Mi történt? Ki terítette le a fegyenceket? Lehetséges-e, hogy Ayrton? Nem, ez képtelenség, hiszen néhány perce még visszatértüktől reszketett!

Ayrton olyan mély önkívületben feküdt, hogy semmiképpen sem tudták magához téríteni. Néhány szót nyögött csak ki nagy keservesen, aztán zsibbasztó kábulat kerítette hatalmába, s eszméletlenül hanyatlott ágyára, majd dermedt mozdulatlanságban feküdt.

A telepeseket ezernyi kusza gondolat rohanta meg, roppant fölcsigázott izgalmukban egész éjszaka el sem hagyták Ayrton kunyhóját, és nem tértek vissza arra a helyre, ahol a rablók holtteste hevert. Nem tartották valószínűnek, hogy Ayrton bárminő magyarázattal szolgálhasson azokról a körülményekről, amelyek közt a kalózokat haláluk utolérte, hiszen szerencsétlen bajtársuk még azt sem tudta, hogy a karámbeli kunyhóban fekszik. De legalább elbeszélhetné a szörnyű tömegkivégzést megelőző eseményeket...

Másnap Ayrton fölocsúdott kábulatából, és társai, akik száznégy napi távollét után csaknem épen és egészségesen találtak rá, szívből fakadó örömmel üdvözölték.

Ayrton ekkor rövidre fogva elmondta, hogy mi történt vele, vagyis helyesebben szólva azt, amit erről tudott.

Miután visszatért a karámba, másnap, november 10-én napszálltakor a fegyencek átmásztak a palánkon, és meglepetésszerűen lerohanták. Gúzsba verték, száját fölpeckelték; aztán magukkal hurcolták búvóhelyükre, egy sötét verembe, amely valahol a Franklin-hegy tövében rejtőzik.

Már eldöntötték, hogy másnap megölik, amikor a tengeri rablók egyike fölismerte, és azon a néven szólította, amelyet Ayrton hajdan Ausztráliában viselt. Ezek a nyomorult gazemberek könnyű szívvel lemészárolták volna Ayrtont! Ben Joyce életét azonban megkímélték!

Ám ettől a perctől fogva Ayrton céltáblája lett egykori cinkosai zaklatásának. Azok nógatták, hogy csatlakozzék ismét hozzájuk, arra számítottak: segítségével bejutnak a Gránitpalotába, elfoglalhatják ezt a bevehetetlen várat, és a sziget uraivá válhatnak, ha lemészárolták a telepeseket!

Ayrton nem állt kötélnek. A hajdani fegyenc, aki már régen megbánta bűneit, és bocsánatot is nyert értük, inkább meghalt volna, semhogy elárulja társait.

Négy hónapig élt a barlangban, béklyóba verve, betömött szájjal, állandó őrizet alatt.

A fegyencek nem sokkal a szigetre érkezésük után fedezték föl a karámot, és ha nem is költöztek oda, attól fogva a karám készleteiből éltek. November 11-én két banditát váratlanul ott leltek a telepesek, ezek nyitottak tüzet Harbertre; egyikük visszafutott társaihoz, és eldicsekedett, hogy megölte a sziget egyik lakóját. Cimborája, mint tudjuk, nem tért vissza, mert Cyrus Smith tőrdöfése leterítette a palánkon kívül.

Képzelhetjük, milyen nyugtalanság és kétségbeesés fogta el Ayrtont, amikor Harbert halálhírét hallotta! A telepesek mindössze négyen maradtak, úgyszólván kényére-kedvére kiszolgáltatva a kalózoknak!

A fegyencek azonban éppen az eset hatására mindaddig nemigen hagyták el barlangjukat, ameddig a telepesek Harbert betegsége miatt, a karámban tartózkodtak, sőt a Kilátó-fennsík elpusztítása után sem tartották tanácsosnak, hogy kimozduljanak onnan.

Ayrtonnel ettől az időtől fogva kétszeres kegyetlenséggel bántak. Kezén-lábán véres csíkokat horzsolt az éjjel-nappal viselt béklyó. Minden pillanatban várta a halált, már nem hitte, hogy elkerülheti.

Így ment ez egészen február harmadik hetéig. A kalózok, kedvező alkalomra lesve, csak ritkán távoztak el búvóhelyükről, csupán vadászatra ruccantak ki egyszer-kétszer a sziget belsejébe vagy a déli tengerszegélyre. Ayrton egész idő alatt hírt sem hallott barátai felől, és nem remélte, hogy még egyszer viszontláthatja őket!

A szerencsétlen embert végül annyira megviselte a sok sanyargatás, hogy tompa, mély kábulatba zuhant; nem látott, nem hallott semmit. Attól a perctől fogva nem emlékezett semmire sem; most sem tudta elmondani, mi történt az utolsó két napon...

– De Smith úr - kérdezte -, vajon hogyan szabadultam ki a barlangbeli fogságból, és hogyan kerültem ide, a karámba?

– Hát a kalózok hogyan kerültek ide, holtan, a karám közepébe? - kérdezte válaszképpen a mérnök.

– Holtan?! - kiáltotta Ayrton, és bágyadtsága ellenére félig fölemelkedett fekhelyén.

Társai talpa támogatták. Valamennyien elindultak a kicsiny csermely felé.

Világos nappal volt már.

A patak partján ott hevert az öt tengeri rabló holtteste, a tetemek helyzetén meglátszott, hogy villámgyorsan lephette meg őket a halál!

Ayrton megrendülten meredt rájuk. Cyrus Smith és társai szótlanul nézték.

A mérnök intésére Nab és Pencroff közelebbről is szemügyre vette a már merev hullákat.

Sehol sem látszott sérülés rajtuk.

Pencroff azonban, tüzetesebb vizsgálat után, egyiknek a homlokán, a másiknak a mellén, a harmadiknak a hátán, a negyediknek és az ötödiknek a vállán apró piros pontot fedezett föl, alig észrevehető, parányi zúzódást, lehetetlenség volt fölismerni, mitől eredt.

– Itt érte őket a halálcsapás! - mondta Cyrus Smith.

– De miféle fegyver találta el őket?! - csattant föl az újságíró.

– Valamilyen villámszerűen gyors hatású fegyver, amelynek nem ösmerjük a titkát!

– S vajon kinek a villáma sújtott le ide?... - kérdezte Pencroff.

– A sziget igazságszolgáltató bírájáé - felelte Cyrus Smith -, az ő hatalma nyilatkozott meg ismét, ő hozta ide önt is, Ayrton, ő végzett el eddig is helyettünk mindent, amire a magunk erejéből már nem tellett, s aztán minden egyes alkalommal újra meg újra elrejtőzött előlünk...

– Keressük meg hát! - kiáltott föl Pencroff.

– Igen, keressük meg - felelte Cyrus Smith -, noha éppen mert felsőbbrendű lény képes csak ilyen csodákra, akkor találhatjuk meg csupán őt, ha végtére neki is úgy tetszik, hogy színe elé szólítson bennünket!

A láthatatlan segítség, amely a telepesek tulajdon cselekvését annyiszor tette fölöslegessé, mélyen meghatotta, s egyszersmind kellemetlenül is érintette a mérnököt. A büszke lelket mindig megsebzi, ha valakivel szemben alacsonyabb rendűnek kell éreznie magát. Ha a nagylelkűség úgy nyilvánul meg, hogy közben teljességgel elutasítja a hála minden jelét, bizonyos megvetést árul el azok iránt, akiken lekötelezett; ezért ismeretlen segítőjük magatartása Cyrus Smith szemében némileg csökkentette a jótettek értékét.

– Keressük meg - ismételte -, és adja Isten, hogy egy napon bebizonyíthassam gőgös pártfogónknak: nem vagyunk méltatlanok jóindulatára! Sokért nem adnám, ha valamivel leróhatnánk iránta hálánkat, és akár életünk árán is valamilyen szolgálatot tehetnénk neki!

Ettől a naptól fogva a Lincoln-sziget lakói ismeretlen jótevőjük fölkutatására fordították minden erejüket. Olthatatlan vágy sarkallta őket, hogy megleljék a talány nyitját, ami nem lehetett egyéb, mint egy név, egy igazán megmagyarázhatatlan, sőt szinte emberfölötti hatalommal bíró ember neve...

A telepesek kisvártatva visszatértek a karámbeli kunyhóba, ahol ápolásuk egykettőre visszaadta Ayrton testi és lelki erejét. Nab és Pencroff az erdőbe szállította a kalózok holttestét, és a karámtól bizonyos távolságra mélyen elföldelték őket. Aztán a telepesek rendre elmondták Ayrtonnek, mi minden történt velük fogsága idején. Elbeszélésükből megtudta, milyen viszontagságokat élt meg Harbert, és arról is értesülést nyert, milyen megpróbáltatásokat kellett kiállaniok időközben a telepeseknek. Bevallották neki, ami őket magukat illeti, már nem is remélték a viszontlátást, mert bizonyosra vették, hogy a kalózok könyörtelenül kivégezték foglyukat.

– Most pedig - fejezte be elbeszélését Cyrus Smith - egyetlen feladatot kell még teljesítenünk. Munkánk nagy részét befejeztük; de ha igaz is, hogy a fegyencektől nem kell már tartanunk, és a sziget gazdái ismét mi vagyunk, sose feledjük: ezt nem a tulajdon erőnknek köszönhetjük...

– Nos hát - felelte Gedeon Spilett -, akkor kutassuk végig a Franklin-hegy nyúlványainak útvesztőt! Ne hagyjunk földerítetlen egyetlen üreget, egyetlen sziklahasadékot sem! Haj, barátaim, soha újságíró nem állt még ilyen megrendítő titok megfejtése előtt, mint most jómagam!

– Addig nem térünk vissza a Gránitpalotába, amíg meg nem találjuk jótevőnket! - fogadkozott Harbert.

– Igen! - felelte a mérnök. - Mindent megteszünk, ami emberileg lehetséges... de, ismétlem, csak akkor találhatunk reá, ha ő maga is úgy látja jónak!

– Maradjunk itt a karámban? - kérdezte Pencroff.

– Maradjunk egyelőre - válaszolta Cyrus Smith -, élelmiszerrel bőven el vagyunk látva, meg aztán itt éppen kutatásaink körének középpontjában állunk. Egyébiránt, ha valamire szükségünk van, a kordé hamar eljut a Gránitpalotába.

– Helyes - felelte a tengerész. - Csupán egy megjegyzésem van...

– Éspedig?

– Közeledik a szép idő, hát ne feledkezzünk meg róla, hogy átkelés előtt állunk...

– Átkelés előtt? - álmélkodott Gedeon Spilett.

– Bizony! Át kell vitorláznunk a Tabor-szigetre - válaszolta Pencroff. - El kell juttatnunk oda valamilyen följegyzést, amellyel közöljük szigetünk földrajzi helyzetét és Ayrton hollétét, hiszen a skót jacht bármikor érte jöhet. Ki tudja, nem késtünk-e el vele máris?

– No de Pencroff - kérdezte Ayrton -, hogyan képzeli ezt az átkelést?

– Hát a Bonadventure-ön!

– A Bonadventure-ön!... - kiáltott föl Ayrton.

– De hiszen az megsemmisült!

– Az én Bonadventure-öm megsemmisült?! - üvöltötte Pencroff, és fölpattant.

– Meg! - bólintott Ayrton. - A kalózok rátaláltak a kis kikötőben, alig nyolc napja; tengerre szálltak rajta, és...

– És? - kérdezte Pencroff szívszorongva.

– És mivel Bob Harvey nem volt már velük, senki sem értett a kormányzáshoz, sziklazátonyra futottak, és a hajó teljesen szétroncsolódott!

– Ó, azok a nyomorult gazemberek! Azok a banditák! Azok a becstelen, galád gonosztevők! - ordította Pencroff.

– Ne búsulj, Pencroff - mondta Harbert, és megragadta a tengerész kezét -, majd építünk újat, nagyobbat, mint az első volt! Hiszen a brigg egész vasalása és vitorlafölszerelése rendelkezésünkre áll!

– De tudják-e, hogy egy harminc-negyven tonnás hajó megépítése legalább öt-hat hónapig tart? - kérdezte Pencroff.

– Annyi időt szánunk rá, amennyi kell - válaszolta az újságíró -, arról úgyis lemondhatunk, hogy még az idén átkeljünk a Tabor-szigetre...

– Sose bánkódjék, Pencroff, bele kell törődnünk - vigasztalta a mérnök is -, reméljük, hogy ez a késedelem nem lesz hátrányunkra.

– Jaj, az én szép Bonadventure-öm! Jaj, az én szegény kis Bonadventure-öm! - sóhajtozott Pencroff, aki még mindig nem tért magához kétségbeeséséből, amiért elveszítette bárkáját, amelyre oly büszke volt.

A Bonadventure pusztulása nyilvánvalóan sajnálatos fordulatot jelentett a telepesek életében, s el is határozták, hogy mihelyt lehet, pótolják a veszteséget. Ám miután ebben megállapodtak, minden figyelmüket a tervbe vett földerítő útra fordították, amelynek során a sziget legrejtettebb zugait is végig kell kutatniok.

Még aznap, február 19-én útnak indultak, és egy álló hétig folyt a sziget fölfedezése. A hegy tövében, nyúlványai és számos elágazása közt völgyek és szakadékok vadregényes, szeszélyes útvesztője kanyargott. Nyilvánvalóan ott, a szűk szorosok mélyén, sőt talán magának a Franklin-hegy tömegének a belsejében kell keresniök. A szigetnek ugyanis semelyik más része sem kínált alkalmasabb rejtekhelyet olyasvalaki számára, aki mindenáron ismeretlen akar maradni. Ezek a különféle hegyvonulatok és dombhátak olyan kusza összevisszaságban torlódtak egymásra, hogy Cyrus Smithnek szigorú módszerességgel kellett hozzáfognia a kutatáshoz.

A telepesek elsőnek a tűzhányó déli oldalán tátongó völgyet vették szemügyre, amely a Zuhatag-patakot tápláló csermelyek vizét gyűjtötte össze. Ayrton itt megmutatta a fegyencek búvóhelyét: ott töltötte fogsága idejét mindaddig, amíg a karámba nem került. A barlangot Ayrton pontosan abban az állapotban találta, amelyben utoljára látta. A telepesek némi lőszert és élelmiszert is leltek a mélyén, ezt a fegyencek hordták oda, hogy tartalékot gyűjtsenek.

Az egész völgyet, ahová a barlang torkollott, szép szálfák árnyékolták, főként toboztermők: a telepesek a legnagyobb gonddal, apróra végigvizsgálták, aztán a délnyugati „gyámpillér” talpazatát megkerülve még szűkebb szurdokba hatoltak be: ez a katlan egészen a tengermellék festői bazaltszirtjeinek halmazáig vonult.

Ezen a tájon már gyérebben nőttek a fák. Az aljnövényzet helyét köves talaj foglalta el. A sziklák közt vadkecskék és muflonok szökdécseltek. Ezen a vidéken kezdődött a sziget kopár szakasza. A telepesek már itt megállapíthatták, hogy a Franklin-hegy lábánál elágazó számos völgy közül csak három annyira gazdag erdőkben és legelőkben, mint a karám völgye és két szomszédja: nyugaton a Zuhatag-pataké, keleten pedig a Vörös-pataké. A két patak a hegy minden vizét magába fogadta, és néhány mellékerecske elnyelése után valóságos folyóvá duzzadt: a sziget déli fertálya ennek a két folyóvíznek köszönhette termékenységét. Ami a Hála-folyót illeti, azt a Fénymadár-erdő lombsátrai alatt fakadó források táplálták; hasonló kútfőkből eredt a Kígyó-félsziget földjét nedvesítő, ezernyi ágra szétcsurranó vízérhálózat is.

Mármost a vízben dús három völgy bármelyike alkalmas búvóhelyül szolgálhatott valamilyen csöndes magányra vágyó remetének, hiszen akadt ott bőven minden, ami az élet fönntartásához szükséges. Ezt a három völgyet azonban a telepesek már régebben átkutatták, és sehol sem bukkantak nyomára ember jelenlétének.

Vajon e sivár szakadékok valamelyikének mélyén, zord északi sziklagörgetegek, kővé dermedt lávapatakok közt búvik-e meg a titokzatos szigetlakó rejtekhelye?

A Franklin-hegy északi oldalán, a hegy tövében csupán két tágas és nem túlságosan mély völgy húzódott, bennük még csökevényes növényzet sem tenyészett; mindkettőben roppant vándorkövek magasodtak, morénák hosszú csíkjai húzódtak, szerteszóródott lávadarabok hevertek, és köztük néhány vaskos ásványi kőzet, obszidiántömb és labradoritszál meredezett ki a talajból.¹ Ezen a terepen hosszadalmasnak, fáradságosnak ígérkezett a kutatás. Ezernyi üreg ásított reájuk mindenfelől; egyikük sem rémlett ugyan különösképpen vendégmarasztalónak, viszont valamennyinek a bejárata szinte észrevétlenül rejtőzött, és igencsak nehezen közelíthették meg őket. A telepesek befürkésztek még azokba is, amelyek sötét alagutakként nyomultak be mélyen a hegy aljába: ezek a tűzhányó működése idején keletkeztek, falaikon ott feketéllett még a hajdankori tűz korma. Lobogó gyantafáklyákkal bolyongták végig a zegzugos folyosókat, átkutatták a legszűkebb hasadékokat, a legfélreesőbb repedéseket is. Ám mindenütt csak csönd és sötétség fogadta őket. Sehol sem tetszett úgy, hogy valaha is emberi láb tapodta volna ezeket az őskori aknákat, és emberi kéz elhengerítette volna helyükről ezeket az otromba sziklatönköket. Úgy festettek azok, ahogyan a vulkán valamikor a sziget fölbukkanása idején a víz felszínére hányta őket.

Noha a hegy gyomrában tekergő barlangrendszer mindenütt merőben elhagyatottnak sejlett, és noha mélységes sötétség terjengett benne, Cyrus Smithnek meg kellett állapítania, hogy itt tökéletes csönd éppenséggel nem honol.

Az egyik, több száz lábnyi mély bérchasadék mélyén a mérnök legnagyobb meglepetésére tompán suhogó morajt hallott, amelynek zaját sokszorosára fokozta a belerezgő sziklák visszhangja.

Gedeon Spilett, aki a mérnököt kísérte, maga is megneszelte ezt a távoli dübörgést, amely azt jelentette, hogy a föld alatti tűz ismét éledezik. Mind a ketten többször is megálltak, hogy hallgatóddzanak, és egyetértettek abban, hogy a tűzhányó lejáratai alján újfent hatni kezd valamilyen vegyi folyamat.

– A tűzhányó tehát nem aludt ki teljesen? - kérdezte az újságíró.

– Lehetséges, hogy amióta utoljára megvizsgáltuk a krátert - felelte Cyrus Smith -, valamiképpen újra hánytorogni kezdtek az alsóbb rétegek. Nyilvánvaló, hogy alkalomadtán akármelyik tűzhányó működni kezdhet, bármennyire kihunytnak tekintik is.

– No de ha a Franklin-hegy készül kitörni - kérdezte Gedeon Spilett -, vajon nem fenyegeti-e végveszéllyel a Lincoln-szigetet?

– Nem hiszem - válaszolta a mérnök. - A kráter afféle biztonsági szelepnek számít, és a túlhevült gőz és láva fölöslege, mint már annyiszor, most is szokott kivezető csatornáján távoznék.

– Kivéve, ha a láva a sziget termékeny részei felé törne új utat magának...

– Miért tart ettől, kedves Spilett? - kérdezte Cyrus Smith. - Miért ne ömölnék a láva a maga természetes, régen kivájt medrében?

– Eh, a tűzhányók szeszélyesek! - felelte az újságíró.

– Vegye figyelembe, hogy a Franklin-hegy egész tömbjének alakulata a vulkáni anyagok folyását e felé a völgy felé tereli, amelyben épp most cserkészünk. A lávaömlés csak akkor térülne el ebből az irányból, ha a hegy súlypontját földrengés mozdítaná ki a helyéből...

– Földrengésre azonban mindig számítani kell ilyen körülmények közt - jegyezte meg Gedeon Spilett.

– Mindig - hagyta rá a mérnök -, különösen, ha a föld alatti erők hosszabb pihenő után ébredeznek újra, és ezért roppant rombolásokat okoznak a földkéreg belsejében. Az bizonyos, kedves Spilettem, hogy az új kitörés mindenképpen súlyos következményekkel járhat, és valóban kívánatosabb lenne, ha a tűzhányó nem mutatna efféle hajlandóságot. De hát mit tehetünk? Semmit... Mindenesetre, történjék bármi is, kötve hiszem, hogy birtokunkat, a Kilátó-fennsíkot bármilyen komolyabb veszedelem fenyegetné. A Franklin-hegy és a Kilátó-fennsík közt jelentékeny suvadás húzódik, s ha a lávafolyam netán a tó felé ömlenék, a völgykatlan akkor is a fövényhalmok és a Cápa-öböllel határos területek felé terelné...

– Hát hiszen eddig még a legcsekélyebb füstöt se láttuk a hegy csúcsán - mondta Gedeon Spilett -, tehát semmi sem jelez közeli kitörést.

– Semmi - bólintott Cyrus Smith -, még csak holmi halvány gőzfelhő sem párázik ki a kráterből, ezt éppen tegnap állapítottam meg, amikor a legaprólékosabban szemügyre vittem a peremét. Az azonban lehetséges, hogy a kürtő alján sok szikla, hamu, kővé jegecesedett láva halmozódott föl idők során, s ezért az imént említett szelep pillanatnyilag épp túlságosan eldugult. Az első komoly löketre azonban az egész akadály eltakarodik az útból; ha a sziget a kazán, akkor a vulkán a kémény, és bizonyosra veheti, kedves Spilettem, hogy a gáznyomás sem a kazánt, sem a kéményt nem veti széjjel... Mindazonáltal, ismétlem, jobb lenne, ha nem következnék be a kitörés.

– Pedig nem tévedünk - csóválta fejét az újságíró. - Nyilvánvaló, hogy ez a tompa moraj éppen a vulkán mélyéből hallatszik!

– Valóban - ismerte el a még mindig feszült figyelemmel fülelő mérnök -, nincs tévedés... Olyan folyamat van itt keletkezőben, amelynek sem jelentőségét, sem lefolyását nem számíthatjuk ki előre.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett kiment a barlangból, csatlakozott társaihoz, majd tudomásukra hozta a dolgok állását.

– No jó! - kurjantott föl Pencroff. - A tűzhányónak tréfálkozni támadt kedve? Azt próbálja csak meg! Majd emberére akad!...

– Kire gondolsz? - kérdezte Nab.

– A mi védőszellemünkre, Nab, a mi védőszellemünkre, az majd betömi a vulkán száját, ha tátogatni kezdi!

Mint látjuk, a tengerész határtalan bizalommal viseltetett a sziget oltalmazó istensége iránt, ami érthető is, mert az a titokzatos hatalom, amely eddig is csupa megmagyarázhatatlan cselekedetben nyilvánult meg, valóban határtalannak látszott; hiszen, íme, a telepesek tűvé tehetik érte az egész szigetet, bárhol kereshetik, sehol sem találják, és az ismeretlen lény a kutatók minden erőfeszítésével dacolva, minden szívós, makacs, sőt konok igyekezetének fittyet hányva, továbbra is titokban képes tartani különös rejtekhelyét.

Február 19-től 25-ig a telepesek a Lincoln-sziget egész északi felére kiterjesztették vizsgálódásaik körét, s ott tüzetesen átböngésztek mindent a legparányibb zugig. Végül már a sziklákat is végigdöngették, mint a rendőrségi nyomozók a gyanús szobák falát házkutatáskor. A mérnök rendkívül pontos térképvázlatot rajzolt a hegyről, és ennek alapján még a legszélső, lépcsőzetes nyúlványait is bebarangolta. A telepesek körbejárták a csonka kúp peremét, a sziklatömeg első emeletén levő fennsíkot, sőt fölmásztak a tetejére még annak a roppant kalpagnak is, amelyben a kráter öble tátongott.

Mi több: leereszkedtek még a kihűlt kráter aljára is; a fenéken erősen hallatszott a föld alatti robajlás. Mindazonáltal sem füst, sem pára nem szivárgott sehonnan, és a kráter falai sem melegedtek át; mindez arra mutatott, hogy közeli kitörés nem várható. Ám sem itt, sem a Franklin-hegy bármely más részén nem találták nyomát annak, akit kerestek.

Kutatóútjukat ekkor a fövénydombok vidékén folytatták tovább. Gonddal, aprólékosan végigvizsgálták a Cápa-öböl gránitfal partját a tövétől a tarajáig, jóllehet nyaktörően nehéznek bizonyult leereszkedniök az öböl vizének szintjéig. Senki! Semmi!

„Senki! Semmi!” - végül is ez a két szó maradt a sok kárba veszett fáradság és makacs törekvés eredményének végső foglalatja; Cyrus Smith és társai kedvetlenségébe ekkor már bizonyos harag is keveredett.

Most már a hazatérésre kellett gondolniok, hiszen a kutatást nem folytathatták a végtelenségig. A telepesek ekkor már teljes joggal vélhették úgy, hogy a rejtelmes lény nem is lakik a sziget felszínén, és túlcsigázott képzeletükben a leghóbortosabb föltevések kergetődztek. Különösen Pencroff és Nab nem elégedtek meg azzal a magyarázattal, hogy egyszerűen csak valamilyen szokatlan jelenséget észlelnek, hanem most már mindenben természetfölötti tüneményt gyanítottak.

Február 25-én a telepesek visszatértek a Gránitpalotába, s a kettős kötél segítségével, amelynek egyik végét nyíllövéssel lerántották a földre, ismét helyreállították az összeköttetést a lakásuk és a fövénysáv közt.

Egy hónappal utóbb, március 25-én a telepesek megünnepelték Lincoln-szigetre érkezésük harmadik évfordulóját!