A Montcalm-villa

A Jézus-sziget partjait a Szent Lőrinc-folyam két felső ága mossa. Kisebb, mint a Montreal-sziget, de azért itt is több település létesült. E szigeten fekszik a Laval grófság is, mely nevét - éppúgy, mint a quebeci nagy katolikus egyetem - a Kanadában először felszentelt püspökről kapta.

A Laval nevet viselte a Jézus-sziget legnagyobb mezővárosa is, a déli parton. De Vaudreuil háza, bár Lavalhoz tartozik, egy mérföldnyivel lejjebb, a Szent Lőrinc partjánál épült.

A szép házat mintegy negyvenhektárnyi park vette körül, pázsitos térségekkel, magas szálerdővel, mely egész a folyópartig terjedt. A ház mind építészeti stílusában, mind a díszítés részleteiben merőben más volt, mint az Angliában oly közkedvelt ál-gótikus lakóházak. A francia ízlés sugárzott itt mindenből, s ha a ház tövében nem zúg a Szent Lőrinc viharos árja, az ember azt hihette volna, hogy a Loire partján, valahol Chenonceaux vagy Amboise táján van.

De Vaudreuil márki, akinek neve túlságosan sokat szerepelt a kanadai franciák felkeléseiben, részese volt annak az összeesküvésnek is, mely Simon Morgaz árulása miatt oly tragikus kudarcba fúlt, mikor Walter Hodge-ot, Robert Farrant és Francois Clercet kivégezték, társaikat pedig bebörtönözték. Pár évvel később, mikor közkegyelmet kaptak, de Vaudreuil is hazatérhetett Jézus-szigeti birtokára.

A Montcalm-villa a folyóparton épült. A folyam árja mosta az előterasz alsó lépcsőit, melyet részben fedett a ház homlokzatához illeszkedő szép veranda. A ház mögött elterülő csendes, árnyékos parkban a parti szellő enyhítette a kanadai nyár hevét. Aki szerette a halászatot vagy a vadászatot, itt kedvére szórakozhatott reggeltől estig. A sziget síkságain bőségesen akadt vadászzsákmány, a Szent Lőrinc-folyam apró öbleiben meg csak úgy hemzsegett a sok hal. A Laurentide-hegylánc hullámos gerince távolról zöldellő keretként zárta le a láthatárt a folyó bal partja felé.

Hangulatában, színében valóban francia maradt ez a vidék, s a franciák itt igazán úgy érezhették magukat, mintha Kanadát még manapság is Új-Franciaországnak neveznék. Csorbítatlanul éltek itt a XVII. század szokásai. Valóban helytálló volt Russel angol író megállapítása: „Alsó-Kanada voltaképpen az a hajdani Franciaország, mely felett a liliomos lobogó lengett.” Eugène Réveillaud francia író szerint pedig: „A letűnt kor menedékhelye ez! A hatvan év előtti Bretagne vagy Vendée, mely átnyúlik az óceánon. Az amerikai kontinens francia lakosa féltve őrzi apái gondolkozásmódját, gyermeteg hitét és ősi szokásait.” Ez a megállapítás még manapság is helytálló, minthogy a franciák Kanadában nemigen keveredtek más néppel.

De Vaudreuil 1829 táján tért vissza a Montcalm-villába. Körülményei boldog és nyugodt életet biztosíthattak volna neki, és bár nem volt jelentős vagyona, élvezhette volna a jólét örömeit is, ha nem sodródik politikai forrongásokba.

Történetünk kezdetén de Vaudreuil negyvenhét éves volt, bár szürkülő hajával idősebbnek látszott. Csillogó, mélykék szemével, az átlagnál magasabb termetével, izmos testalkatával, rendíthetetlen egészségével, rokonszenves, nyílt arcával, méltóságos, de sohasem gőgös viselkedésével a francia nemesember típusának nagyszerű képviselője volt. Méltó utóda azoknak a bátor nemeseknek, kik a XVII. században átkeltek az óceánon, s megalapították a legszebb tengeren túli gyarmatot, melyet azután XV. Lajos gyűlöletes nemtörődömsége az angolok kezére juttatott.

De Vaudreuil mintegy tíz éve özvegy volt. Feleségét szívből szerette, és halála pótolhatatlan űrt hagyott életében. Ezután szívének minden szeretetét egyetlen leányára fordította, akiben újraéledt az anya bátor, nemes lelke.

Clary de Vaudreuil ekkoriban húszéves volt. Sudár termetével, sötét hajával, égő tekintetével és meleg elefántcsontszín bőrével inkább szép volt, mint bájos, inkább méltóságos, mint vonzó, akárcsak Fenimore Cooper egyik-másik regényhősnője. Általában hűvösen, tartózkodóan viselkedett, valójában egész lénye felolvadt a honszerelemben, az egyetlen érzelemben, mely ifjúi lelkét áthatotta.

Clary de Vaudreuil igazi honleány volt. 1832 és 1834 között lankadatlan figyelemmel kísérte a lázadás minden egyes mozzanatát. Az ellenzék vezérei tudták, hogy ügyüket önfeláldozóan támogatja sok fiatal lány, közülük mégis Clary de Vaudreuilt tartották a legodaadóbbnak. Mikor apja politikai barátai összegyűltek a Montcalm-villában; Clary mindig részt vett a megbeszéléseken, csak ritkán szólt közbe, de mindent figyelmesen meghallgatott, és ő levelezett a bizottságokkal. Minden kanadai francia korlátlanul bízott benne és tisztelte, s Clary méltó is volt erre.

Egy idő óta azonban egy másik érzelem is ébredezett szívében - eszményi, tétova szerelem, egy férfi iránt, akit még csak nem is ismert.

1831 és 1834 között egy titokzatos személyiség játszott döntő szerepet minden francia kanadai megmozdulásban. Vakmerő volt és önzetlen, bátran kockáztatta életét - mindez rendkívül mély hatással volt az érzékeny képzeletre. Egész Kanadában lelkesedéssel emlegették ezt a férfiút, akiről senki semmi biztosat nem tudott. Ha valahol lázadás tört ki, mindig ott termett, ahol a legnagyobb szükség volt rá, s mikor a harc véget ért, nyomtalanul eltűnt. De minden francia érezte, hogy ismeretlen rejtekhelyén is tovább fáradozik, harcol az ügyért. A hatóságok hiába próbáltak nyomára bukkanni. A Rip és Társa cég erőlködése is eredménytelen maradt. Kilétéről, múlt és jelen életéről senki semmit nem tudott, de mint mindenki, a hatóságok is tisztában voltak azzal, hogy szinte korlátlan a befolyása a kanadai franciákra. Személye körül valóságos legenda szövődött, a kanadaiak szüntelenül azt remélték, hogy egyszer majd csak megjelenik, s magasra emeli a függetlenség zászlaját.

A névtelen hős tettei rendkívül élénken foglalkoztatták Clary de Vaudreuil képzeletvilágát is. Szüntelenül feléje szálltak legtitkosabb gondolatai. Szinte természetfölötti lénynek vélte. Egész valóját áthatotta a lelki közösség e rejtélyes hőssel. Úgy érezte, hogy ez az eszményi szerelem még magasabbra lobbantja benne a hazaszeretet lángját. Érzéseit azonban gondosan titkolta. És mikor atyja látta, hogy mélyen elgondolkozva sétálgat a park fái között, még csak nem is sejtette, hogy leánya az ifjú hazafiról álmodozik, aki az ő szemében a megtestesült kanadai forradalom volt.

A Montcalm-villába leggyakrabban ellátogató elvbarátok között voltak olyanok is, akiknek hozzátartozói de Vaudreuil márkival együtt részt vettek a gyászos végű 1825. évi összeesküvésben, s nagyon bizalmas viszonyban voltak egymással.

A meghitt barátok közé tartozott André Farran és William Clerc, akinek két bátyja - Robert és François - 1825. szeptember 28-án lépett a vérpadra; Vincent Hodge, a hős amerikainak, Walter Hodge-nak fia, aki életét áldozta Kanada ügyéért, mikor Simon Morgaz eladta őt és társait. Időnként velük együtt látogatott el a Montcalm-villába Sébastien Gramont quebeci ügyvéd is. A Rip ügynökség téves értesülés alapján az ő házában kereste Jeant.

A harminckét éves Vincent Hodge harcolt legelkeseredettebben az elnyomók ellen. Apja amerikai, anyja francia származású volt, akit férje kivégzése után sírba vitt a bánat. Szinte természetes, hogy Vincent Hodge, aki először csak csodálta Claryt, később beleszeretett, s a leány apja ezt szívesen látta. Vincent Hodge előkelő gondolkozású, rokonszenves és kellemes modorú ember volt, bár túlságos határozottsága elárulta a határ menti jenkit. Ami a kitartó szeretetet, a megbízhatóságot és a rettenthetetlen bátorságot illeti, Clary de Vaudreuil keresve sem találhatott volna magához méltóbb férjet. Csakhogy a fiatal lány észre sem vette, milyen szándékkal közeledik hozzá Vincent Hodge. Kettőjüket egyetlen érzelmi szál fűzheti egybe: a hazaszeretet. Jó tulajdonságaiért becsülte a férfit, szeretni azonban nem tudta. Élete másé volt, gondolatai, vágyai valaki máshoz szálltak: az ismeretlen hőst várta, aki egyszer majd elébe fog lépni.

De Vaudreuil és barátai állandóan figyelemmel kísérték a kanadai közhangulatot, melyet a loyalisták alaposan maguk ellen ingereltek. Politikai személyiségek még nem szőttek a szó szoros értelmében vett összeesküvést, mint amilyen 1825-ben készült, amikor ártalmatlanná akarták tenni a főkormányzót. Nem! Most inkább az volt a helyzet, hogy titkon mindenki mindenkivel szövetkezett az angolok ellen. A felkelés kitöréséhez csak annyi kellett volna, hogy akadjon egy vezető egyéniség, aki maga köré gyűjti a franciákat és segítségükkel fellázítja a falvak lakóit. Ez esetben a francia párti képviselők, de Vaudreuil és barátai, az első sorokban küzdöttek volna.

A körülmények meg soha nem voltak ilyen kedvezők. A végletekig elkeseredett francia pártiak a leghevesebben tiltakoztak a zsaroló adópolitika ellen, mire a kormány azzal az állítással válaszolt, hogy Londontól teljhatalmú megbízatása van, s pénzügyi intézkedéseihez nem szükséges a parlament jóváhagyása. A hírlapok köztük az 1806-ban alapított Canadien és a későbbi Vindicator szüntelenül élesen bírálták az angol uralmat s az angol korona által kinevezett megbízottakat. Közölték a beszédeket, melyeket a parlamentben és a népgyűléseken mondott el Papineau, Viger, Quesnel, Saint Réal, Bourdages s mindazok, akik tehetség és bátorság dolgában egymással vetekedtek, mikor követeléseikért szálltak síkra. Egy szikra elegendő lett volna, hogy kirobbanjon a franciák felkelése. Lord Gosford főkormányzó ezt éppoly jól tudta, mint a francia pártiak.

Ez volt a helyzet Kanadában, mikor levél érkezett a Montcalm-villába. A levél, melyet előző napon adtak fel a montreali postán, arról értesítette Vaudreuilt, hogy barátai, Vincent Hodge, André Farran és William Clerc aznap este ellátogatnak a Montcalm-villába.

De Vaudreuil nem ismerte a kézírást, a levél aláírása pedig mindössze ennyi volt: A Szabadság fia.

De Vaudreuilt meglepte a levél hangja és tartalma. Előző napon Montrealban találkozott barátaival, és mikor elváltak, szó sem esett arról, hogy harmadikán összejönnek nála. Eszerint Vincent Hodge, Farran és Clerc ugyancsak kaptak volna levelet, mely találkára kéri őket a Montcalm-villába? Elképzelhető, de az is lehetséges, hogy a rendőrség mesterkedik valamiben. A Simon Morgaz-ügy óta nagyon is indokolt volt minden ilyen aggodalom.

Bármi volt is a levélíró célja, Vaudreuil nem tehetett egyebet, várt. Ha Vincent Hodge, Farran és Clerc valóban eljönnek, nyilván megmagyarázzák majd a különös találkozó titkát. Ez volt a véleménye Clarynak is, amikor elolvasta a levelet. Hosszan, figyelmesen vizsgálta a titokzatos írást. Apja kelepcét sejtett mögötte, cselszövést jómaga és elvbarátai ellen - Clary azonban valami olyasmit érzett, hogy erős kéz akarja előbbre segíteni a francia ügy sikerét. Vajon nyilvánosságra lép-e valaha az az ember, aki egy kézbe fogja össze az új felkelés minden szálát, élére áll és sikerre viszi?

– Apám, én bizakodom - mondta Clary.

Minthogy a levél írója csak estére jelezte a találkozót, de Vaudreuil előbb még be akart menni Lavalba. Ott talán megtud valamit, mely indokolhatja az esti megbeszélés sürgősségét. Legalább ott lesz, mikor Vincent Hodge és két barátja kiszáll a Jézus-szigeti kompnál. Már éppen parancsot akart adni, hogy fogjanak be, mikor inasa jelentette, hogy látogató érkezett a Montcalm-villába.

– Vajon kicsoda? - érdeklődött de Vaudreuil.

– Tessék a névjegye - válaszolt az inas.

De Vaudreuil ránézett a névjegyre, és felkiáltott:

– Ó, a derék Nick úr!... Mindig szívesen látom!... Vezesse be!

A közjegyző egy pillanat múlva ott állt Vaudreuil és Clary előtt.

– Isten hozta, Nick úr! - köszöntötte de Vaudreuil a vendégét.

– Mindenekelőtt engedje meg, hogy tisztelettel üdvözöljem önt és Clary kisasszonyt.

A közjegyző kezet szorított de Vaudreuiljel, aztán Clary elé lépett, s divatjamúlt szokás szerint mély meghajlással üdvözölte, így manapság már alighanem csak a régi vágású közjegyzők köszönnek.

– Kedves Nick úr - szólt de Vaudreuil -, látogatása váratlan ugyan, de annál kellemesebb!

– Elsősorban nekem kellemes! - udvariaskodott a közjegyző. Hogy van, kisasszony?... és ön, de Vaudreuil úr? Ahogy látom, mindketten ragyogó egészségben!... Határozottan kellemes lehet itt, a Montcalm-villában élni... Majd viszek magammal egy kis jó levegőt, hadd élvezhessem én is a Bon Secours téri házamban!

– Igazán csak öntől függ, hogy jó sokat összeszedjen belőle! Jöjjön hozzánk gyakrabban, Nick úr!

– És maradjon pár napig! - tette hozzá Clary.

– S mi lenne az irodámmal! Az aktáimmal!... - tiltakozott a bőbeszédű közjegyző. - Emiatt nem élvezhetem én a nyaralás örömeit! A végrendeletektől pihenhetnék én is! Kanadában olyan nagy kort érnek meg az emberek, hogy majd eljön az idő, mikor már egyáltalán nem is halnak meg! Hogy hány meg hány nyolcvan-, de még százéves ember is él itt!... Csak bámulok, ha a statisztikai adatokat nézem!... Bezzeg alig győzöm a házassági szerződéseket!... Bizony!... Hat hét múlva például Laprairie-be kell mennem egy nagyon jó ügyfelemhez... elképzelhetik, mennyire jó ügyfél, mikor már a tizenkilencedik gyerekének a házassági szerződését szerkesztem!

– Fogadni mernék, hogy Thomas Harcher-ről, a majorosomról beszél! - szólt de Vaudreuil.

– Bizony róla, és éppen az ön chipogáni gazdaságában várnak rám!

– Milyen szép család ez, Nick úr!

– Bizony szép, de Vaudreuil úr. S ezzel a házassági szerződéssel még korántsem lesz vége a családban végzett közjegyzői munkámnak!

– Nos, Nick úr - mondta most Clary -, ezek szerint valószínűleg találkozunk a Chipogán-majorban. Thomas Harcher annyira szeretné, ha részt vennénk leánya esküvőjén, hogy apám és én elhatároztuk, ha semmi nem jön közbe, megszerezzük neki ezt az örömet, és elmegyünk.

– Ez számomra is kellemes lesz! - szólt Nick. - Mert én mindig örülök, ha önöket láthatom. Valamiért mégis szeretnék önnek szemrehányást tenni, Clary kisasszony.

– Szemrehányást?

– Bizony! Mégpedig azért, mert ide mindig csak mint jó barát jövök, s nem hívatnak közjegyzői minőségemben!

Az ifjú lány elmosolyodott e célzásra, de arca csaknem azonnal visszanyerte szokásos komolyságát.

– De ha ön ma nem mint a ház vendége érkezett, akkor mégiscsak közjegyzői minőségében keresett fel bennünket! - szólt közbe de Vaudreuil.

– Ez így van... ez igaz... Csakhogy nem Clary kisasszony miatt jöttem!... No, majd ennek is eljön az ideje... Mindenre sor kerül!... Egyébként, de Vaudreuil úr, nem egyedül jöttem ám!

– Ejnye, Nick úr! Útitársa van, s ön hagyja, hogy az előszobában várakozzék!? Máris szólok, hogy vezessék be!

– Ne, ne fáradjon, Vaudreuil úr! Csak a másodírnokom... egy fiú, aki verseket ír! Hát hallott már valaki ilyet? Meg lidércfények után futkos! Képzelje csak el, Clary kisasszony! Egy írnok poéta vagy poéta írnok! Egyedül akartam önnel beszélni, hát azt mondtam neki, hogy sétálgasson a parkban.

– Rendben van, Nick úr. De valami frissítővel mégiscsak meg kellene kínálni ezt az ifjú költőt.

– Felesleges!... Legfeljebb nektárt iszik, s ha volna még a háznál a legutóbbi termésből...

De Vaudreuil önkéntelenül is elmosolyodott a derék ember tréfájára. Már régóta ismerte őt, s magánügyeiben mindig értékes tanácsokat kapott tőle.

– Kettesben hagyom apámmal, Nick úr - szólt Clary.

– Kérem, kisasszony, maradjon! Tudom, hogy ön előtt még olyasmiről is beszélhetek, ami némileg a politikával kapcsolatos... vagyis úgy gondolom, hogy köze van a politikához, mivel, mint tudja, én egyáltalán nem foglalkozom...

– Jó... rendben van, Nick úr! - mondta de Vaudreuil. - Clary itt marad, míg beszélgetünk. Üljön le, s ön kényelmesen előadhatja mondanivalóját.

A közjegyző egy nádazott karosszékben foglalt helyet, de Vaudreuil és Clary pedig vele szemben, egy pamlagra telepedett.

– Nos, kedves Nick úr - kezdte de Vaudreuil -, miért fáradt el a Montcalm-villába?

– Hogy ezt átadjam önnek - válaszolt a közjegyző, s egy bankjegyköteget húzott elő a zsebéből.

– Pénzt?... - kérdezte megrökönyödötten de Vaudreuil.

– Igen, pénzt, jó pénzt, s akár tetszik önnek, akár nem, szép kerek summát!

– Kerek summát!...

– Állapítsa meg önmaga!... Ötvenezer piaszter, hamisítatlan, ropogós bankjegyekben!

– S ezt az összeget nekem szánta valaki?

– Önnek bizony... csakis önnek!

– De hát kicsoda?

– Ezt nem mondhatom meg önnek azon egyszerű okból, mert magam sem tudom.

– S mely célra kell fordítani ezt a pénzt?

– Bizony azt sem tudom!

– De milyen úton kapott ön megbízatást arra, hogy ezt a jelentős összeget átadja nekem?

– Olvassa el, kérem!

A közjegyző ezzel átnyújtott házigazdájának egy levelet, mely mindössze a következő pár sorból állt:

„Nick montreali közjegyző, szíveskedjék a francia párt lavali bizottsága elnökének a Montcalm-villában átadni az irodájában kezelt számlánkon mutatkozó egyenleget.

J.B.J.”

De Vaudreuil csak bámult a közjegyzőre, mit sem értett abból, hogy mi rejlik a személyesen neki címzett küldemény mögött.

– Hol adták fel ezt a levelet, Nick úr? - kérdezte végül.

– Saint-Charles-ban, a Verchères grófságban.

Clary fogta a levelet, s hosszan vizsgálta az írást. Hátha ugyanaz a valaki írta, aki levélben értesítette apját Vincent Hodge, Farran és Clerc látogatásáról?... De nem, a két írás között semmi hasonlatosságot nem látott, s Clary ezt közölte is az apjával. Majd a közjegyzőhöz fordult:

– Nem is gyanítja, Nick úr, ki lehet a J. B. J. aláírás mögé rejtőzködő levélíró?

– Sejtelmem sincs róla, Clary kisasszony.

– Pedig ugye nem most került vele először kapcsolatba?

– Nem.

– Persze azt is mondhatnám, hogy „velük”, hiszen a levél nem az „én”, hanem a „mi” számlánkról beszél, s ebből arra következtethetünk, hogy a három kezdőbetű három különböző aláírót jelent.

– Valóban elképzelhető - jegyezte meg Nick.

– Minthogy egy folyószámla egyenlegéről van szó, ön már nyilván régebben kezeli...

– Kérem, de Vaudreuil úr - szólt a közjegyző -, elmondok önnek mindent, amit elmondhatok, amiről egyébként úgy érzem, hogy kötelességem is önnek elmondani.

Azután összeszedte gondolatait, s kisvártatva a következőket adta elő:

– 1825-ben, egy hónappal azután, hogy elhangzott az ítélet, mely az ön legkedvesebb barátai közül háromnak a halálát jelentette, pénzeslevelet kaptam, mely hatalmas összeget, százezer piasztert tartalmazott. A quebeci postahivatalban adták fel, s a küldeményhez a következő levelet mellékelték:

„Az idecsatolt százezer piasztert letétbe helyezzük Nick montreali közjegyzőnél azzal a kéréssel, hogy a későbbiekben megadandó utasításaink szerint használja fel. Bízunk titoktartásában, s kérjük, soha senkinek ne szóljon sem a letétről, sem arról, hogy a későbbiekben milyen célokra kérjük fordítani.”

– És az aláírás?... - kérdezte Clary.

– Az aláírás csak három betű: J. B. J.

– Ugyanaz a három betű? - kérdezte de Vaudreuil.

– Ugyanazok? - visszhangozta Clary.

– Igen, kisasszony, ugyanaz a három betű. Elképzelhetik, mennyire meglepett a rám bízott letét rejtélyes volta. Minthogy azonban a hatalmas összeget nem küldhettem vissza ismeretlen ügyfelemnek, aki eljuttatta hozzám, no és mert semmiképpen nem akartam a hatóságokhoz fordulni, a százezer piasztert betettem a montreali bankba, és vártam.

Clary de Vaudreuil és atyja élénk figyelemmel hallgatták a közjegyzőt. Mintha olyasmit mondott volna, hogy az ügynek politikai vonatkozásai vannak! S mint a továbbiakból látni fogjuk, Nick közjegyző nem tévedett.

– Hat évvel később - folytatta elbeszélését - levelet kaptam, megint csak a rejtélyes J. B. J. aláírással. E levélben arra kértek, hogy küldjek huszonkétezer piasztert a Berthier grófságbeli Berthier városba.

– Vajon kinek? - kérdezte Vaudreuil.

– A francia párt helyi bizottsága elnökének. S mint tudja, nem sokkal később, kitört a lázadás. Négy év múlva megint kaptam egy levelet, s ez alkalommal huszonnyolcezer piasztert kellett küldenem Sainte-Martine-ba a chateauguayi bizottság elnökének. Egy hónappal később már érezhető volt az 1834. évi választásokra oly jellemző heves ellenállás, mely a képviselőház elnapoltatására, majd arra vezetett, hogy követelték Lord Aylmer főkormányzó vád alá helyezését.

De Vaudreuil pár pillanatig elgondolkozott a hallottakon, majd így szólt a közjegyzőhöz:

– Egyszóval, kedves barátom, ön összefüggést lát e politikai fejlemények és a francia párti bizottságokhoz eljuttatott pénzküldemények között?

– Én, de Vaudreuil úr, én az égvilágon semmit sem látok! Nem vagyok én politikus!... Egyszerű közjegyző vagyok!... Éppen csak annyit tettem, hogy a nálam letétben levő összeget az utasításnak megfelelően kifizettem... Elmondottam önnek a dolgokat úgy, amint történtek, s az már az ön dolga, hogy milyen következtetéseket von le belőle.

– Rendben van!... óvatos barátom! - mosolygott de Vaudreuil. - Mi nem fogjuk önt bajba sodorni. Minthogy azonban ön ma eljött a Montcalm-villába...

– Azért, hogy harmadszor is megtegyem azt, amit már kétszer megtettem. Ma délelőtt utasítást kaptam, melynek értelmében először is intézkednem kell a rám bízott összeg maradéka, vagyis ötvenezer piaszter felől, másodszor pedig ezt az összeget át kell adnom a lavali bizottság elnökének. Ezért jöttem önhöz, de Vaudreuil úr, hogy mint az említett bizottság elnökének átadjam önnek az említett összeget, mint a reám bízott letét egyenlegét. Hogy milyen célra kell fordítani? Azt bizony én nem tudom, s nem is óhajtom tudni. A levélben említett bizottság elnökének kezéhez folyósítottam az összeget, s ha azt kérdeznék, hogy miért nem postán küldtem, csak azt felelhetném: szívesebben hoztam személyesen, mert így legalább viszontláthattam tisztelt barátomat, de Vaudreuil urat és leányát, Clary kisasszonyt.

Nick közjegyző félbeszakítás nélkül mondhatta el mondókáját. S miután elmondotta, amit akart, felállt, a teraszra nyíló ajtóhoz lépett, s a folyamon fel-alá sikló hajókat figyelte.

De Vaudreuil gondolataiba merülve hallgatott. Ugyanazok a gondolatok foglalkoztatták, mint töprengő leányát. A Nick közjegyző gondjaira bízott rejtélyes letét egy részét kétségtelenül a kanadai ügy érdekében használták fel, kétségtelen az is, hogy az összeg fennmaradt részét is e célra szánják, mert úgy vélik, hogy hamarosan újabb felkelés tör ki. A pénzt ugyanazon a napon juttatták el de Vaudreuil kezéhez, amikor az a bizonyos „Szabadság fia” a Montcalm-villába hívta a lavali bizottság elnökének legmeghittebb barátait. A két dolog között nyilván van valami különös összefüggés.

A háziak egy ideig még elbeszélgettek vendégükkel. Ez nem is lehetett volna másként, hiszen ez a vendég a beszédes kedvű Nick közjegyző volt. Azzal traktálta házigazdáját, amit az éppoly jól, sőt jobban tudott: a politikai helyzetről, elsősorban az alsó-kanadai politikai helyzetről beszélt. Ő ezekről a dolgokról - ezt nyakra-főre ismételgette - csak a legnagyobb fenntartással szól, mert semmi kedve sincs belekeveredni olyasmibe, ami nem tartozik rá. Most is: csak azért hozta szóba, hogy a legnagyobb óvatosságra intse de Vaudreuil urat, mert azt biztosan tudja, hogy a montreali grófság falvait kétszeres buzgalommal figyelik a rendőrségi nyomozók.

S minthogy már ennyit mondott, a derék Nick még a következőket fűzte hozzá:

– A hatóságok főként attól félnek, hogy vezér áll az esetleg meginduló mozgalom élére, s hogy ez a vezér nem lesz más, mint az oly sokat emlegetett Névtelen!

Clary e szavak hallatára felállt, s a parkra nyíló ablakba könyökölt.

– Ön, kedves Nick, talán ismeri ezt a vakmerő rendbontót? - kérdezte de Vaudreuil.

– Nem ismerem, sohasem láttam, de még csak nem is tudok olyanról, aki ismerné! De hogy valóságos személy, az már kétségtelen!... Én magam afféle regényhősnek képzelem... magas termetű, fiatal férfi, nemes vonású arc, rokonszenves megjelenés, lebilincselő hang - ha ugyan nem öregedő családapa, az aggkor határán, akinek hátát meghajlította s arcára ráncokat rajzolt az idő!... Az ilyen titokzatos emberekről sohasem tudhatjuk, mihez tartsuk magunkat!

– Ez nem is fontos, csak azt engedné meg az Isten, mielőbb elhatározná, hogy a mozgalom élére áll, s mi követni fogjuk, bárhova vezessen bennünket!

– Nos, de Vaudreuil uram, ez hamarosan megtörténhet! - kiáltott fel Nick közjegyző.

– Ön ezt gondolja? - kérdezte Clary, aki most hirtelen a szalon közepén termett.

– Azt gondolom, Clary kisasszony... vagy inkább nem gondolok semmit!... Ez mindig bölcsebb.

– De kérem, nagyon kérem - makacskodott Clary. - Beszéljen! Nagyon kérem, mondja el, mit tud!

– Amit nyilván mások is tudnak, vagyis hogy Jean, a Névtelen ismét megjelent a montreali grófságban. Legalábbis ezt beszélik... sajnos...

– Sajnos? - kérdezte Clary.

– Bizony sajnos, mert félek, hogy ha valóban így van, hősünk most nem tud kisiklani a rendőrség karmaiból. Ma, ahogy átkocsiztam a Montreal-szigeten, találkoztam a kopókkal, akiket Gilbert Argall rendőrfőnök uszított a nyomába, s köztük volt a Rip és Társa cég főnöke is...

– Kicsoda?... Rip?... - vágott közbe de Vaudreuil.

– Ő maga, személyesen - felelt a közjegyző. - Ügyes ember, s alighanem nagy pénz üti majd a markát. Ha kézre tudja keríteni, akkor az ifjút - mert azért én mégiscsak biztos vagyok abban, hogy fiatal - szóval az ifjú franciát halálra ítélik.

Clary, bárhogy uralkodott magán, hirtelen elsápadt, szeme lecsukódott, szíve féktelenül dobogott. Atyja elgondolkozva fel-alá járkált a szalonban.

Nick közjegyző, hogy eloszlassa az utolsó szavaival keltett kínos hangulatot, megjegyezte:

– Akárhogy is legyen, rendkívül merész ember, akinek eddig sohasem tudtak nyomára bukkanni!... A legerélyesebb nyomozással is kudarcot vallottak, mindig kisiklott a kezeik közül. Ha meg már nagyon közelről szorongatják, a grófság minden hajléka menedéket adna neki, minden kapu megnyílna előtte - még Nick közjegyző irodájának ajtaja is, ha véletlenül éppen ott kérne menedéket... pedig Nick közjegyző semmi módon nem akar belekeveredni a politikába!

A közjegyző ezután elbúcsúzott de Vaudreuiltől és leányától. Nem időzhetett tovább, ha vacsorára haza akar jutni. Márpedig ezt semmiképpen nem akarja elmulasztani, életének egyik legfontosabb, legszívesebben várt mindennapi eseménye a vacsora volt.

De Vaudreuil be akart fogatni, hogy vendégét kocsin vitesse Lavalba. Az óvatos közjegyző azonban visszautasította ezt a szívességet. Jobb, ha minél kevesebben tudnak a Montcalm-villában tett látogatásáról. Hála istennek, jó az ő lába, s egymérföldes út meg sem kottyan a kanadai közjegyzői kar legjobb távgyaloglójának! Meg különben is, a Sagamore-ok vére folyik ereiben, erőteljes indiánok utóda ő, kiknek harcosai akár hónapokon át jártak a hadi ösvényeken... stb... stb...

Nick közjegyző ezután előszólította Lionelt, aki nyilván a múzsák felkent seregét űzte a park fái között, s azután kettesben nekiindultak a Szent Lőrinc partján Lavalba vezető úton.

Háromnegyed órás gyaloglás után megérkeztek a hajóállomásra, éppen mikor Vincent Hodge, Farran és Clerc partra szálltak.

Szívélyes jónapottal üdvözölték a közjegyzőt, majd elindultak a Montcalm-villa felé. Nick pedig Lionellel együtt átkelt a folyamon, kocsiba ült, s éppen akkor érkezett meg Bon Secours téri otthonába, mikor az öreg Dolly asztalra tette a párolgó levest.

Nick közjegyző azonnal elhelyezkedett kényelmes karosszékében, Lionel pedig vele szemben foglalt helyet. Főnöke közben dúdolgatott:

*Veled szülessek, veled haljak,
Ó bolygó tűz, ó tiszta fény!*

– Te meg, fiam, vigyázz a szálkákra, ha evés közben lenyelnél néhány verset!