AZ ÖRÖK ÁDÁM¹

Szofr-Aj-Szr zartog, vagyis „az orvos, a Szofr család százegyedik nemzedékének harmadik férfitagja”, lassan bandukolt Basidrának, Harsz-Iten-Su, azaz a Négy Tenger Birodalma fővárosának főutcáján. Csakugyan, négy tenger: a Tubelona, vagyis északi; az Ehona, vagyis déli; a Szpona, vagyis keleti; s a Merona, vagyis nyugati tenger határolta ezt a hatalmas, fölöttébb szabálytalan alakú országot, melynek szélső kiszögellései elérték - hogy az olvasó által ismert mértékekben számoljunk - a keleti hosszúság negyedik és a nyugati hosszúság hatvankettedik, illetve az északi szélesség ötvennegyedik és a déli szélesség ötvenötödik fokát. Ami pedig tengereinek külön-külön terjedelmét illeti, hogyan is lehetne akár csak hozzávetőlegesen is fölbecsülni? Hiszen valamennyi tenger egyetlen tömböt alkotott, s ha egy hajós bármely partról elindulva egyenesen előre haladt, szükségképpen a szárazföld ellenkező oldalán levő parton kötött ki. Tudniillik a glóbusz egész felületén csupán ez az egyetlen szárazföld létezett: a Harsz-Iten-Sué.

Szofr lassú léptekkel haladt, már csak azért is, mert nagyon meleg volt: az idő éppen a forró évszakba fordult, s a már csaknem zeniten álló Nap irgalmatlan sugárzuhataggal árasztotta el az Egyenlítőtől alig húszfoknyira északra, a Szpona-Su, azaz a keleti tenger partján elterülő Basidra városát.

De Szofrnak, a tudós zartognak lépteit a fáradtságnál és a hőségnél is inkább lelassította a gondolatok súlya. Szórakozottan törülgetve izzadt homlokát, az orvos az éppen véget ért ülésre emlékezett, ahol számos ékes nyelvű szónok - s önmagát is büszkén sorolhatta közéjük - ünnepelte a birodalom megalapításának százkilencvenötödik évfordulóját.

Némelyek végigtekintettek a történelmen, mármint az egész emberiségén. Lefestették a Mahart-Iten-Sut, a Négy Tenger Földjét, amelyen kezdetben roppant nagy számú, egymásról nem is tudó vad néptörzs lakott. A legősibb hagyományok ezekig a néptörzsekig nyúltak vissza. A még régebbi dolgokról senki sem tudott semmit, s még a természettudományok is éppen csak most kezdenek némi halvány fényt észlelni a múlt áthatolhatatlan homálya mélyén. Mindenesetre, e messze tűnt időkig el nem ért semmiféle történettudomány; ez utóbbinak legelemibb alapjait a szétszórt hajdani néptörzsekre vonatkozó hézagos ismeretek képezték.

A Mahart-Iten-Sunak mind teljesebbé és pontosabbá váló történetírása több mint nyolcezer esztendő vonatkozásában csak harcokról és háborúkról adhat számot; előbb egyén csatázott egyénnel, majd család családdal, végül törzs törzzsel; lett légyen kicsiny van nagy, egyetlen élőlénynek, egyetlen közösségnek sem volt egyéb célja az eliramló korok folyamán, mint megszerezni a vetélytársai fölötti uralmat; minden törekvésük az volt, hogy riválisaikat - különféle viszontagságok árán és váltakozó szerencsével - tulajdon törvényeik igájába hajtsák.

E nyolcezer év elteltével némileg megfoghatóbbá váltak az emlékek. Ama négy periódus közül, amelyre a Mahart-Iten-Su történetét általában osztani szokták, a másodiknak az elejére tehető az a pont, ahonnan a legenda voltaképp már rászolgál a történelem névre. Egyébiránt, nevezzük akár történelemnek, akár legendának, az események lényege nemigen változott: továbbra is csupa mészárlásról, öldöklésről szólt a mese (igaz, immár nem törzsek, hanem népek kaszabolták egymást), olyannyira, hogy mindent egybevetve, ez a második időszak nem ütött el jelentékeny mértékben az elsőtől.

S hasonlóképp állt a dolog a csaknem hat évszázadig tartó és alig kétszáz esztendeje lezárult harmadik korszakkal is. Sőt, ez a harmadik korszak talán még a korábbiaknál is kegyetlenebb volt; ebben az időben az emberek, hatalmas hadseregekké szerveződve, csillapíthatatlan harci dühükben nem győzték vérrel itatni a földet.

Bizony, alig nyolc évszázaddal ama nap előtt, amikor Szofr zartog végigballagott Basidra főutcáján, az emberiség már a legnagyobb megrázkódtatásokra is megérett. E pillanatban, amikor a fegyverek, a tűz és az erőszak már elvégezték volt munkájuk zömét, s a gyöngék már behódoltak az erőseknek, a Mahart-Iten-Su lakosai három olyan homogén nemzetet alkottak, amelyekben az idő már rég elmosta az egykori győzők és vesztesek közti különbségeket. E nemzetek egyike ekkor határozta el, hogy leigázza szomszédait. Az Andarti-Ha-Szammgorok, másképpen Bronzarcúak, akiknek földje a Mahart-Iten-Su közepe táján terült el, könyörtelen harcba fogtak, hogy kiterjesszék határaikat, amelyek közt heves és szapora fajtájuk már fuldokolt. Évszázados háborúkban előbb a déli végek lakóit, az Andarti-Mahart-Horiszokat, vagyis Hóbirodalombélieket bírták le, majd az Andarti-Mitra-Pszulokat, azaz Állócsillagúakat, akiknek hazája az északi és nyugati tájakon volt.

Kevés híján kétszáz esztendő telt el azóta, hogy e két utóbbi nép utolsó lázadását is vérbe fojtották, s hogy a földön végre beköszöntött a béke korszaka. Ez volt a történelemben a negyedik periódus. Tekintve, hogy egyetlen birodalom lépett a hajdani három nemzet helyére, s hogy mindenek Basidra törvényének engedelmeskedtek, a politikai egység lassan a fajták összekeveredésére vezetett. Többé senki sem beszélt Bronzarcúakról, Hóbirodalombéliekről, Állócsillagúakról; a földön immár egyetlen nemzet élt: az Andart’-Iten-Su-k, a Négytengeriek népe, mely mindegyiket magában foglalta.

Hanem lám, kétszáz évnyi béke múltán az ötödik periódus látszott jelentkezni. Ég tudja, honnan eredt rossz hírek keringtek jó ideje. Gondolkodók akadtak, akik rég elfeledettnek vélt ősi emlékeket kezdtek a lelkekben élesztgetni. Az egykori faji öntudat új alakban, új néven támadt föl. Minduntalan „atavizmusról”, „affinitásokról”, „nemzetiségekről” stb. beszéltek - megannyi friss keletű meghatározás, amely, mivel szükségletet elégített ki, nyomban polgárjogot is nyert. A közös eredet, közös külső testi jegyek, erkölcsi hajlamok, érdekek, vagy pusztán területi és éghajlati összetartozás alapján csoportok szerveződtek, majd lassacskán növekedni és mozgolódni kezdtek. Mire vezet majd a fejlődésnek ez az újkeletű fordulata? Fölbomlik-e az alighogy létrejött birodalom? A Mahart-Iten-Su ismét sok nemzetre oszlik-e vajon, mint hajdanán; vagy megint olyan borzasztó hekatombákra lesz-e szükség az egység megerősítéséhez, mint amelyek a földet az évezredek során mészárszékké tették?...

Szofr egy fejmozdulattal elhessegette borús gondolatait. A jövendőbe sem ő, sem más nem pillanthat. Mivégre akkor kétséges eseményeken előre keseregni? Különben sem illő ma sötét föltevéseken rágódni. A mai nap az örömé, s nem való egyébre gondolni, mint arra, hogy milyen fejedelmi dicsőség övezi Mogar-Szit, Harsz-Iten-Su tizenkettedik császárát, akinek jogara diadalmas sors felé vezérli a világmindenséget.

Egy zartognak különösképpen volt oka örvendeznie. A történészen kívül, aki összefoglalta a Mahart-Iten-Su krónikáját, egész sereg tudós vonta meg a nagyszabású évforduló alkalmából - ki-ki a maga szakterületén - az emberi tudás mérlegét, megjelölve a pontot, hová az emberiség sok évszázados erőfeszítés árán felküzdötte magát. Mármost, ha az első beszámoló némileg borús meggondolásokra késztette is a hallgatóságot, kifejtve, milyen lassú és tekervényes úton lépett ki eredeti állati mivoltából az ember, a soron következők ugyane hallgatóság jogos büszkeségének adtak tápot.

Igen, valóban: az összehasonlítás, hogy milyen is volt a pucéran és védtelenül földre lépő ember, s milyen ma, méltán válthatott ki csodálatot. Ez az ember évszázadok során, minden testvérgyilkos viszály és gyűlölség ellenére, egyetlen pillanatra sem szűnt meg a természettel harcolni, s folytonosan növelte győzelme mértékét. Diadalmas előrehaladása a kezdeti lassú ütem után kétszáz esztendeje bámulatosan fölgyorsult, minthogy a politikai intézmények szilárdsága és az ebből következő egyetemes béke a tudomány csodálatos föllendülésére vezetett. Az emberiség immár nem csupán a végtagjaival élt, hanem az elméjével is; gondolkodott, ahelyett, hogy értelmetlen háborúkra fecsérelte volna erejét - ezért is haladhatott az elmúlt két évszázad folyamán mind ölesebb léptekkel az anyag megismerése és kezessé tétele felé...

Miközben a tűző napsütésben Basidra főutcáján ballagott, Szofr nagy vonalakban fölvázolta magában az emberi vívmányok körképét.

Az ember először is - már valamikor az idők kezdetén - kiötlötte az írást, hogy gondolatait rögzítse; később - ez a találmány kereken ötszáz éves - megtalálta a módját, hogy az írott szót egy öntőforma segítségével végtelen számú példányban terjessze. Voltaképpen ebből a találmányból eredt mind a többi. Neki köszönhető, hogy az elmék fölbozsdultak, hogy minden ember értelme megtetéződött a másik emberével, s hogy a fölfedezések - elméleti és gyakorlati téren egyaránt - csodálatosan megsokszorozódtak. Manapság már se szeri, se száma a különféle találmányoknak.

Az ember behatolt a föld méhébe, s előbányászta a kőszenet, a nagylelkű hőadományozót; fölszabadította a víz lappangó erejét, s ettől kezdve a gőz súlyos konvojokat szállított vaspályákon, s tömérdek hatalmas, kényes és pontos gépet működtetett; e gépek segítségével az ember kelmévé szőtte a növényi rostokat, s tetszése szerint munkálta meg a fémeket, a márványt és a követ. A kevésbé kézzelfogható, vagy legalábbis a nem közvetlen, nem azonnali felhasználást célzó tudományok területén fokozatosan behatolt a számok rejtelmeibe, s mind többet derített föl a matematikai igazságok végtelenjéből. Szelleme e földerített igazságok jóvoltából átfogta az eget. Már tudta, hogy a Nap csupán csillag, amely szigorú törvényeknek engedelmeskedve kering az űrben tüzes pályaívén, maga után vonva kíséretének hét bolygóját.² Ismerte részint annak művészetét, hogyan lehet bizonyos szervetlen testeket oly módon összevegyíteni, hogy belőlük a régiekkel közös tulajdonságokat nem mutató újak jöjjenek létre, részint annak tudományát, hogy miként lehet bizonyos egyéb testeket eredeti alkotó elemeikre bontani. Elemzésnek vetette alá a hangot, a hőt, a fényt, s hozzáfogott, hogy meghatározza természetüket és törvényeiket. Ötven éve megtanulta, miképpen hozható létre az az erő, melynek rémítő megnyilvánulása a mennydörgés és a villám, s azon nyomban rabszolgájává is tette ezt az erőt; e titokzatos tényező máris mérhetetlen távolságokra közvetítette a leírt gondolatot; holnap a hanggal teszi majd ugyanezt; holnapután, semmi kétség, a fénnyel...³ Igen, az ember nagy, nagyobb, mint az irdatlan mindenség, amelynek egy közeli napon urává és parancsolójává válik.

Akkor, hogy a teljes igazság birtokába jussunk, már csak az alábbi végső problémának a nyitját kell meglelnünk: „Ki és mi az ember, a világ ura? Honnan jön? Miféle ismeretlen célok felé hajtja fáradhatatlan törekvése?”

Pontosan erről a roppant témáról értekezett az imént Szofr zartog azon az ünnepségen, amelyről most tér haza. Persze, éppen csak érintette, hiszen e probléma pillanatnyilag megoldhatatlan, s bizonyára még jó ideig az is lesz. Mégis, mintha itt-ott már pisla fényecskék villannának föl a titok éjjelében. S vajon ez utóbbira nem éppen ő, Szofr zartog vetette-é a legerősebb fénypászmát, amidőn elődei megfigyeléseit és a tulajdon észleleteit módszeres munkával rendszerbe foglalva, megalkotta az eleven anyag fejlődésére vonatkozó törvényét, amelyet azóta az egész világ elfogadott, olyannyira, hogy manapság már nem akad ellenzője?

A szóban forgó elmélet hármas alapra épült.

Mindenekelőtt a geológiára, mely attól a naptól fogva, hogy az ember vallatni kezdte a föld méhét, szüntelenül tökéletesbedett, mégpedig a bányászat fejlődésének arányában. A földgömb kérgét már olyan behatóan ismerték, hogy kimondhatták: kora négyszázezer esztendő; a Mahar-Iten-Sué pedig - mai alakjában - húszezer év. Régebben a földrészt tenger borította, amint erről az alsó kőzetrétegeket hézagtalanul ellepő tengeri iszapréteg tanúskodik. Vajon milyen mechanikai erő következtében emelkedett e kontinens a habok fölé? Alkalmasint a hűlő glóbusz összehúzódása következtében. Akárhogyan volt is, a Mahart-Iten-Su ilyen keletkezését bizonyosnak lehet tekinteni.

Szofr rendszerének további alapjait a természettudományok szolgáltatták, kimutatva részint a növények, részint az állatok egymás közti szoros rokonságát. Szofr még messzebb ment: úgyszólván cáfolhatatlanul bebizonyította, hogy majdnem valamennyi létező növény valamely tengeri növényőstől, s majdnem valamennyi szárazföldi vagy légi állat egy-egy tengeri állattól származik. Ezek az őslények egy lassú, ám szüntelen fejlődési folyamat során fokozatosan hozzáidomultak az eredeti létfeltételeikhez kezdetben közel álló, majd tőlük mindinkább elütő körülményekhez, s fokról fokra hozták létre a szárazföldet és az eget benépesítő élő alakzatok zömét.

Sajnos, ez az ötletes elmélet nem volt támadhatatlan. Hogy az állati, illetve növényi élőlények tengeri ősöktől erednek, ez csaknem mindük esetében vitathatatlannak tetszett, de nem valamennyiükében. Valójában akadt néhány olyan növény és állat, amelyet lehetetlennek látszott vízi alakzatokhoz kapcsolni. Ez volt a rendszer egyik gyengéje.

A másik - ezt Szofr is belátta - az ember. Az embert semmiféle összefüggésbe nem sikerült hozni az állatokkal. Persze, az elemi létfunkciók, amilyen a légzés, a táplálkozás, a helyváltoztatási képesség, azonosak az embernél és az állatnál, s legalábbis szemre hasonló módon mennek végbe náluk, de azért áthidalhatatlan szakadék tátong a külső formák, a szervek száma és elrendezése között. Ha - egy olyan lánc segítségével, amelynek alig egy-két szeme hiányzott - az állatok java részét le lehetett is származtatni tengeri eredetű ősöktől, hasonló családfa az ember vonatkozásában nem volt kimutatható. Hogy érintetlenül meg lehessen őrizni az evolúció-elméletet, a tudomány arra az önkényes föltevésre kényszerült, hogy a vizek lakói és az ember közös tőről sarjadtak; holott ilyesfajta közös ős létét az égvilágon semmi sem tanúsította.

Szofr egy időben a talajtól várt kedvező érveket. Évek hosszú során át folytak ásatások az ő indítványára és az ő irányításával, eredményük azonban homlokegyenest ellenkezője volt annak, amit kezdeményezőjük várt.

Keresztülhatolva egy vékony talajburkon, amelyet a jól ismert növények és állatok bomlása alakított ki, a kutatók elérték a vastag iszapréteget, amelyben a múlt maradványai merőben más természetűek voltak. Ebben az iszapban nyoma sem akadt a létező flórának, illetve faunának, ellenben özönével kerültek elő olyan, kizárólagosan tengeri élőlény-kövületek, melyeknek leszármazottai többnyire még éltek a Mahart-Iten-Su-t övező óceánokban.

Mi másra következtethettek ebből, mint hogy a geológusoknak igazuk volt, amikor azt állították: a kontinens hajdan ugyanezeknek az óceánoknak a feneke volt, s hogy Szofr sem tévedett a mai fauna és flóra tengeri eredetét bizonygatva? Mivel - némely ritka, akár torzszüleménynek is minősíthető kivételtől eltekintve - csakis vízi és szárazföldi alakzatokra bukkantak, az utóbbiaknak szükségképpen az előbbiektől kellett származniuk...

Egyéb, a rendszernek ellentmondó fölfedezéseket is tettek. A humusz teljes vastagságából, beleértve az iszaplerakódás felszínét is, számtalan elszórt emberi csontmaradvány került napvilágra. Nem volt e csontváztöredékek struktúrájában semmi különleges, s Szofr kénytelen volt lemondani arról, hogy azokat a közbülső organizmusokat keresse bennük, amelyek igazolták volna elméletét: e csontok mindegyike emberi maradvány volt, se több, se kevesebb.

Kisvártatva azonban egy meglehetősen figyelemre méltó sajátosságot állapítottak meg. Egy bizonyos régmúlt korig, hozzávetőlegesen két-háromezer év előttig, minél öregebb volt a csonthalmaz, annál kisebb méretűek voltak a talált koponyák. Ezzel szemben e stádiumon túlhaladva, a fejlődés iránya a visszájára fordult, s minél messzebb nyúlt vissza a kutatás az időben, annál inkább növekedett a koponyák mérete, s következésképpen az agyaké is. A legnagyobb példányt éppen az iszapréteg felszínének egyébiránt fölöttébb ritka csonttörmelékei közt találták. E tisztes korú maradványok lelkiismeretes vizsgálata nem hagyott kétséget afelől, hogy az ebben a távoli korban élt emberek agya az idők folyamán sokkal magasabb fokra fejlődött utódaikénál - beleértve Szofr zartog kortársait is. Tehát mintegy százhatvan-százhetven évszázados nyilvánvaló visszafejlődés volt kimutatható; ezt aztán újabb fölemelkedés követte.

Szofr, akit e különös tények fölzaklattak, kiterjesztette kutatási területét. Az iszapréteget keresztül-kasul átvizsgálták, s ez olyan vastagnak bizonyult, hogy még a legszerényebb becslések szerint is legalább tizenöt-húsz évezred alatt kellett lerakódnia. E rétegen túl általános meglepetésre egy régebbi humuszréteg halvány nyomaira bukkantak, majd e humusz alatt a kutatások helye szerint változó jellegű kőzet következett. Hanem a legnagyobb meghökkenést az váltotta ki, hogy e rejtelmes mélységekből vitathatatlanul emberi eredetű roncsok kerültek felszínre. Ezek részint emberi csonttöredékek voltak, részint fegyverek vagy gépek alkatrészei, edénydarabok, ismeretlen nyelvű írásfoszlányok, finoman faragott, olykor szoborformájú és csaknem teljesen ép, kemény kőtárgyak, aprólékos gonddal megmunkált oszlopfők stb. stb. Mindeme leletek alapján kézenfekvő volt a következtetés, hogy mintegy negyvenezer éve, vagyis húszezer esztendővel ezelőtt, hogy a mai emberfajta első képviselői, nem tudni, honnan és miként, föltűntek, ugyanitt már éltek emberek, méghozzá igen előrehaladott civilizációs fokon.

Ez is volt az általános vélemény. Akadt azonban olyan személy, legalábbis egy, aki nem osztozott benne.

A szóban forgó szakadár nem volt más, mint maga Szofr. Elfogadni, hogy másféle emberek, akiket utódaiktól húszezer évnyi szakadék választ el, népesítették be valaha a Földet, ezt ő merő agyrémnek ítélte. Ebben az esetben honnan jöttek volna az ősrégen eltűnt elődök utódai, kiket fölmenőikhez semmiféle szál nem fűz? Akkor már jobb várakozási álláspontra helyezkedni, semmint fölülni egy ilyen abszurd föltevésnek. E sajátságos tényekre egyelőre nincs magyarázat, de az még nem jelenti, hogy megmagyarázhatatlanok. Egy napon majd fény derül rájuk. Addig pedig jobb nem is törődni velük s ragaszkodni a józan észt tökéletesen kielégítő alábbi elvekhez:

Az élet a bolygón két szakaszra oszlik: ember előttire és ember utánira. Az elsőben a Föld, folytonos átalakulásban lévén, lakhatatlan és néptelen. A másodikban a földgömb kérge eljutott a kohéziónak arra a fokára, melyen már egyáltalán lehetséges szilárdság. Az élet, végre szilárd alaphoz jutva, tüstént meg is jelenik. A legegyszerűbb alakzatokkal kezdődik, s mind bonyolultabbá válik, hogy végül eljusson az emberig, végső és legtökéletesebb kifejezéséig. Az ember, alighogy megjelent a Földön, azonnal megkezdi és megállás nélkül folytatja fölemelkedését. Lassan, de biztosan halad célja felé, mely nem egyéb, mint a világmindenség tökéletes megismerése és maradéktalan meghódítása.

Meggyőződése hevében Szofr túlballagott a házán. Bosszankodva perdült sarkon.

– Eh mit! - gondolta. - Elfogadni, hogy az ember (negyvenezer éve!) eljutott egy, a miénkhez hasonló, sőt nála magasabb rendű civilizációhoz, s hogy ismeretei és vívmányai mindenestől eltűntek, mégpedig olyannyira nyomtalanul, hogy az utódoknak mindent elölről kellett kezdeniök, mintha csak egy korábban ember nem lakta világ úttörői lettek volna?... De hisz ez a jövendő tagadása lenne, annak hirdetése, hogy erőfeszítéseink hiábavalók, s hogy minden haladás olyan ingatag, és bizonytalan, mint hullámon a tajték buboréka!

Szofr megállt a háza küszöbén.

– Üpsza ni!... harcsok!... (Nem, nem!... igazán!...) Andart mir’hoe szfa!... (Az ember a dolgok ura!...) - morogta, belökve a kaput.

Rövid pihenő után a zartog jó étvággyal megebédelt, majd leheveredve, megkezdte mindennapi sziesztáját. De a kérdések, amelyek a hazaúton benne motoszkáltak, továbbra sem hagyták nyugton, s elűzték szeméről az álmot.

Bármilyen nagy volt is benne a vágy, hogy megtámadhatatlanul kimutassa a természet módszertani egységét, több kritikai szellem szorult belé, hogysem ne ismerte volna föl rendszere gyöngeségét, mihelyt az ember eredete és kialakulása került szóba. Belekényszeríteni a tényeket egy a priori föltevés kereteibe: ez jó módszer a mások, de nem az önmagunk meggyőzésére.

Ha Szofr nem tudós, nem ilyen kiváló zartog, hanem a tudatlanok rendjéből való személy, nem emésztette volna magát emiatt. Csakugyan, a nép nem vesztegette idejét mélyreható spekulációkra, s vakon beérte a vénséges legendával, amely emberemlékezet óta apáról fiúra szállt. A rejtélyt egy másik rejtéllyel magyarázva, az ember keletkezését egy felsőbb akarat megnyilvánulásának tulajdonította. Ez a földöntúli hatalom egy napon a semmiből megteremtette Hedomot és Hivát, az első férfit és az első nőt, akiknek ivadékai benépesítették a Földet. Ekképpen minden nagyon egyszerűen következett egymásból.

Túlságosan is egyszerűen! - gondolta Szofr. - Mi sem egyszerűbb, mint isteni beavatkozással magyarázni, ami meghaladja értelmünket; ily módon fölöslegessé válik keresni a világegyetem talányainak megfejtését, hiszen a problémák megfogalmazásuk pillanatában meg is oldódnak.

S még ha a népi legendának legalább látszatra lett volna némi komoly alapja!... Csakhogy nem épült az semmire. Nem volt egyéb a tudatlanság korszakaiban született és korról korra továbbörökített hagyománynál. Beleértve ezt a nevet is: „Hedom!”... Honnan jött ez a furcsa, idegen csengésű szó, mely szemlátomást nem az Andart’-Iten-Su-k nyelvéből sarjadt? Már e piciny filológiai probléma megoldásán is tudósok hosszú sora verejtékezett hasztalanul... Ugyan már! ostobaság ez az egész, méltatlan egy zartog figyelmére!...

Szofr ingerülten kisietett a kertbe. Máskor is ilyen idő tájt szokott ott sétálni. A bukó Nap már kevésbé perzselő meleget ontott a Földre, s langyos szellő támadt a Szpon-Su felől. A zartog a sétányokon bolyongott, a tengeri széltől borzongó-mormogó levelű fák árnyékában, s idegzete apránkint visszanyerte szokott egyensúlyát. Végre megszabadult gyötrő gondjaitól, képes volt csöndesen élvezni a szabad levegő örömét, s gyönyörködni a kert kincseiben és ékeiben: a gyümölcsökben és virágokban.

Mivel sétája során véletlenül visszaérkezett a házhoz, megállt egy mély üreg előtt, amelyben szerszámok hevertek. Itt vetik meg egy új épület alapjait; ebben laboratóriumának kétannyi helye lesz, mint most. Hanem a munkások, ünnepnap lévén, félbehagyták a munkát, hogy az élvezeteknek adják át magukat.

Szofr gépiesen fölbecsülte, mi készült már el, s mi van még hátra, s eközben az üreg homályában egy fénylő pont vonta magára tekintetét. Kíváncsiságától sarkallva leereszkedett a gödörbe, s egy különös tárgyat emelt ki a földből, amely azt addig háromnegyed részben belepte.

Visszakapaszkodva a napvilágra, a zartog megvizsgálta leletét. Szürke, szemcsés anyagú, ismeretlen fémből készült tok volt, amelynek fényét a talajban töltött hosszú idő megfakította. Hossza egyharmadánál hasíték jelezte, hogy a tok két egymásba illeszkedő részből áll; Szofr megpróbálta kinyitni.

A fém, amelyet az idő vasfoga szétrágott, már az első kísérletre porrá mállt, fölfedve egy belé zárt második tárgyat.

E tárgy anyaga éppolyan új volt a zartog számára, mint a fémé, mely eddig födte. Egymásra rakott lapok, telis-teli különös jelekkel, amelyeknek rendszeressége arra vallott, hogy írásjelekről van szó, de olyan, ismeretlen írás jeleiről, amelyhez hasonlót, sőt amelyhez foghatót sem látott Szofr soha.

A zartog, a fölindultságtól minden ízében reszketve, sietősen bezárkózott laboratóriumába, óvatosan maga elé rakta a nagy értékű dokumentumot, s vizsgálgatni kezdte.

Igen, valóban írás, mi sem bizonyosabb ennél. Hanem az sem kevésbé bizonyos, hogy semmiben sem emlékeztet egyetlen írásra sem azok közül, amelyeket a Föld színén a történelmi idők kezdete óta használtak.

Honnan jött ez a dokumentum? Mit jelenthet? Ez a két kérdés adódott önként Szofr számára.

Az elsőnek a megválaszolásához szükségképpen tudnia kellett, mi a felelet a másodikra. Tehát először is el kellett olvasnia az írást, majd lefordítani - hiszen eleve meg lehetett jósolni, hogy az irat nyelve éppoly ismeretlen lesz, mint írásmódja.

Lehetetlen vállalkozás? Szofr zartog úgy gondolta, hogy nem az, s lázasan munkához látott.

A munka soká, igen soká, esztendőkig tartott. Szofr nem tágított. Csüggedés nélkül folytatta a titokzatos dokumentum módszeres tanulmányozását, s lépésről lépésre haladt a világosság felé. Végre fölvirradt a nap, amelyen meglelte a fogas talány kulcsát, fölvirradt a nap, amelyen Szofr sok tétovázás és kínlódás árán, de lefordíthatta a szöveget a Négytengeriek nyelvére.

Nos, e napon Szofr-Aj-Szr zartog az alábbiakat olvasta:

Rosario, 2... május 24-én.

Ezzel a keltezéssel indítom feljegyzéseimet, jóllehet mindezt valójában sokkal később és egészen másutt vetem papírra. Csakhogy az effajta dolgokban szerintem elengedhetetlenül szükséges a sorrend betartása, ezért is választom az időrendben vezetett napló formáját.

Tehát május 24-én kezdődtek azok a borzalmas események, amelyekről e helyütt az utánam következők okulására kívánok beszámolni, ha ugyan számíthat még az emberiség bármiféle jövendőre.

Milyen nyelven írjak? Angolul vagy spanyolul, vagyis az általam folyékonyan beszélt nyelveken? Nem! hazám nyelvén fogok írni: franciául.

Ezen a napon, május 24-én néhány barátomat láttam rosariói villámban vendégül.

Rosario mexikói város, jobban mondva az volt a Csendes-óceán partján, a Kaliforniai-öböltől egy kissé délre. Mintegy tíz esztendővel korábban telepedtem le ott, hogy személyesen irányítsam a tulajdonomat képező ezüstbánya munkáját. Üzleti ügyeim meglepően fölvirágzottak. Gazdag, sőt nagyon gazdag voltam (ma ugyancsak nevetnem kell e szón!), s úgy terveztem, hogy hamarosan hazatérek francia szülőhazámba.

Villám, amely a legfényűzőbbek egyike volt, egy hatalmas kert legmagasabb pontján állt; maga a kert a tenger felé lejtett, és hirtelen ért véget egy száz méternél is magasabb, meredek sziklafalnál. Villám mögött a terep tovább emelkedett, szerpentin-utakon föl lehetett jutni az ezerötszáz méternél is magasabb hegyek gerincére. Gyakorta megtettem ezt az utat (kellemes kiruccanás volt) autómon, egy kitűnő, francia márkájú, harmincöt lóerős, nagy, nyitott kocsin.

Kettesben éldegéltem itt szép, húszesztendős Jean fiammal; majd vér szerint távoli, de szívemhez közeli rokonaink halálakor magamhoz vettem árván és vagyon nélkül maradt kislányukat, Helent. Azóta öt év telt el. Jean fiam immár huszonöt, fogadott lányom, Helen pedig húszesztendős lett. Titkon, a lelkem mélyén egymásnak szántam őket.

Szolgálatunkat Germain, az inas látta el, további Modeste Simonat, a legtalpraesettebb sofőrök egyike, valamint két nő, Edith és Mary, kertészemnek, George Raleigh-nek és Anna nevű hitvesének leányai.

E napon, május 24-én nyolcan ültük körül az asztalt a kertbeli áramfejlesztő táplálta lámpák fényénél. A házigazdán kívül jelen volt fia és gyámleánya, valamint öt vacsoravendég, akik közül három angolszász volt, kettő pedig a mexikói nemzet fia.

Bathurst doktor az előbbiekhez, Moreno doktor az utóbbiakhoz tartozott. Mindketten tudósok voltak a szó legtágabb értelmében, ami nem akadályozta meg őket abban, hogy csupán ritkán legyenek egy véleményen. Mellesleg mindkettő derék ember volt, s a legjobb barátok.

A másik két angolszász: Williamson, Rosario egyik jelentékeny halásztelepének tulajdonosa volt, illetve Rowling, a város környéki primőrtelepek merész alapítója és a révükön befolyó busás jövedelem haszonélvezője.

Ami utolsó asztaltársunkat illeti, benne szenyor Mendozát tisztelhettük, a rosariói bíróság nagyra becsült, művelt, feddhetetlen elnökét.

A vacsora végéig nem történt semmi említésre méltó. Hogy eddig miről beszéltünk, már elfelejtettem. Másként áll azonban a dolog azokkal a szavakkal, amelyek a szivarra gyújtás idején hangzottak el.

Nem mintha ezeknek a kijelentéseknek önmagukban különleges jelentőségük lett volna; de a tények utólagos, nyers kommentárja olyan félelmes csattanójukul szolgált, hogy örökre emlékezetembe vésődtek.

Valamiképpen - hogy mi úton, mellékes - az ember bámulatra méltó fölemelkedésére fordult a szó. Egy adott pillanatban Bathurst doktor ezt mondta:

– Nem vitás, hogy ha Ádám (mint angolszász, természetesen Edem-nek ejtette) és Éva (Ivá-nak mondta, persze) visszatérnének a Földre, nagyot néznének!

Ez volt a vita kiindulópontja. Mint buzgó darwinista, a természetes kiválasztódás meggyőződéses híve, Moreno gúnyosan megkérdezte Bathursttől, vajon komolyan hisz-e a földi Paradicsom legendájában. Bathurst azt felelte, hogy Istenben mindenesetre hisz, s mivel Ádám és Éva létezését a Biblia állítja, erről nem hajlandó vitatkozni. Mire Moreno azzal vágott vissza, hogy ő legalább annyira istenhivő, mint vitapartnere, de attól még elképzelhetőnek tartja, hogy az első férfi és az első nő puszta mítosz, jelkép, következésképpen nincs semminémű istentelenség abban, ha föltesszük, hogy a Biblia ily módon, mintegy képletesen óhajtotta megjeleníteni az életnek ama leheletét, amellyel a teremtő a legelső sejtet, valamennyi további sejt ősét életre keltette. Bathurst e magyarázatot körmönfontnak minősítette riposztjában, s hozzáfűzte, hogy ami őt illeti, hízelgőbbnek tartja közvetlenül lehetni az istenség alkotása, mintsem tőle többé-kevésbé majomszerű főemlősök közvetítésével leszármazni.

Már-már attól tartottam, elfajul a vita, ám ez egy csapásra elült, mert a két ellenlábas véletlenül talált egy olyan pontot, amelyben egyetértett. Egyébiránt rendszerint így értek véget nézeteltéréseik.

Ez alkalommal a két ellenfél, visszatérve a kiinduló témához, teljesen megegyezett abban, hogy függetlenül attól, honnan ered az emberiség, ámulatra méltó az általa elért magas kultúrfok; büszkén sorolták elő vívmányait. Egyet sem hagytak ki. Bathurst a kémiát dicsérte, amiért olyan tökélyre fejlődött, hogy szinte már meg is szűnt, beleolvadva a fizikába, úgyhogy a két tudományág jóformán eggyé vált, s közös tárggyal foglalkozik; az immanens energiával. Moreno a belgyógyászat és a sebészet dicséretét zengte, mert jóvoltukból sikerült megismerni az élet jelenségének belső természetét, s mert káprázatos fölfedezéseik alapján remélhető, hogy az ember a közeljövőben megvalósíthatja az élő szervezetek halhatatlanságát. Ennekutána a két tudós együtt örvendezett a csillagászat eredményein. Nem folytat-e az ember máris párbeszédet, ha nem is a csillagokkal, de a naprendszer bolygói közül héttel?⁴

Belefáradva a nagy ujjongásba, a két lelkendező egy kissé megpihent. A többi asztaltárs ezt fölhasználta arra, hogy elejtsen egy-két szót, s a beszélgetés az emberiség életkörülményeit oly igen mélyen átalakító gyakorlati találmányok roppant birodalmára terelődött. A társaság dicsérte a súlyos, nagy térfogatú rakományok szállítására alkalmas vasutakat és gőzhajókat, a ráérő utasok által igénybe vett gazdaságos légijáratokat, meg a földrészeket és tengereket behálózó légpárnás vagy elektro-ionikus csöveket, amelyeken a sietős dolgúak utaznak. Ünnepelték a sok-sok, válogatottan ötletes gépet, amelyek közül egyetlenegy száz ember munkáját végzi el bizonyos iparágakban. Ünnepelték a nyomdászatot, a színekről, a fényről, a hangról, a hőről és az éter valamennyi rezgéséről készített fotográfiákat. Különösen az elektromosságot ünnepelték, ezt az igen könnyen kezelhető, engedelmes, s tulajdonságait és lényegét illetően egyaránt tökéletesen ismert erőt, amely konnektor alkalmazása nélkül is képes mozgásba hozni bármely szerkezetet, irányítani tengeri, tenger alatti, illetve légi járműveket, s lehetővé teszi, hogy írjunk egymásnak, beszéljünk egymással, lássuk egymást, függetlenül a távolságtól.

Egy szó mint száz, valóságos dicshimnuszt zengtünk; mi tagadás, én is kivettem belőle a részem. Abban maradtunk, hogy korunkban az emberiség sohasem ismert szellemi színvonalat ért el, olyat, amely a természeten vett végérvényes győzelemmel kecsegtet.

– Csakhogy - vetette közbe vékonyka fuvolahangján Mendoza elnök, kihasználva a pillanatnyi csöndet, amely a végső következtetést követte -, úgy hallottam: akadtak nyomtalanul kiveszett népek, amelyek egykor már a miénkkel egyenlő vagy legalábbis hasonló kultúrfokra jutottak.

– Melyek? - kérdezte kórusban az egész asztal.

– Nos hát!... a babiloniak, például.

Kirobbant a hahota. Még hogy a babiloniakat merje a modern emberekhez hasonlítani valaki!

– Az egyiptomiak - folytatta nyugodtan Mendoza.

Még hangosabb lett a nevetés.

– Itt vannak továbbá az atlantídák, akiket csak tudatlanságunk miatt tartunk legenda-alakoknak - folytatta az elnök. - Ehhez vegyék még hozzá, hogy az atlantídák előtt is számolatlan egyéb emberfajta születhetett, virágozhatott és hunyhatott ki anélkül, hogy bármiféle tudomásunk volna róluk!

Mivel Don Mendoza kitartott képtelen állítása mellett, mi, hogy meg ne bántsuk, igyekeztünk úgy tenni, mintha komolyan vennők szavait.

– No de hát, elnököm - kezdte Moreno olyan hangon, amilyet akkor erőltetünk magunkra, ha egy gyermeket próbálunk jobb belátásra bírni -, azt csak nem akarja, gondolom, állítani, hogy e hajdani népek bármelyike is hozzánk fogható?... Erkölcsi tekintetben, nem mondom, fölemelkedhettek a mi szintünkre; no de anyagi vonatkozásban!?

– Miért ne? - erősködött Don Mendoza.

– Azért - sietett a magyarázattal Bathurst -, mert a mi találmányaink lényeges vonása, hogy egy csapásra az egész földgolyón elterjednek; más szóval, egy vagy akár több nép eltűnése érintetlenül hagyná az elért fejlődés egészét. Ahhoz, hogy az emberi erőfeszítés teljesen veszendőbe menjen, az egész emberiségnek kellene egyszerre eltűnnie. Kérdem önt: vajon elfogadható föltevés ez?...

Miközben így beszélgettünk, a világegyetem végtelenjében továbbra is kölcsönösen nemzették egymást az okok és okozatok, végső eredőjük pedig - nem is egészen egy perccel Bathurst doktor kérdésének elhangzása után - nagyon is igazolta Mendoza szkepticizmusát. De erről mit sem sejtettünk, s békésen csevegtünk, némelyek székük hátának támaszkodva, mások az asztalra könyökölve, s mindnyájan szánakozó pillantást vetettünk Mendozára, akit - úgy gondoltuk - alaposan helyben hagyott Bathurst replikája.

– Mindenekelőtt - válaszolta az elnök anélkül, hogy kijött volna a sodrából - a Földnek hihetőleg kevesebb lakója volt egykor, mint manapság, minél fogva egyetlen nép is könnyen birtokosa lehetett az egyetemes tudásnak. Azután meg korántsem tartom eleve lehetetlennek, hogy a glóbusz egész felületét egyidejűleg is érhesse megrázkódtatás.

– Ugyan már! - kiáltottuk karban.

Pontosan ebben a pillanatban következett be a kataklizma.

Még egyre karban üvöltöttük az „ugyan már”-t, amikor rémítő moraj hallatszott. A talaj megremegett és kisiklott talpunk alól; a villa imbolyogni kezdett.

Egymásnak verődve, egymást taszigálva, kimondhatatlan rettegéssel törtettünk ki a szabadba.

Alig léptük át a küszöböt, amikor a ház egy csapásra összeroskadt, roncsai alá temetve Mendoza elnököt és inasomat, Germaint, akik leghátul jöttek. Néhány másodpercnyi igencsak természetes fejvesztettség után éppen elszántuk volna magunkat, hogy segítségükre siessünk, amikor észrevettük Raleigh-t, a kertészemet, aki nyomában feleségével, rohanva érkezett a kert alja felől, ahol lakott.

– A tenger!... A tenger!... - kiáltozta teli tüdőből.

Az óceán felé fordultam, s az iszonyattól sóbálvánnyá meredtem. Nem mintha képes lettem volna tisztán számot adni magamnak arról, amit látok, de annyit nyomban fölfogtam, hogy a látvány eltér a megszokottól. Márpedig kell-e több, hogy a szívet az iszonyat fagya járja át, mint hogy a természet arculata, a természeté, melyet lényege szerint mozdulatlannak tekintünk, alig néhány másodperc alatt ilyen különösen megváltozzék?

Ám kisvártatva visszanyertem lélekjelenlétemet. Az ember igazi fensőbbsége nem a természet leigázásában, nem a fölötte való uralomban van; a gondolkodó számára ezt a természet megértése, a végtelen mindenségnek az agy mikrokozmoszában való fölfogása jelenti; a cselekvő embernek pedig az, hogy képes megőrizni lelke derűjét a lázadó anyag láttán, s így szól emehhez: „Megsemmisíthetsz, de meg nem rendíthetsz!...”

Mihelyt visszatért nyugalmam, megértettem, miben különbözik a szemem elé táruló kép attól, amelynek látásához hozzászoktam. A sziklafal egészen egyszerűen eltűnt, kertem pedig lecsúszott a tengerszintig, amelynek hullámai, miután a kertész házát elsöpörték, dühödten csapkodták legalacsonyabban fekvő virágágyásaimat.

Mivel az sem volt valószínű, hogy a víz szintje emelkedett ilyen magasra, szükségképpen a földnek kellett lesüllyednie. A süllyedés meghaladta a száz métert, hiszen azelőtt ennyi volt a sziklafal magassága; de eléggé enyhén mehetett végbe (hiszen jóformán észre sem vettük), ami megmagyarázta az óceán viszonylagos nyugalmát.

Hevenyészett vizsgálat útján meggyőződtem föltevésem helyességéről, s azt is megállapítottam, hogy a süllyedés nem szűnt meg. Szó ami szó, a tenger másodpercenkinti két méter körüli, tehát óránkinti hét-nyolc kilométeres sebességgel közeledett. Tekintetbe véve a bennünket az első hullámoktól elválasztó távolságot, ki lehetett számítani, hogy a víz nem egészen három perc alatt elborít, ha a süllyedés mértéke változatlan marad.

Elhatározásom máris megszületett:

– Az autóhoz! - kiáltottam.

A többiek megértettek. Mindnyájan a garázshoz futottunk, s kivontattuk a kocsit. Egy szempillantás alatt feltöltöttük a benzintartályt, majd ahogy esik, puffan, fölkapaszkodtunk. Sofőröm, Simonat bekurblizta a motort, bepattant a kormány mögé, gyújtást adott, és negyedik sebességre kapcsolva lódult neki az útnak, Raleigh pedig, miután kitárta a rácsos kaput, menet közben kapaszkodott föl, a hátsó rugókba fogózva.

Ideje volt! Amint az autó kiért az útra, egy felszökő hullám kerékagyig elöntötte a kocsit. Eh! Most már üldözhet a tenger, fütyülünk rá. Derék masinám a túlterhelés ellenére is képes lesz kiragadni bennünket a karmai közül, s hacsak ez a mélybecsuszamlás örökké nem tart... Egyszóval, volt szabad tér előttünk: legalább kétórányi kaptató, mintegy ezerötszáz méternyi magasság.

Mindazonáltal csakhamar beláttam, hogy még korai volna inni a medve bőrére. Azután, hogy a kocsi első szökkenése mintegy húsz méterre lódított a sáros tajtéktól, Simonat már hiába adott annyi gázt, amennyit csak bírt: a távolság nem növekedett. Nyilván a tizenkét személy súlya fogta vissza a kocsit. Akárhogy állt is a dolog, sebességünk éppen csak egyenlő volt az előrenyomuló vízével, amely változatlanul ugyanannyira maradt tőlünk.

Ennek a nyugtalanító helyzetnek csakhamar mindenki a tudatára ébredt, s valamennyien, kivéve a kocsi vezetésével elfoglalt Simonat-t, hátrafordultunk a megtett útszakasz felé. Vízen kívül nem látszott semmi. Amennyit az útból meghódítottunk, az máris eltűnt az újabb hódító, a tenger alatt. Emez már elcsitult. Alig néhány fodra halt el szelíden a folyton változó partnak verődve. Most békés tó volt, amely áradt, változatlan mozgással egyre csak áradt, és mi sem volt végzetesebb, mint ennek a nyugodt víznek az előnyomulása. Hiába szöktünk előle, a víz rendíthetetlenül emelkedett velünk együtt...

Simonat, aki le nem vette szemét az útról, egy kanyarban így szólt:

– A hegy felénél vagyunk. Még egy órányi út áll előttünk.

Megborzongtunk; hogy is ne, hiszen egy óra múlva fölérünk a csúcsra, onnan megint lefelé kell menekülnünk, s akkor aztán bármekkora lesz is a sebességünk, utolér, lavinaként ömlik ránk a víztömeg!...

Eltelt az óra, anélkül, hogy helyzetünkben bármi változás állt volna be. Már kivehettük a hegy ormát, amikor a kocsi hevesen megrázkódott, és úgy oldalt farolt, hogy kis híján pozdorjává tört az árokszélen. Ugyanebben a pillanatban egy óriási hullám emelkedett fel mögöttünk, rohamra indult az út ellen, s végül az autóra zúdult, hogy nyomban körülfogott a tajték... Vajon elmerülünk-e?...

Nem! A víz pezsegve visszavonult, a motor pedig hirtelen felbőgve nekiiramodott.

Mitől ez a váratlan gyorsulás? Anna Raleigh sikolyából megértettük: a szegény asszony észrevette, hogy férje immár nem kapaszkodik a rugókba. Minden bizonnyal az áradat sodorta le a szerencsétlent, s a fölösleges tehertől megszabadult kocsi ezért kaptatott föl fürgébben a meredeken.

Majd átmenet nélkül megállt.

– Mi történt? - kérdeztem Simonattól. - Defekt?

A szakmai gőg még e tragikus körülmények közt sem engedett jogaiból: Simonat dölyfösen vállat vont, amivel azt kívánta értésemre adni, hogy magafajtájú sofőr nem ismer defektet, azután némán odamutatott az útra. Már láttam, miért álltunk meg.

Nem egészen tíz méterre tőlünk az út el volt vágva. Mégpedig szó szerint „elvágva”: mintha kézzel szelték volna el. Túl az éles sziklagerincen, amelyben végződött, az űr leselkedett, homállyal teli szakadék, amelynek mélyére nem hatolt le a tekintet.

Tanácstalanul fordultunk vissza, abban a biztos tudatban, hogy ütött az utolsó óránk. Az óceán, amely egészen eddig a magasságig üldözött, szükségképpen néhány másodpercen belül utolér bennünket...

Leszámítva a szerencsétlen Annát és leányait, akik szívettépően zokogtak, mindnyájan felkiáltottunk örömünkben. Nem, a víz nem emelkedett tovább, azaz inkább a szárazföld süllyedése szűnt meg. Bizonyára az előbbi lökés volt a jelenség utolsó megnyilvánulása. Az óceán megállt, s szintje csaknem száz méterrel maradt alatta annak a pontnak, ahol körülálltuk minden ízében reszkető autónkat, amely egy sebes futástól kimerült állathoz hasonlított.

Kievickéltünk a csávából? Ezt csak reggel tudjuk meg. Addig várnunk kell. Sorra leheveredtünk hát a földre, s Isten bocsássa meg nekem, azt hiszem, elnyomott az álom!...

Éjszaka.

Rettenetes zajra riadtam. Hány óra van? Fogalmam sincs. Mindenesetre annyi szent, hogy még mindig az éjszaka sötétje borul ránk.

A zaj abból a megközelíthetetlen szakadékból jön, amelybe az út belezuhant. Vajon mi történik?... Mintha hatalmas víztömegek robajlanának alá, mintha gigászi hullámok csapódnának össze szilajul... Igen, ez lesz az, hiszen a tajték idáig fröccsen, bennünket is ellep a permet.

Aztán apránkint ismét helyreáll a nyugalom... Minden csöndes lesz. Az égbolt dereng... Pirkad.

Május 25.

Micsoda gyötrelem ez, ahogy lassacskán rádöbbenünk valóságos helyzetünkre! Először csak közvetlen környezetünk tárul elénk, de a kör tágul, egyre növekszik, mintha folytonosan megcsalatkozó reményünk mind újabb fátylakat lebbentene föl sorra; - végül aztán szemünkbe vág az igazság vakító fénye, mely végső ábrándjainkat is szertefoszlatja.

Helyzetünk szerfölött egyszerű és néhány szóban elmondható: egy szigeten vagyunk. Minden oldalról tenger fog körül. Tegnap még tömérdek hegycsúcsot láttunk belőle kimeredezni, köztük számos olyat, amely magasabb volt a mienknél; ezeknek a csúcsoknak nyomuk veszett, a mienk pedig, habár szerényebb volt náluk, mindörökre kifürkészhetetlen okokból nem süllyedt tovább; az eltűnt ormok helyén most határtalan víztükör terül el. Mindenütt tenger, amerre csak ellát a szem. A láthatár roppant körében mi foglaljuk el az egyetlen szilárd pontot.

Elegendő egy szempillantás, hogy teljes terjedelmében fölmérjük a szigetecskét, amelyen rendkívüli szerencsével leltünk menedékre. Kicsinyke az, bizony: legföljebb, ha ezer méter hosszú, s ötszáz széles. Csúcsa, mely körülbelül száz méterrel emelkedik a habok fölé, északon, nyugaton és délen enyhe lejtéssel ereszkedik a tengerbe. Ezzel szemben keleten egy szinte függőleges sziklameredélyben végződik szigetecskénk.

Különösen ebbe az irányba tekingetünk. Errefelé lépcsőzetes hegyeket kellene látnunk, s mögöttük egész Mexikót. Micsoda változás ment végbe a térben egyetlen kurta tavaszi éjszakán! A hegyek eltűntek, Mexikó elsüllyedt! A helyén végtelen sivatag terül el, a tenger sivár pusztasága!

Elborzadva pillantunk egymásra. Élelmiszer és ivóvíz nélkül rekedve itt e szűk és kopár szirten, a legcsekélyebb reménységet sem táplálhatjuk. Mogorván lefekszünk a földre, s elkezdjük várni a halált.