a három téli hónap, június, július és augusztus. Rendkívül zordon idő járta, s mint a megfigyelő műszerek mutatták, a középhőmérséklet nem haladta túl a fagypont alatti tizenhárom fokot. A hideg tehát még nagyobb lett, mint az előző télen. Ám a Gránitpalota kandallóiban jó tűz lángolt szakadatlan, füstje hosszú, fekete csíkokat vont a terem gránitfalára. A telepesek nem takarékoskodtak a fűtőanyaggal, hiszen a fát ott szerezték, néhány lépésnyire otthonuktól. A hajóépítésre szánt fa hulladéka máskülönben lehetővé tette, hogy módjával égessék a kőszenet, amelyet nehézkesebb volt szállítani.

Ember és állat mind a legjobb egészségnek örvendett. Jup mester ugyan kissé fázékonynak mutatkozott, ezt észlelniök kellett. Ez volt talán egyetlen gyöngéje, s a telepesek jó meleg, vattázott háziruhát varrtak neki. De milyen nagyszerű inas volt, milyen ügyes, milyen buzgó, milyen fáradhatatlan, csöppet sem kotnyeles, csöppet sem fecsegő, nem egy ó- vagy újvilágbeli kollégája példát vehetett volna róla!

– Könnyű neki - jegyezte meg Pencroff -, ha valakinek négy keze van, akkor igazán a legkevesebb, hogy jól végezze a munkáját!

És az értelmes négykezű valóban kitett magáért!

Hét hónap telt el a hegyen és a hegy körül végzett vizsgálódásaik óta, elkövetkezett szeptember hava, meghozta a szép időt, de a sziget „védőszelleme” még mindig nem hallatott magáról. Jelenlétére semmiféle körülmény sem utalt. Igaz ugyan, hogy közbelépésére nem is volt szükség, mert a telepesek ezenközben egyszer sem kerültek nehéz körülmények közé, és egyszer sem álltak nehéz megpróbáltatások előtt.

Cyrus Smith megfigyelte, hogy az ismeretlen - megmagyarázhatatlan módon - a gránittömbön keresztül tartotta fenn a kapcsolatot a Gránitpalota lakóival, és Top ezt ösztönösen megérezte - ám ez az utóbbi időszak folyamán megszűnt. A kutya teljesen abbahagyta azt a bizonyos jellegzetes morgást, és többé az orangután sem nyugtalankodott. A két jó pajtás - mert azok voltak - nem őgyelgett immár a belső kút szája körül, s nem kaffogott, nem nyüszített, nem makogott azon az oly különös módon, amire a mérnök már a kezdet kezdetén fölfigyelt. De vajon bizonyos lehetett-e Cyrus Smith abban, hogy a rejtélyt illetőleg csakugyan elhangzott már az utolsó szó? Tudhatta-e, hogy soha többé nem következnek be olyan körülmények, amelyek életük e titokzatos szereplőjét ismét a színre szólítják? Ki tudja, mit tartogat a jövő?

Végül is elmúlt a tél, ám éppen a visszatérő tavasz első napjaiban olyan esemény történt, amelynek igen gyászos következményei is lehettek még.

Szeptember 7-én Cyrus Smith, miközben a Franklin-hegy csúcsát nézegette, füstöt vett észre a kráter pereme körül, és ott lebegtek a levegőben a párák első foszlányai is.