Az első összecsapások

A chipogáni majorban történtek híre Laprairie grófságból hamarosan eljutott minden kanadai tartományba, s nagy port vert fel az egész országban. A közvélemény keresve sem találhatott volna jobb alkalmat a megnyilvánulásra. Mert nem csupán a rendőrség és a vidéki „polgárok” összecsapásáról volt szó - melyben egyébként a rendőrség maradt alul -, nem, ennél sokkal fontosabb, sokkal komolyabb volt az, amiért a hatóságok katonaságot küldtek Chipogánba. A Névtelen ismét felbukkant a vidéken! Gilbert Argall rendőrfőnök úgy értesült, hogy a majorban tartózkodik, s ott akarta kézre keríteni. Azt az embert azonban, akiben a francia törekvések megtestesültek, nem tudták letartóztatni, szabad volt, s az ország érezte, hogy hamarosan élni fog szabadságával.

Hogy hova menekült Chipogánból? A legkörültekintőbb, legaprólékosabb, legalaposabb nyomozással sem tudtak rejtekhelyére bukkanni. Rip, noha eddigi kudarcai miatt nagy csalódást érzett, nem mondott le a megtorlásról. Nemcsak személyes érdeke forgott kockán, de cégének jó híre is. Addig folytatja a játszmát, míg végül is megnyeri. A kormány ezt pontosan tudta; s a rendőrfőnök nem is vonta meg bizalmát tőle, sőt egyre biztatta. Rip most már ráismer az ifjú franciára, ha szemtől szembe kerül vele. Ezután már nemcsak úgy vaktában üldözi, mint eddig.

Két hét telt el a chipogáni kudarc óta, s akárhogy igyekezett is Rip, még mindig nem tudott semmi eredményt felmutatni.

Pár szóval elmondjuk, mi történt a majorban lezajlott események óta.

Thomas Harcher úgy érezte, jobb, ha a történtek után eltávozik Chipogánból. Miután legsürgősebb ügyeit, amennyire lehetett, rendezte, felnőtt fiaival együtt már másnap nekivágott a laprairie-i erdőségnek, amerikai földre lépett, az egyik határ menti faluba menekült, s ott várta türelmetlenül, hogy miképp fordulnak az események. A Champlain-tó partján épült Saint Albans-ban teljes biztonságban érezhetik magukat, Gilbert Argall rendőrei ott nem keríthetik őket kézre.

Ha győzedelmeskedik a mozgalom, melyet Jean szervezett, úgy Kanada visszanyeri függetlenségét, lerázza magáról az angolszász igát, s akkor Thomas Harcher a fiaival együtt nyugodtan visszamehet Chipogánba. Ha viszont elbukik a mozgalom, az idő majd csak feledést hoz a történtekre. Az angolok, ha győznek, nyilván közkegyelmet adnak, s lassan-lassan minden visszatér majd a régi kerékvágásba.

A major mindenesetre erős kezű asszonyra maradt. A téli időszakban egyébként úgyis szünetelnek a mezőgazdasági munkák, s de Vaudreuil érdekei Catherine Harcher irányítása alatt sem szenvednek kárt.

Pierre Harcher meg a fivérei nyilván folytatják a prémvadászatot a határvidéken is; fél év múlva pedig valószínűleg semmi akadálya sem lesz annak, hogy ismét megkezdjék a halászatot a Szent Lőrinc-folyamon.

Thomas Harcher nagyon bölcsen cselekedett, mikor fiaival biztonságos helyre menekült. Az emlékezetes nap után huszonnégy órával Montrealból odavezényelt katonaság szállta meg Chipogánt. Catherine Harcher rendületlen nyugalommal szemlélte az eseményeket, hiszen biztonságban tudta férjét és idősebb fiait - akiket most elsősorban fenyegetett volna a veszély. A rendőrség egyébként - melyet a főkormányzó politikai megfontolásból türelemre intett - semmiféle megtorlást nem foganatosított Catherine ellen. Az erélyes asszony azt is kivívta, hogy a katonaság kellő tisztelettel bánjon vele és övéivel.

A Montcalm-villával ugyanaz történt, mint a chipogáni majorral. A hatóságok szemmel tartották, bár sem a rendőrség, sem a katonaság nem szállta meg. De Vaudreuil természetesen óvakodott attól, hogy visszatérjen Jézus-szigeti otthonába, hiszen cáfolhatatlan tény volt, hogy az ifjú bujdosó mellett szállt síkra. Gilbert Argall letartóztatási végzést adott ki ellene. Ha nem bujdosik el, bezárták volna a montreali börtönbe, s mikor majd harcra kerül a sor, nem állhatna a felkelők közé. Hogy hova menekült? Nyilván egyik elvbarátjához. Mindenesetre nagy titkon mehetett oda, mert a rendőrség képtelen volt rájönni, hogy hol talált menedéket.

Clary de Vaudreuil magányosan tért vissza a Montcalm-villába, s továbbra is fenntartotta a kapcsolatot Vincent Hodge-zsal, Farrannal, Clerckel és Gramont-nal. Tudta, hogy Jean Saint Charles-ban, az édesanyjánál talált biztos menedékhelyre. Egyébként közös barátok révén többször is kapott tőle levelet. Jean ugyan mindig csak a politikai helyzetről írt, Clary azonban világosan érezte, hogy az ifjút milyen érzelem készteti levélírásra.

Most még arról kell beszámolnunk, hogy mi történt Nick közjegyzővel és az írnokával.

Az olvasó bizonyára emlékszik még arra, hogy milyen szerep jutott a huronoknak a chipogáni összeütközésben. A major lakói az ő közbelépésük nélkül nem tudták volna visszaverni a katonákat, s akkor Jean Rip rendőreinek a kezére került volna.

És vajon kinek volt köszönhető a mahogannik beavatkozása? Talán bizony a békés természetű montreali közjegyzőnek? Szó sincs róla! Hiszen ő mindent elkövetett, hogy megakadályozza a vérontást! Csakis azért vetette magát a harcoló felek közé, hogy egyiket is, másikat is jobb belátásra bírja. Hogy Walhatta harcosai e percben maguk is beleavatkoztak a küzdelembe, az csak azért történt, mert a támadók durván lecsaptak Nicolas Sagamore-ra, s félő volt, hogy úgy bánnak vele, mint lázadóval. Az pedig csak természetes, hogy az indián harcosok meg akarták védeni főnöküket. Igaz, e beavatkozás miatt kellett a katonáknak először meghátrálni, majd menekülni éppen akkor, mikor már csaknem sikerült betörniük a házba. Innen már csak egy lépés, s Nick közjegyzőt felelőssé teszik e fordulatért, és a derék férfiú joggal félt, hogy a hatóságok az ő rovására meg is teszik ezt a lépést.

Az érdemes közjegyző komolyan aggódott, hogy személyes biztonsága veszélyben forog egy bizonyos letartóztatás miatt kirobbant csetepaté miatt, amihez voltaképpen semmi köze sem volt. Így aztán nem is nagyon akart visszatérni montreali irodájába addig, míg az események visszhangja el nem csitul, minden különösebb rábeszélés nélkül hagyta, hogy a mahogannik magukkal vigyék Walhattába, ősei wigwamjába. A közjegyzői iroda tehát zárva marad egy ideig, egyelőre nehéz volna megmondani, meddig. Az ügyfelek persze megszenvedik ezt, az öreg Dolly meg teljesen kétségbe fog esni. De hát ezen nem lehet segíteni. Még mindig jobb Nicolas Sagamore-nak lenni a mahogannik között, mint Nick közjegyzőnek a montreali börtönben, azzal a váddal terhelten, hogy fellázadt a közhatalom ellen.

Talán felesleges is mondanunk, hogy Lionel követte főnökét a Laprairie erdőség sűrűjében megbúvó kis indián falu mélyére. Ő egyébként derekasan kivette részét a katonaság elleni harcból, s a büntetést nem kerülhette volna el. Nick közjegyző a szíve mélyén alighanem nagyon sajnálkozott a történteken, annál boldogabb volt Lionel! Cseppet sem bánta meg, hogy harcolt a kanadai franciák ünnepelt hőséért. Mi több, abban bizakodott, hogy az indiánok most már nem is hagyják ennyiben a dolgot, hanem nyíltan a felkelők mellé állnak. A főnökük most már voltaképpen nem Nick közjegyző, hanem a huronok egyik törzsfőnöke! Lionel most már nem másodírnok, hanem a Sagamore-ok utolsó sarjának jobbkeze!

Egy ideig félő volt, hogy a főkormányzó esetleg meg akarja büntetni a mahogannikat, amiért Chipogánban fegyvert fogtak a katonaság ellen; de a politikai megfontolás mérsékletet parancsolt Lord Gosfordnak, s ezt a körülmények is igazolták. A megtorlásra esetleg tömeges felkeléssel válaszolt volna a bennszülött lakosság azzal az ürüggyel, hogy a mahogannikat akarja megsegíteni. Ez pedig az adott körülmények között félelmetes bonyodalmat okozott volna. Így aztán Lord Gosford okosabbnak tartotta, ha békén hagyja a walhattai harcosokat meg új törzsfőnöküket, ki az öröklési rend jogán került élükre. Sem Nick közjegyzőt, sem Lionelt nem háborgatták rejtekhelyükön.

Lord Gosford egyébként állandó figyelemmel kísérte a francia pártiak mozgolódását, mely Alsó- és Felső-Kanadában egyaránt lázban tartotta a kedélyeket. A montreali járást fokozott éberséggel figyelte a rendőrség. A Richelieu környéki falvakban számítottak a zendülők megmozdulására. Intézkedéseket hoztak, hogy amennyiben megakadályozni nem is tudják, már az első pillanatban elfojtsák a lázadást. A Sir John Colborne parancsnoksága alatt álló királyi csapatok a montreali és a vele szomszédos grófságok területén állomásoztak. A francia párt hívei tisztában voltak azzal, hogy nehéz harc vár rájuk. Ez azonban nem csüggesztette őket. Abban bizakodtak, hogy az ügy magával ragadja a kanadai francia tömegeket, hiszen mióta megtudták, hogy a Névtelen ismét erre jár, már csak a jeladásra vártak, hogy fegyvert ragadjanak. A népszerű forradalmár pedig azért nem adott még jelt a felkelésre, mert az angol kormány egyelőre nem hozta meg azokat a jogfosztó rendelkezéseket, melyekről Gramont beszélt Jeannak.

Jean közben a titokzatos Csöndes házból lankadatlan figyelemmel kísérte a közhangulatot. Hat hét telt el azóta, hogy Saint Charles-ba érkezett, s közben Joann abbé éjszakánként többször is meglátogatta. Jean tőle mindig értesült a legújabb politikai eseményekről. Így azt is tudta, hogy az angol alsóházban még nem vitatták meg azt a törvénytervezetet, mely az 1791. évi alkotmány felfüggesztését és a kanadai nemzetgyűlés feloszlatását vagy elnapolását javasolja. Jean a türelmetlen tettvágytól hajtva már sokszor volt azon a ponton, hogy elhagyja a Csöndes házat, tüntetően bejárja a grófságot, maga mellé szólítja a lakosságot abban a reményben, hogy a városok és a falvak lakói tudják, mire kell használni a fegyvereket, amiket a legutóbbi halászút alkalmával juttatott el a francia párti bizottságokhoz. Hiszen elképzelhető, hogy a tömeg letöri a loyalisták ellenállását, s akkor a hatóságok nem tehetnek egyebet, meghajolnak a nép akarata előtt. De Joann abbé lebeszélte Jeant e tervről; megmagyarázta neki, hogy végzetes következményekkel járna, ha első lépésre vereséget szenvednének, s hogy még a jövőhöz fűzött reménységek is megsemmisülnének. A Montreal körül összevont csapatok ugyanis felkészültek arra, hogy bármelyik pillanatban lecsapjanak ott, ahol a lázadás kitörne.

Rendkívül nagy körültekintéssel kell tehát cselekedniük, sokkal okosabb, ha megvárják, míg az általános felháborodást a forrpontra hevítik az angol parlament jogtipró intézkedései és a Korona kanadai megbízottainak túlkapásai.

A Szabadság fiainak türelmét ugyancsak próbára tette ez a véget nem érő várakozás.

Mikor Jean elmenekült Chipogánból, biztosra vette, hogy Kanadában nemsokára általános felkelés fog kitörni.

Most pedig már hat hét telt el, s még semmi jel sem mutatott arra, hogy a várt esemény hamarosan bekövetkeznék. Ekkor azonban mégis megmozdult Kanada népe, mégpedig olyan alkalomból, melyre Jean már régen számított.

Az angol kormányzó által nemrégiben kinevezett három gyarmatügyi biztos jelentésére a Lordok Háza és az alsóház nagy sietve megszavazta a következőket: a közpénzek felhasználására a jövőben nem kell kérni a kanadai nemzetgyűlés jóváhagyását; vád alá kell helyezni a vezető francia párti képviselőket; az alkotmány olyan értelemben módosítandó, hogy a jövőben a francia választóktól kétszer akkora cenzust kell követelni, mint az angol választóktól; végül, hogy a miniszterek nem tartoznak felelősséggel a parlamentnek.

Ezek az igazságtalan és erőszakos intézkedések nagy izgalmat keltettek az egész országban. A kanadai franciák hazafias érzülete pedig végképp fellázadt. Ezt már mégsem nyelhették le szó nélkül, s a Szent Lőrinc-folyam jobb és bal partjának lakói tömegestül tódultak a népgyűlésekre.

Laprairie lakossága is nagygyűlést tartott, melyen részt vett a francia kormány külön megbízottja és az Egyesült Államok quebeci ügyvivője is.

Sainte Scholastidue, Saint Ours, s általában főleg az alsó-kanadai grófságok lakói azt követelték, hogy azonnal szakítsanak Angliával, s arra biztatták a franciákat, hogy a szavakról térjenek át a tettekre.

Gyűjtést rendeztek a függetlenség ügyének megsegítésére, s a legszegényebbek éppen olyan jó szívvel adakoztak, mint a gazdagok.

Az utcákon tömegek vonultak fel, magasra emelt zászlókkal.

– Éljen az egység!

– Inkább halált, mint a gyalázatos elnyomást!

Halálfejjel meg keresztbe rakott csontokkal ékesített fekete lobogóra írták a gyűlölt kormányzók: Craig, Dalhousie, Aylmer és Gosford nevét. Franciaország tiszteletére pedig fehér lobogót lengettek, egyik oldalán a csillagokkal körülvett amerikai sas, másikon pedig a kanadai sas, csőrében jávorfagally, rajta a felirat:

„Szabadok leszünk, miként a sas!”

A közhangulat tehát valóban a forrpontra hevült. Anglia joggal félt attól, hogy a gyarmat egyetlen nekifeszüléssel eltépi a láncot, mely az anyaországhoz fűzi. A Korona kanadai képviselői felkészültek a végső harcra, s ennek megfelelő intézkedéseket tettek.

Nemsokára népgyűlést tartottak Saint Charles-ban is, abban a városkában, ahol Jean keresett menedéket édesanyja házában. E városka később szomorú emlékezetű események színhelye lett. A népgyűlésre hat grófság: Richelieu, Saint Hyacinthe, Rouville, Chambly, Verchères és Akadia küldte el képviselőit. Tizenhárom képviselő jelentette be, hogy beszédet fog tartani, köztük Papineau is, akinek népszerűsége ekkor érte el tetőfokát. Tízmérföldnyi körzetből hatezer ember, köztük sok nő és gyermek gyülekezett össze Duvert doktor hatalmas mezején, az oszlop körül, melynek tetejére a szabadságot jelképező frígiai sapkát tűzték.

Papineau beszédére néhány tüzesebb szónoklat után került sor, s ezért hallgatói talán nagyon is mérsékeltnek tartották, mikor azt tanácsolta, hogy alkotmányos úton próbálják kiharcolni jogaikat. Nelson doktort, a gyűlés elnökét viharosan ünnepelték, miután kijelentette: „Eljött az idő, mikor az evőkanalakból is puskagolyót kell önteni!” Doktor Cote, Akadia képviselőjének erélyes és gyújtó szavai pedig még inkább fokozták a hatást, ő ugyanis habozás nélkül világgá kiáltotta: - A szónoklatok ideje lejárt! A fegyvereknek kell átvenniük a szót!

A gyűlés javaslatokat fogadott el a részvevők éljenzése s népfölkelők üdvözlése közepette.

A javaslatok, mint azt O. David A hazafiak című könyvecskéjében megírta, az emberi jogok határozott megállapításával kezdődtek, leszögezvén, hogy a népeknek joga és kötelessége, hogy szembeszálljon a zsarnoki uralommal. A továbbiakban felszólították az angol katonákat, vessék le a királyi hadsereg egyenruháját; majd arra buzdították a kanadaiakat, hogy a polgári vezetőktől és a népfelkelőknek a király által kinevezett tisztjeitől tagadják meg az engedelmességet, tömörüljenek és szervezkedjenek úgy, mint a Szabadság fiai.

Az ülés befejeztével Papineau és képviselőtársai elvonultak a szabadságot jelképező oszlop előtt, miközben a fiatalok harsány hangon francia dalt énekeltek.

Mindnyájan úgy érezték, hogy a lelkesedés lángja már nem is loboghatna magasabban, pedig pár percnyi csend után sokkal magasabbra csapott, mikor a részvevők új arcot pillantottak meg az oszlopnál. Egy fiatal, izzó tekintetű férfira irányult most minden szem. Az újonnan érkezett felkapaszkodott az oszlop talapzatára, s a Saint Charles-i népgyűlés ezer meg ezer részvevője láthatta, mikor magasra emelve meglobogtatta a kanadai függetlenség zászlaját. Többen ráismertek; elsőnek mégis Gramont képviselőből tört ki a meglepetés, majd utána ezrek meg ezrek visszhangozták éljenezve: „- Névtelen!... A Névtelen”!...

Jean elhagyta a Csöndes házat. Az első fegyveres felkelés, vagyis 1835 óta most mutatkozott először nyilvánosan, s miután a franciákkal együtt ő is tiltakozott, megint eltűnt... De mégiscsak látták, s megjelenése mérhetetlen hatást váltott ki a népből.

A Saint Charles-ban történtek híre azonnal elterjedt egész Kanadában. Szinte elképzelhetetlen lelkesedés támadt a nyomán. A járás legtöbb falujában szintén tartottak népgyűléseket. A robbanás pillanata egyre közelgett. Erről de Vaudreuil is értesült rejtekhelyén, Clary pedig a Montcalm-villában, ugyanis mindkettőjükhöz ismerős betűkkel írt levél érkezett. Még Thomas Harcher és fiai is kaptak értesítést az amerikai Saint Albans-ban, ahol türelmetlenül várták, hogy mikor térhetnek már vissza Kanadába.

A tél az észak-amerikai éghajlat alatt megszokott hirtelenséggel már be is köszöntött. A végtelen síkságokon szabadon száguldottak a sarki szelek, s az Európa felé tartó Golf-áramlat langyos vize sem enyhítette a kegyetlen hideget. Úgyszólván semmi átmenet sem volt a nyári meleg és a téli hideg időszak között. Az eső csaknem szünet nélkül esett, s a felhőket csak nagy ritkán törte át egy-egy bágyadt napsugár. A hideg szél pár nap alatt letarolta a fák lombjait, az ágak már csupaszon meredeztek, a földet vastag avarszőnyeg takarta, amelyre kis idő múlva Kanada egész területén hólepel borul majd. A franciákat azonban sem a kegyetlen szélviharok, sem a zord hideg nem akadályozta abban, hogy az első jeladásra fegyvert ragadjanak.

Az ellenfelek Montrealban csaptak össze.

A montreali franciák minden hónap első hétfőjén gyűlést tartottak, hogy nyíltan tüntessenek az elnyomás ellen. Azt akarták, hogy tüntetésüknek nagy visszhangja legyen. Úgy határoztak, hogy a gyűlést a város szívében, a Saint Jacques utcára nyíló hatalmas, bekerített udvaron tartják meg.

E hírre a Doric Klub tagjai falragaszokkal rakták tele a várost, mely szerint „eljött már az ideje, mikor csírájában kell eltiporni a lázadást!” A falragaszokon felszólították a loyalistákat, az alkotmánypártiakat és az ún. angolszagúakat, hogy a Fegyverek terén csoportosuljanak.

A Szabadság fiainak gyűlése a megbeszélt időben és helyen megkezdődött. Papineau-t lelkesen megtapsolta a hallgatóság; a többi szónok - köztük Brown, Guimet és Édouard Rodier - szavai ugyancsak nagy visszhangra találtak a gyűlés részvevőinek szívében.

Hirtelen kőzápor zúdult az udvarra. A loyalisták megtámadták a hazafiakat, akik erre botokkal felfegyverkezve, négyes sorokban kirohantak, nekimentek a Doric Klub tagjainak, s visszakergették őket a Fegyverek terére. Ekkor néhány pisztoly is eldördült mindkét táborban. Brown képviselőt a dulakodásban olyan erős ütés érte, hogy elterült a földön, Lorimier lovag pedig - a francia párt egyik legelszántabb embere - comblövést kapott.

A Doric Klub tagjai azonban, ha vissza is szorították őket, nem érezték magukat legyőzöttnek. Tudták, hogy a vöröskabátosok hamarosan a segítségükre jönnek, így aztán az angolok élénk helyeslése közepette szétoszlottak Montreal utcáin, kövekkel zúzták be Papineau házának ablakait, feldúlták a Vindicator című lap nyomdahelyiségeit, ez az újság ugyanis már régóta síkraszállt a kanadai franciák ügye mellett.

A franciákat e csetepaté után kíméletlenül üldözőbe vették. A Lord Gosford rendeletére kiadott elfogatási parancsok miatt a francia párt vezető személyiségeinek menekülniük kellett. Igaz, hogy minden kanadai ház szívesen nyújtott nekik menedéket. De Vaudreuilnek, aki ugyancsak személyesen vett részt a tüntetésben, újból el kellett rejtőznie azon a menedékhelyen, mely után a rendőrség hiába nyomozott a chipogáni ügy óta.

Névtelen Jean is elrejtőzött, ő azonban hamarosan újból felbukkant.

A montreali véres tüntetés után a város környékén több tekintélyes polgárt letartóztattak, köztük a Saint-Jean-d’Iberville-ben lakó Demeray-t és Davignon doktort, akiket egy szakasz lovasság akart átvinni a montreali börtönbe.

L. M. Viger - „a szép Viger”, mint ahogy a franciák maguk között nevezték -, aki Kanada legbátrabb harcosai közé tartozott, értesült két barátjának letartóztatásáról. Egy számára ismeretlen férfi hozta a hírt.

– Kicsoda ön? - kérdezte Viger.

– Nem fontos, hogy ki vagyok - válaszolt az ismeretlen. - A megkötözött foglyok egy kocsiban ülnek, nemsokára Longueuilbe érnek. Ki kell őket szabadítani.

– Ön egyedül van?

– Barátaim várnak rám.

– Hol csatlakozunk hozzájuk?

– Az úton.

– Önnel megyek.

Azonnal el is indultak Viger-hez, és az ismeretlenhez is több barátja csatlakozott. Mire Longueuilhöz értek, hozzájuk szegődtek azok is, akik tömegesen várakoztak a városka előtt. A rendőrség azonban értesült a csoportosulásról, s egy szakasz katonaság is kivonult, hogy támogassa a rabokat kísérő lovasságot. A szakaszparancsnok figyelmeztette a lakosságot, hogy felgyújtják a falut, ha Viger-hez csatlakoznak.

– Itt nem tehetünk semmit - állapította meg az ismeretlen, mikor megtudta, hogy a katonaság mivel fenyegetőzik. - Jöjjenek utánam...

– Hová? - kérdezte Viger.

– Longueuiltől két mérföldnyire állunk meg. Ne szolgáltassunk ürügyet a királypártiaknak a megtorlásra. Alighanem úgyis kijut majd belőle!

– Induljunk - mondta Viger.

Társaikkal együtt átvágtak a földeken. A Trudeau-majorral szomszédos szántón megálltak. Éppen jókor. Mintegy negyedmérföldnyiről porfelleg jelezte a foglyokat kísérő lovasok közeledtét.

A kocsi a közelükbe ért. Viger a szakaszparancsnok elé ugrott.

– Állj! - kiáltotta. - A nép nevében követelem, hogy a foglyokat azonnal bocsássák szabadon!

– Vigyázz! - harsant a tiszt parancsa. - Gyorsan!

– Megállj! - kiáltott most az ismeretlen is.

A lovasok közül hirtelen előugrott egy ember, hogy letartóztassa. A Rip és Társa cég embere volt, a chipogáni események egyik részvevője.

– A Névtelen! - tört ki belőle a meglepetés, amint szemtől szemben állott az ismeretlennel.

– Ó, a Névtelen! - kiáltott fel Viger, s az ifjú mellé ugrott. Jean nevének hallatára ellenállhatatlan erővel tört ki mindnyájukból a lelkesedés.

A tisztnek abban a pillanatban, mikor parancsot adott embereinek Jean letartóztatására, nekirontott egy jól megtermett kanadai, s letaszította a nyeregből, a többiek meg a kerítés mögött, a szántón várták Viger parancsait. Nem kellett sokáig várniuk, a képviselő úgy harsogta egyre-másra a vezényszavakat, mintha legalábbis egy egész század állt volna mögötte.

Közben Jean a kocsihoz ugrott, párthívei meg utána, azzal az eltökélt szándékkal, hogy megvédik őt és kiszabadítják a két foglyot.

A szakaszparancsnok azonban feltápászkodott a földről, s tüzet vezényelt. Hat-hét puska dörrent. Viger-t két találat érte, de nem kapott halálos sebet, egyik golyó a lábát súrolta, a másik meg elvitte a kisujja hegyét. Ő is lőtt, s golyója a szakaszparancsnok térdét találta.

Több ló is megsebesült, az állatokat vakrémület fogta el, s megbokrosodtak. A katonák meg abban a hiszemben, hogy egész tömeg támadt rájuk, szétfutottak a földeken. A kocsi őrizetlen maradt. Azonnal felfeszítették az ajtaját, kiszabadították a foglyokat, s valóságos diadalmenetben vitték őket Boucherville faluig.

Mikor Viger és a többiek körülnéztek, hogy hol is van a Névtelen, már nyomát sem találták. Az ifjú nyilván azt remélte, hogy a fogolyszabadítás közben senki sem tudja meg kilétét, hiszen nem is sejthette, hogy Rip egyik nyomozójával kerül majd szembe, akitől társai is megtudják, hogy ki volt segítségükre. Mihelyt a küzdelem véget ért, azonnal eltűnt, úgy, hogy senki sem látta, merrefelé indult. Most viszont már minden francia biztos volt abban, hogy viszontlátja, mihelyt megkezdődik az ütközet, mely eldönti a kanadai függetlenség ügyét.