Egy huron indián közjegyző

Komoly oka volt annak, hogy a főkormányzó, Sir John Colborne, a rendőrfőnök és Gore ezredes a quebeci kormányzósági palotában megvitatták, milyen intézkedéseket kell hozniuk a mozgolódás elfojtására. Minden jel arra mutatott ugyanis, hogy a francia kanadai lakosság érzelmei félelmetes felkelésben nyilvánulnak meg.

Lord Gosfordot és a környezetét tehát joggal aggasztotta a jövő, ami, úgy látszik, cseppet sem nyugtalanította azt a fiút, aki egy délelőtt Nick montreali közjegyző irodájában körmölt a Bon-Secours vásártéren.

A „körmölés” szó talán nem is fedi pontosan azt a nagy figyelmet igénylő munkát, amivel Lionel Rastigouche oly odaadással foglalkozott délelőtt kilenc órakor. A finom betűkkel egyenlőtlen hosszúságú sorokba rótt írás egyre szaporodott a szép kékesfehér papiroson, mely cseppet sem hasonlított a vastag okmánypapírokhoz. Közben-közben megpihent Lionel keze, hogy pontosan megfogalmazzon egy-egy röpke gondolatot, s a félig nyitott ablakon át tekintete ilyenkor a Jacques Cartier téren álló Nelson-emlékműre tévedt. Pillantása aztán felélénkült, az arca sugárzott, s tolla fürgén tovább rótta a sorokat, fejét meg könnyedén ingatta, mintha szabályos ritmust kísért volna.

Lionel alig lehetett tizenhét éves. Kedves, csaknem lányos arcú, nagyon franciás; szőke haját talán kissé túl hosszúra növesztette, kék szeme akár a nagy tavak tiszta tükre. Nem volt sem apja, sem anyja, de Nick közjegyző pótolta mindegyiket, mert a derék ember fiaként szerette.

Lionel e kora délelőtti órában egyedül volt az irodában. Az írnokok a városban intézték különböző teendőiket, még csak egy ügyfél sem jelentkezett, pedig Nick közjegyző irodája a legforgalmasabbak közé tartozott. Lionel úgy gondolta, hogy nem is fogja zavarni senki, s mikor a lap végére ért, a legutolsó sor alá szépen kicirkalmazva odarajzolta névaláírását.

Amint elkészült vele, mögötte váratlanul megszólalt egy hang:

– Mit csinálsz, fiam?

Nick közjegyző állt mögötte, csakhogy a fiatal írnok se látott, se hallott, úgy lefoglalta titkos munkája.

Lionel első gondolata az volt, hogy eltüntesse a kékesfehér papirost, s már majdnem sikerült becsúsztatnia az írómappába, de a közjegyző gyorsabb volt, kikapta a kezéből a gyanús írást, s a fiú hiába igyekezett, nem tudta visszaszerezni tőle.

– Mi ez, Lionel? - kérdezte. - Fogalmazvány? Másolat? Vagy másodpéldányt készítesz?

– Kérem szépen, Nick úr...

A közjegyző feltette szemüvegét, összeráncolta a homlokát, s ugyancsak elképedt, amint tekintete végigfutott a sorokon.

– Még ilyet! - kiáltott fel. - Egyenlőtlen hosszúságú sorok?... Margó az egyik oldalon, margó a másik oldalon!... Mennyi drága elpazarolt tinta, s a felesleges margók miatt mennyi drága elpazarolt papír!

– Nick úr! - szólalt meg Lionel a füle tövéig vörösödve. - Csak úgy eszembe jutott... Úgy véletlenül...

– Mi jutott eszedbe... úgy véletlenül?

– Hát a vers...

– Vers?... Hát te versben fogalmazol?... Nocsak! Neked a próza már nem is jó az aktákhoz?

– Ugyanis ez nem akta... Ne tessék haragudni érte.

– Hanem?

– Egy költemény. A Baráti Lant pályadíjat tűzött ki, s gondoltam, megpályázom...

– Baráti Lant! - ámult a közjegyző. - Mit képzelsz, Lionel, talán azért vettelek ide, az irodámba, hogy a Baráti Lant, vagy akármelyik irodalmi kör versenyén szerepelj?... Talán azért tettelek meg másodírnokomnak, hogy szabadon hódolhass versfaragó szenvedélyednek? Hiszen ez éppen annyit ér, mintha azzal töltenéd napjaid, hogy a Szent Lőrinc-folyamon csónakázol, a Mont Royal sétányain, vagy a Szent Ilona parkban sétafikálsz! Költő a közjegyzői irodában!... Babérkoszorú az írnok fején!... Ezzel aztán megfutamítanánk az ügyfeleket!

– Ne haragudjék, Nick úr! - szólalt meg Lionel letörten. - Ha tudná, hogy mennyire versbe kívánkozik a mi dallamos francia nyelvünk! Hogy milyen hibátlanul simul ritmusához, hangsúlyához, zengéséhez!... A mi költőink, Lemay, Elzéar Labelle, François Mons, Chapemann, Octave Crémazie, meg...

– Ha jól tudom, ezek közül az urak közül egy sem töltötte be a másodírnok fontos tisztségét! Nem kaptak fizetést, de meg ellátást, lakást sem! Nem hullott az asztalukra hat piaszter harminc napra! - tette még hozzá a közjegyző, s szemmel láthatólag nagyon tetszett neki ez a kínrím. - Nekik nem kellett adásvételi szerződéseket, végrendeleteket szövegezni, költői fantáziájuk szabadon csaponghatott!

– Nick úr kérem, most az egyszer...

– Jó, jó... szóval most az egyszer azt akartad, hogy te légy a Baráti Lant versenyének nyertese?

– Igen, Nick úr, ez a nagyravágyó gondolatom támadt.

– S szabadna tudnom, hogy mi a költeményed tárgya?... Bizonyára dicsőítő óda Tabelionophoz, a paragrafusok dicső múzsájához!?...

– Ó - jajdult fel Lionel, s csak egy kézmozdulattal tiltakozott.

– Egyszóval, mi a címe ennek a rímbe szedett izének?...

– Lidércfény.

– Lidércfény! - ámult Nick közjegyző. - Szóval verset írsz a lidércfényhez?

S a közjegyző nyilván szemére vetette volna még a dzsinneket, a tündéreket, koboldokat, manókat, szellemeket, villiket, a skandináv mondavilág minden mesealakját, csakhogy e pillanatban a postás kopogtatott az iroda ajtaján, s máris belépett.

– Ó, maga az - üdvözölte Nick a levélhordót. - Már azt képzeltem, hogy holmi lidércfény...

– Lidércfény?... - döbbent meg a levélhordó. - Uraságod szerint én olyan vagyok, mint...

– Nem! Nem! Sőt szerintem maga éppen olyan, mint egy levélhordó, aki számomra hozott valamit.

– Tessék, Nick úr!

– Köszönöm.

A levélhordó máris távozott, a közjegyző pedig, amint megpillantotta a címzést, hevesen tépte fel a borítékot.

Lionel most visszaszerezte s gyorsan zsebre vágta a kékesfehér papirost.

Nick közjegyző rendkívüli figyelemmel olvasta a levelet, majd a boríték hátlapján megvizsgálta a postabélyegző keltezését. Eszerint a levelet Saint-Charles-ban, Verchères grófság egyik kis városkájában az előző napon adták fel. A közjegyző pár percig gondolkozott, aztán újból dörgedelmes kirohanást intézett a költők ellen:

– Egyszóval a múzsáknak áldozol, Lionel fiam... Nos, büntetésből velem jössz Lavalba, útközben bőségesen lesz időd rímeket fabrikálni.

– Fabrikálni?! De Nick úr...

– Egy órán belül indulnunk kell, s ha a síkságon lidércfényekkel találkozunk, átadhatod nekik baráti üdvözleteidet.

A közjegyző ezzel bement dolgozószobájába, Lionel pedig előkészült az útra, amely éppen nem volt kedve ellenére. Közben talán sikerül jobb belátásra bírnia főnökét a költészetről úgy általában, meg Apollo gyermekeit illetően, még ha mindjárt közjegyzőségi írnokok is.

Nick közjegyző voltaképpen nagyon derék ember volt, kitűnő ítélőképessége, bölcs tanácsai megszerezték számára a világ nagyrabecsülését. Történetünk idején ötvenesztendős volt. Széles, derűs arcával, hajdan koromfekete, de most már szürkülő, csigákba göndörödő hajával, élénk és vidám pillantású szemével mindenkiben rokonszenvet ébresztett. S ne felejtsük el: Nick közjegyző sötétbarna, sőt vöröses bőre elárulta, hogy ereiben indián vér folyik.

A közjegyző ezt különben nem is titkolta. Elődei az ország őslakói voltak, akik e földet birtokolták, mielőtt az európaiak átkeltek az óceánon, hogy meghódítsák. Abban a korban a franciák és a bennszülöttek közötti házasságok éppen nem mentek ritkaságszámba. A Saint Castinok, az Eneaud-k, a Népisignyk, a d’Entremont-ok így alapítottak családot, sőt vad törzsek fejedelmévé lettek.

Nick közjegyző ősei huron indiánok voltak, vagyis az indián faj négy nagy családjának egyikéből származott. Noha a hangzatos Nicolas Sagamore nevet viselhette volna, ő egyszerűen csak Nicknek neveztette magát. Ragaszkodott ehhez a névhez, s ezzel cseppet sem kisebbítette magát.

Azt is tudták róla, hogy huron rokonai még nem haltak ki. Sok unokatestvére közül az egyik a Laprairie grófság montreali járásának nyugati részében megtelepedett huronok törzsfőnöke volt.

Nincs ebben semmi meglepő, Kanadában manapság is előfordul ilyesmi. Quebec városának volt például egy derék törvényszéki jegyzője, ki születésénél fogva jogot formálhatott volna arra, hogy tomahawkot ragadjon, s csatakiáltással az egyik irokéz törzs élére álljon. Nick közjegyző nem ehhez az indián törzshöz tartozott, mely többnyire az angolokkal szövetkezett. Lionel büszke volt a főnökére, a nagy északi törzsfőnökök leszármazottjára, s alig várta, hogy megénekelhesse őseinek, a huronoknak hőstetteit.

Nick közjegyző, minthogy vér szerint nem tartozott sem a kanadai angolok, sem a kanadai franciák közé, mindenkor bölcs semlegességet tanúsított a két politikai párt irányában. Így aztán mindenki becsülte, mindenki igénybe vette jószolgálatait, melyekkel sohasem fukarkodott.

Az őseitől öröklött ösztönök nála nyilván átalakultak, mert eddig még nem érezte, hogy feltámad benne fajának egyik jellemző tulajdonsága, a harciasság. Közjegyző volt, békés, elnéző természetű ember. Aligha akarta biztosítani a Sagamore név fennmaradását, mert nem alapított családot, sőt nem is gondolt nősülésre.

Nick közjegyző tehát útra készülődött másodírnokának kíséretében. Úgy gondolta, hogy csak pár óráig lesz távol Montrealtól, s vacsorára már Dollynak, öreg szolgálójának a főztjét eszi.

Montreal városa a Szent Lőrinc-folyam egyik szigetének déli partján épült. A tíz-tizenegy mérföld hosszú, öt-hat mérföld széles sziget az Outaounais-folyó torkolata alatt erősen kiszélesedő Szent Lőrincből emelkedik ki. Itt fedezte fel Jacques Cartier a Hochelaga nevű indián falut, melyet Franciaország királya a Szent Sulpicius-rendnek adományozott. A város a fölötte emelkedő Mont Royalról kapta a nevét. Fekvése nagyon előnyös a kereskedelem fejlődésére, s 1760-ban már több mint hatezer lakosa volt. A pompás parkká átalakított festői domb lábánál épült. A Mont Royal és a kis Szent Ilona szigetének parkja a montrealiak kedvelt kiránduló- és sétahelye volt. A várost három kilométer hosszúságú nagyszerű csőhíd köti össze a folyam jobb és bal partjával; 1837-ben, történetünk idején, azonban ez a híd még nem létezett.

Montreal az idők folyamán hatalmas, modern várossá épült ki, ezért nem is olyan festői, mint Quebec. Épületei közül némi érdeklődésre tarthat számot az anglikán meg a katolikus székesegyház, a bank, a tőzsdepalota, a közkórház, a színház, a Miasszonyunk kolostora, a MacGillről elnevezett protestáns egyetem és a Szent Sulpicius papnevelő intézet. A város területe száznegyvenezer főnyi lakosához képest éppenséggel nem mondható nagynak. A lakosságnak csak egyharmad része angolszász, bár ez az arányszám más kanadai városokhoz képest Montrealban meglehetősen magas.

A sziget keleti részén épült a francia városrész, nyugati partján pedig az angol vagy a skót negyed. A sziget őslakói különben csak „kurtaszoknyás”-nak neveztek minden skótot. A két európai faj már csak azért sem nagyon keveredett egymással, mivel minden, ami a kereskedelemmel, iparral, pénzügyletekkel függ össze, kizárólag az angol származású bankárok, iparosok és kereskedők kezében volt, főként 1837 táján. A Szent Lőrinc-folyam, ez a nagyszerű vízi út, virágzó gazdasági életet biztosít a város számára, hiszen nem csupán a kanadai grófságokkal, hanem Európával is összeköti, és a kanadai árukat nem kell előbb New Yorkban átrakni európai gőzösökre.

A gazdag londoni kereskedők példájára a kanadai kereskedők is szívesen elkülönítették otthonukat az üzleti helyiségektől. Az üzleti vagy irodai órák után visszatértek az északi városrészekbe, a Mont Royal lábánál körbefutó úton, vagy a domb lankáin épült otthonukba. Itt emelkedtek a lakóházak, a kertekkel körülvett villák, egyik-másik valóságos kis palota. A skótok meg e gazdag városrészektől távolabb, valósággal elkülönítve éltek a Szent Anna kerületben, a folyam bal partján, a Lachine-csatorna torkolatánál.

Nick közjegyző vagyonos ember volt. A kereskedelmi élet vezetőihez hasonlóan ő is megengedhette volna magának, hogy esténként a felsőváros valamelyik előkelő házában térjen nyugovóra, a Szent Antal sétány árnyas fái között. Ő azonban a régi vágású közjegyzők közé tartozott, kiknek látókörét lezárja az iroda négy fala, s akik valóban rászolgálnak az ügygondnok névre, mert szüntelenül megbízóik ügyeivel gondolnak. A Sagamore-ok unokája ott lakott a Bon Secours vásártér egyik öreg házában.

Másodírnokával együtt innen indult el, hogy beszálljon a kocsiba, amely a Montreal-sziget és a Jézus-szigeti komp között látja el a forgalmat. A két szigetet ugyanis csak egy keskeny folyamág választja el. Nick közjegyző először a bank felé ment a fényes üzletekkel szegélyezett utcákon, melyeknek rendben tartására a városatyák mindig nagy gondot fordítottak. Ahogy a bankhoz ért, meghagyta Lionelnek, hogy várjon rá az előcsarnokban, jómaga pedig a főpénztárhoz ment, majd egy negyedóra múlva visszajött, s a társaskocsi állomásához indult.

Kanadában „buggie”-nak hívják ezeket a kétfogatú, több férőhelyes rugózott kocsikat, melyek roppant kényelmesek, mégis nagyon erősek, hiszen hepehupás, rossz úton kell közlekedniük. Egy-egy társaskocsiban rendszerint hat ember számára van hely.

– No lám! Nick úr van itt! - kiáltotta örömmel a kocsis, mihelyt messziről megpillantotta a közjegyzőt, akit mindig, mindenütt örömmel üdvözöltek.

– Bizony én, meg az írnokom! - válaszolt Nick szokott kedélyes modorában.

– És hogy szolgál az egészsége, Nick úr?

– Kitűnően, kitűnően! Igyekezzék maga is ilyen jó egészségben lenni, mint én! Akkor nem jut csődbe a patika miatt!

– De meg az orvosok miatt sem! - válaszolt Tom.

– Mikor indulunk? - kérdezősködött Nick közjegyző.

– Azonnal.

– Lesznek útitársaink?

– Eddig még nem jött senki, de majd csak akad még utas, talán éppen az utolsó pillanatban.

– Ennek nagyon örülnék, Tom... valóban örülnék. Szívesen elbeszélgetek útközben, s megfigyeltem, hogy a beszélgetéshez feltétlenül két emberre van szükség.

A közjegyző gyermeteg szavakkal kifejezett óhaja azonban aligha valósulhatott meg. Már befogták a lovakat, Tom már az ostorát csattogtatta, s még mindig nem jelentkezett utas.

A közjegyző beült a kocsiba, a hátsó ülésre, Lionel pedig rögtön melléje telepedett. Tom még egyszer végignézett az utcán, majd felült a bakra, kezébe vette a gyeplőszárat, füttyentett a lovaknak, s a lármás alkotmány éppen nekiindult, mikor néhány járókelő, aki ismerte a közjegyzőt - s ki ne ismerte volna e derék férfiút - jó utat kívánt neki, amire ő barátságosan integetett.

A kocsi a felső városnegyedek felé, a Mont Royal irányába indult. A közjegyző jobbra-balra nézegetett, no meg a kocsis is, bár egészen más okból. Ma délelőtt azonban, úgy látszik, senki sem akart a sziget északi részére jutni, sem Nick közjegyzővel társalogni. Csak nem akadt útitárs, a kocsi meg közben elérte a körbefutó sétányt, mely most délelőtt teljesen kihalt volt. A kocsis nógatni kezdte a lovait.

E percben valaki közeledett a kocsihoz, s intett, hogy álljon meg.

– Volna még egy hely? - kérdezte.

– Egy még akad, meg ezenkívül három - felelt a tréfás kedvű kocsis.

Az új utas üdvözölte Nick közjegyzőt és írnokát, majd helyet foglalt Lionellel szemben. A kocsi újra elindult, majd pár perc múlva a Mont Royal mögé kanyarodott, s az utasok szeme elől eltűntek a montreali házak bádogtetői, melyek a napfényben úgy csillogtak, mint megannyi ezüst tükör.

A közjegyző nagy örömmel fogadta a kocsi harmadik utasát. Így legalább elbeszélgethet a négymérföldnyi úton, mely Montrealt elválasztja a Szent Lőrinc-folyam felső ágától. Az új utas azonban semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy alkalmi beszélgetésbe elegyedjék. Mikor beszállt a kocsiba, figyelmesen megnézte Nick közjegyzőt és Lionelt, azután behúzódott az ülés sarkába, szemét félig lehunyta, mintha mélyen elmerült volna gondolataiban.

Huszonkilenc év körüli fiatal férfi volt. Sudár és izmos termete, határozottságot sugárzó férfias arca, merész tekintete, magas homloka és fekete haja a francia kanadai faj legjellegzetesebb típusára vallott. Ki volt ő? Nick közjegyző nem ismerte, sőt soha nem is látta, noha ő mindenkit ismert a környéken. Mikor kicsit figyelmesebben szemügyre vette, az volt a benyomása, hogy ez a fiatal férfi máris súlyos megpróbáltatásokat élt át, s hogy kemény nevelésben volt része a szenvedés iskolájában.

Már az öltözéke is elárulta, hogy az idegen azok közé tartozik, akik Kanada függetlenségéért harcolnak. Csaknem ugyanolyan öltözéket viselt, mint azok a merész harcosok, akiket még manapság is „erdőjárók”-nak neveznek. A fején kék föveg, ruhája meg - a mellén keresztbe gombolt zubbony és a durva nyersvászon nadrág, melyet vörös öv szorított a derekára - csupa „hazai kelméből” készült.

Mert ne felejtsük el, hogy a hazai kelmék használata felért a politikai tiltakozással, hogy akik így öltözködtek, azok soha nem vásároltak Angliából behozott iparcikkeket. A franciák roppant leleményesek voltak, ha arról volt szó, hogy az angoloknak borsot törjenek az orruk alá.

Százötven évvel ezelőtt a bostoniak az Angliával szemben érzett gyűlölettől hajtva száműzték háztartásukból a teát. S mint ahogyan százötven évvel ezelőtt csak az akkori loyalisták ittak teát, úgy a kanadaiak között sem akadt egyetlenegy sem, aki megvásárolta volna az Egyesült Királyságban készült kelmét. Nick közjegyző, semlegességének megfelelően kanadai posztóból készült nadrágot s angol szövetből szabott kabátot viselt. Viszont Lionel ruházatának minden szálát az Atlanti-óceánon innen fonták.

A kocsi közben elég gyorsan robogott a Szent Lőrinc mellékágáig elterülő síkság göröngyös útjain. Nick közjegyző, aki roppant beszédes természetű volt, mégis úgy érezte, hogy nagyon lassan múlik az idő. Minthogy a fiatal férfi csak nem volt hajlandó beszélgetésbe elegyedni, Nick kénytelen volt beérni Lionellel, de azt remélte, hogy útitársuk végül is belekapcsolódik a beszélgetésbe.

– Nos, Lionel, hát hogy is állunk azzal a lidércfénnyel?

– A lidércfénnyel?... - bizonytalankodott a kis írnok.

– Hát persze! a lidércfénnyel. Hiába erőltetem a szemem, nyomát sem látom az egész síkságon!

– Mert nagyon világos van, Nick úr - válaszolt Lionel, aki elhatározta, hogy a tréfára tréfával felel.

– Talán jelentkezik, ha a régi dallal csalogatjuk:

*Rajta, lidércfény, drága, barát!
Rajta, vidáman, táncolj hát!*

De lám, a drága barát csak nem jelentkezik erre sem!

– Mondd, Lionel, legalább tudod-e, hogyan lehet megszabadulni a lidércfény incselkedésétől?

– Természetesen, tudom! Az ember csak megkérdezi tőle, hogy hányadikára esik karácsony napja, s amíg a lidérc a válaszon gondolkozik, az ember gyorsan elmenekül.

– No, azt látom, hogy a népszokásokat jól ismered. Mit szólnál ahhoz, hogy addig is, míg útközben a lidércfény elibénk áll, kicsit elbeszélgetnénk arról, ami a zsebedben lapul!

Lionel elpirult.

– Igazán akarja, Nick úr?...

– De még mennyire, fiam! Ezzel is eltelik egy-két negyedóra.

A közjegyző most útitársukhoz fordult:

– Nem zavarja önt, ha verset kell hallgatnia? - kérdezte mosolyogva.

– Cseppet sem - válaszolt a fiatal férfi.

– Egy olyan költeményről van szó, melyet írnokom a Baráti Lant költői versenyére faragott. No, ezek a legénykék nem riadnak vissza semmitől!... Gyerünk, ifjú költő! Próbáld ki ágyúdat... mint a tüzérségnél mondják.

Lionel cseppet sem bánta, hogy olyan hallgatóra akadt, aki talán elnézőbb lesz, mint Nick, s máris kihúzta zsebéből a kékesfehér papirost, s olvasni kezdett:

A LIDÉRCFÉNY

*Ó, a csalóka drága fény
Éj sötétjén lobog felém,*

Futnék utána, hasztalan:
Sem rét füvén, sem út porán
Nem hagy nyomot maga után.

Ó, hogy villózik szüntelen
Hol fehéren, hol kékesen!
Ha meg nem fogod, meg nem tudod,
Milyen a fénye igazán,
Fuss hát a lidércfény után!

– Bizony - szólalt meg Nick -, fuss utána, kapd fülön, és rakd kalitkába! Folytasd, fiam!

*Úgy vélik róla egyesek,
Hogy nem csoda e szín, e fény,
Hogy csak áramló hidrogén!
Ó! de én ebben nem hiszek!
Csillag tüzén gyúlt égi fény,
Mely játszva villózik felém.*

– Hát ez már a te dolgod, fiam! Igazán nem lehet beleszólni, hogy mit hiszel, mit nem hiszel. Folytasd!

*Vagy pára lenne, csillogó?
Tündér lehelet, illanó?
Mely villan, elszáll, eltűnik,
Mikor a hajnali sugár
Táncol a rétek bársonyán?*

Sápadt mécses sárga lángja?
Mikor kísértet himbálja,
Csillagtalan éjszakában
Dermedt fák bús árnyékában
Suhanva tovább?

Vagy talán egy árva lelke,
Ki honát sohasem lelte
Itt, e rút, rideg világban?
S most reppen el más vidékre
Nyugalmat keresve?

– Pompás! - szólt Nick. - Vajon végére értél-e már költői találgatásaidnak?

– Ó, nem! - válaszolt az ifjú írnok.

És máris folytatta:

*Vagy csak káprázat? délibáb?
Mit nyári szellő visz tovább?
Ím itt volt, s máris eltűnik,
Mint vihar után fellegek
Mögül villanó fényjelek?*

Vagy gyorsan futó meteor,
Mely égi pályán átrepült
És nyoma, sehol, tovatűnt.
A földre szállván megpihent
És fénye kihunyt idelent?

Sarki fényből idetévedt
Titokzatos, bús árva láng?
Felvillan, sápadt fénye
Tovalibben a sötétben,
Mint fészkét kereső madár?

– Mondja, uram, mi a véleménye erről a rímbe szedett epekedésről? - kérdezte a közjegyző az utastól.

– Az a véleményem - hangzott a válasz -, hogy az ön ifjú írnokából nem hiányzik a képzelőerő! Kíváncsi vagyok, mi mindenhez tudja még hasonlítani a lidércfényt!

– Folytasd hát, Lionel!

Lionel elpirult a fiatal férfi elismerő szavainak hallatára, s még felindultabb hangon olvasott tovább:

*Vagy talán míg megfáradtan
Pihennek az emberek,
A halálnak bús angyala
E fény világánál írja
Fejfákra a neveket?*

– Brrr - borzongott a közjegyző.

*Talán sötét, borús földünk,
Amikor az óra üt,
E jelt küldi a magasba,
Bús földről a csillagokba
Talán ezzel is izen?*

És miként a lápon a fény
A vándornak utat mutat,
Az éjszaka közepén
E tűz jelzi, merre szálljon
Kósza lélek égbe vágyón.

– Bravó, ifjú költő! - szólt az útitárs.

– Igen, ez nem is olyan rossz! - vélekedett a közjegyző. - Mondd, Lionel, hogy a csodába szeded össze az ilyesmit?... Gondolom, most már vége?

– Nem, Nick úr, még nincs vége - válaszolt Lionel, s még zengőbb hangon folytatta a felolvasást:

*Ha szerelem tüze lenne,
Ifjú, lányka, jól vigyázz!
Röpke fényét ne űzd soha,
Lángja bánat, nyoma gyász,
Mint füst, repüljön tova.*

– Ha, ifjú lánykák, ti is megkapjátok a magatokét! - kiáltott most Nick közjegyző. - Igazán meglepett volna, ha a szerelem teljesen kimarad ezekből az anakreoni zengzetekből! No de ez már a koroddal jár. S ön, uram, mit szól hozzá?

– Szerintem a költemény...

Az idegen azonban félbeszakította mondanivalóját, mert e pillanatban észrevette, hogy az út szélén csoportba verődött emberek állnak, s egyikük integet a kocsisnak.

A kocsis megállította lovait, s az idegenek közelebb léptek.

– Ha jól látom, Nick úr is utazik - szólt egyikük, s udvariasan megemelte a kalapját.

– Jó napot, Rip úr - üdvözölte a közjegyző a nyomozót, majd halkan hozzátette -, jó lesz, ha óvatosak leszünk!

Szerencsére sem a közjegyző, sem az írnoka, sem Rip nem vette észre, hogy útitársuk arckifejezése mennyire megváltozott, amint a Rip nevet meghallotta. Hirtelen elsápadt, de nem úgy, mint mikor megrémül valaki, hanem mintha nem tudná legyőzni undorát, mintha legszívesebben azonnal végezne ezzel az emberrel... Végül is elfordította a fejét, s erőt vett magán.

– Lavalba igyekszik, közjegyző úr? - érdeklődött a nyomozó.

– Amint látja, uram, igen. Elintéznivalóim vannak ott, de remélem, pár óra alatt végzek, s estére visszatérhetek Montrealba.

– Helyes.

– És ön - kérdezősködött most a közjegyző -, ön mit csinál itt az embereivel? Talán most is lesben állnak a kormány megbízásából? Gondolom, sok gonosztevőt fülön csíptek már! De csak hiába! Ez a fajzat úgy szaporodik, mint a gyom. Pedig mennyivel okosabban tennék, ha a becsület útjára lépnének!

– Bizony, közjegyző úr, de mit tegyünk, ha ehhez hiányzik belőlük a hivatásérzet.

– A hivatásérzet!? Rip úr, ön mindig tréfál! Mondja, most is valami gonosztevő nyomát hajszolja?

– Van, aki gonosztevőnek, van, aki hősnek tartja - válaszolt Rip. - Attól függ, ki milyen szempontból ítéli meg.

– Mit akar ezzel mondani?

– Csak azt, hogy az a híres Névtelen állítólag a szigetünkön tartózkodik...

– Ó, Jean, a Névtelen! Igen, a hazafiak valóban hősnek tartják, s nem ok nélkül! De úgy látszik, ő kegyelmes felségének más a véleménye, ha egyszer Gilbert Argall rendőrfőnök önt küldte a nyomába!

– Ez bizony így van, Nick úr.

– S ön szerint a Montreal-szigeten látták ezt a titokzatos felforgatót?

– Legalábbis így hírlik, bár jómagam már alig hiszem, hogy itt van.

– Nyilván tovább ment már, ha itt is volt - jegyezte meg a közjegyző -, vagy ha még valóban a szigeten lenne, aligha marad sokáig! Nem könnyű elfogni.

– Valóságos lidércfény - mondta az idegen utas az ifjú írnoknak.

– Kitűnő!... Kitűnő!... - örvendezett Nick közjegyző. - Köszönd meg, Lionel, ezt a hasonlatot! Ön meg, Rip úr, ha véletlenül összeakadna egy lidércfénnyel, kérem; csípje nyakon, s hozza el az írnokomnak! Az ilyen bolygótűzféle nyilván örömmel hallaná, hogyan énekli meg Apollo egyik tanítványa!

– Örömmel tennék eleget e kérésnek - válaszolt Rip -, azonban újabb utasításokért haladék nélkül vissza kell térnünk Montrealba.

Azután a fiatal férfihez fordult:

– És uraságod hova tart?

– Lavalba - válaszolt az idegen.

– Ahova szeretnék mielőbb megérkezni - szólt közbe a közjegyző. - Viszontlátásra, Rip úr! Nem kívánhatok önnek jó fogást, mert a Névtelen letartóztatása fájdalmas csapás lenne a hazafiak számára, be kell érnem hát azzal, hogy jó napot kívánok!

– Én meg jó utat!

A lovak elindultak, Rip és az emberei eltűntek az útkanyarban.

A kocsiban kis ideig csend volt, majd a közjegyző odaszólt útitársuknak, aki megint hátradőlt az ülés sarkába.

– Remélem, hogy ő nem hagyja magát elfogni! Már oly régóta keresik, és...

– Azt ugyan kereshetik! - tört ki Lionel. - Ebbe a vállalkozásba még ennek az átkozott Ripnek is beletörik a bicskája!

– Csitt, Lionel! Nem a mi dolgunk!

– Nyilván gyakorlata van abban, hogy kijátssza a rendőrséget! - szólalt meg most az útitárs.

– De még mekkora gyakorlata! - válaszolt a közjegyző. - Nagy veszteség érné a kanadai franciákat, ha mégis elfognák...

– Van elég tettre kész híve! Nem egy emberen múlik a siker!

– A franciák mindenesetre roppant sajnálatosnak tartanák - válaszolt a közjegyző. - Különben meg sem én, sem Lionel sohasem politizálunk, s jobb is, ha az ember még csak szóba sem hozza.

– Azok az emberek éppen akkor háborgattak bennünket, mikor az ön ifjú írnoka átengedte magát a költői ihletnek...

– Én azt képzeltem, hogy már az ihlet végére ért!

– Még nem, Nick úr - mondotta Lionel, és egy mosollyal mondott köszönetet jóindulatú hallgatójának.

– Hát még mindig bírod tüdővel?! - ámult a közjegyző. - Hiszen már minden volt ez a lidércfény: tündérek lehelete, kísértet mécsese, fényjel, árva lélek, meteor, szerelem tüze, s még mindig nem elég?... Ugyan mi lehetne még?

– Én is szeretném tudni - szólt az utas.

– Akkor hát, Lionel, folytasd és fejezd be, ha ugyan a felsorolás valaha is véget érhet.

Lionel hozzáedződött már a közjegyző tréfáihoz, ez a megjegyzése sem hozta ki a sodrából, nyugodtan folytatta a felolvasást:

*Akármi légy, te drága fény!
Ó, hadd kövessem utadat,
Csalóka tűz! azt sem bánom,
Ha elhamvasztom önmagam,
Csak megismerjem titkodat!*

Veled szállnék a fák lombjára,
Ha szárnyas lángod ott pihen,
Veled járnék sírkerteket,
Ha kósza fénnyel, libegéssel
Ott simogatsz kereszteket!

– Hát ez szomorú, nagyon szomorú! - dünnyögött a közjegyző.

*Veled szállnék tengereken,
Mikor a hajós félve jajdul,
Tornyos hullámok árja zúdul
S te ott lebegsz a vizeken,
Te drága fény, te idegen!*

Bárcsak engedné a sorsom,
Te drága tűz, te kósza fény,
Hogy veled égjek, elhamvadjak,
Veled szülessek, veled haljak,
Ó bolygó tűz, ó tiszta fény!

– No, ez már pompás! - kiáltott a közjegyző. - A vége igazán tetszik nekem, ezt énekelni is lehet: ...Ó bolygó tűz, ó tiszta fény... Mit szól hozzá, uram?

– Minden elismerésem az ifjú költőé! Szívből óhajtom, hogy megnyerje a Baráti Lant költői versenyét. Verse egyébként valóban kellemes pillanatokat szerzett nekünk, s így utam oly rövidnek tűnt, mint még soha.

Lionelt rendkívül boldoggá tette az elismerés, valósággal itta a dicsérő szavakat. Alapjában véve Nick közjegyző is örült ifjú írnoka sikerének.

A lovak közben alaposan nekiiramodtak, s még alig múlt tizenegy óra, máris a folyam északi mellékágához értek.

A Szent Lőrincen ez idő tájt jelentek meg az első gőzhajók. Sem méreteikkel, sem gyorsaságukkal nem tűntek ki, voltaképpen nem sokban különböztek azoktól a bárkáktól, amiket Kanadában manapság tug-boat-nak - vontatónak - vagy röviden csak tocnak neveznek.

Egy ilyen „toc” pár perc alatt átvitte a három utast a folyamágon, melyet még itt is feketésre festett az Outaounais sötét vize.

A parton kezet szorítottak, pár kedves szót váltottak, és elváltak egymástól. Az idegen egyenest Lavalba ment, a közjegyző és Lionel pedig a várost megkerülve, a Jézus-sziget keleti partja felé tartott.