Az utolsó Sagamore

Másnap újra kezdődtek az ünnepségek. Már kora reggel indult az új menet a templomba. Odafelé most is ájtatosak, visszafelé most is vidámak voltak.

Clément olyan volt fekete ruhájában, akár egy kis vőlegény, Cécile meg mint fehérbe öltözött kis menyasszony. Mindketten ott álltak a szomszédos majorokból érkező elsőáldozók között. Ha a többi gazdálkodó családjában nem is volt oly bőséges a gyermekáldás, mint a chipogáni Thomas Harchernál, azért az ő portájukon is szép számmal akadt gyerek. Laprairie grófságnak valóban bőven jutott az istenáldásból, s a gyerekek számát tekintve versenyre kelhetett volna Új-Skócia legtermékenyebb falvaival.

Pierre most már nem látta a gyanús idegent, akinek felbukkanása előző napon úgy nyugtalanította. A rendőr valóban eltűnt a környékről. Vajon megsejtett valamit a Névtelenre vonatkozóan? Vajon azért ment el, hogy jelentést tegyen a montreali rendőrfőnöknek? Mindez hamarosan kiderül.

Mikor a család a szertartás után visszaért a majorba, már csak le kellett ülniük a terített asztalhoz. Az ebéd készen várt; Catherine roppant buzgó intelmekkel serkentette férjét. A derék Thomas sorra elvégzett minden munkát az asztal körül, az éléskamrában, a pincében és a konyhában. Természetesen fiai is segítettek neki mindenben, nekik is bőven kijutott az anyai dorgálásból.

– Jó, ha az ember időben hozzászoktatja őket! - szokta mondogatni Catherine. - Legalább nem esik nehezükre a háztartási munka, ha megnősülnek.

A chipogáni majorban kitűnő férjeket neveltek, az már igaz! De ha ilyen nagy volt a sürgölődés a mai ebéd miatt, mi lesz holnap, az esküvő napján?! Hiszen vagy száz vendégre kell teríteniük! Bizony, a vőlegény rokonaival meg a környéken lakó jó barátokkal együtt lesznek vagy százan! Rajtuk kívül ott lesz még Nick közjegyző meg másodírnoka is, ők már e napon megérkeznek a házassági szerződés aláírásához.

Cervantes tollára méltó menyegző lesz ez! Thomas Harcher úgy adja férjhez a leányát, hogy arról jó ideig beszélnek majd a vidéken.

De minderre csak holnap kerül sor. Ma az a dolguk, hogy előkészítsék a közjegyző illő fogadtatását. Három órakor majd elmegy érte az egyik Harcher fiú Laprairie-be a nagy családi kocsin.

Catherine úgy vélte, az ő feladata, hogy figyelmeztesse férjét: nagyétkű ember a derék közjegyző, meg ínyenc is, és ő mint háziasszony, igazán nem szeretné, ha a kiváló férfiú bármiben is hiányt látna. „- Nem szeretném” - Catherine mindig e szavakkal kezdte intelmeit.

– Minden rendben lesz - válaszolt a majoros. - Nyugodt lehetsz, feleség.

– Egyáltalán nem vagyok nyugodt s nem is leszek, míg be nem fejeződik az egész! Az utolsó percben mindig hiányzik valami, ezt én nagyon nem szeretem!

Thomas Harcher a dolga után látott, s közben dünnyögött:

– Hej, ez a derék asszony!... Kicsit aggályoskodó, mi tagadás. Ezt nem szereti... azt nem szereti... pedig, hej, de sok szeretet van a szívében!

De Vaudreuil és Clary közben nyugodtan elbeszélgethetett Jeannal az alsó-kanadai grófságokban tett útjáról, Jean pedig értesült arról, hogy mit végzett azóta a montcalmi bizottság. André Farran, William Clerc és Vincent Hodge többször ellátogatott a Montcalm-villába, sőt egyszer Sébastien Gramont ügyvéd is járt ott. Látogatása után visszament Quebecbe, s ott találkozott a franciák vezetőivel.

E napon, az egyházi szertartás után még visszatértek a majorba, megreggeliztek, majd de Vaudreuil befogatta a buggie-t, hogy átkocsizhasson Laprairie-be. Az ottani bizottság elnökével akart tárgyalni s úgy tervezte, hogy délután Nick közjegyzővel együtt érkezik vissza a házassági szerződés aláírásához.

De Vaudreuil egy darabig gyalog ment, s Clary és Jean elkísérték őt a hatalmas szilfáktól szegélyezett szép chipogáni úton, mely a Szent Lőrinc egyik kisebb mellékfolyója mellett vezetett. A kocsi csak a majortól félmérföldnyire érte őket utol.

De Vaudreuil beült Pierre Harcher mellé, s a gyorsan ügető lovak hamarosan eltűntek az egyik útkanyarban.

Jean és Clary ekkor visszafordultak a patak partján, az árnyas fák alatt hazafelé tartottak. Kanadában a fák és a cserjék ágai nem lefelé csüngenek, hanem napfényt keresve a magasba törnek, így aztán kellemes sétaútjukat a fák sűrűje nem nehezítette. Időnként egy-egy fejszecsapás hallatszott, amint nekivágódott valamelyik vén fa törzsének. Messziről néha puskalövés dördült, máskor meg dámvad-pár csörtetett elő s egy ugrással átszelte előttük az ösvényt. De sem vadász, sem favágó nem bukkant elő a sűrűből, Clary és Jean zavartalanul, lassan sétált tovább a major felé vezető úton.

Hamarosan válniuk kell!... Vajon mikor, hol látják viszont egymást? Szívük fájdalmasan összeszorult a válás gondolatára.

– Nem tervezi, hogy mostanában újból eljön a Montcalm-villába? - kérdezte Clary.

– De Vaudreuil úr házát nyilván nagyon erősen figyelik - válaszolt Jean -, s már csak az ő érdekében is jobb, ha nem tudnak kapcsolatunkról.

– De csak nem gondol arra, hogy Montrealban keres menedéket?

– Nem, pedig talán egy nagy városban könnyebben játszanám ki üldözőimet. Vincent Hodge, Farran vagy Clerc hajléka nagyobb biztonságot nyújthatna, mint a Montcalm-villa...

– De nem több barátságot!

– Ezt tudom, és soha nem fogom elfelejteni, hogy a pár nap alatt, amit házukban töltöttem, de Vaudreuil úr apai barátként, maga Clary kisasszony pedig testvérként bánt velem.

– Ez kötelességünk volt - válaszolt Clary. - Azok, akiket a hazaszeretet fűz össze, éppoly szorosan egymáshoz tartoznak, mintha vérségi kötelék lenne köztük. Néha szinte úgy érzem, mintha maga mindig is családunkhoz tartozott volna! És ha egyedül áll a világban...

– Egyedül! - sóhajtott Jean s lehajtotta a fejét. - Igen! Egyedül... egyedül...

– A győzelem után házunk a maga otthona is lesz! Azt megértem, hogy addig valahol másutt keres biztosabb menedéket. Fog is találni, mert nincs olyan kanadai, aki ne nyitná meg otthonát egy bujdosó előtt.

– Igen, ez így van, s azt is tudom, hogy nem akad olyan nyomorult sem, aki elárulna!

– Önt elárulni! - kiáltott fel Clary. - Ó, nem! Az árulók ideje véget ért! Egész Kanadában sem akadna még egy Black vagy Simon Morgaz!

Az irtózva kiejtett név Jean arcába kergette a vért, el kellett fordítania fejét, hogy zavarát elrejtse. Clary nem vett észre semmit, de mikor Jean ismét ránézett, arca oly gyötrelmes kínról árulkodott, hogy a fiatal lány aggódva kérdezte:

– Istenem! Mi leli magát?

– Semmi... semmi az egész! - válaszolt Jean. - Néha erősebb szívdobogást kapok... mintha meg akarna szakadni... De már vége is van!

Clary hosszan nézett a szemébe, mintha gondolatai mélyén akarna olvasni.

Jean, hogy a számára oly gyötrelmes beszélgetést másra terelje így szólt:

– A legokosabb az lesz, ha valamelyik szomszédos grófságban az egyik kis faluban rejtőzködöm el, ahonnan fenntarthatom a kapcsolatot de Vaudreuil úrral és barátaival.

– De Montrealtól ugye nem lesz messze?

– Nem, hiszen valószínű, hogy a Montreal környéki falvakban fog kitörni a zendülés. Egyébként pedig igazán nem számít, hova megyek!

– Talán még a chipogáni major lenne a legbiztosabb búvóhely!

– Igen, talán.

– Nehezen jönnének rá, hogy maga a majorosunk házában bújt meg!

– Igen, de esetleg mégis rájönnének, s ez nagyon komoly következményekkel járna Thomas Harcher-ra nézve. Hiszen ő nem tudja, hogy én vagyok az, akinek fejére díjat tűztek ki.

– Hát csak nem képzeli, hogy ha megtudná, hát egy percig is habozna...

– Nem! - válaszolt Jean. - Egy percig sem tétovázna, hogy adjon-e menedéket. Igaz ember, a gyermekeivel együtt! Ezt nemegyszer bebizonyították előttem propagandautunk alkalmával! De nem akarom, hogy Thomas Harcher az irántam érzett szeretetének áldozata legyen! Márpedig ha a rendőrség megtalálna nála, őt letartóztatnák... Nem, ezt nem akarom! Inkább önként adnám magam rendőrkézre...

– Rendőrkézre... magát... - suttogta Clary, s fájdalmas hangja elárulta szíve gyötrelmét.

Jean lehajtotta fejét. Pontosan értette, mi az az érzelem, mely szinte akarata ellenére egyre jobban erőt vett rajta. Sejtette, hogy milyen szál fűzi egyre szorosabban Clary de Vaudreuilhöz. De hát szabad-e neki szeretni őt? Simon Morgaz fiának a szerelme!... Micsoda gyalázat! És álnokság is, hiszen egy szóval sem árulta el a fiatal lánynak, hogy milyen családból származik!... Nem!... menekülnie kell tőle, soha nem szabad viszontlátnia! S mikor erőt vett magán, így szólt: - Holnap, még az éjszaka folyamán elhagyom a chipogáni majort, és csak akkor jelentkezem ismét, mikor a harc megkezdődik!... Akkor már nem kell rejtőzködnöm!

Arca, mely egy pillanatra felhevült, most ismét a szokott nyugalmat tükrözte.

Clary valami önmaga előtt is érthetetlen szomorúsággal nézte. Szerette volna közelebbről megismerni Jean életét. De hogyan tudhatna meg valamit úgy, hogy tapintatlan kérdezősködéssel meg ne bántsa?

Kezet nyújtott neki, de Jean alig viszonozta kézszorítását, s Clary beszélni kezdett:

– Jean, bocsássa meg, ha a maga iránti rokonszenv esetleg arra késztet, hogy félretegyem a köteles tartózkodást! Valami titok van a maga életében... Balsors üldözte múlt... Ugye, Jean, sokat szenvedett?

– Sokat! - hangzott a válasz.

De mintha csak akarata ellenére tört volna ki belőle ez a vallomás, rögtön hozzátette:

– Igen, sokat szenvedtem... minthogy még nem teljesíthettem a feladatot, aminek végrehajtását Kanada joggal várja tőlem!

– Joggal várja... - ismételte értetlenül Clary. - Joggal várja magától?

– Igen... tőlem - válaszolt Jean - és minden kanadaitól, aki kötelességének érzi, hogy akár önmagát is feláldozza, csak visszaszerezhesse függetlenségét.

A fiatal lány megértette; hogy mennyi szorongás rejlik e lélekben! Szerette volna ismerni az okát, hogy megoszthassa, s ha lehet, enyhítse szorongását!... De nem tehetett semmit, hiszen Jean makacsul kitérő feleletek mögé bújt.

Clary mégis úgy vélte, anélkül, hogy a fiatal férfi helyzetének kijáró tartózkodás ellen vétene, kötelessége, hogy valamit megmondjon neki:

– Jean, én bizakodom, hogy a francia ügy hamarosan győzelmet arat!... S a győzelmet elsősorban a maga odaadásának, bátorságának köszönhetik majd, s annak, hogy honfitársai szívét is felélesztette. Számíthat majd hálájukra...

– A hálájukra, Clary? - visszhangozta Jean, és hirtelen távolabb húzódott a fiatal lánytól. - Nem! Soha!

– Soha! És ha egyszer a kanadai franciák, akiknek maga szerezte vissza a szabadságát, arra kérnék, hogy ezentúl is maga vezesse őket...

– Visszautasítanám ezt a kérést!

– Ezt nem tehetné meg!

– Visszautasítanám, ha mondom - ismételte Jean oly határozottan, hogy Clary elképedten nézte.

Majd nyugodtabb hangon folytatta:

– Nem láthatunk a jövőbe, Clary. Én is azt remélem, hogy az események a franciák javára alakulnak. De számomra legjobb lenne az ügy szolgálatában meghalni...

– Meghalni!?... - tört ki Clary, s könnyek szöktek a szemébe. - Hogy maga meghaljon, Jean!?... És a barátai?...

– A barátaim... az én barátaim?...

Úgy beszélt most, mint egy szerencsétlen pária, akit gyalázatos élete miatt az emberiség kitaszított magából.

– Jean - kezdte csendesen Clary -, maga valamikor rettenetes szenvedéseken ment át, s még ma is kegyetlenül szenved! A helyzetét meg csak nehezíti azzal, hogy nem tudja... azaz... nem akarja a szívét senkinek feltárni... még nekem sem, pedig oly szívesen megosztanám magával a fájdalmat!... Jó... én tudok várni, s csak arra kérem, hogy higgyen a barátságomban...

– A barátságában... - suttogta Jean.

S úgy húzódott el tőle, mintha puszta közelsége is beszennyezhetné a fiatal lányt.

Pedig borzalmas életét nem éppen az az öröm tenné elviselhetővé, amit Clary de Vaudreuiljel való barátságából meríthetne? Amíg a Montcalm-villában időzött, egész szívét átmelegítette a fiatal lányból feléje áramló rokonszenv, s a vonzalom, mi benne éledt Clary iránt. De nem!... Képtelenség az egész! Szerencsétlen ember!... Ha Clary valaha megtudná, hogy ki volt az apja, iszonyodva taszítaná el magától!... Egy Morgaz!... Úgy lesz, ahogy anyjának már mondotta, ha Joann és ő életben maradnak e végső próbálkozás után, mindnyájan eltűnnek!... Igen!... A sorsüldözte család, mihelyt kötelességét teljesítette, messzire távozik, oly messzire, hogy többé hírét sem hallja senki!

Clary és Jean hallgatagon, szomorúan érkezett vissza a majorba.

Négy óra tájt nagy sürgés-forgás támadt a kapu előtt. A kocsi jött meg Laprairie-ből, s a háznál összesereglett vendégek már messziről örömujjongva köszöntötték utasait: de Vaudreuilt, Nick közjegyzőt és fiatal írnokát.

Micsoda fogadtatásban volt része a derék montreali közjegyzőnek! De ő meg is érdemelte a kitörő örömet, mellyel a chipogáni major lakói üdvözölték!

– Nick úr!... Hozta Isten, Nick úr! - kiáltozták az idősebbek, a fiatalabbak meg ölelgették, miközben az apróságok is igyekeztek hozzá közelebb kerülni.

– Megjöttem, barátaim, megjöttem! - hajtogatta mosolyogva. - Bizony én vagyok és senki más! De hát nyugalom! Azért nem kell letépni a ruhámat, így is láthatjátok, hogy igazán én jöttem!

– Na, elég legyen már, gyerekek! - kiáltott most Catherine.

– Igazán boldog vagyok, hogy láthatom magát, asszonyom, s hogy újra itt lehetek az én kedves ügyfelemnél!

– Nagyon kedves öntől, Nick úr, hogy elfáradt hozzánk! - mondta Thomas Harcher.

– Messzebbről is eljöttem volna magához! Bizony akár a világ végéről, a napból, a csillagokból... Bizony, Thomas, akár a csillagok közül is eljöttem volna magához!

– Igazán megtisztel bennünket, Nick úr - mondta Catherine, és intett a tizenegy lányának, hogy szépen hajtsák meg magukat.

– Örömmel jöttem!... Hanem maga, Catherine asszony, maga még most is milyen szép!... Ejnye!... Ha szabad kérdeznem, mikor hagyja már abba a fiatalodást?

– Soha!... soha!... - kiáltotta kórusban a majorosné tizennégy fia.

– Meg kell csókolnom magát, Catherine asszony! - folytatta Nick. - Ugye nincs ellenére? - szólt oda a majorosnak, miután csattanós csókot nyomott a majorosné orcájára.

– Tessék csak! Ahányszor csak akarja, meg még annál többször is, ha kedve telik benne - válaszolt Thomas Harcher.

– No, Lionel, most rajtad a sor! Csókold meg Catherine asszonyságot! - szólt a közjegyző Lionelnek.

– Boldogan! - mondta Lionel, s máris kettős csókot kapott cserébe a majorosnétól.

– Remélem - folytatta a közjegyző -, hogy vidám menyegzője lesz a mi szép kis Rose-unknak, akit apró korában oly sokszor táncoltattam a térdemen! De hát hol marad a menyasszony?

– Itt vagyok, Nick úr! - lépett elő a jókedvű, virágzó menyasszony.

– Igazán szép menyasszony! Olyan szép, hogy jobbról-balról meg kell csókolnom az orcáját, mely valóban olyan, mint a rózsa! - szólt, s máris derekasan valóra váltotta azt, amit mondott. De Lionel nagy sajnálkozására őt most nem szólították fel, hogy kövesse a példát.

– No és hol a vőlegény? Talán csak nem felejtette el, hogy ma írjuk alá a házassági szerződést?... Hol van?

– Itt vagyok - lépett a közjegyző mellé Bernard Miquelon.

– Ó, ez a derék, kedves fiú! - örvendezett Nick. - Szívesen megcsókolnám őt is, hogy...

– Rajta! - vágott közbe Bernard, s máris ölelésre tárta két karját.

– Jó, jó - mondta Nick a fejét csóválva -, csakhogy én azt hiszem, Bernard jobban örülne annak, ha helyettem inkább Rose csókolná meg őt! Rajta, Rose, csókold meg helyettem a jövendőbelidet!

Rose kicsit zavarba jött, de azért engedelmeskedett, a körülöttük állók meg viharosan tapsoltak.

– Ejnye, Nick úr, most jut eszembe, maga már alighanem megszomjazott, meg ugye az írnoka is!

– Bizony szomjas vagyok, Catherine asszony!

– Rettenetesen szomjas! - tette hozzá Lionel.

– Thomas, te meg mit bámulsz itt! Menj és gyorsan hozz egy jó toddyt Nick úrnak, a kutyafáját! Meg az írnokának is!... No, hányszor mondjam még!

Elég volt egyszer mondania, a majoros meg három lánya máris szaladt az éléskamra felé.

Nick közjegyző most észrevette Clary de Vaudreuilt, s közelebb lépett hozzá.

– Kedves kisasszony, mikor legutóbb a Montcalm-villában jártam, megbeszéltük, hogy a chipogáni majorban találkozunk, és boldog vagyok, hogy...

A közjegyző szavait azonban írnokának csodálkozó kiáltása szakította félbe. Lionel meglepetése érthető volt, hiszen egyszerre csak szembetalálta magát azzal az ismeretlen fiatalemberrel, aki pár héttel ezelőtt oly kedvesen fogadta költői szárnypróbálgatását.

– De hiszen ez az úr... ez az úr...! - hajtogatta örömmel.

De Vaudreuil és Clary összenéztek, s mindkettőjüket nyugtalanság fogta el. Vajon Lionel honnan ismeri Jeant? És ha ismeri, vajon azt is tudja-e, amit Harcher-k sem sejtenek, hogy a chipogáni major a Gilbert Argall rendőrei elől bujkálónak ad menedéket?

Most a közjegyző is észrevette Jeant.

– Csakugyan! Most ismerem meg önt!... Hát persze, ön volt az útitársunk, mikor szeptember elején az írnokommal együtt a Montcalm-villába kocsiztam!

– Igen, uram, én voltam az az útitárs, s örülök, hogy itt, a chipogáni majorban viszontláthatom önt s a mi kedves, ifjú költőnket!

– Akinek költészete dicséretet kapott a Baráti Lanttól! - kiáltott a közjegyző. - Most már egészen bizonyos, hogy a múzsák egyik kedvencét tisztelhetem az irodában, hogy nálam költő körmöli az aktákat!

– Gratulálok, ifjú barátom! - mondta Jean Lionelnek. - Nem feledtem ám el kedves sorait:

*Veled szülessek, veled haljak,
Ó bolygó tűz, ó tiszta fény!*

Lionel minden dicséretnél büszkébb volt arra, hogy egy igazi szakértő is megjegyezte versét, s örömében csak annyit tudott mondani: - Ó, uram!

De Vaudreuil és Clary a kedves beszélgetést hallván már nem nyugtalankodott az ifjú miatt. Nick közjegyző - akinek Jeant most mint az Harcher család fogadott fiát mutatták be -, elmesélte nekik, hogyan ismerkedtek meg a Montrealból a Jézus-sziget felé vezető úton. A kölcsönös kimagyarázkodás végül is baráti kézfogásokkal ért véget.

Catherine közben ráparancsolt a férjére:

– Igyekezz, Thomas, igyekezz!... Így sohasem mész semmire!... Mi van azzal a két toddyval?... Talán azt akarod, hogy a közjegyző úr meg Lionel úr szomjan pusztuljon?

– Máris itt vagyok, Catherine, máris itt vagyok - csitította a majoros. - Csak ne türelmetlenkedj!

S Thomas Harcher ezzel megjelent az ajtóban, s kérte a közjegyzőt, hogy jöjjön vele az ebédlőbe.

Nick nem kérette magát, de Lionelt sem kellett biztatni. Egymással szemben telepedtek le a vakító fehér abrosszal és színes csészékkel terített asztalhoz, itták a toddyt, ezt a borovicskából, cukorból és fahéjból készült, ropogós süteménnyel tálalt frissítő italt. Ha már falatoztak kicsit, könnyebben várják be az ebéd idejét.

Azután mindnyájan a másnapi ünnepséggel foglalkoztak, melyről alighanem sokáig fognak beszélni a chipogáni majorban.

Nick közjegyző hol egyikükhöz, hol másikukhoz ment, mindenkihez volt egy-két kedves szava. De Vaudreuil, Clary és Jean közben a kert fái alatt sétálgatva komolyabb dolgokról beszélgettek:

Öt óra tájt az egész család, a rokonok, a vendégek összegyülekeztek a nagyteremben a házassági szerződés aláírásához. Magától értetődő, hogy e nevezetes szertartásnál csak Nick közjegyző elnökölhetett, s alig van szó, mely lefesthetné, hogy e ténykedése közben mennyi kellemmel párosult méltóságot tanúsított.

A nászajándékokat is most adták át a jegyeseknek. Valamennyi fivér, nővér, sógor meg sógornő vásárolt valamit Rose-nak és Bernard-nak, ki ékszert, ki meg hasznos háztartási holmit; mindenesetre bőven összegyűlt minden, amire az ifjú pár háztartásához szükség lehetett. Különben meg Rose asszonykorában is Chipogánban marad; leendő férjével meg gyermekeivel - mert egész biztosan lesznek majd szép számmal - a munkáskezet szaporítja a majorban, s ott csak örülnek ennek.

Talán mondanunk sem kell, hogy a jegyespár de Vaudreuiltől és Clarytól kapta a legértékesebb ajándékot: Bernard Miquelon egy kitűnő vadászkarabélyt, mely Bőrharisnya kedvenc fegyverével vetekedhetett volna; Rose pedig nyakéket, mely szépségét még jobban kiemelte. Jean varródobozt ajándékozott derék társai húgának, s a doboz tele volt különböző finom varró, hímző, csipkeverő szerszámokkal, csupa olyan holmival, amiben minden jó háziasszonynak nagy öröme telik.

Minden egyes ajándék átnyújtásánál ujjongva tapsoltak mindahányan, de az üdvrivalgás akkor volt a legnagyobb, mikor a közjegyző ünnepélyesen a mátkapár ujjára húzta a jegygyűrűt. Nick a legjobb montreali ékszerésznél vásárolta meg a kettős aranykarikát, s belevésette a jegyesek nevét.

Ezután olvasta fel a házassági szerződést - hangosan és érthetően -, mint hivatalosan mondani szokták. Nagy volt az elérzékenyülés, mikor a közjegyző rátért arra, hogy de Vaudreuil a majorosa iránt érzett barátságának jeléül s hűséges gazdálkodásának elismeréséül ötszáz piaszterrel toldja meg a menyasszony hozományát.

Ötszáz piaszter! Ötven évvel ezelőtt Kanadában még nagyon gazdag menyasszonynak mondták azt, aki ötvendolláros hozományt kapott!

– Most pedig, kedves barátaim - folytatta a közjegyző -, aláírjuk a házassági szerződést. Először a jegyespár, azután a szülők, majd de Vaudreuil úr és Clary kisasszony, utánuk meg...

– Mindnyájan aláírjuk! - harsogták az egybegyűltek olyan lelkesen, hogy a közjegyző egészen belekábult.

És ezzel nagyok és kicsinyek, rokonok és barátok, mind felsorakoztak, hogy aláírják a szerződést, mely anyagilag biztosítja az ifjú házasok jövőjét.

Ehhez persze idő kellett, mert a vidám zajongás hallatára még a járókelők is betértek a házba. Ők is aláírták a szerződést, amihez alighanem újabb lapokat kell csatolni, ha még sokan jelentkeznek. De hát az sem lett volna meglepő, ha az egész falu, sőt az egész grófság odatódul, hiszen Thomas Harcher pompás italokkal kínálta vendégeit: került az asztalra cocktail, puncs, gabonapálinka, forralt bor és főként sok whisky, ami oly természetesen folyik le a kanadaiak torkán, akár a Szent Lőrinc az Atlanti-óceánba.

Nick közjegyző már azon tűnődött, vajon vége lesz-e valaha az egésznek? A kiváló férfiú egyébként valósággal kivirult, beszélőkedve most sem csökkent: mindenkihez volt egy-két kedves szava; az írnoka meg - ő adta a tollat az aláírók kezébe - megjegyezte, hogy hamarosan új tollra lesz szükség, mert az első már alaposan megkopott a sok aláírásban.

– No, ennyi az egész? - tréfált Nick egy órán át tartó buzgólkodása után.

– Nincs még vége! - rikkantott Pierre Harcher, aki kiállt a nagykapuba, hogy lássa, nem közeleg-e még valaki az úton.

– Ki jön még?... - kérdezte Nick.

– Egy csapat huron!

– Jöjjenek csak, jöjjenek! Az ő aláírásuk sem válik a jegyespár szégyenére! - lelkesedett a közjegyző. - Micsoda szerződés lesz ez, barátaim, de micsoda szerződés! Csináltam már életemben vagy százat, de egyik alá sem került ennyi derék embernek a neve!

Az indiánok e pillanatban a kapu elé értek, s a ház népe nagy örömujjongással fogadta őket. Nem kérették magukat, hogy kerüljenek beljebb, mert a mintegy ötventagú csoport - férfiak, nők vegyesen - máris betódult az udvarra. Thomas Harcher megpillantotta köztük azt a huront, aki az előző napon már nála járt, s azután kérdezősködött, hogy vajon Nick közjegyző nem időzik-e éppen a majorban.

Vajon miért mozdultak ki Walhattából a mahogannik? Vajon miért vonultak ki ily szertartásosan Nick közjegyző látogatására?

Hamarosan látni fogjuk, hogy mindennek nagyon fontos oka volt.

A huronok harci díszt öltöttek, márpedig erre csak rendkívül ünnepélyes alkalmakkor szánják rá magukat. Fejükön színes tollak, kibontott hajuk a vállukra omlott, dámvadbőrből készült zubbonyuk fölé csíkos palástfélét vetettek, jávorszarvasbőr mokaszint viselt valahány, s mindnyájan fel voltak fegyverkezve azzal a hosszú csövű puskával, ami az indiánoknál már régóta felváltotta őseik kedvelt fegyverét: az íjat. A hagyományos harci bárd, a tomahawk azonban most is ott függött a nyers bőrövön.

A harci öltözéken kívül még valami bizonyította e látogatás fontosságát: friss festék ékeskedett valamennyi indián képén. Az azúrkék, a füstszürke és a cinóber színe meglepően érvényre juttatta tág cimpájú sasorrukat, széles szájukat, szögletes, kiugró arccsontjukat, a káprázatos színekből fehéren villogott a szabályos fogsor, s apró, éles tekintetű szemük parázsként csillogott a feketére mázolt szemgödörben.

Asszonyok is jöttek a walhattai indiánokkal - nyilván a falu legfiatalabb, legszebb squaw-jai. Rövid ujjú, hímzett vállfűzőt, élénk színű szoknyát, díszes rénszarvasbőr lábszárvédőt, üveggyönggyel díszített könnyű mokaszint viseltek a lábukon; mely oly kicsi volt, hogy akármelyik francia nő megirigyelhette volna.

Az indiánok, ha lehetséges, most még a szokottnál is méltóságosabbak voltak. Szertartásosan lépdeltek a nagyterem küszöbéig, ahol de Vaudreuil meg a leánya, a közjegyző, Thomas Harcher és a felesége várakozott, míg a vendégsereg az udvaron csoportosult.

Az egyik magas termetű, ötven év körüli huron - nyilván a vezetőjük - egy indián köpennyel a kezében a majoros elé lépett:

– Nicolas Sagamore a chipogáni majorban tartózkodik?

– Igen - válaszolt Thomas Harcher.

– Sőt, itt áll! - kiáltotta a közjegyző, akit rendkívül meglepett, hogy a huronok látogatása személy szerint neki szól.

A huron ekkor elébe lépett, fejét büszkén magasra emelte, s az eddiginél is méltóságosabb hangon megszólalt:

– Atyáink Micsimanituja, a nagy Wacondah, magához szólította törzsfőnökünket. Ötször újult meg a hold azóta, hogy ő az örök vadászmezőket járja. Utóda vérségi jogon Nicolas, az utolsó Sagamore. Ezentúl az ő joga eldönteni, hogy a törzs kiássa vagy eltemesse a harci bárdot.

Döbbent csend követte a váratlan bejelentést. A vidéken mindenki tudta, hogy Nick közjegyző a huronok ivadéka, a nagy mahoganni törzsfőnökök unokája, azonban soha, senki nem képzelte volna - jómaga a legkevésbé -, hogy az örökösödési rend valamikor egy indián törzs élére szólítja.

A huron kis ideig hallgatott, s a mély csendet senki sem merte megtörni. Azután így folytatta:

– Vajon az én testvérem mikor akarja elfoglalni helyét a törzs nagytanácsának tüzénél, mikor akarja magára ölteni őseinek palástját?

A küldöttség szónoka pillanatig sem gondolkozott azon, hogy a montreali közjegyző vajon mit tart e megtiszteltetés felől, s máris nyújtotta felé a mahoganni díszpalástot.

S minthogy a hüledező Nick csak nem tudott mit felelni, először csak egy, azután ötven torokból harsant a kiáltás:

– Üdv!... Üdv Nicolas Sagamore-nak!

Lionel volt az, aki nagy örömében elsőnek kiáltozni kezdett. Felesleges is mondanunk, hogy mily büszke volt a főnökét ért nagy kitüntetésre, s hogy rögtön eszébe jutott az is, milyen nagy dicsőség ez az írnokai, de főként az ő számára, aki ezentúl a mahogannik nagyfőnökének jobb keze lesz.

De Vaudreuil és Clary önkéntelenül is elmosolyodott a közjegyző döbbent arcának láttán. Szegény, derék közjegyző! Azt sem tudta, hova legyen, míg a majoros, a majorosné, a gyerekeik meg a barátaik szerencsekívánatait fogadta.

Az indián újból feltette a kérdést, mely most már egyenes feleletet várt:

– Nicolas Sagamore, hajlandó-e követni testvéreit a walhattai wigwamba?

Nick közjegyzőnek leesett az álla. Dehogy mondana ő le a közjegyzőségről azért, hogy egy huron törzs főnöke lehessen! Viszont semmiképpen nem akarta visszautasítással megbántani huron indián rokonait, akik az örökösödési jog értelmében ily magas tisztséggel akarták felruházni.

– Mahogannik! - szólalt meg végül. - Igazán váratlanul ért... Hiszen én nem vagyok méltó... Mert hogy... barátaim... én csak mint közjegyző vagyok itt...

Dadogott, kereste a szavakat, nem tudott mit mondani. Thomas Harcher a segítségére jött:

– Huronok! - kiáltotta. - Nick közjegyző közjegyző marad, legalábbis addig, míg a menyegzői szertartásnak nincs vége. Azután, ha ő is úgy gondolja, eltávozik a chipogáni majorból, s elmehet testvéreivel Walhattába.

– Úgy van!... Helyes!... A menyegző után! - kiáltotta a vendégsereg, mely az ünnepség alatt nem akarta nélkülözni a közjegyzőt.

A huron csöndesen csóválta a fejét, majd miután társaival értekezett, így szólt:

– Az én testvérem nem habozhat! A mahogannik vére folyik ereiben, s ez jogokkal és kötelességekkel jár, melyeket nem tagadhat meg...

– Jogokkal... hát a jogok még csak hagyján... de kötelességek... - dünnyögött a közjegyző.

– Elfogadja-e az én testvérem? - kérdezte az indián.

– Még hogy elfogadja-e!... - rikkantotta Lionel. - Meghiszem azt! És érzelmeinek tanújeleként máris öltse magára a Sagamoreok királyi palástját.

– „Ó, hogy ez a tökfilkó miért nem fogja be a száját!...” - sóhajtott magában Nick közjegyző.

Békés természetű ember volt, de írnokának viharos lelkesedését most legszívesebben egy nyaklevessel csitította volna le.

De Vaudreuil látta, hogy a közjegyző mindenekelőtt időt szeretne nyerni. Az indiánhoz fordult tehát, s azt mondotta neki, hogy a Sagamore-ok leszármazottjának eszébe sem jut elhárítani magától a születésével járó kötelezettségeket. De néhány napra, sőt esetleg néhány hétre van szüksége, hogy Montrealban rendezhesse az ügyeit. Okosnak tartaná, ha törzse megadná neki a szükséges haladékot.

– Bölcs beszéd - mondotta az indián. - S miután az én testvérem elfogadja a törzsfőnökséget, vegye tőlünk zálogul s függessze övére a tomahawkot, melyet a nagyfőnök viselt, mielőtt Wacondah az örök vadászmezőkre szólította volna.

Nick közjegyző átvette az indián törzsfőnökök kedvelt harci eszközét, s minthogy nem volt öve, a vállának támasztotta, s közben roppant siralmas képet vágott.

A küldöttség ekkor a vadnyugati indiánok hagyományos hugh kiáltásában tört ki, mely az ő nyelvükön valamiféle helyeslést jelent.

Lionel egyszerűen nem bírt magával örömében, noha úgy látta, hogy főnöke nagyon boldogtalanul érzi magát e helyzetben, melyen alighanem sokat nevet még a montreali közjegyzői kar. A benne szunnyadó költő máris érezte, ő lesz hivatott arra, hogy megénekelje a mahogannik hőstetteit, hogy lírai versbe szedje Sagamore-ok harci énekét, bár előre aggódott, miféle rímet talál majd a tomahawkra.

A huronok távozni készültek, s csak azt sajnálták, hogy Nick közjegyzőnek hivatalos teendői miatt a majorban kell maradnia, s nem indulhat velük együtt Walhattába. Catherine asszonynak ekkor olyan ötlete támadt, ami aligha találkozott Nick helyeslésével.

– Mahogannik! - szólalt meg Catherine asszony -, menyegzőre jöttünk össze a chipogáni majorban. Kérlek benneteket, maradjatok itt mindnyájan új törzsfőnökötök társaságában! Szívesen látunk titeket a holnapi lakomán, melyen Nicolas Sagamore foglalja majd el a díszhelyet!

Mennydörgő taps fogadta Catherine Harcher kedves szavait, s a taps elölről kezdődött, mikor a mahogannik elfogadták a szíves meghívást.

Thomas Harcher-nak nem is lesz ezzel más munkája, csak éppen ötvennel többnek terít majd, ami igazán gyerekjáték, mert a hatalmas teremben észre sem fogják venni, hogy így megszaporodtak.

Nick közjegyző nem tehetett egyebet, megadta magát sorsának, s hagyta, hogy sorra öleljék a törzs harcosai, akiket legszívesebben a pokolba kívánt volna.

A lányok meg a legények azután egész este táncoltak, legtöbbször a francia körtáncot járták, s közben vidáman énekeltek:

*Gyertek, lányok, vigadjunk,
Körbe-körbe táncoljunk...*

Többször sor került a skót körtáncra is, mely a XVIII. század elején roppant divatos volt.

A chipogáni majorban így múlt el az ünnepségek második napja.