A Virginia fedélzetén, jún. 4-én.

Mi is történt a következő napokon? Már nem emlékszem. Föltehetőleg elvesztettem az eszméletemet: csak onnan kezdve tudok magamról, hogy már a fedélzetén vagyok annak a hajónak, amely fölszedett bennünket. Ekkor tudom meg, hogy tíz teljes napot töltöttünk a szigetecskén, s hogy közülünk ketten - Williamson és Rowling - éhen, illetve szomjan haltak. A tizennégy eleven lényből, akik a kataklizma pillanatában villámban tartózkodtak, már csak kilenc él: Jean fiam, a gyámleányom, Helen; sofőröm, a masinája veszte miatt vigasztalhatatlan Simonat; Anna Raleigh és két leánya; a két doktor: Bathurst és Moreno; - s végül jómagam, aki ma sietősen rovom e sorokat a jövendő nemzedék épülésére, föltéve, hogy ilyenek egyáltalán születnek.

A Virginia, melyen vagyunk, mintegy kétezer tonna súlyú, úgynevezett vegyes jármű: gőzös és vitorlás; teherszállításra alkalmazzák. Meglehetősen öreg hajó, irama közepes. Morris kapitánynak húsz ember van a keze alatt. A kapitány, csakúgy, mint legénysége, angol.

A Virginia rakomány nélkül indult el, valamivel régebben, mint egy hónapja, Melbourne-ből Rosarióba, útján semmiféle említésre méltó esemény nem történt, leszámítva a május 24-éről 25-ére virradólag észlelt erős hullámzást, amelynek során a hullámok toronymagasra csaptak, de mivel hosszuk arányos volt, bajt nem okoztak. Bármilyen szokatlanoknak tetszettek is, láttukra a kapitány sehogy sem sejthette meg az ugyanabban a pillanatban végbemenő kataklizmát. Ugyancsak meglepődött hát, amikor csupán tengert látott ott, ahol Rosariót és a mexikói partsávot kellett volna találnia. Az egész partsávból csupán egy szigetecske maradt meg. Ezen kikötött a Virginia egyik csónakja, s a matrózok tizenegy alélt testre bukkantak. Illetőleg a tizenegyből kettő már holttetem volt; a többi kilencet a hajóra szállították. Így menekültünk meg.