A nászlakoma

Elkövetkezett a nagy nap. A keresztelő meg az elsőáldozás után e napon a menyegzői ünnepség tölti el örömmel a chipogáni major lakóinak szívét. Rose Harcher és Bernard Miquelon délelőtt kötötték meg a polgári esküvőt, s most majd sor kerül a templomi szertartásra. Délután menyegzői lakomára gyűlnek össze a vendégek, akiknek száma - mint tudjuk - alaposan megnövekedett. Már ideje, hogy véget érjenek az ünnepségek, mert különben a Laprairie grófság, vagy akár az egész montreali járás minden lakója letelepszik Thomas Harcher asztalához.

De Vaudreuil és a lánya a következő napon visszatérnek a Montcalm-villába, Jean is távozik a majorból, s minden bizonnyal csak akkor látják megint, ha majd a reformpárt élére áll. A legidősebb Harcher fiúk pedig vadászattal, erdőjárással töltik a téli napokat mindaddig, míg újból fogadott testvéréhez csatlakozik mind az öt; a család többi tagja pedig a major körül végzi majd megszokott napi munkáját. A huronok a lakoma után visszatérnek Walhattába, ahol a törzs ünnepélyesen akarja fogadni Nicolas Sagamore-t, mikor először jelenik meg ősei tűzhelyénél, hogy ott elszívja az első pipát.

Amint láttuk, Nick közjegyzőt cseppet sem bűvölte el a reá háramló nagy tisztesség. Megtanácskozta a történteket de Vaudreuiljel és Thomas Harcher-val, bár elhatározta, hogy közjegyzői munkakörét semmiképpen nem cseréli fel a törzsfőnöki tisztséggel. Egyébként meg oly megdöbbent, oly elképedt volt, hogy barátai nehezen állták meg nevetés nélkül.

– Maguk persze nevetnek! - panaszolta. - Persze, könnyű maguknak! Látszik, hogy még egyiküket sem akarták mindenáron trónusra ültetni.

– Kedves barátom, nem kell ezt olyan tragikusan felfogni - vigasztalta de Vaudreuil.

– Szeretném tudni, hogy foghatnám fel másként?

– Nem erőszakoskodnak ám majd ezek a derék emberek, ha látják, hogy ön nem nagyon siet elfoglalni helyét a mahogannik wigwamjában!

– Jaj, uram, ön nem ismeri őket! - sóhajtozott Nick. - Még hogy ők nem erőszakoskodnak! Utánam jönnek ezek egész Montrealig!... Nem tudok majd hova bújni a nagy tiszteletük elől!... Megostromolják a házamat!... És mit szól majd az én öreg Dollym?... Alighanem az lesz a vége, hogy hátralevő napjaimra mokaszint húzok, a fejemet meg tollakkal ékesítem!

S a derék közjegyző, akinek eddig egy csepp nevethetnékje sem volt, végül is osztozott barátai vidámságában.

Írnokával azonban jócskán meggyűlt a baja. Lionel ugyanis merő kajánságból - úgy bánt főnökével, mintha máris az elhunyt huron örökébe lépett volna. Nem nevezte többé Nick úrnak, ó nem! Harmadik személyben beszélt hozzá, fellengzősen, mint ahogy az indiánok között szokás. Sőt arra kérte, hogy mint a prérik minden nagy harcosa, ő is válasszon magának nevet, legyen ő a „Rénszarvasagancs”, vagy esetleg a „Kiváló Gyík” - egyik is, másik is ér annyit, mint a „Sólyomszem” vagy a „Hosszú Puska” elnevezés.

Tizenegy óra tájt a major udvarán felsorakozott a menet, mely az ifjú házasokat majd a templomba kíséri. A színes gyülekezet valóban alkalmas lett volna arra, hogy versekre ihlessen egy ifjú költőt, de hát Lionelt a múzsa most már magasabb régiók felé ragadta.

Bernard Miquelon és Rose Harcher állt a menet élére - a sugárzóan boldog fiatalok egymás kisujját fogták. Mögöttük ment Clary, jobbján de Vaudreuil, balján Jean, utánuk meg a mátkapár szülei, testvérei; végül Nick közjegyző és az írnoka a huronok kíséretében. A közjegyző sehogy sem tudott kibújni e megtiszteltetés alól. Lionel kimondhatatlanul sajnálta, hogy főnöke nem indián öltözékben van, s hogy hiányzik melléről, arcáról a festék, a Sagamore-ok nemzetségét csak ilyen ékességekkel képviselte volna méltóképpen.

A menyegzői szertartás az Harcher családnak kijáró ünnepélyes külsőségek keretében zajlott le, hiszen mint tudjuk, a család nagy tekintélynek örvendett az egész környéken. Zúgtak a harangok, zengett az ének, a templom körül üdvlövéseket adtak le. A fegyverropogás zajos koncertjéhez a huronok oly pompásan csatlakoztak, hogy Nathaniel Bumpoonak, a mohikánok nagy barátjának a szíve is örült volna, ha látja, hallja őket.

A násznép a templomból visszatért a majorba, Rose most már ifjú férjébe karolva lépegetett. A délelőtt tehát zavartalanul telt el.

A vendégsereg a majorba érve szétszóródott a házban, mindenki ment, ahova kedve tartotta. Talán csak Nick közjegyzőnek került némi kis fejtörésébe, míg megszabadult mahoganni testvéreitől, hogy kanadai barátai között kicsit magához térjen. Még az eddiginél is szánalomra méltóbb volt a képe, mikor de Vaudreuilnek újra meg újra panaszkodott:

– Hát már igazán nem tudom elképzelni, hogyan szabadulhatnék meg ezektől a vadaktól.

Közben, ha déli tizenkettőtől délután háromig kijutott valakinek a lótás-futásból, a fáradozásból, meg a dorgálásból, hát Thomas Harcher-nak kijutott. Ugyanis a régi szokásnak megfelelően délután három órakor kezdődik a nagy lakoma, s bár Catherine meg a fiai és a leányai igyekeztek segíteni a derék majorosnak, de egy ekkora ebéd rendezése bizony óriási gondot kíván, s Thomas Harcher-nak egy perc nyugalma sem volt.

Mert gondoljuk csak meg! Nem csupán arról volt szó, hogy sok étvágyat kell csillapítani, arra is kellett gondolni, hogy a lakoma minden ízlést kielégítsen. A chipogáni major konyhájában el is készült mindenféle közismert meg ritkábban tálalt kanadai étel.

A hatalmas asztalon - ötven vendég telepszik le melléje - hófehér asztalkendőbe takart villát és kanalat, meg egy-egy ónkupát tettek minden teríték mellé; kést nem, mindenki a sajátját használja. Kenyér sem került az asztalra, esküvői lakomán kenyér helyett csak juharfa cukorral édesített kalácska járja. A hidegen tálalt ételek már ott sorakoztak az asztalon, a meleg ételeket meg majd sorra felhordják. Hatalmas tálakban gőzölgött az illatos leves, utána következtek a halak: képviselve volt itt a Szent Lőrinc és az édesvizű tavak minden halfajtája - sütve vagy főzve -, pisztráng, lazac, csuka, angolna, fehérhal, alóza, s ki tudná megszámolni még hány fajta! Ezután került sor az apró szárnyasokra, ropogósra sült kacsára, galambra, fürjre meg szalonkafélékre és mókuspecsenyére; majd mint fő fogást, pulykát, libát s a baromfiudvarban hizlalt túzokot tálaltak be, egyiket roston sütötték ropogósra, a másik fűszeres mártásokban úszott; majd feltálalták az osztrigával töltött fánkocskákat, a hagymával spékelt pástétomokat, ürücombot, vaddisznógerincet, különbözőképpen ízesített kukoricakását, pávapecsenyét, roston sült dámvadat, végül két olyan fogást, mely az Ó- meg az Újvilág minden ínyencét Kanadába csábíthatná, mert csak itt tudják ilyen kitűnően elkészíteni e két fejedelmi ételt: a bölénynyelvet és a bölénypúpot. A préri vadászai az egyik legértékesebb zsákmánynak tartják a bölényt, melynek púpját saját bőrében, illatos, fűszeres levelekkel körítve készítik el a kanadai konyhákon. A húsostálakat mártásostálak és valóságos főzelékhegyek kísérték, a mártások legalább húszféle fűszer illatát árasztották, a főzelékeket pedig a kanadai nyárutó meleg napjai érlelték ízesre. S ne feledkezzünk meg a sokféle tésztáról, a hidegen és a melegen tálalt süteményekről és fánkokról; a környéken úgy beszélték, hogy senki sem tud olyan remek fánkot sütni, mint Catherine Harcher leányai. Asztalra került még a major gyümölcsösének sok szép termése; azután különböző alakú palackokban felhordták az italokat is: egyelőre csak almabort és sört; bort, pálinkát, rumot és borókapálinkát majd csak a desszertnél kínálnak.

A mátkapár tiszteletére szépen feldíszítették a hatalmas termet. A falakat zöld levelekből font füzérek ékesítették. A sarkokba frissen kivágott bokrokat állítottak, olyan volt, mintha csak itt nőtt volna valahány. Az ablaknyílásokban száz meg száz virágcsokor illatozott. Táblákra akasztott puskák, pisztolyok, karabélyok pompás gyűjteménye csillogott a falakon.

Az ifjú pár a patkó alakú asztal közepénél ült. Innen százötven mérföldnyire délnyugatra éppen ilyen patkó alakban zúdul a Niagara vízesése le a mélybe; itt pedig a derék kanadai francia gyomrok feneketlen mélye nyelte el a pompás ételeket.

Az ifjú pártól jobbra-balra ült de Vaudreuil, Clary, Jean meg az öt legidősebb Harcher-fiú, a Champlain legénysége. Velük szemben foglalt helyet Rose édesanyja meg édesapja, közöttük pedig Nick közjegyző, meg a törzs főemberei, akik nyilván kíváncsian lesték, hogy s mint tevékenykedik új főnökük. Láthatták, hogy ami az étvágyat illeti, Nicolas Sagamore nem hoz szégyent nemzetségére. Talán mondanunk sem kell, hogy e kivételes alkalommal a gyermekek is a nagy asztalnál kaptak helyet, a rokonok és a barátok közé ülhettek, kik körül egész sereg, e napra felfogadott néger szolga sürgölődött.

Öt órakor kezdődött meg az első nagy csatározás a fehér asztal mellett. Hat órakor fegyverszünetet tartottak, de nem azért, hogy elhordják az elesetteket, hanem azért, hogy lélegzethez jussanak az élők. Ekkor megkezdődtek a pohárköszöntők az ifjú pár üdvözlésére és az Harcher család tiszteletére.

A beszédek után vidám nászdalokat énekeltek az ősi szokás szerint, mely előírja, hogy akár ebédre, akár vacsorára gyülekezik össze vendégsereg a háznál, férfiak és nők felváltva énekelnek, mégpedig elsősorban régi francia dalokat.

Végül Lionel szavalt el egy költeményt, melyet erre a menyegzőre írt.

– Bravó, Lionel, bravó! - kiáltozott Nick közjegyző, aki igyekezett borba fojtani a vállaira nehezedő fejedelemség miatti nagy gondját.

A derék ember szíve mélyén nagyon büszke volt ifjú költőjének sikerére, s azt javasolta, hogy igyanak egy pohárral a Baráti Lant koszorús dalnokára.

A násznép koccintott, s a boldog és elfogult Lionelre emelte poharát. Az ifjú költő úgy gondolta, legokosabb, ha e kitüntetésre egy másik pohárköszöntővel felel:

– Emelem poharam Nicolas Sagamore-ra! Éljen a nemes törzs utolsó hajtása, kinek kezébe tette le a Nagy Szellem a huronok sorsát!

Dörgő taps tört ki. A mahogannik felpattantak helyükről, úgy hadonásztak a tomahawkkal, mintha máris neki akarnának rohanni az irokézeknek, a mingóknak, vagy akármelyik ellenséges néptörzsnek. Nick közjegyző valahogy túlságosan kedélyes, túlságosan békés embernek látszott harcias kedvű alattvalói között. Ez a szeleburdi Lionel bizony okosabban tette volna, ha ki sem nyitja a száját.

Mikor a nagy lelkesedés kissé csillapult, új lendülettel láttak neki a lakoma második részének.

A nagy zenebonában Jean, Clary és de Vaudreuil legalább nyugodtan beszélgethettek egymással. Este úgyis el kell válniuk. Clary és az édesapja ugyan csak a következő napon mondanak búcsút a vendéglátó háznak, Jean azonban eltökélte, hogy még az éjszaka útnak indul, hogy a chipogáni majortól távolabb keressen biztosabb búvóhelyet.

– De hogyan is képzeli, hogy a rendőrségnek eszébe juthat, hogy Thomas Harcher családtagjai között keresse önt? - kérdezte de Vaudreuil.

– Ki tudja, nincsenek-e máris a nyomomban? - töprengett Jean, akit valami balsejtelem gyötört. - S ha ez így volna, és a majoros meg a fiai megtudnák, hogy voltaképpen ki vagyok?...

– Megvédelmezik magát! Akár az életük árán is! - vágott közbe Clary.

– Tudom - felelte Jean. - Vendégszeretetükért pusztulás, szerencsétlenség lenne a jutalmuk. Thomas Harcher-nak a gyerekeivel együtt menekülnie kellene, mert védelmet nyújtott nekem!... S ki tudja, micsoda megtorlásban lenne még részük!... Ezért igyekszem mielőbb elhagyni a majort.

– Miért ne jöhetne a Montcalm-villába? - szólt de Vaudreuil. - Nekem egyenesen kötelességem vállalni azt a kockázatot, melytől meg akarja kímélni Thomas Harcher-t, s én készséggel teljesítem e kötelességemet! Az én házamban titok maradna az ön ottléte!

– Clary kisasszony az ön nevében már felajánlotta a Montcalm-villa vendégszeretetét, azonban kénytelen voltam visszautasítani.

– Pedig nagyon jó megoldás lenne, már csak a végső intézkedések, utasítások miatt is! - makacskodott de Vaudreuil. - Naponta érintkezhetne a bizottság tagjaival. Farran, Clerc, Vincent Hodge és jómagam a felkelés percében már készen állnánk, hogy kövessük önt. Hiszen ugye valószínű, hogy Montreal lesz az első megmozdulás színhelye?

– Igen, ez valószínű - válaszolt Jean. - Vagy ha nem Montrealban, akkor valamelyik szomszédos grófságban kezdődik meg a felkelés, aszerint, hogy éppen hol tartózkodnak a királyi csapatok.

– Miért nem fogadja el apám ajánlatát? - kérdezte Clary. - Talán még egyszer be akarja járni a körzet falvait? Hát nem fejezte még be a propagandautat?

– De igen, befejeztem, már csak jelt kell adnom.

– Mire vár még? Mikorra tervezi ezt? - kérdezte de Vaudreuil.

– Megvárom, míg valami olyan történik, ami a franciákat végleg felbőszíti az angolszász zsarnokság ellen, s ez hamarosan bekövetkezik. Az ellenzéki képviselők pár napon belül megtagadják a főkormányzótól a felhatalmazást, hogy a közpénzekkel az alsóház jóváhagyása nélkül rendelkezzék. Egyébként meg biztos forrásból tudom, hogy az angol parlament el akar fogadni egy törvényjavaslatot, mely lehetővé tenné, hogy Lord Gosford felfüggessze az 1791-es alkotmányt. Ha ez bekövetkeznék, a kanadai franciák számára már semmi biztosítékot nem nyújtana a gyarmatnak engedélyezett képviseleti rendszer, ami úgyis nagyon erősen korlátozta a cselekvési szabadságot. Barátaink, meg velük együtt a liberális képviselők is megkísérlik, hogy szembeszálljanak a hatalom e túlkapásaival. Úgy gondolom, Lord Gosford, hogy megfékezze a reformpártiak követeléseit, feloszlatja, vagy legalábbis elnapolja a képviselőházat. Ha ez megtörténik, a lázadás azonnal kirobban, s nekünk már csak irányítanunk kell.

– Igaza van - mondta de Vaudreuil -, egy ilyen loyalista provokáció feltétlenül általános zendülést robbantana ki. De kérdéses, hogy az angol parlament el mer-e menni idáig? S ha mégis ilyen merénylet érné a kanadai franciák jogait, vajon biztos ön abban, hogy erre hamarosan sor kerül?

– Néhány napon belül - válaszolt Jean. - Sébastien Gramont figyelmeztetett rá.

– És addig hogyan siklik ki a kezükből? - kérdezte Clary.

– Tévútra tudom vezetni a rendőreiket.

– Van valami menedékhelye?

– Igen.

– S ott biztonságban lesz?

– Jobban, mint bárhol másutt.

– Innen messze?

– Saint Charles-ban, Verchères grófságban.

– Rendben van - mondotta de Vaudreuil. - Ön tudja legjobban, hogy az adott körülmények között mi az okos megoldás. Ha úgy véli, hogy senkinek sem szabad ismernie rejtekhelyét, mi nem kérleljük tovább. De ne felejtse el, hogy a Montcalm-villa kapuja éjjel-nappal nyitva áll ön előtt.

– Tudom, de Vaudreuil úr, és köszönöm.

A nagyteremben egyre erősebben zajongott a vendégsereg, egyre nagyobb volt a sürgés-forgás és a lárma, s így természetesen senki sem hallhatta hármójuk halk beszélgetését, amit időnként megszakított egy-egy hangosabb pohárköszöntő, a még hangosabb válasz, vagy vidáman harsogott nászdal. Már úgy látszott, hogy ez a hármas beszélgetés véget is ér, mikor Clary egy kérdésére olyan választ kapott Jeantól, hogy de Vaudreuil és leánya is ugyancsak meglepődtek.

Vajon mi ösztökélte Claryt, hogy feltegye ezt a kérdést? Talán megsejtett valamit? Vagy talán csak bántotta, hogy Jean egy bizonyos ponton mindvégig tartózkodó marad? Alighanem ez bántotta, s ezért kérdezte meg:

– Tehát van valahol egy ház, mely nagyobb szeretettel kínál rejtekhelyet, mint a Montcalm-villa?

– Nagyobb szeretettel?... Nem. De éppen olyan nagy szeretettel - válaszolt Jean kissé megindultan.

– Ugyan kinek a hajléka lehet?

– Az édesanyámé.

Jean hangjában annyi meleg gyermeki szeretet csengett, hogy Clary végtelenül meghatódott. Először esett meg, hogy Jean, akinek múltja oly rejtélyes volt, a családjára tett célzást. Tehát mégsem áll egyedül a világban, mint azt barátai gondolták volna. Tehát van még édesanyja, s elrejtőzve él a kis Saint Charles városkában! Jean időnként biztosan ellátogat hozzá. Valahányszor békességre, nyugalomra vágyik, nyitva áll előtte az anyai ház kapuja! Ott, abban a hajlékban várja hát be a harc kezdetét!

Clary nem tudott mit válaszolni. Gondolatai a távoli ház felé szálltak. Milyen boldog lenne, ha megismerkedhetnék az ifjú bujdosó édesanyjával! Hőslelkű asszony, akárcsak a fia, igazi honleány, s ő nagyon megszeretné, máris szereti. Majd eljön a nap, mikor megláthatja, hiszen az élete most már elválaszthatatlanul Jean életéhez fűződik, s az őket összekötő szálat soha, senki sem tudja elszakítani! Igen! Most, mikor talán örökre elválik tőle, most világosan érezte, mily erős az az érzelem, mely őket egymáshoz fűzi.

A lakoma közben végéhez közelgett, s ezernyi formában nyilvánult meg a vendégek jókedve, melyet a desszertnél felszolgált sokféle ital is fokozott. Az asztal körül innen is, onnan is felhangzott egy-egy pohárköszöntő az ifjú házasok tiszteletére. A vidám zsivajból kicsengett egy-egy hangosabb kiáltás:

– Minden jót az ifjú párnak!

– Éljenek az ifjú házasok!

Azután sorra ittak de Vaudreuil és Clary, meg Catherine és Thomas Harcher egészségére.

Nick közjegyző a lakoma közben alaposan kitett magáért. Nem tudott oly hideg méltóságot tanúsítani, mint egy igazi mahoganni, kedélyes, közlékeny természete nem bírta a fellengzős merevséget. De ami igaz, az igaz, a jó ételek és a jó italok hatására a mahogannik törzsének képviselői is engedtek valamit öröklött méltóságos komolyságukból. Francia szokás szerint koccintottak az Harcher család tiszteletére, melynek körében egy napon át vendégeskedtek.

Lionel, aki már nem bírt a helyén maradni, a desszertnél az asztal körül járkált, s sorra kedveskedett a vendégeknek. Ekkor támadt az az ötlete, hogy nagy fellengzősen a következő kérdést intézze Nick közjegyzőhöz:

– Nicolas Sagamore, vajon nem szólna egy-két szót a mahogannik törzse nevében?

Minthogy a derék Nick nagyon jókedvű volt, nem vette rossz néven ifjú írnokának szavait, sőt azt sem, hogy az indiánok dagályos modorában beszélt.

– Mit gondolsz, Lionel?

– Azt gondolnám, nagyfőnök, már ideje volna gratulálni az ifjú házasoknak.

– Hát ha te úgy gondolod, hogy már ideje volna, legyen. S a derék férfiú felállt, igazi huronra valló méltóságos mozdulattal kért csendet.

Az asztal körül mindenki elhallgatott.

– Kedves ifjú pár - kezdte meg beszédét -, én mint a család egyik öreg barátja, nem távozhatom innen anélkül, hogy meg ne köszönjem...

Nick közjegyző szava hirtelen elakadt. A megkezdett mondat félbemaradt. Csodálkozva bámult a nagyterem ajtaja felé.

A küszöbön egy ember állt, senki sem vette észre, mikor, hogyan került ide.

Nick közjegyző felismerte ezt az embert, s aggodalommal vegyes meglepetés csengett a hangjában, mikor felkiáltott: - Rip úr!