Győzelem és vereség

Közelgett a nap, mikor a szemben álló felek fegyvert ragadnak. Vajon hol lesz a csatatér? Nyilván valamelyik Montreallal határos grófságban, ahol a forrongás a kormány szerint máris nyugtalanító méreteket öltött. Lehet, hogy éppen Verchères vagy esetleg Saint Hyacinthe grófságban kerül sor az első összecsapásra. Elsősorban két, egymástól csak pár mérföldnyi távolságban levő, Richelieu-parti gazdag falut emlegettek veszélyes tűzfészekként: Saint Denis-t, ahol a francia pártiak fő erejüket összpontosították és Saint Charles-t, ahol Jean a Csöndes házban készülődött, hogy jelt adhasson a felkelésre.

A főkormányzó megtett minden intézkedést, amit a helyzet követelt; a francia kanadaiak így már nem tervezhették azt, hogy lecsapnak rá a kormányzósági palotában, foglyul ejtik, majd a nép által választott kormánnyal váltják fel az angol korona képviselőit. Sőt még azzal is számolniuk kellett, hogy esetleg a királypártiak indítanak támadást; nekik tehát olyan hadállásokat kellett elfoglalniuk, ahol jobb körülmények között rendezkedhetnek be védelmi harcra. A védekezésből később majd támadásba mehetnek át. A Saint Hyacinthe grófságban aratott első győzelemre a Szent Lőrinc-folyam völgyének minden lakója egy emberként csatlakozna a franciákhoz, s ez az angolszász zsarnokság végét jelentené az Ontario-tótól le, egészen a folyam torkolatáig.

Ezt Lord Gosford is nagyon jól tudta. A kormány meglehetősen kis létszámú katonasággal rendelkezett, mely a túlerővel szemben hamarosan vereséget szenvedne, ha a lázadás általánossá válna. Ezért úgy gondolta, hogy kettős csapást kell mérni az összeesküvők tűzfészkére: Saint Denis-re és Saint Charles-ra. A longueuili eset után a kormány ezzel a stratégiával próbálkozott.

Sir John Colborne, mint a kanadai angol haderők főparancsnoka, két hadoszlopra osztotta a rendelkezésére álló katonai erőt.

Az egyik hadoszlop élén Whitherall ezredes, a másikén Gore ezredes állt.

Gore ezredes gyors felkészülés után indult el Montrealból. Hadoszlopa mindössze öt tüzérszázadból és egy lovasszakaszból állt, s csupán egy tábori ágyúja volt. Még aznap este Sorelbe érkezett. Bár az időjárás kegyetlenre fordult, s az utak úgyszólván járhatatlanok voltak, még a borús éjszaka közepén tovább indult katonáival.

Azt tervezte, hogy Saint Charles-nál megütközik a franciákkal, miután szétverte Saint Denis-i állásukat; mindezt megelőzően azonban a kíséretében levő kerületi főkapitány szabályosan letartóztatja a lázadás vezetőit.

Gore ezredes már pár órája elhagyta Sorelt, mikor odaérkezett Weir hadnagy, a 32. ezred tisztje, aki Sir John Colborne sürgős üzenetét hozta. Az üzenetet azonnal kézbesíteni kellett, a hadnagy tehát nem a rendes úton indult Montrealból, hanem átvágott a földeken, nagy igyekezetében előbb ért Saint Denis-be, mint Gore katonái, s a franciák kezére került.

A Saint Denis védelmének szervezésével megbízott Nelson doktor kivallatta a fiatal tisztet, s így megtudta, hogy a királyi csapatok máris úton vannak, s reggelre alighanem a városka elé érnek. A hadnagyot, vallomása után, néhány emberének őrizetére bízta, s meghagyta nekik, hogy a hadifoglyoknak kijáró emberséggel bánjanak vele.

A franciák ezután nagy sietve nekiláttak a védelmi előkészületek befejezésének. Itt készült fel a harcra a „Buzogány” és a „Hód” néven híressé lett népfelkelő század is, melynek tagjai rendkívül rátermett fegyverforgató kanadai franciák voltak, s a Saint Denis-i csatában is kiválóan helytálltak. Nelson doktor parancsnoksága alá tartozott több ismert nevű francia párti politikus is, így Papineau és néhány képviselőtársa, Philippe Pacaud főbiztos, de Vaudreuil, Vincent Hodge, André Farran, William Clerc és Sébastien Gramont. Jean egyetlen szavára mindnyájan csatlakoztak a Saint Denis-i franciákhoz, bár korántsem volt könnyű kijátszaniuk a montreali rendőrség éberségét.

Clary de Vaudreuil ugyancsak Saint Denis-be jött, hogy találkozhassék édesapjával, akit nem látott a chipogáni események óta. De Vaudreuil ugyanis - miután letartóztatási végzést adtak ki ellene - kénytelen volt minden kapcsolatot megszakítani a Montcalm-villával, és nagy nyugtalansággal gondolt arra, hogy magányos leányát mily sok veszély fenyegeti. Mikor úgy döntött, hogy Saint Denis-be megy, arra kérte Claryt, hogy ő is jöjjön oda. Clary habozás nélkül útnak indult, rendíthetetlenül hitt a végső győzelemben, hiszen tudta, hogy Jean áll az élére. Apa és leánya tehát ebben a kis városkában találkoztak, s egyik barátjuk, Froment bíró adott nekik hajlékot.

A francia pártiak közben Papineau személyét illetően olyan határozatot hoztak, melynek a képviselő csak kényszeredetten tett eleget. Nelson doktor több francia párti vezető tanácsára úgy döntött, hogy a bátor képviselő helye most nem a harcok színhelyén van; míg erre nincs feltétlenül szükség, addig nem szabad kockáztatni életét, mely az ügy számára oly értékes, Papineau képviselőnek tehát el kellett hagynia Saint Denis-t, s olyan biztonságos rejtekhelyre kellett elvonulnia, ahol Gilbert Argall rendőrei nem akadhattak rá.

A felkelők egész éjszaka golyókat öntöttek, töltényeket készítettek. Nelson doktor fia és felkelő társai, meg de Vaudreuil és a barátai végigdolgozták az egész éjszakát. A fegyverzetük sajnos nagyon hiányos volt. Kevés lőfegyver - az is csupa kovás puska -, mely gyakran csütörtököt mondott, s mintegy százlépésnyire vitt. Az olvasó még bizonyára emlékszik arra, hogy Jean utolsó folyami útján fegyvert és lőszereket osztogatott a parti községekben. Akkoriban még úgy gondolták, hogy általános felkelés tör majd ki, tehát mindegyik francia párti bizottság kapott fegyvereket, ahelyett, hogy egy adott helyen tartalékoltak volna sok fegyvert és lőszert, amire pedig most bizony nagy szükség lett volna Saint Charles-ban és Saint Denis-ben, ahol a szemben álló felek először összecsapnak.

Közben Gore ezredes a csapataival menetelt tovább a sötét, fagyos éjszakában. Mielőtt Saint Denis alá érkezett volna, katonái elfogtak két francia kanadait, akiktől megtudta: az összeesküvők eltökélték, hogy nem engedik át őket a községen, s harcolni fognak az utolsó szál emberig.

Gore ezredes anélkül, hogy katonáinak egy percnyi pihenőt engedélyezett volna, beszédet intézett hozzájuk, s többi között kijelentette, hogy nem várhatnak semmi kíméletet a franciáktól. Ezután három csoportra osztotta embereit; az első csapatot a városkától keletre eső erdőben állította fel, a másodikat a folyó mentén, a harmadik pedig az egyetlen ágyúval, tovább menetelt az országúton.

Reggel hat órakor Nelson doktor, Vincent Hodge és de Vaudreuil lóra szálltak, hogy felderítésre induljanak a Saint Ours-i úton. Még ekkor is oly sötét volt, hogy csaknem mindhárman a királyi csapatok előőrseinek kezére kerültek. Azonnal visszalovagoltak Saint Denis-be; majd Nelson doktor parancsot adott a hidak lerombolására. Ezután megszólalt a városka minden harangja, s a franciák percek alatt összegyűltek a főtéren.

Hogy hányan voltak? Legfeljebb hat-hétszázan, néhányan puskával, mások kaszával, vasvillával, lándzsával fölfegyverkezve, de valamennyien eltökélten arra, hogy vagy visszaverik Gore ezredes katonáit, vagy mindnyájan ott pusztulnak.

Nelson doktor lőfegyverrel felszerelt embereit a következőképpen állította fel: az út mentén épült egyik kőház második emeletén mintegy hatvan ember, köztük de Vaudreuil és Vincent Hodge várakozott készenlétben; innen huszonöt lépésnyire, a doktor szeszfőzdéjének kőkerítése mögött mintegy harminc húzódott meg, köztük William Clerc és André Farran; a szeszfőzde raktárában másik tíz ember, köztük Gramont képviselő. A többiek, akik csak szálfegyverrel harcolhattak, a templom falai mögé húzódtak, hogy onnan rohanják meg a támadókat.

Délelőtt fél tíz tájt tragikus és érthetetlen esemény történt, melyre még a későbbi bűnvádi eljárás sem derített fényt.

Weir hadnagy, kit egy szakasz francia kísért az úton, mikor megpillantotta Gore ezredes előőrseit, megpróbált átszökni bajtársaihoz, futás közben azonban elbotlott, s még mielőtt felállhatott volna, kísérői kardot rántottak, s végeztek vele.

Ekkor lövések dördültek el. Ágyúgolyó találta a kőházat, s megölt két embert a második emeleten várakozók közül; halálos sebesülés ért egy harmadikat is, aki az egyik ablakban őrködött. Néhány perces tűzharc következett. A kormánycsapatok katonái könnyű célpontot szolgáltattak a nyílt úton, s drágán fizettek meg azért, hogy oly hányaveti nemtörődömséggel kitették magukat a „parasztok” lövéseinek - mint ahogy Gore ezredes nevezte a franciákat. Az út menti ház védői valósággal megtizedelték őket, három tüzérük kanóccal a kezében esett el ágyújuk mellett.

Az ágyúgolyók azonban úgy megrongálták a házat, hogy a második emelet már semmi biztonságot nem nyújthatott.

– Gyerünk a földszintre! - adta ki a parancsot Nelson doktor.

– Helyes! - kiáltott Vincent Hodge. - Onnan legalább közelebbről vehetjük célba a vörösdolmányosokat!

Mindnyájan levonultak a földszintre, s a tűzharc fokozott erővel újra kezdődött. A francia pártiak rendkívüli bátorságot tanúsítottak. Még a teljesen fedezetlen útra is kimerészkedtek. Nelson doktor hadsegédét, a montreali O. Perrault-t küldte utánuk azzal a paranccsal, hogy azonnal térjenek vissza a fedezékbe. Perrault-t azonban két halálos találat érte.

A tűzharc egy órán át tartott, s az ostromlók közben egyre hátrányosabb helyzetbe kerültek, noha végül az út menti kerítések és a farakások mögött kerestek fedezéket.

Gore ezredes, mikor látta, hogy a lőszer fogytán van, parancsot adott Markman kapitánynak, hogy kerítse be a lázadók hadállását.

A kapitány megkísérelte a parancs végrehajtását, e próbálkozás közben legtöbb embere az életét vesztette. Őt magát is golyó érte, lebukott a lováról, s katonái vitték el a csata színhelyéről.

A királyi katonaságra egyre nehezebb percek következtek. Kisvártatva örömujjongás harsant az út felől, s azonnal megértették, hogy hamarosan őket keríti be az ellenfél.

Egy férfi jelent meg a csatatéren, az a férfi, aki mögé a francia kanadaiak mindenkoron úgy tömörültek, mint lobogó mögé.

– Névtelen!... Névtelen!... - harsogták a franciák magasra emelt fegyverrel.

Jean érkezett meg mintegy száz ember élén, akik Saint Antoine-ból, Saint Ours-ból és Contrecoeurből sereglettek össze. Golyózáporban keltek át a Richelieu-folyón, az ágyúgolyók pedig a víz tükre felett repültek, úgy, hogy az egyik el is törte Jean tutajának az evezőjét.

– Előre, Buzogányok! Előre, Hódok! - lelkesítette bajtársait.

Hangjának hallatára a franciák nekirontottak a királypártiaknak. A ház védői a váratlan megerősítéstől felbuzdulva kirohantak az útra. Gore ezredes kénytelen volt gyorsan visszavonulni Sorel irányában, úgyhogy sok embere és egyetlen ágyúja is a győztesek kezén maradt. Harminc katonája megsebesült, ugyanannyi elesett, míg az összeesküvők tizenkét embert veszítettek, s négy sebesültjük volt.

Így zajlott le a Saint Denis-i csata. A győzelem híre pár óra múlva elterjedt nemcsak a Richelieu környéki falvakban, de még a Szent Lőrinc-parti grófságokban is.

A függetlenség bajnokainak harca tehát biztatóan kezdődött, azonban ez még csak a kezdet volt. Mikor vezetőik újabb parancsait várták, Jean úgy kiáltotta feléjük, mintha csak új csata időpontját jelölte volna ki: „Franciák! Fel Saint Charles-ba!”

Már az előzőkből tudjuk, hogy Saint Charles-t Whitherall csapatai fenyegették.

De Vaudreuil és Jean egy órával később, miután beszámoltak Clarynak a győzelemről, s búcsút vettek tőle, csatlakoztak Saint Charles-ba induló társaikhoz.

Két nappal később itt dőlt el az 1837. évi felkelés sorsa.

Minthogy a francia pártiak Saint Charles-ban tömörültek, a városka valósággal a lázadók tűzfészke volt, s Whitherall ezredes ezért aránylag jelentősebb haderővel indult ellene.

Brown, Desrivières, Gauvin és más francia párti vezetők buzgón szervezték a védelmet. Munkájukban bízvást számíthattak a lakosságra, mely érzelmeit azzal is kimutatta, hogy a városka egyik előkelő polgárát elkergette, mert a jelek arra mutattak, hogy az angolok pártján áll. Brown, a Saint Charles-i franciák vezére éppen a polgárnak erőddé átalakított háza körül vonta össze a parancsnoksága alatt álló erőket.

Saint Denis csak hatmérföldnyi távolságban van Saint Charlestól; a csata ideje alatt itt világosan lehetett hallani az ágyúlövéseket. Saint Charles lakói még az éjszaka beállta előtt megtudták, hogy a királypártiak vereséget szenvedtek, s visszavonultak Sorel felé. A győzelem híre leírhatatlan hatással volt az emberekre. Minden ház kapuja kitárult, s a lakosság apraja-nagyja az utcára tódult, mindnyájan örömmámorban úsztak.

Csak egyetlen hajlék maradt most is zárva: a Csöndes ház, ott az út kanyarulatánál, mely kissé távol esett a hazafiak gyülekezőhelyétől. Bridget hajléka, amennyiben a királypártiak megtámadják a tábort és benyomulnak oda, nem forog oly nagy veszélyben, mint a táborral szomszédos házak.

Bridget magányosan várakozott, felkészült, hogy fiait fogadja, ha a körülmények bármelyiküket arra kényszerítenék, hogy hajlékában keressenek menedéket. Joann abbé azonban Felső-Kanada falvaiban buzdította a franciákat; Jean pedig már nem rejtőzködött. A Szent Lőrinc menti grófságokban minden ember csak őt emlegette, s neve a Saint Denis-i győzelem hírével együtt jutott el még a világ elől oly elzárt Csöndes házba is.

Bridget szüntelenül azon gondolkozott, vajon Jean eljön-e a Saint Charles-i táborba, vajon ellátogat-e édesanyja hajlékába, hogy beszámoljon arról, amit eddig tett, s amire készülődik. Vajon eljön-e, hogy megcsókolja őt? Ez persze attól függ, hogyan áll a franciák ügye. Bridget a nap, az éjszaka minden órájában várta, hogy fia esetleg kopog a Csöndes ház ajtaján.

Lord Gosford, miután értesült a Saint Denis-i vereségről, attól tartott, hogy a győztesek a Saint Charles-iak segítségére sietnek, ezért futárt küldött Whitherall ezredeshez, hogy csapataival vonuljon vissza.

A parancs azonban elkésett. Sir, John Colborne Montrealból indított futárait útközben elfogták, és Whitherall csapatai, ahelyett hogy visszafordultak volna, folytatták az előrenyomulást Saint Charles felé.

Most már senki sem állhatta útját az összeütközésnek a Saint Charles-i franciák és a királyi csapatok között.

Jean még aznap, huszonnegyedikén csatlakozott Saint Charles védőihez.

Jeannal együtt odasietett de Vaudreuil, André Farran, William Clerc, Vincent Hodge és Sébastien Gramont is. Harcher majoros és öt fia két nappal előbb elindultak Saint Albans-ból, átlépték az amerikai határt, és Saint Charles felé tartottak, eltökélten arra, hogy mindhalálig teljesítik kötelességüket.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy mindnyájan rendületlenül hittek a végső győzelemben, a francia párt vezetői éppúgy, mint de Vaudreuil és a barátai, meg Thomas Harcher és bátor fiai: Pierre, Rémy, Michel, Tony és Jacques meg Saint Charles lakói, akik lelkesedve gondoltak arra, hogy az angolszász zsarnokságra éppen ők mérik majd a döntő csapást.

Whitherall ezredes, mielőtt támadást indított volna Saint Charles ellen, értesítette Brownt és embereit, hogy ha megadják magukat, semmi bántódásuk nem történik.

Brown tábora egyhangúan visszautasította Whitherall ajánlatát. A királypártiak nyilván csak azért álltak elő ezzel, mert tudják, hogy nem képesek bevenni a védők hadállását. Nem! Nem fogják hagyni, hogy eljussanak Saint Denis-be, s ott véres bosszút álljanak a vereségért! Mihelyt szemben állnak Whitherall csapataival, meg fogják támadni, és szétverik őket! Saint Charles-nál új vereség vár a királypártiakra, teljes vereség, mely biztosítja a franciák végső győzelmét.

A franciák táborában mindenki így gondolkozott.

De nehogy azt képzelje valaki, hogy a védők számbeli fölényben voltak! Mindössze egy maroknyi ember készült fel a harcra, igaz, hogy ezek a francia párt legkiválóbb emberei voltak. Vezérek és katonák együttvéve mindössze vagy kétszázan lehettek, kaszával, lándzsával, fustéllyal és kovás puskával felfegyverkezve; a királypárti csapatok tüzére pedig legfeljebb két, úgyszólván hasznavehetetlen ágyúval felelhettek.

Míg ők a támadók kellő fogadására készülődtek, Whitherall hadoszlopa gyorsan haladt előre, nem állta útjukat semmi olyan akadály, ami telenként e vidékeken egyébként úgy megnehezíti a közlekedést. Az idő hideg volt, a talaj száraz, kemény. A katonák gyors léptekkel masírozhattak, a kemény talajon könnyen gördültek az ágyúk, nem kellett sem hótorlaszon, sem vízmosáson átvontatniuk.

A francia pártiak várták az ellenfelet. Az előző napi győzelem öröme tüzelt mindannyiukban, s harci kedvüket, bizalmukat még magasabbra szította, hogy olyan vezetők voltak közöttük, mint Brown, Desrivières, Gauvin, Vincent Hodge, Vaudreuil, Amiot, A. Papineau, Marchessault, Maynard és főként a Névtelen. Ezért vélekedtek oly megvetően Whitherall ezredes ajánlatáról; készen álltak, hogy puskával, kaszával, lándzsával feleljenek a felszólításra, hogy tegyék le a fegyvert s adják meg magukat.

A városka végén levő hadállásuknak voltak gyenge pontjai is, ezen azonban most már nem segíthettek. Az egyik oldalon a folyó, a másik oldalon pedig a Debartzch-házat körülvevő sűrű irtás és farakások fedezték ugyan, azonban a hadállás mögött egy domb emelkedett.

A felkelők nem voltak elegen ahhoz, hogy megszállhassák ezt a dombot. Pedig ha a királypártiak ott megvethetik a lábukat, úgy ágyúik tüze ellen csak a lőrésekkel ellátott Debartzch-ház nyújthat védelmet. Vajon elég erős ez az épület ahhoz, hogy kibírjon egy ostromot? Ha Brown és emberei kénytelenek lesznek az épületből védekezni, vajon elég erősek lesznek ahhoz, hogy visszaverjék a támadást?

Délután két óra tájt egyre közeledő lárma hallatszott, majd rohanó emberek bukkantak fel a tábor közelében. Asszonyok, gyermekek, aggok igyekeztek a földeken át Saint Charles felé.

Környékbeli menekülők voltak. A távolban sűrű füst gomolygott az út mentén felgyújtott házak felett. Ameddig csak a szem ellátott, füstfelhők mutatták, hogy a környéken minden major a lángok martaléka. Whitherall előrenyomuló hadoszlopának útját a pusztulás és a gyász jelezte.

Brown megállította azokat a menekülőket, akik még fegyvert foghattak, s Marchessault parancsnoksága alá rendelte őket, majd kirohant az országútra, hogy ott is egybeterelje a harcképes menekülőket. Marchessault, aki igyekezett mindent úgy intézni, hogy az ellenállást minél hosszabb időre biztosítsa, embereit az erdőirtásba vitte.

– Itt dől el Kanada sorsa - mondotta nekik. - Itt kell védekeznünk.

– Mindhalálig! - tette hozzá Jean.

A tábor közelében e pillanatban eldördültek az első lövések, s világosan látszott, hogy a királypártiak az első perctől kezdve fölényben vannak.

Whitherall ezredes részéről valóban nagy ügyetlenség lett volna, ha embereit kiteszi az irtásban elsáncolt védők tüzének, melynek pár katonája már úgyis áldozatul esett. Három-négyszázas létszámú gyalogságával és lovasságával könnyen megsemmisítheti a védőket, ha egyszer a tábor fölé kerül. Éppen ezért parancsot adott, hogy a csapatok kerüljék meg a tábort és szállják meg a mögötte emelkedő dombot.

A parancsot minden nehézség nélkül végrehajtották. A két ágyút a dombtetőre vontatták, megtöltötték, s a harc mindkét részről egyenlő hévvel megkezdődött. A királypártiak e hadmozdulatot oly gyorsan hajtották végre, hogy Brown, aki a földeken szétszóródott menekülőket akarta összeszedni, már vissza sem térhetett a táborba, s egész Saint Denis-ig sodródott velük.

A franciák, bár úgyszólván semmi fedezék nem óvta őket, csodálatra méltó bátorsággal védekeztek. Marchessault, de Vaudreuil, Vincent Hodge, Clerc, Farran, Gramont, Thomas Harcher meg az öt fia, s mindazok, akiknek puskájuk volt; lövéssel feleltek az ostromlók minden golyójára. Jean puszta jelenléte is lelkesedéssel töltötte el őket. Egyiktől a másikhoz ment, szüntelenül biztatta, bátorította őket. De nyílt csatatér, kézitusa kellett volna ahhoz, hogy magával ragadja a legbátrabbakat, hogy ember ember ellen küzdve verje le az ellenfelet. Lendületét valósággal megbénította az, hogy az ellenség távol van.

A harc mégis mindaddig tartott, míg a fedezékek némi védelmet nyújtottak. A franciák sok angol katona életét oltották ki, de ők maguk is jelentős veszteségeket szenvedtek. Tíz-tizenkét emberüket érte találat, s nem egy vesztette az életét. Ezek közé tartozott Rémy Harcher is, akinek kartácsgolyó fúrta át a mellkasát, vértócsában feküdt, mikor testvérei rátaláltak, s már csak holttestét vihették a ház mögé. André Farrannak a vállát zúzta össze egy golyó, de Vaudreuil és Vincent Hodge védett helyre szállították, majd visszatértek helyükre, hogy tovább harcoljanak.

De hamarosan ki kellett üríteniük az utolsó védelmi állást is. Az ágyúgolyók letarolták az irtást és szabaddá tették az utat a táborhoz. Whitherall ezredes ekkor szuronytámadást parancsolt. „Valóságos mészárlás kezdődött” - így számolnak be a történetírók a francia kanadaiak felkelésének e véres epizódjáról.

Sok francia lelte itt halálát, hiszen miután lőszerük elfogyott, már csak puskatussal verekedtek. Itt esett el a két Hébert, ők nem voltak oly szerencsések, mint A. Papineau, Amiot vagy Marchessault, akik hősies ellenállás után, valahogy mégiscsak kiszabadultak az ostromlók gyűrűjéből. Sok francia vesztette itt életét, a történetírók sohasem tudták meg, hogy hányan, mert sok holttestet sodort el a folyó.

A történetünkben gyakrabban szereplő személyek közül is áldozatul estek néhányan. Jean, bár úgy harcolt, mint az oroszlán, mindig az élen járt, mindig első volt a harcban, most barát és ellenfél egyaránt tudta, hogy kicsoda - szinte a csodával határos módon még csak meg sem sebesült. De nem minden barátja volt ily szerencsés. Rémy után súlyosan megsebesült Michel és Jacques is, édesapjuk és Pierre vitte el őket a csatatér közeléből, hogy megmeneküljenek a királypárti győzelmet követő embertelen mészárlástól.

William Clerc és Vincent Hodge sem kímélte magát. Puskával, pisztollyal a kézben hányszor meg hányszor vetették magukat az ostromlók közé! A legádázabb csatazajban sem maradtak le Jean mögött, nyomon követték, fel, egészen a dombtetőig, a királypártiak lőállásáig, Jean itt életét vesztette volna, ha Vincent Hodge nem hárítja el tőle az egyik angol tüzér kardcsapását.

– Köszönöm! - mondta Jean. - De talán helytelenül cselekedett!... Most már legalább vége lenne!

Valóban jobb lett volna, ha Simon Morgaz fia itt, e helyen elesik, hiszen a függetlenség ügye elbukott a Saint Charles-i csatamezőn!

Jean már ismét belevetette magát a küzdelembe, mikor észrevette, hogy de Vaudreuil vértől borítottan fekszik a domb tövében.

Kardcsapás terítette le, mikor Whitherall lovasai megrohamozták a tábor környékét, hogy végképp szétverjék a franciákat.

Jean úgy érezte, hogy valósággal feljajdul szívében egy hang:

– Mentsd meg az apámat!

A puskatűz füstjének védelmében Jeannak sikerült az eszméletlen - vagy talán halott - de Vaudreuilig kúsznia. A karjába vette, elvitte az irtás mellett, s míg a lovasság makacs dühvel üldözte a menekülőket, ő eljutott a felsővárosba, az égő házak közé, s bemenekült a templomba.

Délután öt óra tájt lehetett. Az égbolt már sötét lett volna, ha nem világítják meg az égő házak közül magasra csapó lángok.

A franciák győzelmet arattak Saint Denis-ben, vereséget szenvedtek Saint Charles-ban. S még csak azt sem mondhatta senki, hogy a szemben álló felek így egyenlő helyzetbe kerültek. Bizony nem, mert a győzelem nem jelentett annyi gyakorlati előnyt, mint amennyi kárral járt ez a vereség. S minthogy a győzelem után következett, megsemmisítette a franciák minden reménységét.

Azoknak, akik nem estek el a csatatéren, menekülniük kellett, nem várhattak az új gyülekezőre szólító parancsra sem. William Clerc a könnyebben sebesült André Farrannal együtt vágott át a földeken, s ezernyi veszély közepette sikerült megmenekülniük, úgyhogy még csak nem is sejtették, milyen sorsra jutott de Vaudreuil és Vincent Hodge.

S vajon mi történik Clary de Vaudreuiljel abban a Saint Denis-i házban, ahol türelmetlenül várja az új híreket? Ha nem tud elmenekülni, vajon nem kell rettegnie a loyalisták bosszújától?

Ilyen gondolatok gyötörték Jeant, míg a kis templom egyik zugában meghúzódva várakozott. De Vaudreuil ugyan nem tért magához, de a szíve, ha gyengén is, dobogott még. Ha rögtön ápolni kezdenék, talán még meg lehetne menteni az életnek. De hát hol, hogyan lehetne ápolásba venni?

Nem, itt nincs helye a tétovázásnak. A sebesültet még ma éjszaka át kell vinnie a Csöndes házba.

Innen nincs is olyan messze - a Fő utcán lefelé alig pár száz lépés. Mihelyt Whitherall katonái elhagyták Saint Charles-t, vagy ha éjszakai pihenőre térnek, ismét a karjába veszi a sebesültet, s a sötétség leple alatt elviszi az édesanyja házába.

Az édesanyjához!... De Vaudreuilt Bridget-hez!... Simon Morgaz feleségéhez!... És ha valaha megtudja, hogy Jean kinek a hajlékába vitte őt!...

És ha megtudja!? Hát talán Simon Morgaz fia nem volt még a Montcalm-villa vendége?... Nem egy zászló alatt küzdött de Vaudreuiljel?... Talán nem a halál torkából ragadta ki őt? Mit árthat az de Vaudreuilnek, ha egy Bridget Morgaz ápolásának köszönheti az életét?

De különben sem fogja megtudni. Semmi sem árulhatja el a szerencsétlen család kilétét.

Jean határozott, már csak az alkalmas időt - legfeljebb pár órát - kell kivárnia, mikor tervét végrehajthatja.

Gondolatai ekkor a Saint Denis-i ház felé szálltak, ahol Clary de Vaudreuil hamarosan értesül a vereségről. Ha édesapját hiába várja, vajon nem fog-e arra gondolni, hogy elesett?... Vajon nem lehetne-e valami módon értesíteni arról, hogy de Vaudreuil a Csöndes házban van, vajon nem lehetne-e valahogyan őt magát is megmenteni a veszélyektől, melyek a győztes bosszújának kitett városban fenyegetik?

Ezek az aggodalmak gyötörték Jeant, s elképzelhetjük, milyen fájdalmat érzett, ha a szörnyű vereségre gondolt! Minden reménység, a Saint Denis-i győzelem után ébredt minden jogos bizakodás, hogy sorra fegyvert fognak a grófságok, hogy a lázadás általános lesz a Richelieu völgyében és a Szent Lőrinc völgyében egyaránt, hogy a királyi csapatok meghajolnak a túlerő előtt és Kanada visszanyeri függetlenségét, és hogy ő maga jóváteszi azt a mérhetetlen kárt, amit atyja árulása okozott Kanadának... most mindez elveszett... mindennek vége.

Mindennek?... Hát talán nem lehet még egyszer felvenni a harcot? A kanadai franciák talán elvesztették hitüket, mert pár száz ember odaveszett Saint Charles-nál?... Nem... ő újra munkához lát!... Harcolni fog mindhalálig!

Noha már sötét éjszaka borult a városra, a lángok fényében vöröslő utcák még mindig visszhangzottak a katonák üdvrivalgásától, a sebesültek jajgatásától. A tűzvész, miután elpusztította a tábort, elterjedt a szomszédos lakóházakra. Vajon hol áll meg?... Mi történik, ha a város szélére is átterjed?... Ha a Csöndes ház is elpusztul?... Ha Jean nem találja többé sem a házat, sem az édesanyját?

Megborzadt e gondolatra. Ő maga menekülhetne a földeken át, az éjszaka leple alatt eljuthatna az erdőségbe. Még pirkadat előtt biztonságba juthatna. De mi történik de Vaudreuiljel? Elveszne, ha a királypártiak kezére jutna, mert a véres napon még a sebesültek sem várhattak irgalmat.

Nyolc óra tájt végre mintha elcsendesedett volna a város. A lakosságot vagy elűzték, vagy pedig a Whitherall-féle hadak távozása után bemenekült a pár épségben maradt házba. Az utcákon sehol egy lélek. Gyorsan ki kell használni a csendet.

Jean a templomajtóhoz lépett, kinyitotta, a tér felé pillantott, majd lement a lépcsőn.

A távoli lángok fénye még mindig megvilágította a kihalt teret.

Visszament a templomba, ahol az egyik oszlop tövében feküdt de Vaudreuil. Karjába emelte. Még egy olyan izmos ember számára is, mint Jean, súlyos teher volt ez az eszméletlen test, melyet most egészen az útkanyarig, a Csöndes házba kell vinnie.

Áthaladt a téren s végiglopakodott a szomszédos utcán. Éppen jókor indult el, mert alig tett vagy húsz lépést, mikor ismét kiáltozás harsant fel, s lovak patája alatt dübörgött a föld.

A királyi lovasság tért vissza Saint Charles-ba, mert Whitherall úgy rendelkezett, hogy mielőtt a menekülők üldözésére indulnának, egy éjszaka pihenjenek a városban. A lovasok éppen a templomot választották éjszakai szállásul.

Kisvártatva be is rendezkedtek éjszakára, előbb azonban minden óvintézkedést megtettek, hogy egy esetleges éjszakai ellentámadás ne érje őket váratlanul.

Jean továbbment a kihalt utcán, s néha-néha megállt, hogy lélegzethez jusson. Ahogy közeledett a Csöndes házhoz, egyre jobban reszketett, hogy helyén csak üszkös romokat talál.

Végül kiért az útra, s megállt anyja háza előtt. A tűzvész nem terjedt át a városkának erre a részére. Az épségben maradt házból egyetlen fénysugár sem szűrődött ki a sötét éjszakába.

Jean, karján az eszméletlen de Vaudreuiljel a kis udvar kapujához ért, betaszította, az ajtóhoz vánszorgott és a szokásos módon bekopogott.

De Vaudreuil és Jean egy pillanat múlva biztonságban voltak Bridget Morgaz házában.